Huszadik századi traumáink

Kopátsy Sándor                EH                    2012-09-02

Huszadik századi traumáink:

Trianon és holokauszt

Minden elismerésem a Népszabadságnak, hogy a vasárnapi számában lehozta Romsics Ignác kitűnő írását a 20. századi magyar történelemről. Örülök, hogy megérhettem a közelmúlt történetének reális történelmi ábrázolását. Én ugyan néhány fontos tekintetben másként látom, de a véleményemet jobban megközelítő írást még nem olvastam. Eddig is tudtam, hogy a nézete nem áll messze az enyémtől. Főleg nem abban, amit leír, hanem inkább abban, amit nem ír le.

Trianont nem érthetjük, főleg nem emészthetjük meg addig, amíg ki nem mondjuk, be nem bizonyítjuk, hogy egyrészt kiérdemeltük a büntetést, másrészt a büntetés nem teremtett igazságtalanabb, tarthatatlanabb állapotot, mint ami előtte volt.

Ennek a kimondását nem elég elintézni azzal, hogy ezt Németh László is megfogalmazta. Ki kell mondani, hogy a legjobb lett volna, ha az 1849-ben megtörténik. Trianonról nem volna szabad a nélkül beszélni, hogy lapítunk arról, hogy ehhez hasonló feldarabolást a Bécsi Udvar már 1849 tavaszán császári akaratban szentesített.

A magyar történészek is betegesen tartózkodnak attól, hogy tanítsák az Olmützi Alkotmányt. Az lényegében a Magyar Királyságnak a jelenlegi ország területét, és a mai Szlovákiát tekintette. Erdélyt, Horvátországot, a Temesvári Vajdaságot örökös császári tartományként választotta le a történelmi Magyar Királyságról.

Ezt azért nem vagyunk hajlandók tanítani, mert akkor továbbra nem lehet azt állítani, hogy az ország Trianonban történt felosztása nem volt napirenden.

A történelmi Magyar Királyság nemcsak a kor nacionalizmusával nem férhetett már össze, hanem a Monarchia évszázadok óta fennálló tartományi felosztásával sem. Ezt Bécsben hetven évvel Trianon előtt látták. Ezért nem okos azt állítani, hogy az ország felosztását nem kockáztatjuk azzal, ha elveszítjük a számukra oktalanul indított háborút.

Még inkább tragikomikus arról hallgatni, hogy Ferenc József mindkét trónörökös fia lényegében az Olmützi Alkotmány alapján képzelte a Kárpát Medence jövőjét.

Abban reménykedtem, hogy a 20. század végére kialakult nemzetállamok sokasága után be lehet vallani, hogy egyetlen több nemzetiségű állam sem maradt fenntartható.

Amíg a revizionizmust úgy képzeljük el, ahogyan azt a két háború közti rendszer, vagy a jelenlegi szélsőjobb akarja, akkor soha nem leszünk képesek, megemészti Trianont.

Meggyőződésem szerint, Romsics sem tekinti teljességükben reálisnak a két háború közti magyar revíziós törekvéseket, de nem tartja okosnak ezt leírni. Pedig, amíg azt nem vesszük tudomásul, nem fogjuk Trianont megemészteni. Ez sem jelenti azt, hogy a Trianoni határok békeidőben, bölcs felek egyessége alapján mennyi határ menti magyar területet elszakítottak volna. De a magyar politikai vezetésnek tudni kellett volna, hogy a vesztett háborúkat nem tárgyilagos békék követik.

Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy mikor mire érett meg a társadalmunk befogadó képessége, de azon nem, hogy egyszer el kell kezdeni. Lehet, hogy csak nagyon lassan, de kilencven évvel a békeszerződés után, még szinte el sem indultunk.

A holokauszt tényeinek leírása is bártor tett, de kevés. Romsics ennek csak az erkölcsi oldalát fejtegeti, azt, hogy ez nemcsak erkölcsi bűn, hanem a magyarság nemzeti érdekeit súlyosan károsító tett volt, amit még száz év múlva is nyögni fogjuk.

Európa keleti felét jelentős mértékben leértékelte azzal, hogy elvesztette a társadalmi és gazdasági motorját. Nemcsak Magyarország, de minden érintett ország ezzel távolodott az elsődleges céljától, a fejlett Nyugathoz való felzárkózástól. A történész számára az erkölcsi bűnnél sokkal nagyobb hiba a fejlődést akadályozó, fékező cselekedet. Nem az a történelem szempontjából fontos, ami erkölcsös, vagy erkölcstelen, hanem ami hasznos, vagy káros. Tagadhatatlan, hogy az erkölcstelen annak negatív hatása van, de a lényeg az okozott kár.

Azt kellene kifejteni, hogy milyen károkat okozott nemcsak a közvetlen bűnösöknek, hanem a Nyugat történetének az, hogy a zsidóság Európa keleti feléből szinte eltűnt, óriási többsége a fejlett, puritán Nyugaton, elsősorban Észak-Amerikában, valamint Izraelben él. Végig kellene gondolni, mennyivel másként élne ma a világ, ha a zsidóság többsége Európa keleti felén marad, és motorja lenne a felzárkózásnak. Többek között nem volna kulturális feszültség a Nyugat és a Közel-Kelet között.

A magyar történelem is egészen másként alakult volna. Talán még ma is Budapest lehetne az a város, ahol a legtöbb zsidó él. Az sem mellőzhető a magyar történelemben, hogy a soketnikumú Monarchiában a zsidóság volt az összekötő habarcs.

A további megjegyzéseimet az írás szövegét követve írom.

„1910-re a magyar anyanyelvűek aránya a Magyar Királyságban 48 százalékra, a Horvátország nélküli Magyarországon pedig 54 százalékra nőtt.” Minden adathoz hozzá kellene írni, hogy kik, és hogyan végezték a népszámlálást, mint értsünk magyar anyanyelvű alatt. Az utódállamok ugyanis nem teljesen alaptalanul, nem fogadják el a mi adatainkat, ugyanúgy, ahogyan mi sem az általuk közölteket.

Az ismereteim szerint az adatokat a magyar közigazgatás helyi vezetői rögzítették, a jelentős többségében írástudatlan lakosoktól. A felmérés módszerét készítők, nem véletlenül nem azt vették lajstromba, hogy ki tartja magát magyarnak, hanem a nyelvet. Ennek alapján a lakosság mintegy 5 százalékát kitevő zsidóság, és a kevesebb cigányság többsége magyar nyelvűnek vallotta magát. Ezért aztán sem a zsidókat, sem a cigányokat nem tekintettük etnikumnak. Ennek a módszernek köszönhetően mintegy 5 százalékponttal nagyobb volt a magyarul beszélők aránya olyanoknak köszönhetően, akiket a magyarok nem tekintettek magyarnak. Elég arra gondolni, hogy harminc évvel később a magyar törvények szerint sem a zsidók, sem a cigányok nem tekinthetők magyaroknak.

Nem tudományos módszer, ha 1910-ben magyarként mutatjuk ki azokat, akikről 1940-ben törvényt hozunk, hogy ők nem magyarok.

A szomszéd népekkel való együttélés érdekében ajánlatos volna az adataink mellé tenni, azok megbízhatóságát. Legalábbis nem úgy kezelni az adatokat, mint tudományos súlyú bizonyítékot. Romsics viszont kimondja végre az igazságot. A németek és a szidók asszimilációja nélkül a magyar többség elérhetetlen cél volt. Pedig nem teszi hozzá, hogy például a románok, a magyaroknál gyorsabban szaporodtak.

Romsics ugyan leírja, hogy a 18. században a zsidóség száma 80 ezerről, 900 ezerre nőtt. Ebből azonban az következik, hogy 1910-ben a magyarul besszélők tizede zsidó volt. Vagyis a zsidóság volt az egyelten nagyon gyorsan asszimilálódott etnikum.

A bevándorolt és gyorsan szaporodó zsidóság pozitív társadalmi szerepében szinte szó sem esik arról, hogy nemcsak az úri középosztály helyett polgárosodott, hanem ennél is fontosabb szerepe volt abban, hogy a feudális falusi világba felgyorsította az árutermelést. Előttük alig valami vált áruvá. A paraszti kisárutermelés élénkülése csak a vasúthálózatnak, és a zsidó felvásárló kereskedelemnek volt köszönhető.

A vasút előtt a falvak óriási többsége számára, naponta elérhetetlen távolságra voltak a városok. A vásároktól független áruforgalmat a teherhordó szamárral vándorló, főleg zsidó kereskedők bonyolították le. A vasút azonban mintegy 50 kilométeres sugarú körben lehetővé tette a mezőgazdasági termékeknek a városok piacaira jutást, illetve a felvásárló kerekedőnek, a felvásárolt áru városba szállítását. Ennek klasszikus példája volt a tejbegyűjtés. A tejpénz volt a falusi lakosság első havi rendszeres pénzbevétele.

Hasonlóan fontos volt egy sor mezőgazdasági melléktermék, a tojás, a dió, a mogyoró, a toll, a nyúlbőr kereskedelmi forgalomba kerülése.

Ezek az árukat csak zsidók rugalmas kereskedelme hozta a városi, sőt a külföldi piacokra.

Az úri középosztály csak azt látta, hogy a zsidóság tőkéssé válik, azt el sem tudta képzelni, hogy ő is vándorkereskedőkét kezdje.

Romsics is téved, amikor a bevándorló zsidók üzleti szaktudásáról beszél. Ezek azért kezdték a vándorkereskedéssel, mert földjük nem volt, nem is lehetett.

Ideje volna kimutatni, hogy a falusi életbe mikor, hogyan jelent meg, és nőtt a pénzgazdálkodás. Ezen belül annak is nagy jelentőséget tulajdonítok, hogy a szidó vándorkereskedők az asszonyokkal üzletetek, azok családon belüli pénzügyi szerepét növelték.

Azt sokat hangsúlyozzák, hogy a zsidóság gazdagodott, de azt meg sem említik, hogy megteremtette a magyar ipari munkásságot is. Az arisztokrácia mezőgazdasági cselédeket tartott, a zsidó tőke ipari munkásokat.

Ideje volna a zsidóság szerepét nemcsak úgy tárgyalni, hogy mit gondoltak a földesurak, hanem úgy is, hogy mit hoztak a zsidók a társadalomba.

A magyar zsidóság szerepének ez is fontos szerepe. Nemcsak a zsidóság magyarosodott, és polgárosodott, de ezt lendítette be a társadalom egészében is.

„…az 1870-es évektől Magyarországon is megjelent a nem vallási alapú, vagyis modern politikai antiszemitizmus.” Romsics rosszul fogalmaz. Az antiszemitizmus korábban sem vallási volt, csak korábban egyházpolitikai, 1870-után pártpolitikai lett. Ahogyan a keresztény klérus céljának nem felet meg a vallás zsidó eredete, a fél-feudális uralkodó osztály politikai érdekének nem felet meg a szidóság gyors polgárosodása. Az utóbbi nem két egyenértékű érdek ütközése, hanem a társadalmi reakció és a társadalmi haladás érdekellentéte. Ebben a modern tudománynak állást kell foglalni, hiszen nem egyenlő értékek harcáról van szó.

„Ezek szerint a zsidók kihúzták magukat a frontszolgálat alól; a haza védelme helyett a hátországban „lógnak”, ahol árdrágítással és uzsorával szipolyozzák a harcolók hozzátartozóit; mindeközben frivol kuplékkal, kabarékkal és egyéb alantas szórakoztatóipari termékekkel fertőzik a fővárosi lakosság erkölcsét.” Romsics ismét idézi az antiszemiták véleményét, de nem írja le a történelemtudós véleményét.

A vádakból az ugyan igaz, hogy a zsidóságból aránylag kevesebben voltak a fronton. A kerekedők soha nem voltak olyan jó katonák, mint az úri középosztály. Döntően a falusi férfiak voltak a fronton. A többségük lelkesen, de azok sem annyian maradtak volna ott, ha rajtuk múlik. De rajtuk nem múlott semmi, nem voltak eszközeik, hogy válogathassanak. A magyar nemesség azért adózott, mert a haza védelme volt a kötelessége. A zsidó polgárok pedig adóztak, méghozzá arányosan is nagyságrenddel többet, mint akármelyik másik társadalmi réteg. Csak becsléseim vannak arról, hogy a zsidó kereskedők mennyi adót fizettek, és mennyit az úri középosztály, akiknek a nagy többsége ráadásul az állami adókból kapta a fizetését.

A gazdaságtörténészek egyik mulasztása, hogy nincsenek arról adatok, hogy melyik réteg milyen mértékben adózott, és kapott az államtól. Az ilyen adatok ismerete erős fegyver lenne az antiszemitizmussal szemben.

Ami pedig a frontra küldött papírtalpú bakancsokat illeti. Nemcsak a frontra nem jutott bőr, a hátországban sem maradt. Különben a frontra került szállítmányokat az úri középosztályból válogatott hadtápos tisztek vették át. Ők is tudták, hogy csak az kerülhet a frontra, ami volt. A tiszti csizmák talpa azért nem papír volt.

Sokkal inkább háborgok azon, hogy a magyar uralkodó osztálynak fogalma sem volt arról, hogy a fronton elért teljesítmény mennyire függ attól, mi kerül oda. A front ellátásának jelentőségét lebecsülték. Ha a magyar hadsereg háborús teljesítményét felmérték volna, bebizonyosodik, hogy a zsidó ipar, közlekedés, kereskedelem teljesítménye nélkül, a front okkal hamarabb összeomlik. A kelti fronton azért voltunk képesek ellenállni, mert az oroszok ellátása, felszerelése, élelmezése, még a mienkénél is sokkal gyengébb volt. Azon nem vitatkozok, hogy a német katona jobb volt, mint a magyar, de a magyar is jobb, mint az orosz, de azt állítom, hogy ez a front ellátásának a színvonalától is függött.

A doni vereségünk után együtt tarokkoztam egy hadtáp ezredes rokonnal, aki felokosított bennünket, miért roppant össze a magyar front.

Szerinte elsősorban a magyar katonák ruházata volt nagyságrendekkel alkalmatlanabb az orosz telekre. A 20 fokos hidegben az oroszok pufajkás kabátjuk, nadrágjuk, kesztyűjük, halinacsizmájuk megfelelt az orosz teleknek. Ehhez viszonyítva a magyar hadsereg osztó ruhája, bőrbakancsa a lövészárkokban, önmagában harcképtelenséget jelentett. Az orosz hadseregben szinte minden katona tudott teherautót, traktort vezetni, azokat a kemény telekben is üzemben tartani. A magyar hadsereg legénységében alig volt jármű használatához alkalmas ember. Mi a gulyáságyukban főztük a kosztot a front mögött, az oroszoknál mindig volt konzerv.

A tarokkparti minden tagja ezt megértette.

A közelmúltban olvasom a német sajtóban, hogy a keleti fronton a németek ötször annyi szovjet tankot semmisítettek meg, mint amennyit vesztettek. A technikai fölényük, egyenlő erők esetében össze sem volt hasonlítható. Ezzel szemben a Szovjetunió tízszer annyi tankot küldött a frontra. A hadvezetésnek rendelkezésére álló emberben és üzemanyagban is ekkora volt a különbség. A számbeli fölény végül érvényesült.

Nálunk legfeljebb utalás található arra, hogy az ostoba vezetés nyári hadgyakorlatra küldte a hadsereget a keleti frontra.

Még nem olvastam történelmi beszámolót arról, hogy milyen alacsony volt a második világháborúban a magyar hadvezetés stratégiai színvonala. Diákként azon mosolyogtam, hogy huszárokat, és kerékpáros alakulatokat küldtek a gépesített szovjet hadsereggel szembe.

Azzal, hogy „a hadiszállításokat végigkísérte a korrupció” nem lehet vitatkozni, de ennek a mértéke is olyan volt, hogy a németekénél sokkal nagyobb, de az oroszokénál sokkal kisebb. A háborúban is jellemző, ami a békeidőkre, csak még felnagyítva.

Romsics, nem először, idézi a Népbiztosok Tanácsának etnikai összetételét. Azt hogy az szabad pályákon milyen magas volt a zsidók aránya. Ez akkor indokolt, ha azt is megmutatja, hogy a hadsereg, az állami hatóságok vezetői között mennyi volt az úr, és milyen kevés a diplomás zsidó. A tény az, hogy a Népbiztosok Tanácsában viszonylag sok, a Szegei Kormányban pedig kevés volt a zsidó. Az előbbire az úri világ ellenessége, az utóbbira az antiszemitizmus volt a jellemző.

Ez a párhuzam már a numerus clausus esetében is piszkálta a csőröm. Azt akkor, és az óta ezerszer elmondjuk, hogy a zsidóság mennyire túl volt reprezentálva bizonyos egyetemi diplomások között, de még nem tette hozzá senki, hogy nálunk is nagyobb volt az úri középosztály reprezentációja nemcsak az egyetemeken, de már a középiskolákban is. Vagyis az úri középosztály, a létszámához képest még egyszer akkora súllyal vett részt a közép- és felsőoktatásban, mit a zsidóság.

Az első világháború után, nem a zsidóság beiskolázását kellett volna korlátozni, hanem a munkás és paraszt gyermekek felsőbb képzését kellett volna támogatni. Érdekes módon, a bolsevik rendszert azért bírájuk, mert az úri középosztály gyermekeit korlátozta az egyetemi képzésben, de ugyanezek a bírálók indokoltnak tartják az első világháború után a zsidók korlátozását a felsőoktatásban. Bevallom, hogy egyik sem valósult meg.

A magyar zsidóság a gyermekeit a második zsidótörvényig, itthon, vagy külföldön diplomához juttatta.

Tapasztalatom bizonyítják, hogy minden adminisztratív intézkedés ellenére, a háború előtt diplomázott szülők gyermekei a részarányuknál sokkal nagyobb mértékben szereztek diplomát.

Érthetetlen módon, nem volt még olyan rendszer, párt, történész, aki a tényeket leírta volna. A történészeket is jobban érdeklik az adminisztratív akadályok, mint azok hatékonysága.

Romsics is említi „a diplomás pályák telítettségét” a háború után. Ennek egyik oka az volt, hogy az elcsatolt területekről hazamenekülők között sok volt az érettségizett, diplomás köztisztviselő. Ezek számára ugyanis nem maradt ott jövő. Ezekből volt sok, de mérnökökből, vállalkozókból akkor is kevés volt. Ideje volna leírni, hogy a felsőoktatásban az úri középosztály fiai olyan szakmákat tanultak, amivel állami állásra számíthattak.

Emlékszem, amikor a náci Németország tanácsokat adott a Győri Programhoz, kihangsúlyozta, hogy kevesebb humán, és sokkal több műszaki diplomásra, és sokkal több diplomás nőre volna szükség, és ennek érdekében kell az egyetemekre beiskolázni Ezért nem a diplomás pályák voltak telitettek, hanem a velük szemben irányuló kereslet volt kicsi, és egészen más struktúrájú.

„A két forradalmat a keresztény középrétegek, és a birtokos parasztok ellenforradalma követte.” Romsics ezzel azt fogalmazza meg, amit 1945 óta érzek. A magyar társadalom többsége még mindig a keresztény középrétegek, és a parasztok társadalmát szeretné látni. Ki nem veszi ezt tudomásul az csak erőszakkal, vagy ügyeskedéssel kerülhet hatalomra. Ezt éreztem a háborút követő még szabad első két választáson, ezt éreztem 1956 őszén, és ezt érzem a rendszerváltás óta. Meggyőződésem szerint, könnyen, csak a közép-jobb politikával lehet választást nyerni.

Magam is azok közé tartozom, akik a magyar társadalom többsége által kívántnál több baloldaliságot, liberalizmust szeretne, de tudom, hogy ezzel nem lehet politikai hatalomhoz jutni, amíg demokratikus választási rendszer működik. Természetesen, a háború óta jelentősen megváltozott a magyar társadalom többsége által elvárt közép-jobb tartalma.

A Kommün után, a keresztény középrétegek és a birtokos parasztok az arisztokráciával szövetkeztek, és lelkes revizionisták voltak. Romsics megfogalmazásához hozzá tenném, hogy az arisztokrácia vezető szerepét elfogadták.

A második világháborút követő két választás világosan megmutatta, hogy a többség a keresztény középrétegek, és a birtokos parasztok társadalmát folytatná, ha ezt a szovjet megszállók engedik.

Az 56-os forradalom is ilyen irányba lendült, csak a szovjet megszállás állította meg az átalakulást.

A bolsevik diktatúra után a keresztény középrétegek és a birtokos parasztok győzetek a választásokon. Talán máig uralkodtak volna, ha Antall József nem formálja át a közép-jobb Demokrata Fórumot, az első világháborút követő, az arisztokráciára is támaszkodó, konzervatív párttá. Ha a Forum Megmarad olyannak, amilyenen Lakiteleken alakult, talán máig folyamatosan hatalmon marad. Az Antall József által elképzelt átalakulásra azonban a szavazók nagy többsége egyértelmű nemet mondott.

Azt, hogy az eredeti közép-jobb politikáját eladó Forum üresen hagyta a társadalom számára kívánatos közép-jobb terepet, a liberális Fidesz elnöke, Orbán Viktor ismerte fel. Az, hogy a választók már a Fideszben látták a számukra megfelelő közép-jobb pártot, a harmadik választáson egyértelművé vált. A Fidesz lett a legerősebb párt.

A Fideszt egyrészt a gyors győzelme még felkészületlenül érte, másrészt a biztos parlamenti többség érdekében a parasztromantikus Kisgazdapárttal kötött szövetséget. Ezért aztán kis különbséggel, de a szoclib koalíció győzött két cikluson keresztül. A kormányzása azonban annyira eltért a társadalom elvárásától, hogy 2010-ben csúfosan megbukott. Az európai demokráciák történetében nem ismerek olyan választást, amiben az ellenzék a 170 körzetből csak kettőt nyert meg.

Amennyire érthető, hogy a Horthy rendszerben Apponyi és Tisza voltak a hősök, történésként vitathatatlan, hogy ők voltak a fő felelősek Trianonért. Apponyi volt az erőszakos magyarosítás és katolizálás fő harcosa, nemcsak súlyos hibának, de komikumnak kell utólag minősíteni, hogy a kormány őt küldte a magyar delegáció vezetőjének. A tárgyalások az önrendelkezés szellemében folytak, tehát a maximális cél csak a határ menti, többségében magyarok által lakott térségek megtartása lehetett a reális cél. Erre Apponyi volt a legkevésbé alkalmas személy.

Tisza felelőssége még inkább egyértelmű. Ő nemcsak a hadüzenetet aláíró miniszterelnök volt, hanem ostoba balkáni terjeszkedő. Még a háború alatt is balkáni térségeknek az országhoz való csatolására tartott igényt.

Az ugyan egyértelmű, hogy a hatalmi elitben Bethlen István jelentett színvonalat, és az érzelmein túllépni képes politikust. Ennek ellenére vele nem lehet menteni a két háború közti rendszert.

Ő emelte Göbös Gyulát, a szegedi közösség elismerten a leginkább jobboldali, zsidóellenes tagját a hadügyminiszterségbe, majd rá hagyta a kormányelnökséget is.

Romsics ugyan tapintatosan, de nem tárgyilagosan sorolja fel Bethlen érdemeit. „Meggyőződéssel vallotta, hogy az ország újjáépítéséből a zsidóságot nem lehet, s nem is célszerű kirekeszteni, továbbá, hogy „tisztességes vállalkozások, pénzintézetek ellen rendőri eszközökkel eljárni azért, mert a vezetői zsidók, megengedhetetlen. 1927-ban, újjászervezték a felsőházat a nagytőke féltucatnyi képviselője – köztük Chorin Ferenc és Weiss Fülöp – mellett abban két zsidó rabbi is helyet kapott.” Ennek az idézetnek csak akkor volna érvelő értéke, ha oda írnánk azt is, hogy hány arisztokrata és püspök mellett volt a hat zsidó. Ebből kettő Horthy kártyapartnere.

A bethleni konzervatív-liberális integrációs politikával való szakítás tehát nem Gömbös 1932 és 1936 közti miniszterelnökség alatt, hanem csak azt követően, Darányi Kálmán 1936 és 1938 közötti kormányzása idején következett be. A változásokat három tényező idézte elő: a gazdasági világválság és ennek elhúzódó szociális következményei; a nemzetközi környezet megváltozása, mindenek előtt a náci Németország felemelkedése; s végül Horthy alkalmazkodása a „korkívánatokhoz.”

A korkívánat helyett az mondanám, a saját szegedi kívánalmait mondanám. Csak akkor érthetjük meg a két háború közti politikát, ha szem előtt tartjuk, hogy a szegedi gondolat a teljes revizionizmus, ugyanakkor az arisztokrácia vezetése alatt működő úri középosztály és a vagyonos parasztság elvárásaira épülő társadalomi rendszer minden eszközzel való fenntartása volt. Amíg ehhez nem voltak adva a nemzetközi feltételek, addig az okos Bethlen csak addig ment, meddig lehetett. Horthynak nem volt ennyi képessége. Gömbös és társai pedig nem kaptak indulataiknak megfelelő szerepet. Addig csak a nemzetközi porondon középsúlyú fasiszta Olaszországgal barátkoztak.

Hitler hatalomra jutásával azonban megváltozott a nemzetközi helyzet, a magyar politikai elit végre számíthatott arra, hogy felrúgják az első világháborút követő rendezést. Ahogy Hitler hatalomra került, megnyíltak a lehetőségek. Horthy végre politikai céljának megfelelő politikát folytathatott. Azonnal félre állította Bethlent, és Gömbös lett a miniszterelnöke. Ahogyan az meghalt, jöhettek az igazi elvbarátai, Darányi és Teleki.

Romsics úgy állítja be, mintha a jobboldal ellenzék erőltette volna a felerősödő antiszemita politikát. Ezzel szemben a tény, hogy eleve szélső zsidóellenesség volt a szándék, csak hiányoztak hozzá a külpolitikai feltételek. Amint Hitlertől hasonlót várhattak, kedvük szerint politizálhattak. A tejes revízióban és a zsidókérdés nem volt Horthy és a köre, valamint a nyilasok között vita. A vita legfeljebb abban volt, ki gyakorolja a hatalmat, és legyen, vagy ne legyen földreform. Ez a vita is a hatalomról szólt. Horthyi és társaik az arisztokrácia, a nyilasok a kispolgárok politikai hatalmát akarták. Az arisztokrácia vezette úri középosztály és a nyilasok csak a zsidókérdés megoldásának a stílusában különböztek. Az urak fehér kesztyűsen, a nyilasok ököllel akarták ugyanazt elérni.

Szerintem Darányi és Teleki sokkal közelebb állta Horthyhoz, mint Bethlen.

Romsics elsiklik a Kárpátalja 1939-es megszállásának minőségi különbsége felett. Ez már egyértelműen azt bizonyította, hogy hallani sem akarunk az etnikai elven történő revízióról, nekünk minden kell, amit fegyverrel megszerezhetünk. Az Romsics érdeme, hogy leírja: Észak-Erdély fele részben, a délvidék 60 százalékban volt magyar. Ennek leírása is óriási teljesítmény, de ez nem lesz elég ahhoz, hogy Trianont egyszer megemészthessük. A szélsőjobbot addig nem tudjuk leszerelni, ameddig Szent Korona, vagy a 63 vármegye alapján akarjuk a rendezést.

A németek által megszállt Galíciából az életüket mentő zsidókat nem volna szabad bevándorlóknak nevezni, hiszen életüket féltő politikai menekültek voltak. Ezért ebből inkább azt kellene megemlíteni, hogy a százezer galíciai menekültből 18 ezret a biztos halálba toloncoltunk vissza.

„Nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes, aki a Kállay-kormány hadügyminisztereként 1942 őszén érdemben javított a munkaszolgálatosokkal szemben eddigi kegyetlen bánásmódon. S legfőbbképpen Kállay Miklós miniszterelnök és maga Horthy kormányzó is, akik az addig zsidópolitikájuk radikalizálódását célzó német követelések (zsidók teljes kiszorítását a gazdasági életből, sárga csillag viselése, a deportálások megkezdése) két éven át kitartóan ellenálltak.”

Romsics a munkaszolgálatosokkal való bánásmód javításáról beszél. De még nem találkoztam olyan történészi munkával, ami a kegyetlen bánásmódot bemutatta volna. Nem tudjuk mekkora volt a halálozás, kik, mint jelentettek a vezérezredes hadügyminiszter úrnak, milyen állapotban kerültek haza a túlélők. Én csak arra emlékszem, hogy osztálytársam, a később akadémikus történész negyven kilósan, tályogokkal tele ért haza a szovjet hadsereg bevonulása után.

De végre le kellene írni, hogy Horthy Miklósnak csak akkor tudunk mentségére felhozni valamit, amikor már az ostoba is látta, hogy elvesztettük a háborúút. Én diákként csak azon botránkoztam, hogy a mi fehér lovas tengerész admirális vezérünk nem értette meg, hogy a tengerek feletti hatalom nélkül nem lehet háborút nyerni. Lehet, hogy akkor már ő is sejtett valamit, azért lett mértéktartóbb, és enyhítette a munkaszolgáltatós zsidókkal való bánásmódot. Aki még 1942 őszén sem látta, hogy a háborút esetleg el is lehet veszteni, annak nálam nincs mentsége.

„Bár a deportálások ellen széleskörű társadalmi ellenállás nem bontakozott ki, a pápa, a svéd király és Roosevelt amerikai elnök mellett a hazai közélet néhány prominense is kérte Horthyt a beavatkozásra. Ezek, és feltehetően az újabb német vereségek, illetve a normandiai partraszállás hatására július 7.-én Horthy végre leállította a deportálásokat.”

Egy hadvezér, legalábbis Horthy annak tartotta magát, a vereség láttán megenyhül, nem érdem. A történésznek inkább azt kellene elmondani, hogy a normandiai partraszállás után az a reménye lehetett Horthynak és a magyar kormánynak, hogy nem a kommunisták, hanem az angolszász úriemberek lesznek a bevonulók.

A kor megértéséhez hozzá tartozna annak ismertetése, hogy Horthy és kormányai között, akik nem voltak jobboldaliak, a front másik oldalán eleve minőségi különbséget láttak az angolszász urak, és a bolsevikok kommunisták között. Azt képtelenek voltak megérteni, hogy ezeket Hitler összehozta a háború megnyerése érdekében. Nekünk semmi esélyünk nem volt arra, hogy az egyiket ugyan még Hitlerrel szemben is elfogadjuk, de a másik ellen Hitler oldalán is harcolunk.

A magyar politikai elit nem érett meg semmit abból, hogy Roosevelt sokkal inkább Sztálin szövetségese, mind Churchillé. Ezt azonban nemcsak ők nem értették meg, hanem a háború után a választásokat megnyerő politikusok sem.

„A holokausztra, amely a hololkauszt-túlélők gyermekeinek identitásában is meghatározó elem, nemcsak a zsidóknak, hanem a nem zsidóknak is nemzeti tragédiaként kellene emlékezniük.” Én inkább úgy fogalmaznám, hogy a magyar zsidóság elvesztése azért nem csak bűn, hanem tragédia, mert nem itt lennénk, ha meg tudtuk volna tartani a zsidóságunkat. Velük együtt sokkal inkább nyugati társadalom lennénk, mint amilyenek nélkülük vagyunk, és még generációk múlva is lehetünk.

Zárszó.

A leírtak után is hangsúlyoznom kell, hogy Romsics írása úttörő. Nagyra értékelem. Talán azért tartom óvatosnak, mert én már hetvenöt éve vártam az elmúlt százötven év reális történelmének megszületésére. Kilencven évesen türelmetlen vagyok.