A Kárpát Medence három nagy hátránya.

Kopátsy Sándor                EH                    2012-09-01

A Kárpát Medence három nagy hátránya.

Az iskolában azt tanították, hogy a Kárpát Medence ideális gazdaságföldrajzi egység. A honfoglaló őseink jól választottak. Azt ugyan megértem, hogy nem választhattak volna jobbat, de ez mégsem volt minden igényünket, céljainkat, ideálisan szolgáló.

Három okból.

1. Nyugat felé nincs vízi útja.

2. Síksága nem volt védve a hegyekről lezúduló áradások ellen.

3. Nincs megoldva a gyér és nagyon ingadozó mennyiségű csapadék pótlása.

Nincs Nyugat felé hatékony vízi útja

Eléég hamar felismertem, és történészként egyre fontosabb szempontnak tekintettem, hogy hiányoznak a Nyugat felé vezető vízi utunk. Tehát nem tudtunk tömegárut a nyugati piacokra vinni.

Az önözésese síkságok magas-kultúrái azért lehettek hatékonyabbak, mert olcsón lehetett a termékeket mozgatni. Az öntöző csatornák álló vízén, egy lapos fenekű csónakban el lehetett egy tonna terméket szállítani. A családi gazdaságok termékmozgatása nem okozott nagy feladatot. A csatornahálózat azt is biztosította, hogy a hatalom nagy távolságokról is begyűjthette a termékekben behajtott adókat. A mai ember nehezen érti meg, hogy egy földművelő kultúrában milyen erőfeszítést kívánt meg a termékek szárazföldön történő mozgatása. Ez az ország számára is megoldhatatlan feladatot jelentett. A csatornarendszerek szerepében csak a víz odajuttatását látják, holott a termékek mozgatása mg ennél is nagyobb erőfeszítést jelentett.

Elég volna arra gondolni, hogy egy kisárutermelő gazdaságnak évente mekkora tonnakilométer szállítási teljesítményre volt szüksége. A növénytermelés hatékonysága elsősorban az anyagmozgatás hatékonyságától függött. Ezért nem versenyezhetett a traktorok megjelenése, és az üzemi utak kiépülése előtt a síkvidéki önözéssel a szárazföldi szállítást igénylő földművelés.

A kisüzemek még képesek voltak, sok erőfeszítés árán, a fennmaradásukat biztosítani, de a nagy távolságokat igénylő állami begyűjtés, és a távolsági kereskedelem csak vízi utakon volt megoldható. Ezért a magyar történelemben a holt áruval való nemzetközi kereskedelem soha nem lehetett jelentős. Nyugat felé nem volt vízi út, kelet felé nem volt kereslet.

Ezért aztán hamar felismertem, hogy a vasút hálózat kiépítése előtt a nyugatosodásunk legnagyobb fékje az országban megtermelt gabona nyugati exportjának lehetetlensége.

A fejlettebb Nyugatra tized akkora szállítási költséggel juthatott a gabona, a fa a balti államokból, és Ukrajnából, mint a Kárpát Medencéből.

Ebben a tekintetben minőségi változást hozott a vasúthálózat kiépülése. Mind a személyek, mint az áruk távolságlegyőző ideje és költsége tízszeresére nőtt. A történelemoktatásunk még mindig nem helyez kellő hangsúlyt arra, hogy a vasútnak köszönhetően tizedénél is kisebbre csökkent az országon belül, és az országok között a szárazföldi távolság. Előtte a Kárpát Medence, a társadalmi és gazdasági modellünk, elérhetetlen távolságra volt hozzánk. Hasznos volna tanítani, hogyan nőtt meg a napi járóföld távossága az elmúlt százötven évben.

A vasút előtt az egynapi járásföld távolságát a járások jelentették. A vasút után már a néhány száz kilométer, vagyis a mienkéhez hasonló méretű ország.

Az a tény, hogy a 19. század utolsó harmada és az első világháború közötti időre Európa keleti fel még ma is úgy emlékszik, mint a dinamikus fejlődés korára, azzal magyarázható, hogy a vasút tizedére, huszadára rövidítette le az egynapi járóföld távolságát. Sajnos ez a fellendülés a 20. század az első világháború után megszakadt. Ennek az volt az oka, hogy közben a gabonatermő Észak-Amerikában és Argentínában is kiépült a vasúthálózat, megjelentek a menetrend szerint szállító gőzhajók. Ezzel az Európa keleti felén termelt agrártermékek újra versenyképtelenekké váltak.

Ezért aztán boldog voltam, amikor azt hallottam, hogy megépült a Duna-Majna csatorna, és sorra elkészültek a Duna gyors folyását lassító gátak, zsilipek.

Ezért aztán nagyon megörültem, amikor a csehszlovák kormány felvetette a Nagymaros - Gabchikovo közti Duna szakasz korszerűsítését. Ha nem is gyorsan, de már építkeztünk. Ha ez elkészül a Rajna és a Duna torkolata között korszerű belvízi hajóutunk lesz.

Ahogyan közeledett az állami szuverenitásunk visszanyerése azonban egyre hangosabbak lettek a hisztérikus zöldek, és feléledt a magyar nacionalizmus is. Felrúgtuk az államközi szerződésünket, és lebontottuk azt is, amit már Nagymarosnál elkezdtünk. Szlovákia azonban nem hátrált meg, amikor már a szomszédos Bécsig elkészült a korszerű hajóút.

Ennek már közel negyed százada, de még mindig nem kaptunk észbe. Még az sem volt elég, amikor híre jött, hogy Oroszország Szlovákián keresztül elviszi a széles vágányú vasutat Bécsig.

Szerencsére ez elakadt, mert hegyek között drága és költséges üzemeltetésű lett volna, mind az építés, mind az üzemeltetés.

Jelenleg ott tartunk, hogy a Duna-Rajna belvízi út 97 százaléka kész, csak nálunk marad egyetlen duzzasztót igénylő száz kilométeres szakasz, aminek okán, itt a középúton van egy szűk keresztmetszet.

Ennek meg nem építése olyan ostobaság, ami nem lehet tartós.

Közben világossá vált előttem, hogy volt, és maradt még egy-egy fogyatékosságunk a vízgazdálkodásban, amire oda kellett és kell figyelni.

1.           Az Alföldnek nem volt a hegyekből lezúduló tavaszi áradásokkal szemben védelme.

2.           Nem épült ki a viszonylag gyér, és nagyon ingadozó csapadék elleni védekezés.

Az elsőt a Tisza szabályozása megoldotta, a második érdekében azonban még szinte semmi sem történt.

A Tisza szabályozása

A magyar történelem egyik legnagyobb vívmányának tartom a Tisza szabályozását. Ennek ellenére a történelmi jelentőségét nem is említjük. Még mindig többet foglalkozunk jelentéktelen történelmi személyekkel, mint a történelmükre nagy hatással járó tettekre. Ez nemcsak magyar hiba, hanem jellemző.

Lelkesen emlegetjük, hogy Hollandia területének negyedét a tengertől hódította el, ahol ma Európa legfejlettebb mezőgazdasága virágzik. Ez az ország lényegesen szegényebb volna, ha nem hajtja végre ezt a dicső tettet.

Ennél is százszor jelentősebb, valóban világtörténelmi szerepe volt a Kínai Nagy Csatorna megépítésének. Ennek ellenére század annyit nem emlegetjük, mint a Kínai Nagy Falat, ami ugyan nem kisebb műszaki teljesítmény, a történelmi szerepe mégis alig említhető.

Kína azzal, hogy hajózható, és kellő mennyiségű öntöző vizet szállító csatornával kötötte össze a világ két legnagyobb számú népességet eltartó folyamját, örökre megalapozta a Kínai Birodalom politikai és gazdasági egységét, és további százmillióknak biztosított önözhető életteret. Ennél nagyobb hatású történelmi tettet nem ismerek, mégsem emlegetjük. A világ közvéleménye mégis százszor annyit foglalkozik a Kínai Nagy Fallal, mint a Kínai Nagy Csatornával.

Arról azonban szinte senki sem tud, hogy mi magyarok is büszkék lehetnénk arra, hogy Hollandiához hasonló honnagyobbítást hajtottunk végre a Tisza szabályozásával. Ennek köszönhetően, csak az ország mai területén, négymegyényi mocsárból lett szántóterület.

Széchenyi István felismerte, hogy a Tisza árterülete nincs hasznosítva. Tehát az ország előtt álló legelső feladat a Tisza árterületeinek meghódítása. Ő ugyanis már a szabadságharc előtt lényegében vízgazdálkodási miniszteri feladatot látott el. Ez a vasút előtt a vízi szállítás megoldása volt.

Ebben a munkakörben volt zseniális alkalmazottja Vásárhelyi Pál vízmérnök. Aki a főnökétől azt a feladatot kapta, hogy kilenc nap alatt készítse el számára a Tisza szabályozási terét. Ő ezt a teljesíthetetlen feladatot elvállalta. Egy ilyen tervhez szükséges műszaki adatbázis, és személyzet akkor ugyanis nem létezett.

Százötven éven keresztül azon rágódunk, hogy miben tévedett Vásárhelyi, de azt meg sem vizsgájuk, hogy mihez voltak megbízható adatai.

A tény azonban, hogy a század végére lényegében befejeződik a Tisza szabályozása, és ennek köszönhetően négymegyényi területtel nő a szántóföldi művelés alá vett terület. Ennyivel lett gazdagabb az ország. Másfél millióval nőtt az ország népességeltartó képessége. A mocsarak tengeréből gabonaföldek tengere lett, Nélküle nem épülhetett volna ki az ország gazdasági egységét működtető vasúthálózat sem.

Itt azonban megállt az ország földjeinek további nagyarányú, szervezett növelése. Nemcsak a korabeli társadalmi viszonyok, de még a második világháborút követő bolsevik megszállás sem volt alkalmas arra, hogy letérjünk a gabonatermelő, nagyüzemi mezőgazdaságról.

A két háború közt fennmaradt az arisztokrácia és az úri középosztály szövetsége. Ennek léte függött a nagybirtokrendszer fenntartásától, a következetes földreform a politikai rendszer halálát jelentette volna.

A második világháborút követő szovjet megszállás ugyan végrehajtotta a nagyon következetes földreformot, de nem a parasztság polgárosodása, hanem csak az arisztokrácia és az úri középosztály hatalmának megtörése érdekében. Ahogyan azonban megerősödött a bolsevik párt hatalma, totálissá tették a külterjes nagybirtokrendszert.

A szovjet tábor parasztellenes agrárpolitikájának az alapvető élelmiszerek megtermelése volt a fontos. Elegendő kenyeret és húst akart, nem zöldséget és gyümölcsöt. Ha valami nem fért bele a szovjetrendszerbe, akkor a kertészkedés, a zöldség, a gyümölcs és a virág termelése igazán az volt.

Ehhez a társadalmi elváráshoz igazodott a magyar agrárpolitika is. Ez az igazodás nemcsak megfelelt a lehetőségeknek, de a falusi lakosság érdekének is. A vidéki lakosságnak is bőven volt munkája az iparban. Először valósult meg népük életében a falvak lakosságának foglalkoztatása. A falvak népe jobban élhetett, mint a városi lakosság, mivel a szabad idejével szabadabban gazdálkodhatott. Bármit termelt, el tudta adni. Háztájit művelhetett, házat építhetett.

Öntözés

A rendszerváltás során hatalomra került politikai erők a vidék múltjából csak a politikai erőszakot látták. Ezért aztán szétverték azt is, amit meg kellett volna menteni. Ennek következtében ma jóval hátrább vagyunk a mezőgazdaság modernizációja útján, mint huszonöt éve.

Fel sem merült, hogy Magyarország legnagyobb komparatív előnye a mezőgazdaságban rejlik. Igaz ez, annak ellenre, hogy a komparatív előnyünk csak akkor hasznosítható, ha mindent öntözünk, amire van műszaki lehetőség.

Ennek megértse érdekében a harmadik gazdaságföldrajzi hátrányunkat kell felszámolni.

Amennyire hazánk komparatív előnye lehetne, hogy Európa nyugati felén jellegében kontinentális az éghajlatunk. Meleg és napos a nyár, de a belterjes mezőgazdasághoz kevés a csapadékunk, gyors a párolgásunk. Tehát több, és egyenletsebben elosztó csapadékra volna szükségünk. Ez a hiányosságunk szinte a jelenkori egyrészt nem jelentett akkora komparatív előnyt, amire az agrárpolitika épülhetett, másrészt még nem voltak adva a szükséges technikai eszközök.

A jelenkorra azonban gyökeres változás állt be.

A kertészkedésnek korábban nem volt jelentős távolsági piaca. Az alacsony életszínvonal, a drága távolsági szállítás okán, a lakosság zöldség és gyümölcs igényét önellátással elégítették ki. A lakosság szinte csak a közvetlen környéken megtermő zöldséget és gyümölcsöt fogyasztotta. Jelenleg a lakosság élelmiszerfogyasztásának beszállítói távolsága szinte korlátlan, ezek kilométerekben mérhető. A történelem során szinte az egyetlen, de mindenképpen a legjelentősebb nagy távolságról érkezett élelmiszer a fűszer volt. Jelenleg a fejlett országok piacara került élelmiszer, zöldség, gyümölcs és virág nagy része ezer kilométernél messzebbről érkezik.

Az életszínvonal növekedéssel hatványozottan csökken a külterjes, és hatványozottan nő a belterjes mezőgazdaság termékeivel szemben támasztott igény. Az elmúlt száz évben, a jövedelmünkhöz viszonyítva tört részére csökkent a korábban a legnagyobb hányadot jelentő gabona, felére a hús fogyasztása. Ezzel szemben sokszorosára nőtt a kertészetekből származó áruké.

Száz éve még ásóval, lapáttal építették a vizet szállító csatornákat, ma már modern szivattyúkkal csövön biztosítható az öntözővíz szállítása. De az öntözés minden feltétele alapvetően könnyebben megoldhatóvá vált. Széchenyi idejében még megoldhatatlan lett volna a Duna-Tisza közének öntözése. A két háború között ugyan már megoldható, de a vele járó költség a mai tízszeresénél is nagyobb lett volna, mint ma.

Illusztrációként azt mondhatjuk, hogy ma tízszer nagyobb a kertészeti termékek által hatékonyan elérhető piac, és tizednyibe kerül az önözés feltételinek biztosítása, mint nyolcvan év volt.

Nem kívánok a megoldások részleteibe merülni, csak megjegyzem.

- Az öntözővíz csöveken való szállítási hálózatának kiépítése, és működtetése tizedébe sem kerül, mint nyolcvan éve került volna.

- Akkor még nem volt megoldható, hogy a víztárolókban ne legyen elszivárgás. Ma fólia ponyvákkal könnyen, olcsón, és gyorsan megoldható.

- Akkor a nyugati zöldség és gyümölcspiac tizede volt a mainak, és az ezer kilométernél nagyobb távolság nem volt legyőzhető.

- Akkor még ismeretlenek voltak a vízzel takarékoskodó öntözési technikák, ma tizednyi is víz elég.

Az máig nem tudatosult, hogy mekkora árutermelési, foglakkoztatási és nyereségterelési kapacitása van az alföldi homoknak, ha csak a természetes csapadékot kapja, és gabonát termelnek rajta, és mekkora értéke lenne, ha öntözéses kertészkedést folytatnának rajta. Ennek illusztrálására már jó száz éve bevezették a redukált szántó fogalmát, ami szerint egy a tízhez a hasznosítási módtól függő szórás. Ennél fejlettebb módszer volt az aranykoronában kifejezett jövedelemtermelő képesség.

Gyermekkori élményem volt, hogy országunk a termőföldjét felháborítóan alacsony szinten hasznosítja.

Az első példa apám volt, aki 2300 négyzetméteres kertünk intenzív megművelésével közel annyit keresett, mint anyám tanítónői fizetése.

A bulgár kertészek munkáját is megfigyeltem. Idénymunkára jártak ide Bulgáriából. A városok határában öntözésre alkalmas födet béreltek. Nem is olcsón. Akkor úgy számolták, hogy minden hektárhoz két ember kell. Minden munkát maguk végeztek. Emlékszem az öntözőárkokból lapáttal locsolták ki a vizet. Iszonyú sok munkával, és nagyon puritán életmóddal annyi pénzt vihettek télre haza, hogy megélhetett belőle a családjuk. Akkori becslésem szerint, egységnyi területen hússzor annyit termeltek, mint a szomszédos nagybirtokon.

Igazán azonban Németh László ütött szíven, amikor meghirdette a Kert Magyarország gondolatát. Megszállott híve lettem.

Ilyen élményekkel, a háború után találkozhattam Somogyi Imrével, a Kert Magyarország apostolával, aki csepeli munkásként, hétvégeken lekerékpározott kétszáz kilométerre, hogy az ormánsági parasztokat oktassa korai zöldségek melegágyi termelésére.

Németh László és Somogyi Imre tanítványának érzem magam.

A következő hatvan évben továbbra is, minden kertészkedő kezdeményezést lelkesen figyeltem. Lent a gyakorlatban ugyan sok lelkes kezdeményezéssel találkoztam, tehát a társadalom affinitása jó. Ezt igazolta nekem barátom, a Bálint György, a közismert Bálint Gazda, aki az ország egyik, rendszerektől független kedvence lett.

A nagypolitika azonban akkor sem mozdult, amikor az agrárszektor mögött még jelentős politikai erő állt. A kertészkedés helyett azonban a szűz, azaz a nagyon gyenge adottságú földek meghódítását, és a rizstermelést támogatták.

Ország nagyobbítás.

Most, túl a kilencvenen az lelkesít újabb kezdeményezésre, hogy kezembe kerültek a Tisza szabályozásának az iratai.

Ezekből minden Széchenyi minden írásánál világosabban kiderül, amire ő tanított. Az országunkat nem nagyobb területűvé, hanem gazdagabbá kell tenni.

A Tisza szabályozásnak köszönhetően közel kétmillió hektár árterületet mentettek meg a gabonatermelő mezőgazdaság számára. Ennek kétharmada az ország jelenlegi területén történt. Tehát Széchenyinek köszönhetjük, hogy a jelenlegi országok négymegyényi területtel lett nagyobb.

A jelenlegi viszonyok között arra van lehetőségünk, az a feladatunk, hogy öntözött kertté varázsoljuk az öntözhető homokjainkat. Ezzel az ország mezőgazdasági célú földterületének értékét megsokszorozhatjuk.

Én még olyan korban születtem, amiben a gazdagságot a birtokolt földdel mérték. A falvakban, vagyis az ország lakosságának a kétharmadában, a szerint rendeződött a társadalmi rangsor, hogy kinek mennyi földje van.

Az arisztokrácia súlyát is ezer holdjaiban mérték.

Ma már a föld értéke nem a nagysága, hanem a hasznosítási módja alapján alakul. Ha megkérdeznék, hol értékesítik a földet a legjobban, a Szombathely határában lévő több ezer hektáros területet mondanám, ahol a díszkertek, parkok számára termelik a fákat, bokrokat, az értékesítésük nagy többsége nyugati export.

Történészként azt láthattam, hogy a lakosság viselkedésére semmi sem hatott jobban, mint a foglalkoztatás. Bizonyságul elég nyomon követni a Nyugat elmúlt ezer évének történetét.

A Nyugat annak köszönhetően lett magas-kultúra a középkorban, hogy a hármas vetésforgónak köszönhetően, a kettes vetésfogóhoz képest harmadával megnőtt a termőterület, és a termés, harmadával több munkanapot dolgoztak a földművelők, az igásállatok, jobban hasznosultak a felszerelések.

Az ipari forradalommal egy időben a kapásnövények elterjedése további harmadával növelte az évente ledolgozott napok számát. Hozzá teszem, megteremtette a nők szerepvállalását a földművelésben. További harmadával nagyobb lett a területegységen termelt élelmiszer, egészségesebb a táplálkozás. Amerika felfedezéséből Európa a legtöbbet a kapáskultúrák, a burgonya, a kukorica, a bab, a paradicsom behozatalával kapott.

Ha megmondja valaki, hogy ötszáz éve, melyik kultúrában, mennyi munkanapot dolgoztak a földművesek, megmondom, hogy hol tartottak a magas-kultúrák közti versenyben, és milyen ma ott a munkamorál.

A magas foglalkoztatás ma is a társadalmi dinamika elsődleges feltétele. Ezért ma Magyarországnak nincs fontosabb feladata, mint a munkaképes lakosság munkára fogása. Ennek egyetlen útja van: a Kert Magyarország építése.

Aki ezt útjára indítja, évszázadok múlva is emlékezni fogna rá.