Európa két diktátora a 20. században

Kopátsy Sándor                EH                   2018 12 13

Európa két diktátora a 20. században

A történelemben az örökösödés adta az uralkodókat. A nevelésük minden bizonnyal az átlagnál sokkal jobb volt, hiszen már a születések idején nagy valószínűséggel tudták, hogy uralkodó lesz belőle. Ugyanakkor genetikai téren nem volt szelekció, sőt gyakori volt a beltenyészet. A tőkés demokráciákban a tényleges hatalom birtokosát vagy a nép választja, vagy a győztes pártja, a vérségi alapú királyok hatalma nagyon másodlagos. A tényleges hatalom birtokosát a törvényhozás választja. Ezért középiskolás koromban úgy érezhettem, hogy a hatalom birtokosát a szelekció viszonylag bölcsen szelektálja.

Ezért aztán meglepett, amikor Európa két legnagyobb hatalmú vezetője viszonylag kis képességű, gátlástalan, önbizalom hiányos zsarnok volt. Az egyik a legnagyobb és legnépesebb kelet-európai marxista Szovjetunió főtitkára Sztálin volt. A másik a legerősebb gazdasági és katonai hatalom a náci, azaz fasiszta Németország elnök-kancellárja, Hitler volt. Mindketten akkora hatalommal rendelkeztek, hogy a keresztnevüket alig említették. Zsenik voltak abban, hogy kell korlátlan hatalmat szerezni.

Ugyanakkor kiváló képességű vezetőt is csak kettőt ismertem. A Szovjetunió létrehozója, Sztálin elődje, Lenin volt, akinél aligha lehetett volna alkalmasabb vezetőt találni. A másik Nagy Britannia megmentője Churchill volt. Mindkettő olyan volt, hogy minden társaságban elitnek számított.

A kisebb országok vezetői között nem találtam zsenit, nem azért mert nem volt, hanem azért, mert ha voltak is, a kisebb államok vezetői legfeljebb a saját államuk számára voltak fontosak, a történelem elment mellettük.

Sztálinnak és Hitlernek közös volt az érdekük. Ezt láttam abban, hogy a második világháború elején megosztoztak a letiport Lengyelországon és a balti országokon. Azt nem tudom, hogy ezt az osztozkodást Hitler, vagy a sokkal nagyobb formátumú külügyminisztere, Ribbentrop találta ki. Abban viszont nem kételkedem, hogy a Szovjetunió ellen megindított háború a félművelt Hitler ötlete volt. Itt állt meg az eszem. Hitler képessége nem engedte meg, hogy felmérje, mennyibe kerül ez a háború, amikor Sztálin boldogan lett volna a náci Németország nyersanyag és élelem szállítója. Arról pedig Sztálinnak fogalma sem lehetett, hogy az Egyesült Államok elnöke nem lát veszélyt a szegény és elmaradt Szovjetunióban, de hasznos szövetséget a gyarmatok felszabadításában, és a háború után rá bízza Európa keleti harmadát. Ezt nemcsak Sztálin nem ismerte fel, de a Szovjetunió alá rendelt országok lakosságnak és politikusainak többsége még akkor sem, amikor az Egyesült Államokban látták a felmentőjüket.

Máig sem fejtette ki senki, hogy az erején felül fegyverkező Szovjetuniótól való félelem a demokráciákat az Egyesült Államok hűséges szövetségességre kényszerítette.

Mindkét diktátor ostoba volt abban a tekintetben, hogy nem ismerték fel, hogy egymásra vannak szorulva. Hitler volt az ostobább, pedig neki volt a jobb katonai felső vezetése, és ő volt a nagyobb bajban, miután kudarcot vallott Anglia megszállása. Sztálin viszont felismerte, hogy az Egyesült Államok nem a bolsevik Szovjetuniót, hanem a gyarmattartókat tekinti a nagyobb akadályozónak. Ezt Roosevelt egyértelművé tette azzal, hogy amíg Nagy Britanniának csak hitelbe adott katonai segítséget, a Szovjetunó azonban ajándékba kapta. Roosevelt a gyarmatok felszabadítását fontosabb céljának tartotta, mint a bolsevik marxizmust. Ezt a Szovjetunió megszállását nehezen viselő magyar politikusok sem értették meg.

Máig nem értettem meg, hogy nemcsak a német nép, de a német hadsereg felső vezetői miért lettek Hitlert vakon követők. A háború napi eseményeit alakító, a hadsereg operatív mozgatásához nem értő Hitler minden döntését vakon végrehajtották.

Ez az orosz kultúrában tradíció volt, a buta cárok hatalma is korlátlan volt. A Német Római Császárságban a császár szerepe szimbolikus volt. Évszázadokon keresztül a császára a Habsburg osztrák császár volt, akinek a szerepe szinte csak szimbolikus volt. Ezzel szemben a náci Németország elnök-kancellárja egy múlt nélküli, iskolázatlan demagóg lett, aki nemcsak a lakosság példátlan támogatását élvezte, de akinek a képzett felső vezetés is minden kívánságát parancsként teljesítette. A náci Németország felső vezetésében a korlátlan hatalommal az rendelkezett, aki közöttük az egyetlen hozzá nem értő volt.