Kína vízgazdálkodása

Kopátsy Sándor              EG                     2013-10-16

Kína vízgazdálkodása

Újra, és újra botránkozom, amikor a Kínai Nagy Csatornát nem úgy emlegetik, mint az emberiség legnagyobb racionális beruházását. A Csatorna nélkül Kína nem lehetett volna tartósan egyetlen birodalom. Kína területén mintegy 500 millió ember számára azért volt élettér, mert megépült ez a csatorna. Ehhez hasonló jelentőségű beruházást nem ismer a történelem. Lehet, hogy az űrből jobban látszik a Nagy Fal, talán még többe is került, de alig változtatott Kína történetén.

Az egyiptomi és a mezopotámiai kultúra két folyamrendszere ötöd ennyi embert tartott el.

Észak-Amerikában, ötszáz évvel a felfedezése után fele ennyi lakos talált életteret.

Európában szinte a jelenkorig nem élt 500 millió ember.

A jelentőségét a Nyugat történészei sem vitatják, mégsem hangsúlyozzák a jelentőségét. Pedig nélküle a világtörténelem is másként alakulhatott volna.

Számomra azért is fontos a Nagy Csatorna, mert történelemformálónak tartom, hogy a síkvidéki öntözőrendszerek nemcsak magas eltartó képességet jelentettek azzal, mert egyégnyi területen sokkal több terméket adott, hanem csak a szállításra is alkalmas öntözőcsatornák tették lehetővé a termékek olcsó, hatékony szállítását.

A világtörténelmet ugyanis nem lehet megérteni anélkül, hogy figyelembe vennénk, milyen elviselhetetlenül drága volt a szárazföldön a holt termékek mozgatása a vasút, majd a közút megjelenése előtt. A 19. század végéig tartós birodalmak csak a folyamok hajózható síkságain alakulhattak ki. Szárazföldön a száz kilométernél nagyobb távolság a tömegáruk számára legyőzhetetlen volt. Lehettek politikai birodalmak, de gazdasági egységgé nem válhattak. Ezért aztán nem is lehettek tartósak. Az első és egyetlen európai birodalom a Római Birodalom volt, ami az akkor már viszonylag hajózható Földközi Tenger kikötői közti szállításra épült. Nem véletlen a jelszava: Navigare, necesse est! A Római Birodalom közúti hálózata legendás, de megépítésének és fenntartásának költségeihez viszonyítva, jelentéktelen volt. Még nem akadt senki, aki megmutatta volna a közutak forgalmát. A provinciák közti személy és áruforgalom jelentéktelen hányadát bonyolították. Minden provincia lényegében önellátó gazdasági, katonai és politikai egység volt. A Birodalom lényegben városok hálózata volt, amelyek a tengeren importált gabonával élelmezték magukat.

Politikai értelemben a Német-Római Birodalom ugyan viszonylag tartós nagyhatalom volt, de mindvégi politikai és gazdasági mozaik volt. Csak azért lehetett tartós, mert ezzel az állapotával meg volt elégedve.

Évezredes nagyhatalom csak a vízen történő szállításra épülhet. Ez a magyarázata annak, hogy Kína volt a világtörténelem egyetlen tartós Birodalma. Kína csak a Nagy Csatorna megépítésével lett a két nagy folyamának vízrendszeré összekötő egység. De nemcsak politikai, hanem példátlan kulturális egység.

Azzal, hogy a kulturális egység csak gazdasági egységre épülhet, jöhet létre, nagyon keveset foglalkozunk. A kínaiak annál inkább. Számukra 2.500 éve elfogadott, hogy a birodalmukat a Nagy Csatorna tette gazdasági, kulturális és politikai egységgé.

Aki ezt nem tartja szem előtt, nem értheti meg, mint jelent ma is Kína számára a vízgazdálkodás.

A The Economist legutóbbi száma két írásában ezzel foglalkozik. Mindkettő alapja, hogy Kína északi, nagybbik fele súlyos vízhiányban szenved. Márpedig Kína sorsa a vízellátásán múlik. Azt sem tagadják, hogy ezzel a kínai vezetés is tisztában van. Közös álláspontjuk, hogy a vízgazdálkodási stratégiájuk hibás, nem azon az úton járnak, amin a 5-7-szer gazdagabb Nyugat.

A kínai stratégia, hogy a vízben gazdag délről a száraz északra vigyék a vizet. Ennek érdekében elképesztő áldozatokat vállalnak. Több tárolót, csatornát építenek, mint a világ többi részén összesen.

A The Economist közgazdászai ezzel szemben azt ajánlják, hogy tegyék azt, amint a gazdag Nyugat. Fordítsanak nagyobb gondot a takarékosságra, a víztisztításra, és tegyék drágábbá a vizet. Megfeledkeznek arról, hogy Kína most iparosít, számára évente tízmillió munkahelyteremtése a feladat. Még évtizedekre van szükség ahhoz, hogy a már gazdagok stratégiát követhessék.

Az írás szerzőinek arra kellene gondolniuk, milyen volt a Temze vize az ipari forradalom után még kétszáz évvel. Most csak azért lehet tiszta, mert a szennyezése árán is gazdagodtak. Ebből ugyan nem az következik, hogy Kína is kövesse az angol iparosítás példáját, csak az, hogy nekik előbb kell meggazdagodni, amit tízszer gyorsabban végeznek, aztán térhetnek át az angliai stratégára.

Kína fejlődésének tempóját látva, egyrészt szerényebbeknek, másrést türelmesebbeknek kellene lennünk a bírálatokkal.

Kína volt a világtörténelemben a legjobb vízgazdálkodó. A világ vízkészletének 7 százalékával rendelkezik, és ebből tartja el a világ népességének 20 százalékát. A szűk lehetőségei ellenére az egy laksora jutó jövedelmet és vagyont az EU átlagánál ötször, az elmúlt évben pedig tízszer gyorsabban növeli.

A két írás fel sem veti, hogy Kínában milyen tartalékai vannak a vízzel való takarékosságnak. Elég arra gondolni, hogy a mezőgazdaság szinte évezredes technikával öntöz. Legalábbis, ami a felhasznált víz mennyiségét illeti. Ezen, gyökeresen változtatni, csak generációk alatt lehet.

Mindkét írás általános fogyatékossága, hogy fel sem veti a gigantikus csatornaépítések és duzzasztások, mint jelentnek a hatékonyabb szállítás terén.

Elég volna arra hivatkozni, hogy 2.500 éve épült meg a Nagy Csatorna, ami a Jangce és a Sárga folyamokat összekötötte. Most három újabb összekötő csatorna épül egyik összehasonlíthatatlanul bonyolultabb nyomvonalon. Ez első már jövőre megnyílik. A másik kettő is folyamatban van. Ezekkel a Sárga folyó vízhozama ötödével bővül. A száraz éghajlatú északi tartományok számára ennyivel több víz lesz. Ez többel növeli az önözött mezőgazdaságot, mint amennyivel ebben a húsz évben az egész világon növekedni fog.

Egyetlen idézet jól illusztrálja az írások személetét.

„A vízzel való gazdálkodás problémának megoldását a közgazdászokra, és a környezetvédőkre kell bízni.”

Kínában a vízgazdálkodás sokkal nagyobb probléma annál, hogy szakmai barbárokra bízhatnánk.

Ha valaki ehhez hozzáértő, akkor a Kínai Birodalom és kultúra elitje erre a legalkalmasabb. Nagyképűség őket erre kioktatni