Bibó száz éves lenne

Kopátsy Sándor PH 2011-08-06

BIBÓ SZÁZ ÉVES LENNE

1947 nyarán beszéltem vele utoljára. A Parasztpárton belül a példaképnek tekintettem. A pártközpontban két olyan ember ismertem, akik a két háború közti Magyarországon is úri emberek lettek volna. Ő, és Farkas Ferenc. A Rákosi rendszer akkor már annyira ráült a magyar politikára, hogy úriemberek akkor sem maradtak, ha a régivel, az ő osztályukéval nem értettek egyet. Rangja nem volt, csak tekintélye. Erdei Ferenc mindenbe számított a véleményére.

Csak annyit tudtam, hogy az első kormányban, aminek belügyminisztere Erdei volt, abban volt a jobb keze, és továbbra is tisztelték egymást. Arról nem tudok, hogyan, és mikor lett parasztpárti.

Akkor az Akadémia újjászervezésében tevékenykedett. Én, mint a kulturális osztály vezetője rendseresen konzultáltam vele, és Erdeinél, a lakáson rendszeresen jelen volt. Nekem az tűnt fel, hogy ő volt az egyetlen, akit nyakkendő nélkül soha nem láttam, és a gyakori nótázó ivásokon soha nem vett részt.

Az is jó pont volt nálam, hogy Ravasz László, a legkevésbé konzervatív magyar püspök volt az apósa.

Akkor gyakran találkoztunk, az után soha.

Az igazi nagyságát csak a későbbi írásaiban mértem fel. Ma is azt hiszem, hogy egy szerencsésebb Magyarországon jelentős szerepet kapott volna. A rendkívüli viszonyok között azonban túlságosan úriember maradt.

Azt sajnálom, hogy Erdeit nem kérdeztem, milyen viszony maradt köztük. Gyanítom, hogy elszakadtak, mivel nem érthette meg Eredi megalkuvásait. Annak idején, néha még én is soknak tartottam. Erről az 56-os forradalom alatt győződtem meg, amikor a Parasztpárt újjászervezésében ő is részt vett. Erdei ugyan jó volt Nagy Imrének, de nem jó az új parasztpártot szervezőknek. Azt még megértettem, hogy Darvasról hallani sem akarnak, de Erdei nélküli pártot nem tudtam elképzelni.

De nem is ez volt, és maradt az aggályom, hanem, hogy tárcát vállalt. Az apósa a tőle elvárhatónál is bölcsebb pásztorlevelet írt, ami óvatosságra intett. Bibó azonban nem ismerte fel sem a belső, sem a külső realitást.

Annak ellenére, hogy akkor a magyar társadalom kilenctizede több-pártrendszert akart, látni kellett volna, hogy ennek nincs semmi realitása, ez szovjet megszálláshoz vezet. Ezt azonban nemcsak ő, hanem Nagy Imre és Kádár János sem látta. Az utóbbiakat sem értettem meg, de Bibón botránkoztam. 1947 óta neki volt kilenc éve gondolkodni, informálódni. De az is elég lett volna, ha a napi világ híreit meghallgatja.

Azt, hogy a hidegháború tartós érdeke az Egyesült Államoknak a másik klasszikusa az úri, keresztény középosztálynak, Szegfű Gyula megmagyarázta. Én, ifjú fejjel pedig megértettem. Nem is volt semmi baj a világpolitikában, amíg a Szovjetunió képes volt vállalni a rábízott szuperhatalmi szerepet, amíg a volt gyarmattartók és fasiszták féltek tőle. Ha valakitől el lett volna várható, hogy ezt megértse, az éppen Bibó volt. Nem értette meg.

Ahogyan azonban a Szovjetunió hatalma omladozni látszott, Bibó a liberális polgárság eszményképe lett. Sőt az is maradt. Pedig Bibó nem volt liberális, ahogyan Antall József, és csapatának néhány érdemes tagja sem. Olyan úriemberek maradtak, akik felet eljárt az idő, és akiket a liberális polgárság szívesen látott szövetségesének.

A mai Népszabadságban azt olvasom, hogyha megéri a rendszerváltást, akkor ő lett volna a köztársasági elnök. Valószínű, de még valószínűbb, hogy akkor őt, és nem Antall Józsefet ültetik a Demokrata Fórum élére. Jobban jártunk volna vele. Antall lelkes híve volt a múltnak, Bibó ugyan kemény kritikusa, de lélekben úr maradt.

Az úri középosztály utolsó és legnagyobb alakja.