A BÉRJÁRULÉKOT NEM SZABAD A TŐKEPIACRA TERELNI
A PÉNZPIACI MŰVELETK MEGADÓZTATÁSA
Kopátsy Sándor EG 2011-08-05
ELENGEDHETETLEN PÉNZÜGYI REFORMOK
I.
PÉNZTEREMTÉS
Sokáig a közgazdaságtudomány egyik legnagyobb vívmányának tartottam az állam pénzteremtő jogát, ezen belül a tervezett pénzrontást. Csak most az adósságválság viszonyai között döbbentem rá, hogy van az állami pénzteremtésnek egy másik, eddig rendezetlenül hagyott formája is, a külföld felé történő eladósodás. Pedig ennek is évezredes múltja van. Ráadásul az a módszer sokkal egyszerűbb volt, mint a fémpénzek leértékelése, újraverése, anyagának hígítása, újraverése.
Kezdem azzal, hogy a pénzrontásnak nemcsak negatív szerepe volt, hanem pozitív is. Az állam, ha felelős a gazdaságpolitikáért, jogot kell adni arra, hogy annak alakításra eszközei is legyenek. Ilyen eszköz a pénz értékének alakítása. Ezzel, a történelem tanúsága szerint, éltek is az államok. Mivel többször visszaéltek, mint éltek, felerősödött a meggyőződés, hogy a pénzteremtést az állam jogának kell tekinteni.
A tőkés osztálytársadalomban, a közgazdászok a pénzteremtés feladatát a bankokra bízták. Kiderült, hogy ennek nem lehet több szereplője, és végső felelőse ugyanis az állam. Ezért lett a pénzteremtés a jegybank feladata. Amíg a pénz nemesfém volt, csak a pénz súlyának csökkentésével, illetve anyagának rontásával lehetett rontani. Ha ezt kizárják a pénz mennyiségét csak az értékét képviselő nemesfém mennyiségével lehetett növelni. Ezzel azonban a beavatkozás lehetősége megszűnt, mivel a fedezetét jelentő nemesfém mennyisége nem igazodhatott a gazdaság pénzigényéhez.
Kialakult a helyzet, hogy a gazdaságot egyre inkább a pénzzel lehet és kell irányítani, de annak növelésére alig maradt lehetőség. Márpedig az állam nem hajlandó a gazdaságirányítás legfontosabb eszközéről lemondani.
Ezért aztán a 20. század derekától kezdve megszűnt a pénzek nemesfém fedezete. A pénzteremtés az állam joga lett. De annak csak egyik formáját szabályozták, a pénzkibocsátást. Arra nem gondoltak, hogy nyitva hagyták a másik klasszikus lehetőséget, a külsőktől igénybevett kölcsönt. Még az sem tisztázódott, hogy mit kell érteni állami eladósodás alatt.
- A belső, és külső hitelezők között nem tettek különbséget.
- A külső hiteleknek csak a tartozási oldalát figyelték, de még azt sem tekinteték pénzteremtésnek, holott az is az.
Márpedig csak a külső hitelek, és a külső követelések összevonása teszi lehetővé a tisztánlátást, az eligazodást.
Miért rossz, ha csak a külső és belső adósságot összeadják?
Néhány példát.
Japán a világ egyik legjobban eladósodott országa. De ez az adósság lényegében belső, az állam, döntően a bankokon keresztül, a lakosság megtakarításait vette kölcsön.
Magyarország eladósodása ugyan kisebb, mint Japáné, de döntően külső adósság, ráadásul a lakosságnak is nagy a külső adósságállománya. A két külső eladósodásnak tehát még az előjele sem azonos.
A yen erősödik, a forint gyengül.
Európában Belgiumnak van a legnagyobb adóssága, de annak jelentős hányada belső, és ennek az országnak van, egy lakosra vetítve, vagy a nemzeti jövedelméhez viszonyítva, a világon a legnagyobb külső követelése, azaz vagyona.
Ezért a használható adat az, hogy mi az ország külső adósságának és külső követelésének egyenlege a nemzeti jövedelméhez viszonyítva. Ilyen adat birtokában joggal papírkosárba dobhatnánk a jelenleg fontosnak tartott eladósodási adatokat.
De ezt is papírkosárba dobhajuk, ha ismerjük a külső adósággal járó költségterheket, és a külső követeléseinknek a hozamát.
Az adósság terhe ugyanis nemcsak a nagyságától függ, hanem a fedezetének biztonságától is. Ebben pedig sokszoros különbségek vannak. Ma is lehet 1-től 7 százalékig. Ezért az egységnyi adósság hétszer drágább a görögöknek, mint a németeknek.
De nemcsak az adósság kamata számít, hanem a pénznemének az árfolyam változása is. A magyar lakosság svájci frankban való eladósodása azért drága, mert néhány év alatt a frank a forinthoz képest, ötven százalékkal nőtt.
A jelenlegi euró válsága azt tanítja, hogy a közös valuta esetén mind a pénzkibocsátási jogot, mind a külső hitelek felvételét a közös bankra kell bízni. Csak félig ezt történt az euró zónához tartozó országokban, a pénzkibocsátás joga a közös banké, de a külső hitelek felvételét a tagállamok maguk gyakorolják. Márpedig ez is pénzteremtés. Éltek is vele a takarékosságra, és a munkára nem szokott mediterrán népek kormányai.
A közös valutának elemi feltétele, hogy pénzt csak közös akarattal lehet teremteni. Ezt a követelményt azzal lehet kiegészíteni, hogy a belépéskor meglévő külső adósság, és külső követelés egyenlegén csak a közös bank ronthat.
II.
A KÖZÖS VALUTA FELTÉTELE
Az euró jelenlegi válsága területileg meghatározható. Az euró övezeten belül, Írországtól eltekintve, a négy mediterrán ország adósodott el, ott van hitelválság.
Mit mutatat ez?
Azt, hogy a megtakarító és a költekező népeknek nem lehet a nálunk lényegesen gazdagabb, és takarékosabb népekkel egészséges a közös valutájuk. Ezt úgy is kifejezhetnénk, hogy a gazdag és takarékos népeknek más pénzre, pénzpolitikára van szükségük, mint a könnyen eladósodó szegényebbeknek.
Ezt a két követelményt könnyű megállapítani.
- Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem ismert. El kell fogadni, hogy a közös valutát csak olyan országokra szabad kiterjeszteni, amelyeknek az egy laksora jutó nemzeti jövedelme mintegy 20 százalékos szóráson belül van.
- Ismert a lakossági megtakarítási ráta. Ebben is ragaszkodni kellene a 20 százalékosnál kisebb különbséghez.
- Ugyanígy kellene kezelni a külső adóság és a külső követelés és egyenlegét is.
Ráadásul, az előfeltételeket folyamatosan ellenőrizni kell.
Ebből azonnal kiderülne, hogy egyik mediterrán ország sem lehetett volna az euró övezet tagja.
Ezt nemcsak a szakértők tudták, de a lakosság is. Nem kell ahhoz szakértőnek lenni, hogy válaszoljon a kérdésre:
Kik a takarékosabbak, a németek, vagy a görögök?
Ez még néhány országon belül is így van. Az észak-olaszok jobban meggondolják a hitelfelvételt, mint a déliek.
Magyarországon belül a svábok voltak a takarékosabbak, a cigányok a legkevésbé.
Még a franciák és németek közös pénze is problematikus.
Brüsszelben mégsem tudják azt, amit mindenki tud. De nemcsak Brüsszelben, de a Világbanknál sem tudják.
Kabaréba való szűklátókörűségre vall, hogy Argentínának azt tanácsoltak, kössék a valutájukat a dollárhoz, vezessék be a kötelező magán nyugdíjpénztárakat. De a kudarcból sem tanultak.
Elég volna azt tudni, hogy mitől függ egy ország pénzügyi politikája.
Ezt bizonyítja az euró jelenlegi válsága. Európán belül is óriási különbség van a kultúrák között abban a tekintetben, hogy melyik nép hogyan osztja be a jövedelmét. Nyugatról keletre, illetve északtól délre haladva egyre csökken a megtakarítási hányad.
A németekről azt tartják, hogy azért félnek minden népnél jobban az inflációtól, mert az első világháború után átéltek egy rettenetes inflációt. Mi, magyarok a második világháború után még nagyobbat éltünk át, de ennek nyoma sem maradt a tudatunkban. Minden népnél éhesebben vettük fel a hiteleket svájci frankban.
Azt is mondhatnánk, hogy a takarékos életmódra a hosszú tél tanította meg a népeket. Ez ugyan Európa nyugati felén igaz, mert a skandinávok és az alapi népek takarékosak, beosztók, mert nekik fel kellett készülni a hosszú telekre. De akkor mit mondjuk az északi oroszokra?
Kár az okokat keresni, elég lenne megnézni, hogy hol mekkora a megtakarítási ráta. Csak az léphet az euró övezetbe, akinél bizonyos szint felett van a megtakarítási ráta. Ez jobb mutató lett volna, mint a költségvetési hiány laza ellenőrzése.
Azt, másutt bizonyítom, hogy önmagában az eladósodási plafon sem ér semmit.
A dánoknak és a görögöknek közös pénzt bevezetni kabaréba illő. Sem a kultúrájuk, sem az életszínvonaluk nem mérhető össze. Ami az egyiknek megfelel, az a másiknak elviselhetetlen. A közös pénz egyik félnek sem jó.
3. Az adózási fegyelem.
Jó volna egyszer egy olyan felmérést látni, hogy a törvény szerint járó adó hány százaléka folyik be a különböző országban. Előre látom, hogyan rajzolnám fel a térképre a sorrendjüket. Nem érne csalódás. Tehát nemcsak a közös pénz, de még a közös adórendszer sem muzsikálna.
Talán ennyi is elég annak bizonyítására, hogy teljesen alaptalan abban bízni, hogy mediterrán népeknek adott pénzügyi hitelekkel át lehet hidalni a jelenlegi válságukat, és kellő támogatással a közös valutaövezetben lehet tartani.
Elég volna kiszámítani, hogy mennyi pénzt kaptak a görögök az EU kasszájából. Ők már tagokként elnyeltek néhány ekkora támogatást.
Ennél is meggyőzőbb volna kiszámítani, hogy a második világháború óta mennyi támogatást kapott dél-Olaszország. 1964-ben megpróbáltam, és kiderült, hogy egy lakosra vetítve harminc Marsall Segélynél többet. A támogatásuk az óta legalább kétszer akkorára nőtt. Az eredmény pedig nulla.
A hitelképesség megállapítást ne bízzuk a kormányokra, ahhoz jobban értenek a hitelminősítők. Azok is a realitásnál bátrabbak, mert bíznak Németország, Franciaország és az EU erőfeszítéseiben. Nem annak sikerében, de abban, hogy még sokáig reménykedhetnek.
Jelenleg Brüsszelben, Németországban és Franciaországban szidják a hitleminősítőket, pedig azoknak volt, van és lesz sokkal inkább igazuk, mint a politikai vezetőknek. Az elmúlt pár év sokkal inkább azt bizonyítja, hogy a hitelminősítők is a kellőnél jobban bíztak a politikusokban, azok levárásaiban.
A politikusok azon háborognak, hogy az ő elképzeléseiket nem veszik komolyan a hitelminősítők. Nem látják be, hogy ők légvárakt építettek, és építenek, amit elég későn, lassan lepleznek le a hitelminősítők.
III.
A BÉRJÁRULÉKOT NEM SZABAD A TŐKEPIACRA TERELNI
Az elmúlt fél század legnagyobb tőkés trükkje az volt, hogy a munkaadók és a munkavállalók által fizetett bérjárulékot a tőkepiacra terelték. A tőkéseknek sikerült meggyőzni az államot és a közvéleményt, hogy a bérjárulékok, mindenek előtt annak az a hányada, amit a nyugdíjfedezetnek tekintenek, akkor van a legjobb helyen, ha rájuk bízzák. Ezzel sikerült a tőkepiaci keresletet közel kétszeresére növelni. A mesterségesen megnövelt kereslet a hatására abnormálisan megnőtt a részvények, kötvények iránti kereslet, azok ára az értékük fölé emelkedett.
Ez a magyarázata annak, hogy ez óta a tőkepiaci pénzbefektetők keresnek a legjobban, ezeknek a profitja meghaladja a reálgazdaságban működő tőkéjét. Az új gazdagok többsége a pénzpiacon nő naggyá.
A klasszikus kapitalizmusban az új tőke forrása szint csak a reálgazdaságban létrejövő profit volt, jelenleg a többsége bérhányadból, és lakossági megtakarításból származik. Akkor azért vettek részvényt, mert osztalékot vártak, most azért, mert a részvények áremelkedését várják. Akkor hosszú távra tervezetek a vevők, most akárcsak órákra, napokra, és nem is gondolnak a várható osztalékra.
A társadalmi érdek azt követeli, hogy az öregkori ellátásért felelős állam, és ne a tőzsde rendelkezzen a bérhányaddal, mivel az felelős érte. E esetben gyorsan kiderülne, hogy a pénzügyi befektetők profitja lecsökken, érdemesebb a pénzt a gazdaságba, mint a pénzügyi manipulációkba forgatni.
Annak idején Marx tévedett abban, hogy a tőkés profitja a tőkéstulajdonból fakad, holott a tőkehiányból, és a munkaerő feleslegből eredt. A jelenlegi pénzpiaci jövedelmek abból származnak, hogy a nyugdíjjárulékot a pénzpiacra terelték.
Csak becsülni lehet, hogy mennyivel alacsonyabb volna az értékpapírok ára, ha annak keresletét nem növelné a nyugdíjpénztárak befektetése.
Ideje volna tudomásul venni, hogy az öregkori ellátásért csak az állam lehet felelős. Erre a nyugdíjpénztárak még a jelenlegi felvert hozadékok mellett sem képesek. De azok felelőssé sem tehetők a kötelezettségük nem teljesíthetősége estén. Az egyre több nyugdíjas szavazó csak az államot képes arra kényszeríteni, hogy tartsa be az ígéretét. Ehhez meg is esz az ereje.
A mai rendszer abszurd. A nyugdíjjárulék a pénzpiacra kerül, ott felveri a hozamokat, az állam pedig a pénzpiaci hozamoknál magasabb kamatú hitelekkel adósodik el. A végén mégis az államnak kell a nyugdíjakról gondoskodni.
A tőkések bolondot csináltak az államból.
IV.
A PÉNZPIACI MŰVELETK MEGADÓZTATÁSA
A pénzpiacok nem nyugodhatnak addig meg, amíg a rövidtávú, pénzügyi spekuláció olyan összegeket mozgat meg órák alatt, amivel szemben a legnagyobb, legerősebb államok is tehetetlenek. Amíg a hosszú távú pénzügyi befektetések a gazdaságpolitikai nélkülözhetetlen iránytűi, a rövidtávú spekulációk lehetetlenné teszik az állam pénzpolitikai szerepét.
Ez a tény már évtizedek óta felismert, és mégis egyre erősebben rombol. Ennek megfékezésére vetette fel Tobin a pénzpiaci műveletek megadóztatását. Ez ugyan nagyon indokolt, de nem szabad fékezni a hosszú távra szóló tőzsdei műveleteket.
Ezt úgy kell megoldani, hogy minden tőzsdei művelet adóköteles, de ez a kötelezettség idővel megszűnik. Az adó, az egyszerűség kedvéért, legyen 1 százalék, ami hat hónap után, ha nem változott a tulajdonos, feleződik, és egy év után megszűnik.
Ez az 1 százalék, a jelenlegi forgalom alapján, óriási állami bevételt jelentene, de elég nagy ahhoz, hogy a rövidtávú, spekulációs műveletek a jelenlegi tört részére zsugorodjanak. A tőzsde pedig visszanyerné eredeti funkcióját, hogy a tőkeáramlásnak iránytűje legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése