Mitől függ a szakszervezetek ereje

Kopátsy Sándor                PH                   2018 12 14

Mitől függ a szakszervezetek ereje

A rendszerváltás legnagyobb hibájának eleve az alacsony foglalkoztatást tartottam, ami nem csak az elviselhetetlenül magas munkanélküliséget, és a dolgozók alacsony ledolgozott óráinak a számát értettem. Ez nemcsak a volt csatlósokat, de Németországtól eltekintve, az egész EU-t jellemzi. Kevesen és keveset dolgoznak. Ebben a rendszerváltás után a sereghajtók lettünk. Leállítottuk a veszteséges vállatokat, amelyek vállalati szinten ugyan veszteségesek voltak, pedig ezek szinte mindegyike többet fizetett be a költségvetésbe, mint amekkora a vesztesége volt. Ezzel óriási költségvetési hiányt okoztunk, és a túlfoglalkoztatásból alulfoglalkoztatottak lettünk.

Ugyanakkor, amire volt külföldi vevő, annyiért eladtuk, amennyit ígértek érte.

Az volt a szerencsénk, hogy az euró övezetve a jelentkezésünk dacára, nem fogadtak be. Erre azzal reagálunk, ha nem lehet eurónk, a hitelezést svájci frankban bonyolítjuk, ezzel egy nem EU tagország kemény valutáján bonyolítottuk.

Szerencsénkre, a bal-liberális kormányunk 2010-ben példátlan választási vereséget szenvedett, a 310 körzetből csak kettőben szerzett mandátumot. A liberálisból közép-jobb párttá átvedlett Fidesz a példátlanul nagyarányú listás törvényhozó ellenére kétharmados többséget szerzett. Ezzel módosíthatta a választási törvényt. A listás helyek számát olyan mértékben csökkentették, hogy jelenleg a körzetek 90 százalékának megnyerése is elég lett a kétharmados törvényhozási többséghez.

Az Orbán vezette Fidesz a követező két választáson is megőrizte a kétharmados többséget. A történelmében még nem volt példa arra, hogy egyetlen párt három választáson nagyon széles a választői jog, és titkos a szavazás mellett ekkora győzelmet arasson. E példátlan többség lehetővé tette, és az euró övezet csődje már figyelmeztetett arra, hogy a közös valuta a gyengébbeket csődbe kergeti. Ebből tanulva, a Fidesz elkezdhette leértékelni a forintot, ami mára elérte a 30 százalékot. Ezzel beindult a csoda.

A külföldi tőke számára olcsóbb lett a magyarországi befektetés, az itteni bér és az adó. Ennek köszönhetőn a közveszélyes alulfoglalkoztatás mára munkaerőhiánnyá vált. A munkaerőhiány pedig feleslegessé tette a szakszervezeteket. Ezt a bolsevik rendszerünkben már megtanulhattuk volna, de nemcsak a baloldali, de jobboldali közgazdászok sem vették tudomásul. A magát történelmi materialistának tartó Marx sem vette tudomásul, hogy a munkaerő kizsákmányolása nem a tőkés munkaadókon múlik, hanem a kereslete és kínálata arányán. Azzal, hogy a munkaerő áru lett, következett az is, hogy az árát a keresletének és kínálatának az aránya határozza meg. Mivel minden magát a termeléssel eltartó társadalomban gyorsabb volt a népszaporulat, mint a hatékony gazdaság munkaerő igénye, néhány járvány, vagy háborúzás okozta nagyobb halálozás után, a társadalom munkaerő igényénél is kisebb lett a munkaképes lakosság, azaz munkaerőhiány keletkezett.

A bolsevik diktatúrában általános volt az erőltetett iparosítás, általánossá vált a mesterségesen teremtett munkaerőhiány. Mégis megmaradtak a szakszervezetek, pedig nem volt szükség rájuk. Mivel ahol munkaerőhiány van, ott feleslegesekké válnak a szakszervezetek. Ahol pedig munkaerő felesleg van, ott hiába igyekeznek, erőtlenek maradnak. A marxista ideológia győzelmében fontos volt a szerepük, de a politikai hatalmuk birtokában mesterséges munkaerőhiányt termettek. Ezért váltak erőtlenné a tőkés munkaadók is a háborúk idején, amikor a férfiak jelentős aránya a frontokon van, pedig a gazdasággal szemben megnőtt a kereslet. Ez így van a háborús pusztítások újraépítése esetében is.

A háborúk alatt a tőkés osztálytársadalmakban sincs a szakszervezetekre nincs, azokban is ekkor a törvényhozásnak kell fékezni a tőkéseket, hogy a bérek ne emeljék.

Ezt a bolsevik rendszerben, amit az erőltetett iparosítás hozta létre. A korlátlan hatalmat gyakorló párt ideológiai okokból mégis fenntartotta a szakszervezeteket, amikhez a dogozók legfeljebb a nyaralási igényekkel fordultak. Ugyanakkor a párt a kormányon keresztül a vállaltok átlagbérét szigorúan szabályozni kényszerült. A párt által kiválasztott igazgatók minden számukra megengedhető eszközzel igyekeztek megtartani a munkaerejüket. A dolgozók számára egyértelmű volt, hogy mekkora értéket jelentenek a vállaltvezetés számára. Ezért igyekeztek megtartani őket.

A rendfenntartó erők pedig negatívan kezelték azokat, akik munkanélküliek akartak maradni. Aki akart dolgozni, és megelégedett a munkaadó vállalat átlag alatti bérével, örömmel fogadták. A bolsevik rendszer nem a dolgozók bérét emelni akarók, hanem a bérgazdasági keretbe beférni hajlandók érdekét védte. Ezért aztán a bolsevik rendszer elsősorban azoknak felelt meg, akik hajlandók voltak a bérszabályozás által korlátot rendszerbe beépülni.

A tudományos és technikai forradalom azonban alapvetően átalakította a munkaerővel szemben támasztott igényt. Amíg ezt megelőzően a munkaadóknak elsősorban a munkaerő fizikai erejére volt szükségük, jelenleg már a minőségük még az áruknál is fontosabb. Ezt a fordulatot Max Weber már a múlt század küszöbén felismerte. Megállapította, hogy a jelenkor munkaerőigényének a legjobban a protestáns magatartás felel meg. Protestáns létére nem vette tudomásul, hogy néhány nép ugyan puritánul viselkedik, annak ellenére, hogy valamilyen okból katolikus maradt. Európában ilyenek nemcsak az Alpokban élő katolikus germánok, de a franciák, az olaszok és a szlovének is. Ezért azt kellett volna mondania, hogy puritán minden nép, amelyiknek a terméktelen telekre is tartalékolnia kellett. Ezt a történészeknek kellett volna bizonytani, hogy ahol több téli hónapra alszik a természet, ott nemcsak a téli táplálékról, de a hideg ellen védelmet biztosító lakásról, tüzelőről, ruházatról is gondoskodni kell.

Számomra közgazdászként a legfontosabb mutató az éves jövedelmez viszonyított vagyon értéke. Ennek nagysága a teleken kieső jövedelemigény. Az egyenlítő csapadékos térségeiben élőknek egynél kisebb, a sarkkörön túl élőknek négynél is nagyobbra van szükségük. Ez a mutató azonban csak a fizikai vagyont tartalmazza, a szellemi vagyont nem. Ezért aztán egyre csökken a figyelemmel kisérésének a fontossága.

A tudományos és technikai forradalom előtt a munkaképességhez nem volt előzetes szükség a képzettség. Munkaképes volt, aki egészséges lett. Gyűjtögetni a járóképesség elegendő volt. A gyűjtögetés csapatmunka volt, az eredménye, hatékonysága attól függött milyen a vezetőjük, tudja mikor, hova és mit kell gyűjteni. Ez volt az egyedüli igény a munkaerővel szemben.

Ez a helyzet gyermekoromig alig változott. Akkor még a családok anyagi helyzetét az egy családtagra jutó szántföld értékével mérhették. Kivételt csak a pap, a jegyző, a tanító, a postás, és ha érintette a vasút, a bakter jelentett. Az ország lakosságának alig tizede volt polgár. Ennek fele liberális városi zsidó, a másik fele közép-jobb vidéken élő parasztpolgár.

A két világháború között a városok zsidó polgárságát jogfosztottan, és a táradalom számára kártékonynak minősítette az arisztokraták és a nemesség szerepét átvevő úri középosztály. Ezeket a második világháború után a ránk kényszerített bolsevik rendszer megfosztotta a hatalmától, és kiépítette a marxista elit durva hatalmát. A megmaradt a szidóság hatoda, félve az antiszemitizmus feléledésétől, a bolsevik rendszer lelkes, ügybuzgó kiszolgálója lett.

Mivel a Szovjetunió bolsevik rendszere ellenséget látott a kisárutermelő parasztságban, azokat nagyüzemekbe, állami gazdaságokat, a többségüket termelőszövetkezetekbe kényszerítette. Ezek ugyan nem lehettek hatékonyak, hiszen a tőkés társadalmakban a leghatékonyabb mezőgazdasági üzemi forma a családi farmergazdaság lett. A falusi társadalmak csúcsán a nagyüzemek vezetői lettek.

Amennyire a rendszerváltás után a társadalomtudományok hangsúlyozzák a mezőgazdasági nagyüzemek alacsony hatékonyságát, a társadalomformáló előnyeit meg sem említik. Az állami gazdaságokban, még inkább a termelőszövetkezetekben minden dolgozó lényegében bérmunkás lett, ezzel megvalósult a nők egyenrangúsága, a családok munkaképes tagjainak a jövedelme a munkaképességükkel arányos bérük lett. A korábbi falusi elitet leváltották a vállalkozók, a belterjesen kertészkedők.

A mezőgazdasági nagyüzemek egyértelműen bebizonyították, hogy a falusi lakosság nagy többségére nincs szükség, azok elmehetnek az iparba és szoláltatásokba nemcsak dolgozni, de lakni is. Az országunk jelenlegi urbanizációja és társadalmi átalakulása sokat köszönhet annak, hogy a bolsevik rendszerben a falusi lakosság nagyobb fele ott hagyhatta a mezőgazdaságot. A magyar történészek említést sem tesznek arról, hogy negyedére csökkent a mezőgazdaságban dolgozók aránya. Még ez is sok, de ennek ellenére ez is óriási társadalmi átalakulást jelentett.

A jelenlegi tüntetők képtelenek megérteni, hogy hatékony csak az a társadalom lehet, amelyikben minden kínálkozó munkaalkalommal élnek. Ezt a társadalmi követelményt rugalmasan csak a kisvállalkozók valósítják meg. A családi vállalkozásnak az a legnagyobb előnye, hogy a munkaidőt nem a törvény, hanem a munkaigény határozza meg. Ezt az élet azzal is igazolja, hogy a kisvállalkozásokban szinte senki sem szakszervezeti tag. Az utóbbi száz éven a termelő szektorokban a munkaerő egyre nagyobb dolgozik egyre kisebb vállalkozásokban. Ennek tipikus példája az autóipar. Száz éve a legyártott gépkocsikban szinte csak nagyvállalati munkaerő munkája volt. Jelenleg minden eladott gépkocsira körülbelül ezer munkaórát fordítottak, ennek alig egyetlen százaléka történt az autógyárban a futószalag mellett. Már a 60-as években volt alkalmam a Fiat autógyárban megtudni, hogy azért van szükségül több ezer alvállalkozóval dolgozni, mert a kis beszállítók rugalmasabban alkalmazkodnak a gyártás állandóan változó termékösszetételéhez. Hetven kárpitos kisvállalkozás szállítja napra, órára a tényleges napi igényekhez igazított megrendeléseit. Ennek érdekében néha a család és néhány alkalmazottja naponta négy vagy tizenkét órát dolgozik.

A magyar szakszervezek nincsenek annak a tudatába, hogy mind az észak-amerikai, mind a távol-keleti versenytársaink nem utolsó sorban azért fejlődnek nálunk gyorsabban, mert többet dolgoznak. A távol-keleti társadalmakban az évente ledolgozott munkaórák száma 300, az észak-amerikaiak 150 órával többet dolgoznak évente.

Az a személet kezdettől fogva irritált, hogy a szakszervezetek a minél alacsonyabb óraszámért harcolnak. Ez okozza, hogy a szakszervezeti tagok aránya száz év alatt a tört részére csökkent az értéktermelő ágazatokban, ugyanakkor változatlan maradt az állami szolágáltatásokban. A legjobb illusztrációja ennek, hogy a közoktatásban szinte minden pedagógus szakszervezeti tag, a művészek és a sportolók oktatói azonban nem ismerik a nyári kéthónapos szünetelést. Ha közölnénk, hogy miért vagyunk az utóbbiakban, a világ élvonalában, és miért süllyedünk még a múltunkhoz viszonyítva a közoktatásban, rövid volna a válaszom, azért mert az előbbiekben ismeretlen fogalom a sok szünet és a szakszervezeti tagság, az utóbbiban pedig sok a hivatalos szünet, és általános a szakszervezeti tagság.

Megélt öregségem is azt bizonyítja, hogy az életünk hosszát nem a sok munkavégzés, hanem a munkátlanság alakítja. Ezt bizonyítja nekem, hogy a bányászok nyugdíjasként gyorsan halak, a feleségeik pedig viszonylag sokáig élnek. A bányászok nyugdíjasként unatkoznak, a feleségeik pedig a nyugdíjas férjükről és az unkákról gondoskodnak, nem érnek rá betegeskedni.

A magyar szakszervezeteknek illene tudomásul venni, hogy a kevésbé fejlettek csak akkor érhetik utol a fejlettebbeket, ha többet dolgoznak. Ezzel szemben a kevésbé fejlettek úgy akarják utolérni a fejletteket, hogy maximum annyit dolgozunk, mint a fejlettebbek és a nyugdíjkorhatárunk ugyanaz legyen, mint azoknak, akik tíz évvel tovább élnek. Elég, ha arra gondolunk, hogy Kelet-Ázsiában a két háború között Japán gyarmata volt, és a háború végén fele volt az egy lakosra jutó jövedelmük fele sem volt a mienkének, most kétszer akkora. De ezt elsősorban évente 300 órával többet dolgoztak, a vasárnapokon kívül egyetlen munkaszüneti napot tartanak. 2015-ben a nyugdíjba menők átlagos életkora 71.9 év.

A jelenlegi szakszervezeti vezetők semmi érdemet nem szereztek abban, hogy nyolc éve alatt az Orbán kormány felszámolta az alul foglalkoztatást, és mára a minőségi munkaerőben hiány van, és a foglalkoztatásunk az EU tagok élcsoportjába került. Ezt elsősorban a forint folyamatos leértékelődésének köszönhetjük, ezzel a külföldi tőke vére negyedével olcsóbbá vált.

A magyar szakszervezetek addig sem jutottak el, hogy a külföldi tőke a kevésbé fejlett országokba azért áramlik, mert olcsóbb a munkaerő, és ezt ösztönzi a kormány azzal, hogy leértékelte a forintot, csökkentette az adókat, és hozzájárult a külföldi tőke befektetéseihez.

A forint leértékelődése segített abban, hogy megnőtt az exportunk, és csökkent az importunk, ezzel nőtt a munkaerő kereslete. Ezt tovább fokozza a túlmunka rugalmasabb lehetősége is, de ez már sok volt a magyar szakszervezeteknek. Képtelenek megérteni, hogy semmi nem növeli úgy a munkaerő rangját, mint a kínálatánál nagyobb kereslete. Eddig csak a rendszerváltás után 18 évvel jutottunk el.