Magyarország érdeke az osztrák és cseh barátság volt.

Kopátsy Sándor                  PH                2012-09-06

Magyarország érdeke az osztrák és cseh barátság volt.

Középiskolás diákként olvastam Marczali Henrik írásait, és annak hatása alatt tartom mindmáig II. Józsefet a legokosabb uralkodónknak. Ebben az sem térített el, hogy a nácik német imperializmusát, a magyarságot fenyegető legnagyobb veszélynek tartottam. Világosan láttam azonban, hogy polgárság nélkül nem lehet nyugat-európai a magyar társadalom. Márpedig a Monarchián belül, csak a zsidók, az osztrákok és a csehek voltak polgárok. Ezért első királyunk célját csak ezzel a három néppel közösen lehet elérni.

Családi környezetemben is megéltem, hogy utálják a cseheket. Nekem ők voltak a legszimpatikusabbak, minél többet találkoztam velük, annál inkább.

Ezzel szemben a magyar történelem annak alapján jelölte ki a hőseit, hogy mennyire voltak zsidó, osztrák és cseh ellenesek.

Ezért ért aztán nagy öröm, amikor a történész Komoróczy Géza leírta, hogy a Monarchián belül nekünk az osztrákok és a csehek lettek volna a természetes szövetségeseink. Ezért aztán sokan nem tartják jó magyarnak.

A mi történelemoktatásunkban az a jó magyar, aki osztrák, illetve törökellenes volt. Ezt azonban csak úgy tudjuk elérni, hogy aki legfeljebb csak az egyiket tekintette ellenségnek, illetve közöttük taktikázott, ezt elhallgatjuk.

A tudatos történelemhamisításunknak az alapja annak bizonygatása, hogy mi mindig a kereszténység védőbástyája voltunk. Addig nem is lesz reális történelemírásunk, amíg be nem ismerjük, hogy mi nem a kereszténységet védtük a pogány mohamedán vallás ellen, hanem a római katolikus vallás, és annak fő politikai támaszát, a Habsburg Birodalmat. Nem ismerjük el, hogy a reformáció óta a nagy ellentét nem a keresztény és a mohamedán vallás, illetve kultúra harca jellemezte Európa történelmét, hanem a nyugati kereszténység kettészakadása. Az egyik oldalon állt a római katolikus, azaz lényegében a mediterrán népek kereszténysége, a másikon az észak-nyugati, azaz puritán népek kereszténysége, a reformáció egyházai.

A két tábor közt nem volt ugyan ilyen egyértelmű a határvonal, hiszen Franciaország ugyan elüldözte a maga protestánsait, de a Habsburg Birodalmat támogató Pápaság okán az ellenük lázadókat támogatta, és ennek érdekében az oszmán Birodalom szövetségese volt.

Mindez talán sehol nem jelent meg olyan karakteresen, mint a magyar történelemben. Ennek ellenére gondosan elástunk minden jelét. Máig rejtve maradt még a magyar protestáns egyházak előtt is, hogy itteni viszonylagos térnyerésüket csak az Oszmán Birodalom itteni térnyerésének köszönhetik.

Már középiskolás történelmi ismereteim is elégségesek voltak ahhoz, hogy felismerjem, a magyarországi reformációt az Oszmán Birodalom politikai jelenlétének köszönhettük. Ehhez elég volt látni, hogy a reformáció csak a Hódoltságban, és a szultán provinciájának számító Erdélyi Fejedelemségben verhetett gyökeret. Annak megszűnése után azonnal megjelent az erőszakos ellenreformáció.

Büszkék vagyunk arra, hogy Erdély volt az egyetlen olyan politikai egység, ahol vallásszabadság volt. De nem tettük hozzá, hogy mind minden törvényt, ezt is a szultán szentesítette.

Azt sem magyarázzuk, hogy a Béccsel hadakozó erdélyi fejelemeknek miért a buzgó katolikus francia királyok voltak a támogatójuk, majd Rákóczi és Kossuth miért a szultánhoz menekült.

Ezzel szemben mi azt tanultuk az iskolában, hogy a pogány török ellen mi voltunk a kereszténység védőpajzsa. Azt viszont láttam, hogy a mohamedánok még a Balkánon sem térítettek, a keresztény vallások között sem tettek különbséget.

Deák Ferenc érdemeit ugyan nem vitatom, de abban súlyosan hibázott, hogy hisztérikusan cseh ellenes volt. Abban neki volt a fő szerepe, hogy a Habsburg Monarchiából kirekesztették a cseheket. Erről is mélyen hallgatnak a magyar történészek. Pedig a Monarchia szétesése az osztrák-magyar kiegyezéssel pecsételődött meg.

Nem elfogadott tudományos módszer a történelemben a mi lett volna, ha… módszer. A gondolati felvetése azonban utólag, néha, ez esetben is indokolt volna.

Nem vitatom, hogy a korszellem a 20. században már nem viselte el a több, államalkotáshoz elég nagy etnikum közös állami együttélését. Ilyen állam a 20. század végére Európában csak Svájc és Belgium maradt.

Ennek ellenre politikai vakság volt a 19. század utolsó harmadában feltételezni, hogy a nyugati szlávok szerepvállalása nélkül is fenntartható a Monarchia. Ezt csak a nemesi magyar társadalom uralkodó osztálya, a magyar arisztokrácia és nemesség képzelhette el.

A Cseh Királyság második vonalba való helyezése még inkább csak a feudális erők érekét jelentette. A Monarchia leginkább polgárosodott és iparosodott társadalmát kirekeszteni a birodalomalkotó nép státuszából a társadalmi reakció győzelme volt.

Arról is nagyon kevés információt ad a magyar történelem, hogy a császári családban milyen erős volt a csehek elismertsége. Nem emlegetjük, hogy a császári család a 1948-as bécsi forradalom elől Csehországba menekül, és egy évnél tovább. A cseh Olmützben, az érseki palotából irányítja a birodalmát. Az 1849 tavaszán ott fogalmazzák meg az új alkotmányt, ami a Magyar Királyságot felére csökkenti, kimondja Erdély, Horvátország, a Temesvári Vajdaság önállóságát.

Még kevesebbet közlünk arról, hogy a két trónörökös, Rudolf, és Ferdinánd hogyan képzelte el a Monarchia jövőjét. A magyar történelem 1848 utáni hetven évét könnyebben megértenénk, ha szem előtt tartanánk, hogy a Bécsi Udvar haladó erői már világosan látták, hogy a Monarchia keleti fele átalakításra szorul. Számomra az érthetetlen, hogy ezt senki nem látta Magyarországon. Azt néhányan, de már nagyon későn, például Jászi, és a magyar zsidóság liberális szárnya, felismerte, hogy a kisebbségi kérdést meg kell oldani, de olyanról nem tudok, aki felismerte, hogy vissza kell menni az Olomützi Alkotmányban foglaltakhoz, vagyis nekünk kellett volna megelőzni Trianont. Ez még Adynak sem jutott az eszébe.

A magyarázat csak az lehet, hogy mindenki látta, ezt nem értette volna meg senki.

Nemcsak akkor, de ma sem. Márpedig e nélkül soha nem fogjuk megérteni Trianont, soha nem fogjuk belátni, hogy nekünk akkora országot kell boldogítani, amekkorák vagyunk.