A lakosság végre, megharagudott az EU-ra

Kopátsy Sándor                 PG                   2013-05-07

A lakosság végre, megharagudott az EU-ra

Ritka öröm ért, amikor Megharagudtak az EU-ra, cím alatt olvashatom az adatokat arról, hogyan csökkenet a hat legnagyobb tagországban az EU-val szembeni elégettség 2007 és 2012 között. Vagyis az utóbbi hét év alatt.

Az még érthető, hogy a három legnagyobb tagországban kisebb, de az már ott sem, hogy nagyon csökkent a megelégedettség.

Nagy-Britanniában 69-ről 49 százalékra. Ez az ország volt és marat a leginkább elégedett. Ez érthető, hiszen a legkevésbé érintik az EU hibái. Ennek ellenére ezt az országot várom az első kilépőre. Kieső ugyan előbb is lehet.

Annál jobban meglep, hogy az EU két főkolomposa, Németország és Franciaország lakossága mennyire elégedetlen.

Németországban az elégedettek aránya 59-ről 36 százalékra csökkent, jobban, mint Franciaországban. Eddig ők kerestek a legjobban, de most a lakosság csak azt érzi, hogy nekik kell a legtöbbet fizetni.

Franciaország a megelégedettek aránya 56-ról 41 százalékra csökkent. Sokkal kisebb mértékben romlott az EU megítélése, 15 százalékponttal, ami nem kevés, Németország 23 százalékpontjával szemben. A Franciák még mindig nem mérték fel, hogy nekik a németekkel közös valuta nem hozhat eredményt. Viszont évezhetik a nagy agrártámogatást.

A két nagyobb mediterrán országban az EU megítélésének a nagyobb esése érthető. Az is, hogy a kiábrándulás Spanyolországban jóval nagyobb.

Olaszországban 53-ról 28-ra csökkent a megelégedettek aránya.

Spanyolországban, ahol hét éve még a legmagasabb, 72 százalék volt, most csupán 23 százalék. Harmadánál is kevesebben vannak a megelégedettek, mint hét éve voltak.

Lengyelország külön eset. Ott 2007-ben is a lakosság 42 százaléka volt megelégedett, most azonban csupán 18. Ez a lengyel történelem ismerete alapján érthető. Ellene volna a tény, hogy az egy laksora jutó legnagyobb, főleg mezőgazdasági, támogatást kapják.

Amennyire örömmel olvastam az EU-val szembeni bizalmatlanság növekedését, annyira meglep a brüsszeli bürokraták önbizalma. Ez a statisztika számomra azt jelenti, hogy a jelenlegi vezetés teljesen le kell cserélni. Már csak azért is, mert őket nem zavarja, hogy nem bíznak bennük.

Az én érveim azonban kezdettől fogva alapvetőbbek voltak.

Már a Szén- és Acél Uniót halvaszületettnek tartottam. Az alapító atyák azt hitték, hogy ez európai szén- és acélipar versenyképes lehet. Szerencsére az óta szinte leépült, de utólag sem látják, hogy szakmai analfabétaságra utal maga az ötlet is. Kabaréba való ötletnek tartottam, hogy Európa nyugati felének a szénre és az acélra kell építeni. Ez az ötletük nem haladta meg a KGST szintjét sem.

A szén és acélipart a világpiac rendbe tette, az Európai Unió gondolatát annál kevésbé.

Azt hittem, hogy az évszázados volt nagyhatalmak a hidegháborúban megtanulták, hogy nem nagyhatalmak, de tévedtem. Eleve az Egyesült Államok nélküli uniót akartak. Ebbe még Nagy-Britannia is belement annak fenntartásával, hogy a két állam kapcsolta különleges. Ők London pénzügyi szerepét akarták megőrizni.

Németország belátta, hogy Franciaország nélkül nem lehet Európai Unió. Ennek két feltétele volt, az egyik Franciaország politikai egyenjogúságát el kellett ismerni, másrészt meg kellett fizetni.

A francia-német barátságot megkötötték. A németek bíztak abban, hogy Németország nagyobb súlya úgyis kiderül. A lefizetést pedig az agrártámogatás biztosította. Franciaország érezve a protestáns tagországok fölényét, ragaszkodott ahhoz, hogy a mediterrán országok is tagok legyenek. Ez ellen Németországnak sem volt kifogása, hiszen keleti terjeszkedése bőven kárpótolja.

Az EU legnagyobb ostobasága a hisztérikusan nagy agrártámogatás. A szén- és acélipar támogatása is azt volt, de az eltörpül az agrártámogatás mögött. A puritán Nyugatnak, mint egésznek két óriási előnye van a szorgalmasabb, és népesebb Távol-Kelettel szemben.

1.      Csak neki vannak óriási alulnépesedett térségei. Ezért, csak neki van lehetősége arra, hogy a világ elmaradtabb térségiről a tehetségek millióit befogadja.

2.      Csak neki van óriási mezőgazdasági kapacitása. A saját népessége ellátásán túli termelésre képes.

A Nyugat európai térségének ezért a tengerentúli Nyugata kell építeni a mezőgazdasági termékekkel való ellátását. Ezért kellett volna először a négy volt angol gyarmattal vámuniót létesíteni. E helyett az EU költségvetésének többségét a reménytelen agrárszektorba tömte.

Fel sem lehet mérni, mint érhetett volna el Nyugat-Európa, ha az agrárszektorba ömlesztett pénzt oktatásra és tudományos kutatásokra fordítja.

Mi lett volna a teendő?

Megfogadni Max Weber tanácsát. Ő már a 20. század hajnalán felismerte, hogy a modern társadalom csak ott lehet versenyképes, ahol a lakosság viselkedését a protestáns etika jellemzi. Ez a felismerés száz éve egyre markánsabban igazolódik. Az elmúlt száz év során felerősödött Európában a protestáns népek fölénye a latinokkal és az ortodoxokkal szemben.

Ez még markánsabban jelentkezett a két Amerikában és Ausztráliában. Ahol protestánsok rendezkedtek be, ma már jobban élnek, mint az anyaországban Nagy-Britanniában, vagy bármelyik európai gyarmattartóban. Ráadásul, ebben a négy volt angolszász gyarmatban a bevándorlók is puritánok lettek. Ezzel szemben, hol az európai latin népek voltak a gyarmatosítók, tört részét sem érték el annak, mint a négy volt angolszász gyarmaton. Amerikában azonban tudomásul vették, hogy a két északi állam más sebességi tartományba tartozik, tehát nem akarnak velük közös Amerikai Uniót szervezni.

Ezzel szemben Európában a fejlett protestánsok nemcsak a lemaradó latinokkal, de a még sokkal reménytelenebb ortodox keresztényekkel is közösséget erőltetnek annak érdekben, hogy erősebbek legyenek. Ettől lettek aztán egyre gyengébbek.

A 20. század legnagyobb tanulsága, hogy ugyan előnyös az államok politikai és gazdasági közössége, de csak akkor, ha ezek kulturálisan homogének. Az eltérő kultúrákból szervezett közösségek azonban nem lehetnek hatékonyak, azok jobban járnak, ha a maguk útját járják.

Ezért a Nyugat csak akkor lehet egyenrangú versenytársa a Távol-Keletnek, ha az európai puritánok a tengerentúli puritánokkal alkotnak közösséget.

Az európai latin országok pedig csak a latin-amerikaiakkal érthetik meg egymást.

Az EU Brüsszeli vezetői azonban nincsenek azon a szinten, hogy ezt megérthessék.