Gróf Bethlen István miniszterelnök politikai megítélése A legkevesebb bűnt elkövető államférfi

Kopátsy Sándor                 PH                   2013-10-06

Gróf Bethlen István miniszterelnök politikai megítélése

A legkevesebb bűnt elkövető államférfi

Romsics Ignác kiváló történész Bethlen István könyvének újabb kiadása egy héten belül kapott méltatást a közép-jobb Heti Válaszban és a szoclib Népszabadságban. A közös megjelenés és az elfogadó hang csodának számít a jelenlegi politikai légkörben.

Mivel az én véleményem nagyon eltér a Romsics által megfogalmazottól, leírom. Teszem ezt annál is inkább, mivel hetvenöt éves mániám a magyar társadalom romantikus történelemfelfogástól. Hiszem, hogy ideje volna a történelmi romantika visszaszorítása. Magyarország politikai elitje olyan magyar történelmet irtott a történészekkel, amelyik elviselhetetlen terhet jelent számára. Meg győződésem szerint, mindig többre mentünk volna, ha reálisan látjuk a Nyugathoz való csatlakozásunk útját.

Romsics tárgyilagosan igyekszik megítélni Bethlent. Mivel a két világháború között okos, higgadt és mérsékelt, a legkevesebb bűnt elkövető miniszterelnök volt, a nagyon buta, hevesen nacionalista magyar politikai elitben, tőle jó bizonyítványt kapott. Ez a mérce azonban a kaszinóban, a klubban helyénvaló, de a történelmi szerepvállalók esetében súlyos tévedésekhez vezet. Egy ország történelmében a politikai szereplőket is annak alapján kell megítélni, hogy mennyi jót köszönhet neki a társadalom, az általa okozott károkhoz képest. Az a nagyobb, akinek tettei egyenlegében több pozitívumok köszönhetünk.

Számomra Széchenyi, Ady nem azért a legnagyobb magyar, mert nem hibázott, hanem azért, mert ahhoz képest is óriási a pozitívumainak az egyenlege.

A kereszténységemmel is az a bajom, hogy nem eléggé Krisztust követő, a szentjeit nem az érdemeik, hanem a bűntelenségük alapján válogatja. Aki szolgálatai alapján mégis bekerült közéjük, azt is igyekeznek bűntelennek beállítani.

Az én szentjeim többsége, a katolikus dogma szerint, velem együtt, a pokolba kerül. Szerencsére, én az isteni igazságosságban bízom.

Mivel Bethlennek nem köszönhet semmit az utókor, nem lehet nagy államférfinak minősíteni. Ez akkor is igaz, hogy korában szinte mindenki nála sokkal rosszabbul vizsgázott.

Ezt érzi Romsics is, amikor újra, és újra azzal érvel, hogy „nem volt olyan antiszemita, mint a kor vezetőinek többsége,” „nem volt annyira fasiszta, mint legtöbben,” „jobban megértette a nyugaton végbemenő változásokat, mint azok, akik semmit nem értettek meg abból”. Nem veszi észre, hogy érvelése azt jelenti, hogy a politikai és erkölcsi törpék között kimagaslott. Ehhez azonban elég volt, hogy a normális testmagasság.

Romsics megítélésétől eltérő véleményem egy illusztrációval jellemzem. Ő Bethlen érdemének tekint azt is, ami a kultuszminiszterének, Gróf Klébelsberg Kunónak volt köszönhető, akit Bethlennél nagyságrenddel jelentősebbnek tartok. Teszem ezt annak ellenére, hogy Klébelsberg Bethlennél lényegesen antiszemitább, revizionistább volt. Tehát nálam is neki van több rossz pontja, de a jó pontjai is sokkal nagyobbak. Az ő érdeme volt a tanyai gyerekek iskoláztatásának megszervezése, a határon túl került egyetemek hazatelepítése, a bécsi, a berlini és az isztanbuli kulturális intézetek megszervezése, néhány, nem zsidó, tehetség külföldi egyetemen történő továbbképzése. A minősítésem szerint Klébelsberg nagyobb hibái ellenére is nagyobb államférfi volt, mint Bethlen.

Bethlen István nem a 20. századi közép-európai ország számára időszerű államférfiú volt, hanem a régen lejárt feudális világ itt felejtett arisztokratája. A Trianon utáni magyar társadalomban még nem lehetett államférfi, aki végre akarta volna hajtani a rég megérett társadalmi átalakítást. Nem volt olyan belső társadalmi erő, ami megértette volna. Nem véletlen, hogy a Bethlennél sokkal rosszabbak nála népszerűbbek voltak.

Az elmúlt száz év történelme csak akkor érthető, ha szem előtt tartjuk, mint, és kiket fogadott el a magyar társadalom. A társadalom érdeke a minél gyorsabb és gyökeresebb polgárosodás, a gyors urbanizáció, a mezőgazdaságban lekötött munkaerő négyötödének az iparban és a szolgáltatásokban való foglalkoztatása, a munkások és parasztok gyerekeinek értelmiséggé képzése. Aki nem fogadja el e célokat, és nem ezek szolgálata alapján értékel, alapvetően téved.

Ami a polgárosodást illeti.

A vasút századában, és lényegében ebbe tartozott Bethlen István is, nem örül, és nem támogatja lelkesen a magyar zsidóság fergeteges sikerét, az akadályozza, hogy polgári társadalom lehessünk. Aki tehát a két háború között antiszemita volt, az nem volt államférfi. Bethlen ugyan az ügybuzgó antiszemitáknál sokkal mérsékeltebb volt, de az ért ő is olyan társadalmi jövőért munkálkodott, amiben nem maradt volna elég annyi levegő sem, amennyit a kiegyezés utáni évtizedek biztosítottak.

Romsics is abba a hibába esik, hogy az antiszemitizmust erkölcsi szempontból méri. Aki nem akarta a magyar zsidóságot elégetni, vagy kitelepíteni, az már nem is volt igazán antiszemita, mivel sokkal humánusabb volt, mint a vad antiszemiták.

Bethlen eszköztára angol arisztokratáé volt, a viselkedése azonban nem, mert az angol arisztokraták utánzója Széchenyi István volt, aki iparosítani, a vízi és a vasúti közlekedést, a hidak építését tartotta az arisztokraták első feladatának. Bethlen agrárpolitikus volt, méghozzá a feudális, külterjes nagybirtokrendszer megszállott híve. Cselédekkel dolgozó, gabonatermelő, azaz a 20. században már külterjes, kevés és képzetlen munkaerőt igénylő mezőgazdaság híve maradt. Vagyis Bethlen meg akarta állítani a száz éve esedékes társadalmi átalakulást. Márpedig az ilyen társadalom híve csak antiszemita lehet. Ez az antiszemitizmus ugyan nem vallja ellenségnek a zsidósságot, csak a levegőt akarja elvenni előlük. Bethlen elképzelése szerinti társadalomban a zsidóság nem lehet élcsapat.

Bethlen legnagyobb hibája az agrárpolitikájából fakadt. A legnagyobb egyéni tévedésemnek a parasztpárti felfogásom tartom, pedig az nem a külterjes feudális nagybirokra, hanem a belterjes családi vállalkozást tekintette a megoldásnak. Naivul azt hittem, hogy a belterjes mezőgazdaság, a kert-Magyarország megoldhatja a foglalkoztatást. Erről is kiderült, hogy ezzel a mezőgazdaságban a falusi lakosság negyede sem élhet meg. Pedig elég lett volna megnézni a harmincas évek Dániáját, ahol a belterjes mezőgazdaság is csak a munkaerő nyolc százalékának adott munkát. Nálunk akkor még a mezőgazdaságból szeretett volna megélni a munkaerő kétharmada.

Bethlennél fel sem merült, hogy mint kell, mint lehet kezdeni a hárommillió koldussal. Bethlen közel száz évvel később vezette az országot, mint Széchenyi István felvirágoztatni akarta, ennek ellenére száz évvel mögötte haladt.

Bethlen a saját agárpolitikájával mégis a Kisgazdapártot akarta kormánypárttá emelni. Természetesen úgy, hogy a falusi lakosság tikosan azért ne szavazhasson.

Romsics azonban hallgat arról, hogy Bethlen számára ugyan elfogadhatatlan volt Gömbös és társai stílusa, de Hitler hatalomra jutása után azonnal átadja nekik a kormányrudat. Ez azt jelzi, hogy a revizionizmusa is csak addig volt mérsékeltebb ameddig nem látott benne külpolitikai realitást. Ahogyan Hitlerre épülhettek a remények, félreállt. Nem fél annyira a nácizmustól, és a belső nyilasoktól, hogy a tőlük való elhatárolódás érdekében ne adjon nekik teret. Semmi alapja nincs tehát annak, hogy Bethlent olyan államférfinak tekintsük, aki osztálya érdekében ne vállalta volna a nácikkal való szövetséget. Legalább azt el kell fogadni, hogy a revízió vágya, és a kommunista ellenesség erősebb volt benne, mint náci és nyilas ellenesség. A magyar történésztől elvárható annak, legalábbis utólagos, tudomásul vétele, hogy a Hitlerrel való szövetség Magyarország felszámolásához, de legalábbis a következetes földreformot követelő nyilasok hatalomátvételéhez vezet.

Romsics nem is utal arra, hogy Bethlen félreállása jelentett revizionizmusban minőségi fordulatot jelentett azzal, hogy előtte az angolszászoktól váruk a revíziót, utána pedig a fasizmusoktól, elsősorban a náciktól. Ez a fordulat a trianoni Magyarország létbiztonságának a feladását jelentette. A revizionisták korábban is minden mást megelőző nemzeti feladatnak tekintették a háború előtti ország visszaállítását, de a fasizmussal való szövetség előtt ezzel még nem járt az ország létének elvesztésének kockázatvállalása.

Aki ma sem látja be, hogy a nácik győzelme esetén Magyarország megszűnik, nem értheti meg mit jelentett Gömbös Gyula hatalomra kerülése. Azon lehet vitatkozni, hogy Bethlen ezt nem látta, de akkor nem nagy államférfi. Ha látta, de felmérte, hogy ennek megállításához nincs elég ereje, akkor másként kellett volna viselkedni.

Azt elismerem, hogy ő sem tudta volna megállítani, mert a magyar társadalom nacionalizmus és rövidlátása elseperte volna. Ezt az előrelátást azonban semmi nem mutatta. Ezért kellene belátni, a történészeknek tanítani, hogy a második világháborúban vállalt szerepünkért nem egyik, vagy másik politikai vezetőnk volt hibás, hanem a magyar társadalom nagy többsége. Ehhez azonban Romsics Bethlent méltató könyve sem hozott közelebb bennünket, sőt. Ő is talált egy bölcs, nagyvonalú államférfit.

Romsics két méltatásával egy időben mégis megtörtént egy nagyon fontos lépés. A magyar külügyminiszter, méghozzá egy középé-jobb kormány minisztere, Martonyi János kimondta, hogy a magyar zsidóság ellen elkövetetteket magyarok követték el, magyarok ellen. Abban sem reménykedtem, hogy ezt megérem, talán még az is bekövetkezik, hogy a két háború közti rendszer szégyene volt a történelmünknek.

Egyelőre azonban az ellenkező úton haladunk. Károlyi Mihály szobrát eltávolítottuk, amin Romsics is joggal háborog, de ő is lelkes támogatója annak, hogy Teleki szobrot kap a várban. Abban igaza van, hogy nem ő volt e kor fő és hangos felelőse, de államférfinak azért kicsi, a nála is kisebbek között.

Nehéz volna válaszolnom arra, hogy akkor kinek a két háború főszereplői közül. Leginkább Jászi Oszkárt tartom olyannak, aki előre látott, de ő meg azért volt rá alkalmatlan, mert zsidó volt.

Talán csak Ady Endre érezte meg a jövő útját, de ő megértette a magyar jelent. A saját, imádott népe volt a jövőre képtelen.

Bethlen arra volt képes, hogy a tények hatása alatt cselekedjen, de utána, és nem előtte mentek az események, méghozzá arisztokratikus tempóban. Bethlen is csak a száz évvel a jelenideje mögött kullogó magyarságnak volt a többinél kevésbé tisztességtelen képviselője.

Politikai rövidlátására jellemző, hogy a háború végén azt hitte, a szovjet megszállás legfeljebb néhány évig tart. Aztán kiderült, hogy erre közel százhúsz éves koráig kellett volna várni.

- - - - - - - -

Az alábbiakban még felsorolom a részletekhez fűzött véleményem.

„Határozottan szemben állt azonban ez az irányzat minden olyan törekvéssel, amely ezen a XX, században már egyre inkább megújulásra váró társadalmi és politikai rendszeren – akár a politikai jogok radikális kiterjesztése, akár azok megszüntetése (bolsevizmus, fasizmus) formájában – alapvető változást akart,”

„Bethlen és társai lényegében a XX. századba lépve sem akartak változtatni. Vagy amennyiben mégis, akkor csak igen óvatosan és lassan…”

Ezeket olvasva, még optimista voltam. Nekem ennyi is elég annak bizonyítására, hogy nem lehet nagy államférfi azt, aki a saját korát ennyire konzervatívan látta.

A XIX. század második felében Magyarországon is „óriási anyagi fejlődést” hozott, és a „termelés szédületes fokozását” eredményezte. Úgy vélte azonban, hogy ez a fejlődés egyoldalúan az iparnak és a kereskedelemnek kedvezett. Az agrárszektort viszont hátrányos helyzetbe hozta. Ebből kiindulva bírálta a „korlátlan gazdasági szabadság” elvét, az „ illoyális versenyszellemet”, sőt az ipar és kereskedelem „idegen kezekbe„, azaz zsidó tulajdonba kerülését is.”

Erről állítja Romsics, hogy nem volt antiszemita.

„Mivel választójoggal csak a lakosság hat százaléka, a vagyonos és/vagy művelt felsőbb rétegek rendelkezetek, s így a történelmi elit, az arisztokrácia és a dzsentri politikai vezető szerepe továbbra is megmaradt.”

„… a történelmi elit pozíciójának megőrzése érdekében foglalt állást. Minden olyan törekvéssel, amely ezen a rendszeren érdemben változtatni akart (például a választójog demokratizálásával, vagyis kiterjesztésével és titkossá tételével) határozottan szembefordult.”

„… megértést mutatott a parasztság földéhségének korlátozott mértékű kielégítése iránt.”

Az utóbbi mondat félrevezető, mert megértés alatt nem lehet azt érteni, amit megtett valamit. Helyesebb lett volna Romsicstól, ha azt írja nevetségesen keveset tett, annyit, ami inkább semmit, mint megértést jelent. 

„A demokrata és polgári radikális ideológiákat ekkor „nemzetellenes méreganyagként” jellemezte és halaszthatatlan nemzeti feladatként láttatta azt, hogy ”ez a méreganyag a közéletből eltávolítassék.””

Romsics ugyan közli a választási rendszerre vonatkozó adatokat, de nem kommentálja azoknak még az utódállamokhoz viszonyított arányait sem. Ez a könyvének általános hibája. Nem derül ki abból, hogy Trianon után mi az érintett államok között hogyan szerepeltünk.

Történelmünk súlyos hiányossága, hogy nem tudatjuk a közvéleménnyel, hogy a Trianoni Szerződés nyomán szétesett Monarchia utóállamai hogyan vizsgáztak. Egy ilyen összehasonlításból nyilvánvalóvá válna, hogy nagyon gyenge volt a Trianon utáni szereplésünk.

Nem az én feladatom, ezt illusztrálni, de néhány megjegyzést teszek.

Az osztrákok és a csehek szerepeltek a legjobban.

Ausztria nem siratta a középhatalmi státuszának elvesztését, nem vitatta az etnikai határokat. Sopron elszakítása után elfogadta a népszavazással való döntést. Következetes köztársaság lett, nem operett királyság.

Csehország nemcsak a vele nyelvrokon szlovákokat fogadta be egyenrangú társként, de a ruszinok is szabadságot kaptak. A magyar kisebbség is jobban és több politikai joggal élt, mint a Magyarországában maradtak.

Még nem írta le senki, hogy az Ausztriához és Csehszlovákiához került magyartok azonnal választói jogot kaptak, és titkosan szavazhattak. Nem úgy, mintha itt maradnak.

Az utódállamokban felszámoltak az arisztokraták nagybirtokait és nemzetiségtől függetlenül osztották fel. Ott mekkora volt a szavazásra jogosultak, és titkosan szavazók aránya, illene tudni. A köztársaság elnök nem fehér lovon járt, a miniszterek nem mentében, csákóval, karddal. Ez még Bethlennek sem tűnt fel.

„Az ipari termelés1924 és 1929 között több mint 70 százalékkal emelkedett, és az 1929-1933-as gazdasági világvállság előestéjén mintegy 12 százalékkal múlta felül a háború előtti szintet.”

Romsics nem gazdaságtörténész, ezért nem tudja, hogy ezek szégyenteljes, és nem dicsekvésre valló adatok. Ilyen alapon Rákosi Mátyásnak sokkal inkább járna a szobor.

„A trianoni határokat Bethlen,- vezetőtársaihoz és a társadalompolitikailag tudatos részéhez hasonlóan – igazságtalannak és megváltoztatandónak tartotta.”

Ez nagyon ködös fogalmazás. A Trianoni szerződés nem igazságos, de a győztesek soha sem diktálnak igazságos szerződést. A Trianon előtti állapot még kevésbé volt igazságos. Jogos volt a többségben magyarok által lakott határ közeli területekre támasztott igény. Ezt azonban a Bécsi döntések előtt senki sem fogalmazta meg. Magyarország illetékesei a Trianon előtti állapotokra tartottak igényt. Ez azonban sokkal igazságtalanabb lett volna, mint a trianoni határvonal. Romsics is csak a határok megváltozandóságát írja, ami egészen más, mint amit a magyar kormányok, és népbutító hatásukra a magyar közvélemény óriási többsége is elfogadott.

”Az alsóbb társadalmi rétegek, titkos választói joggal való felruházása – hangoztatta – a „nyers tömegek uralmához vezet” és „azok az országok, ahol a tömegek uralma válik úrrá az egész nemezt felett, a pusztulásnak vannak kitéve”

„A demokraták kormányzati eszménye a nyugti típusú polgári demokrácia volt, míg Bethlené továbbra is az 1920-as években újjáformált XIX. századi antidemokratikus-elitista parlamentarizmus.”

„… képtelen volt megbékülni egy komoly földreform gondolatával is.”

Az utóbbi mondatot nagy örömmel olvastam, mert engem igazol abban, hogy a nagyon következetes 1945-ös földreform csak a Szovjetunió nyomásának volt köszönhető. Ugyanis még ezt sem írta le senki. Pedig nyugati megszállás estén, véleményem szerint, Bethlennel nem nyerhetett volna senki a miniszterelnöki hatalomért vívott választáson. Ezt tudták Moszkvában is, ezért szállították moszkvai börtönbe.

„Haláláig úgy képzelte, hogy a szovjet jelenlét átmeneti, két-három éves jelenég lesz a térségben, amelyet hosszú távú angolszász befolyás fog felváltani.”

„Ideológiai alapállásából és külpolitikai prognózisából következett, hogy Bethlen a háború utáni politikai kibontakozást nem kapcsolta össze radikális társadalmi és politikai átalakulással.”

Bethlen politikai naivitása nemcsak őrá, és a magyar közvélemény nagy többségre, de általában a megszállt országokra is jellemző volt. Finnország volt az egyetlen, ahol a politikai elit azonnal tudomásul vette, hogy Jalta után tartós hegemónia nehezedik az Szovjetunió által megszállt országokra, tehát erre kell berendezkedni. Ennek tudomásulvételére nemcsak Bethlen, a magyar arisztokrácia és az úri magyar középosztály, de még a kelet-német és a cseh szociáldemokraták sem voltak képesek.

Egész Magyarországon ezt a jelentősebb politikai személyek közül csak a kereszténydemokrata Szegfű Gyula, de ő is csak a Moszkvában töltött nagykövetsége után, volt képes. Jellemző, hogy Szegfű véleményéről a kor magyar történészei is hallgatnak. Pedig a szovjet megszállás alatt történteket csak az értheti meg, aki szem előtt tartja, hogy Sztálinnal szót érteni csak a finnek igyekeztek. Ez volt annak a kulcs, hogy ott egészen más vágányon haladt a hidegháború szovjet oldalára kerülésből fakadó sors.

A sztálinista durva uralkodás, a csak kommunista pártra való támaszkodásra az ad magyarázatot, hogy Moszkvának többi országban nem is volt alkalma másokkal együttműködni. Ennek a felfogásnak nem is volna értelme, ha Finnország példájára nem lehetne hivatkozni.

Romsics is félreérthetően idézi Bethlen angolszász szövetségkeresését. Ő és társai az angolszász alatt Angliát, és különösen Churchillt értették. Ezzel szemben már a háború alatt is nyilvánvalóvá vált, hogy szó sem volt angolszász egységről. Az Egyesült Államok, különösen Roosevelt a háború elejétől kezdve örömmel nézte, ahogyan a volt gyarmattartók elvéreznek a náci Németország elleni háborúban.

Ezt Hitler sem értette meg. Ha ő nem üzen háborút, az Egyesült Államok soha nem lép be Anglia megmentése érdekében. Ez már abban is nyilvánvalóvá vált, hogy Anglia ingen nem kapott semmit, csak a Szovjetunió élvezhette ezt a támogatást. Mindez Jaltában vált egyértelművé, ahol Sztálin megkapta Közép-Európát, a három balti államot, és a Balkán nagy részét.

Bethlen naivságát és hisztérikus kommunista ellenességét még 1919-ben, Bécsben meg lehettet érteni, de 1945-ben a Szovjet megszállók illetésekkel való tárgyalásai után érthetetlen, hogy csak átmentnek tekintette a szovjet megszállást, és Anglia európai befolyásában reménykedett.

Romsics sem látja be, hogy azok voltak a jobb államférfiak, akik tudomásul vették a háborút követő európai erőviszonyokat, és igyekeztek a szovjet megszállókkal hangot találni.

Bethlenről Hitler hatalomra jutásáig még el lehetett mondani, hogy belpolitikájában reálpolitikus volt, de mert a magyar társadalom reális erőire támaszkodott. Reálisan szolgálta az osztályát. Ha elkerülhettük volna a szovjet megszállást, uralmuknak megőrzése reális politikai stratégia volt. Abszolút nem értettem vele egyet, és ma is tragédiának tartom, ha megvalósul, de járható politikai út volt. De attól kedve, holdkórosnak politikai vakságnak tartom.

Ezt Bethlen is érezhette, amikor ellenezte a Szovjetunió, és még inkább az Egyesült Államok elleni hadüzenetet. De ha valaki megakadályozhatta volna a tőle is jobbra álló politikai erők hatalomra jutását, akkor az egyedül Bethlen István volt. Ahogy ez Romsics alapos kutatásaiból is kiderül, ezt ő nagyon langyosan kezelte. A langyosságának egyetlen okát látom, revíziót ő is csak náci Németországtól remélhetett. De nem volt annyira államférfi, hogy lássa, ezzel mit kockáztat.

Romsics feladatát én abban látnám, hogy megmutassa, a náci Németországgal való szövetségünk gyors előnyei szükségszerűen a régi rendszer összeomlásához vehettek. A Trianon utáni társadalmi rendszer hívei az arisztokraták, és az úri középosztály azzal ásta meg a saját sírját, hogy kiszolgáltatták magukat a náci Németországnak.

Amíg ez nem ismerjük fel, és fogadjuk el, nem várhatunk annak megértésére, hogy mi, miért történt úgy a második világháború után, ahogyan történt.

Mivel én azok közé tartozom, akik örülnek, hogy összeomlott az arisztokrácia és az úri középosztály uralma, nem búsulok azon, hogy a két háború között még legkevésbé ostoba politikusunk sem ismerte fel, hogy rossz úton járnak.