AZ ÁLLAM ERŐS GAZDASÁGI SZEREPÉRE VAN SZÜKSÉG

PÉNZPOLIIKA 3

FOGLALKOZTATÁS. 3

Kopátsy Sándor                  EG                  2012-09-14

AZ ÁLLAM ERŐS GAZDASÁGI SZEREPÉRE VAN SZÜKSÉG

Azzal kell kezdenem, hogy társadalmak politikai felépítményéről, az állam szerepéről általában, a gazdaság abszolút és viszonylagos fejlettségtől, a kultúrától valamint a népszaporulattól függetlenül vitatani ostobaság. Bárki, mármint tarthat Marxról, azon nem lehet vitatkozni, hogy nincs az alépítménytől független felépítmény. Vagyis tudománytalan ostobaság azt állítani bármelyik elképzelt felépítményi formától az állítani, hogy mindenki számára, minden helyzetben az egyedül üdvözítő. Márpedig ma ez jellemző. A liberális közgazdászok kereken kijelentik, hogy minél kevesebb az állam szerepe annál jobb. Fel sem merül, hogy mikor és hol.

Az a történelem elemi ismeretéhez tartozik, hogy az állam szerepe időben és térben nagyon változatos volt. Mindig volt példa a minden döntésre feljogosított államra, és a szinte semmibe beavatkozóra.

Nagy volt az állam szinte az élet minden részletébe beavatkozó szerepe a nagy folyamok síkságainak vízrendszerével öntöző társadalmakban. Ezzel szemben a nomád pásztorkodást folytató társadalmakban az állam hatalma csak a hadviselésre korlátozódott, de abban korlátlan volt. A bőséges természetes csapadékkal öntöző társadalmakban nem volt jellemző a centralizált birodalom tartóssága. Egészen más centralizációt követelt meg Európa nyugati felén a természetes csapadékra épülő, de nem önözéses földművelés a középkorban.

Ezek a társadalmak tehát nagyon különböztek annak ellenére, hogy a lakosság nagy többsége az élelmezésének megoldása érdekében dolgozott. A dolgozó nép életszínvonala kevéssel haladta meg a létminimumot.

A kultúrákon belül is voltak különböző felépítmények. A téma szempontjából legeltérőbbek a városállamok voltak. Ahol voltak. Ezek azt mutatták, hogy a kisebb politikai egységek gazdasági, tudományos és politikai tekintetben hatékonyabbak voltak, mint a birodalmak. De ez a felépítmény szinte csak a távolsági kereskedelemben volt hatékony. A görög, az itáliai, a németalföldi városállamok, és a nagy államokon belül lényeges autonómiát évező városok jelentették a kor társadalmában a csúcsot. A katonai tekintetben sokkal erősebb államoknak azonban ki voltak szolgáltatva. A kultúrkörön belüli politikát mégis a nagy államok alakították. Ezek egymással vívott harcaiban azonban a nagyobbak bizonyultak erősebbeknek. Az autonóm városok gazdagabbak akartak lenni, az államok pedig minél nagyobbak.

Marx kategóriáival élve, a városok az alépítményt, az államok a felépítményt építették.

A 20. századot, vagyis a tudományos és technikai forradalmat megelőzően a világ sokkal homogénebb volt, mint amilyenné vált a következő száz évben, és ahogyan differenciálódik még tovább. A gazdasági fejlettség, vagyis az alépítmény szempontjából korábban a világ, gazdasági tekintetben, viszonylag homogén volt.

Száz évvel korábban a legfejlettebb, leggazdagabb, és a legszegényebb társadalom lakosainak nagy többsége viszonylag hasonló életszínvonalon élt. A viszonylag hasonló alatt az egy az öthöz különböző életszínvonalat lehetett érteni. A 20. század elején a brit munkás és paraszt legfeljebb ötször jobban élt, mint az indiai. Ez is sokkal nagyobb különbség, mint ami fajunk életét előtte jellemezte, de sokkal kisebb, mint ami ma van, és ami egyre jobban tágul.

A lakosság kilenctizedének életszínvonalában jelentkező különbségnek az ötszöröse először is csak az ipari forradalom után, a tudományos és technikai forradalom beköszöntése idején jött létre.

A 20. század elején.

1. A legfejlettebb tőkés osztálytársadalmakban a felső tizeden belül nagyon kiszélesedett a jólét. Britanniában a felső tízed a világ nagy többségében már nagyon gazdagnak számított. Indiában a lakosság talán egyetlen ezreléke élt olyan jómódban, mint Britanniában a felső tized. Ez azért jöhetett létre, mert a következő két okból, kialakult a gyarmati rendszer, és a világ kevésbé fejlett kilenc tizedének kizsákmányolása. 

2. A tőke javak, a berendezések, a tudományos eredmények tekintetben szinte monopóliumot élvezett néhány nyugat-európai ország. Az emberiség tizede élt olyan társadalmakban, amelyek óriási tudományos és technikai fölényben voltak.

3. A legnagyobb különbség a haderő technikai felszereltségében volt. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert előtte a katonai erőben szinte nem is volt különbség. Gyakran éppen a szegényebb népek katonai ereje volt a nagyobb. A lőpor előtt a pásztornépek erősebbek voltak, mint a földművelők.

A felsorolt különbségek azonban még sokkal kisebbek voltak, mint jelenleg, mégis nagyon eltérő politikai felépítmények alakultak ki. Tehát a múltban sem lehetett azt mondani, hogy volt olyan felépítmény, ami más fejlettségi szinten, más természeti környezetben és más kultúrában egyaránt a leghatékonyabb lett volna.

Az emberiség az elmúlt száz év során sokszorosára differenciálódott. Ezért a felépítmény is egyre eltérővé válik. Ezért nemcsak ostobaság, de kártékony is, minden társadalom számára azonos felépítményt javasolni, sőt erőltetni.

Miért differenciálódik a világ annak ellenére, hogy sok ezerszeresére felnőtt az információk, sok százszorosára az emberek és áruk áramlása?

Azért, mert az osztálytársadalmak ötezer éve a fizikai erőnk technikai megsokszorozását jelentette, az utóbbi száz év pedig a szellemi képességünkre épül, annak differenciáltsága pedig ezerszer nagyobb, mint a fizikai erőnkké.

Az ipari forradalom ugyan megsokszorozta eleve nagyon gyenge fizikai képességeinket, a tudományos és technikai forradalom azonban az óriási szellemi képességünk kiaknázására épül. A z ember fizikai képességei eleve nagyon gyengék, és azokat eleve magas szinten kellett kihasználni. A fizikai képességeinket a tudomány és a technika minden más teremtményénél nagyobbra növelte. Minden élőlénynél nagyobb fizikai erőt tudunk gépeinkkel kifejteni, azoknál sokkal jobban láthatunk, hallunk, legyőzzük távolságot.

Az osztálytársadalmak ötezer éve során fajunk minden elődjénél nagyságrenddel fejlettebb szellemi képességét azonban egyre kevésbé mozgósította, sőt még a spontán feltörő tudásigényét is korlátozta. (Azt, hogy az ember tudásigényét eddig korlátozni, lefékezni kellett, és miért, másutt részletesebben kifejtettem.)

A tudományos és technikai forradalom azonban nemcsak megnyitotta a szellemi képességünk fejlődése előtt az utat, de megteremtette annak minél jobb kihasználásra való érdekeltséget is. Arról, hogy ez megtörténhet, még kevésbé arról, hogy ez hova vezet, egyelőre fogalmunk sem lehet. Száz éve, tehát múltunk utolsó ezredében sem sejtettük, mára hova jutottunk. Még kevésbé lehet azt látni, száz év múlva hol leszünk.

Elégedjünk meg azzal, hogy most mi a teendőnk.

Miért van a jelenkorban az állam beavatkozására szükség?

Erre a kérdésre sem lehet globális választ adni, mert az egyre jobban differenciálódott alépítmény egyre eltérőbb felépítményt igényel. Az alábbiakban csak a fejlett, és a világgazdaságba már szorosan beépült társadalmak államigényét fejtegetem.

Általánosan, azért mert minél fejlettebb a társadalom, annál nagyobb a szakadék a vállalti és a társadalmi érdek között.

Márpedig a felépítménynek éppen az a feladata, hogy ezt a szakadékot áthidalja. A jelenkori fejlett államnak olyan felépítményre van szüksége, ami áthidalja a részek és az egész, az egyén, a család, vállalkozás, a térségek érdeke és a társadalom érdeke közti ellentétel.

Az alábbiakban az állam felépítményi feladatát vizsgálom néhány allergikus területen.

PÉNZPOLIIKA

Viszonylag minden nagyobb elméleti felismerés nélkül vált általánossá az állam pénzteremtő joga. A gazdasági világvállság során kiderült, hogy a katasztrofális politikai vállságot okozó óriási munkanélküliséget csak fedezet nélküli pénzteremtéssel lehet mérsékelni.

A Szovjetunió teljes foglalkoztatása, majd a fasizmusok gazdasági sikere egyértelművé tette, hogy szükség van arra, hogy az állam fedezet nélkül pénzt teremtsen. Kiderült, hogy a pénz bizonyos mértékű tudatos rontása nélkül nem jön létre annyi jövedelem, ami elegendő keresletet teremt a társadalom tűrőképességének megfelelő foglalkoztatást igénylő vásárlőerő létrehozására.

Ahogyan azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a megfelelő foglalkoztatás önmagában nem garantálja a sikert, az infláció egyre inkább pejoratív értelmet kapott. Ennek ellenére mindenütt alkalmazták. Nem ismerünk olyan országot, ahol nem romlott a pénz vásárlóereje, illetve nem emelkedett az arany ára.

Ami a bolsevik rendszert illeti. Az ugyan helyes megállapítás volt, hogy a Szovjetunióban a magas foglalkoztatás pozitív hatását lerontotta az érdekeltség és a piac jelző szerepének hiánya. Meggyőződésem szerint a bolsevik rendszer csak azért omlott össze, mert egyrészt a lakossága a puritán Nyugattal való lépéstartása eleve alkalmatlan volt, másrészt az erejét sokszorosan meghaladó fegyverkezésbe, imperializmusba futott. A Szovjetunó kudarcának tehát nem a bolsevik rendszer volt az oka.

Ami a fasizmusokat illeti. Mindenek előtt a német és a japán fasizmus azért volt sikeres, mert nem számolta fel a magántulajdont és a piacot. Azok a vesztét is az imperializmusa okozta. Ez a két nép ugyanis alkalmas a kor követelményeinek megfelelő társadalom működtetésére. Nemcsak a fasizmusok volt sikeres, de a vesztett háború utáni demokratikus rendszerben elért teljesítményük is jelentősen meghaladta a klasszikus nyugati demokráciákét.

Az a tény, hogy Németország és Japán háború utáni teljesítménye meghaladta a győztesekét, azt bizonyítja, hogy a társadalmak teljesítménye elsősorban a lakosság viselkedési kultúrájától, és nem az állam szerepének mértéktől függ. Ezt bizonyíja, hogy a mediterrán országok, a fasizmusuk után hiába illeszkedte be a hidegháború demokratikus oldalába, rendszer ide, vagy oda, nem javítottak a relatív helyzetükön. Argentína is ott maradt a latin-amerikai országok között.

A Szovjetunió népei sem sokat nyertek a maguk rendszerváltásával. Egyedül Oroszország javított keveset, de nem a rendszerváltoztatásának, hanem csupán az olajkincsének köszönhetően.

Rendszer ide, vagy oda, infláció mindenütt volt. Márpedig, ha valami általános jelenség, annak objektív oka van. Legfeljebb azon lehet vitatkozni, hogy mi lett volna az optimális mértéke. Az semmiképpen nem igaz, hogy az infláció minél kisebb, annál jobb. Ezt semmi sem igazolja. Az ugyan nem vitatható, hogy lehet a kívánatosnál nagyobb vagy kisebb. Arról, hogy hol és mikor mi a kívánatos, érdemes vitázni, de arról nem érdemes, hogy mindenütt minél kisebb, annál jobb. Mindig, és minden helyzetben más az optimális.

A legtöbb baj abból származik, hogy a pénzügyi világ, de a világpolitika is, egységes normákat állít, és egységes pénzpolitikát követel. Eleve ezzel a céllal hozta létre a Nemzetközi Valutaalapot. Annak a pénzügyi hatalma pedig egyre nő. Ebben az sem okoz akadályt, hogy több kárt okozott, mint hasznot. Ugyanazt a pénzpolitikát nemcsak javasolja, de követeli, ami talán a lefejlettebbeknek jó, legalábbis elviselhető.

Hozzá nem értésének klasszikus példái vannak.

- Argentínát rábeszélte arra, hogy a dollárhoz kösse a valutáját, és vezesse be a magán nyugdíjpénztárakat. Nem számolt azzal, hogy a mediterrán és a latin-amerikai országokban más pénzre, főleg más pénzrontásra van szükség, mint a szinte egyetlen világpénzt szolálló dollár esetében. Figyelmen kívül hagyta, hogy a bohém latin-amerikai Argentínában nem működhet az olyan nyugdíjrendszer, ami az Egyesült Államokban sem képtelen az igényeknek megfelelő alapnövelésre.

- Csillében, amikor megbukott a diktatúra, ott Észak-Amerikát akarta bevezetni. Az IMF illetékeseinek fogalma sem volt arról, hogy a latin-amerikai államokban mi jellemzi a lakosság viselkedését.

- Az argentin kudarcai ellenre tétlenül nézte, hogy az Európai Unió ugyanazt a hibát követte el, közös valutát hozott létre a puritán, takarékos, inflációtól rettegő északnyugati és a négy mediterrán ország között. Még utólag is ennek a természetellenes valutauniónak a fenntartását támogatja.

- Nem tanulva az argentin bukásból, Magyarországot beugratta a kötelező magán nyugdíjpénztárak bevezetésére. Ez ugyan még a sokkal gazdagabb, takarékosabb puritán országokban sem működik eredményesen, tanácsára, nálunk kötelezővé tették.

- Az IMF legnagyobb hibája, hogy tűrte a takarékosságra képtelen országok gátlástalan eladósodását. Amennyire veszélytelen a fejlett és puritán országok magas államadóssága, amire bőven van fedezetük, annyira felelőtlenség volt tűrni a bohém, takarékosságra képtelen országok hitelből élése. A nemzetközi pénzügyek nagyhatalmú őre még addig sem jutott el, hogy rendezte volna az eladósodás mércéjét. Minden ország esetében azt kellett volna szigorúan ellenőrizni, hogy milyen terhet jelent az államadóssága. Ennek pedig nem sok köze van ahhoz, hogy a nemzeti jövedelem hány százaléka az adósságállomány. Ezt azzal kell mérni, hogy a nemzeti jövedelmének hány százaléka az adósságteher. Vagyis a külföldi vagyon hozamának, és a külföldi adósság kamatának a különbsége. Elég volna csak arra gondolni, hogy melyik ország mekkora kamatra kap hitelt. Az állami hitelek kamatai között ugyanis elég általános az egy a négyhez arány. Ekkora most a német, az amerikai és a japán hitelek, és a mediterrán országok hiteleinek kamatja közt a különbség. A görögökről most nem is beszélek.

- Az IMF egyetlen szót nem emelt az euró övezet szakmai megalapozatlansága ellen. Nem hívta fel a brüsszeli adminisztrátorok figyelmét arra, hogy közös valutájuk csak a nem nagyon eltérő fejlettségű, és nem nagyon eltérő hitelképességű országoknak lehet. Elég lett volna megnézni, hogy mekkora Dániában az egy laksora jutó nemzeti jövedelem és mennyi Görögországban. Mekkora az állampapírok kamata Németországban és Spanyolországban. Mekkora volt a megelőző ötven év során az infláció Németországban, és Olaszországban. Amennyiben ezek a számok 20-30 százaléknál többel különböznek, szélhámosság a közös pénzük.

fokon, ennyi is elég az oktatásból.

Az elmúlt száz év szinte világtörténelmi eseménye volt, hogy Európa nyugati fele ötszáz év után elvesztette a világtörténelemben játszott vezető szerepét Észak-Amerikával szemben. Az utóbbi harminc év világtörténelmi eseménye pedig az, hogy a Nyugat növekedését jelentősen meghaladta a Távol-Keleté.

A Nyugat viszonylagos lemaradása, minden bizonnyal, feltartóztathatatlan, de e két tábor közötti nagy sebességkülönbözet elsődleges oka, a liberális pénzügyi rendszer működési zavara volt.

Egyelőre a jelei sem látszanak a felébredésnek. A következő néhány évtizedben nem is lehet arra számítani, hogy a Nyugat felveszi a Távol-Kelet tempóját.

Emisszió.

Annak, hogy váratlanul következek be a pénzügyi válságok az volt a fő oka, hogy nem vették tudomásul, hogy a vagyonárak, és a külföldi hetelek növekedése is, pénzteremtéssel jár. Ezt ugyan illett volna előre látni, de utólag sem veszik tudomásul. A legutóbbi két pénzügyi vállság annak következménye volt, hogy emelkedtek az ingatlanárak, és a részvényárak. Ez azt jelentette, hogy jobban növekedett a vagyontulajdonosok vagyonának az ára, mint a tényleges vagyonuk. A közgazdaságtan azonban nem eszi tudomásul, hogy a vagonárak emelkedése egyrészt infláció, másrészt emisszió.

A közgazdaságtan árváltozás alatt csak a nemzeti jövedelem árváltozását érti, a vagyon árának változására nincs figyelemmel. Amikor a jegybanki reál alapkamatot számolják a tényleges kamatlábból csak a nemzeti jövedelem árváltozási százalékát vonják le. Ha figyelembe vették volna a vagyonok árváltozását is, kiderül, hogy a jegyben negatív reálkamaton ad hiteleket. Ez talán elgondolkoztatta volna az illetékeseket. A negatív kamat esetén ugyanis, megnő a pénz forgási sebessége, csökken a pénzben jelentkező megtakarítás, mindenki szabadulni akar a pénzétől. Márpedig a nagyobb forgási sebesség úgy jelentkezik, mint a több pénz.

A legnagyobb probléma azonban az emelkedő vagyonárak mellett az, hogy megnő egyrészt a bankok hitelező kapacitása, másrészt a vagyontulajdonosok hitelképessége. A bankok sokkal olcsóbban, negatív reálkamattal jutnak forráshoz az alacsony alapkamatnak köszönhetően, a vagyontulajdonosok pedig a vagyonuk gyors áremelkedése okán, viszonylag magas kamattal is felveszik a hiteleket, mivel azok kamatja kisebb, mint a vagyonuk növekedése. Ráadásul a vagyonuk árához képest nem is nő az eladósodottságuk.

A hitelállomány növekedése azonban emisszió. A jegybankok azonban nem számolnak ezzel. A vagyonárak inflálódása okán keletkező hitelkeresletet könnyű volna megállítani azzal, hogy hatóságilag emelik a vagyonértékhez viszonyított hitellimitet, illetve a hitelállomány növekedését ellensúlyozó tartalékképzést írnak elő.

Ugyanez a megelőzési módszer megoldaná a vállalkozások, az intézmények, és a lakosság külső adósságának indokoltnál gyorsabb növekedésének megakadályozását is. Elegendő volna a devizahitelekre olyan tartalékképzést előírni, ami a nagyobb kockázatot jelentő hitelek elszabadulását.

Az elmúlt évtizedek általános tapasztalta, hogy az államok, és a nemzetközi pénzügyi hatóságok nagyon alacsony szakmai szinten felügyelték a pénzvilág mozgását.

-       - - - - - - -

Középiskolás fokon, ennyi is elég az oktatásból.

Az elmúlt száz év szinte világtörténelmi eseménye volt, hogy Európa nyugati fele ötszáz év után elvesztette a világtörténelemben játszott vezető szerepét Észak-Amerikával szemben. Az utóbbi harminc év világtörténelmi eseménye pedig az, hogy a Nyugat növekedését jelentősen meghaladta a Távol-Keleté.

FOGLALKOZTATÁS.

A tőkés osztálytársadalomban megoldható volt, hogy csak az kapjon munkát, akit a munkaadója a piaci árán meg tudja fizetni. Ez annál is egyszerűbb volt mivel az alkalmazás során, a béren kívül nem voltak költségei. Idővel azonban a foglalkoztatásban jelentős további költségek merültek fel. Ma már mintegy 30-50 százalék a béreken felül fizetendő járulék. Ez szolgálja az egészségbiztosítás és a nyugdíj fedezetét.

Ez a rendszer, a tőkés osztálytársadalomban legfeljebb egyre nagyobb politikai feszültséget váltott ki, de működött.

Azt, hogy a foglalkoztatást nem szabad csupán a piac feladatának tekinteni, politikai jelzésé adta a tény, hogy a tőkés osztálytársadalmak mellett a fél-perifériákon spontán létrejött a bolsevik szocialista és létrejöttek a nacionalista fasizmusok.

A létrejöttük spontán jelzőjét indokolt volna tudomásul venni akkor is, ha a születésüket gyakran erőszak kísérte.

A szovjetrendszer úgy győzött Oroszországban, hogy kívülről inkább az ellenfelei kaptak támogatást. Ennek ellenére kelet-európai jelenség maradt, ami aránylag erős támogatást kapott a nyugati demokráciák munkássága és értelmisége körében is.

A fasizmusok is döntően a lakosság többségének lelkes támogatásával győztek. Spanyolországban ugyan jelentős volt a külső beavatkozás, de az egyrészt mindkét oldalról érkezett, másrészt a spanyol fasizmust, győzelme után, elfogadta a lakosság többsége. Csak akkor dőlt meg, amikor már a tőkés demokráciák is megszűntek tőkés osztálytársadalomként működni, a társadalom többségét befogadták, és a gazdaságot nemcsak vállság mentessen, de a két háború köztinél lényegesen alacsonyabb munkanélküliséggel, több szociális gondosodással, és gyorsabb növekedéssel működtek.

A két háború közti történelem megértésének egyik kulcsa, hogy akkor egy nagyon alacsony hatékonyságú és társadalmi érzékenységű, gyarmattartó tőkés osztálytársadalommal állt szembe a két diktatúra. A második világháború utáni tőkés társadalmak sokkal egészségesebb ellenfelek lettek. Ezek ellen más nem tudtak vonzóbb megoldást ajánlani a lakosságnak.

A tudományos és technikai forradalom eredményeként kialakult össznépi társadalmakban a tőkés osztálytársadalomnál lényegesen szélesebb társadalmi alapon állt, és sokkal szélesebb társadalmi bázisra épült.

A legnagyobb változást az új társadalom foglalkoztatási érdeke hozta. Nemcsak lecsökkentette a munkanélküliséget, de minőségi változást is hozott a munkanélküliekről, az öregekről, a gyermeket nevelőkről, a betegekről való gondoskodásban és a gyarmatok felszámolásában is.

Ezzel megszűnt a diktatúrák minden eddigi vonzása.

Mivel a diktatúrák legnagyobb vonzását a magas foglalkoztatás jelentette, azzal kell elsősorban foglalkozni.

A jelenkori társadalmak alapvető érdeke a minél jobb minőségű munkaerő újratermelése, ami csak magas foglalkoztatás esetén érhető el, a társadalom érdeke, hogy a munkaképes korosztályok minél nagyobb százaléka dolgozzon. Dolgozzanak azok is, akiket a munkaadók a normatív foglalkoztatási költségen nem hajlandók alkalmazni.

Azért is társadalmi érdek az olyan foglalkoztatás, amiben gyakorlatilag nincs tartós, egy évnél hosszabb idejű munkanélküliség, mert csak ez biztosíthatja a következő generáció egyre jobb újratermelését.

Néhány százalékos, nem tartós munkanélküliségre azért van szükség, mert az új munkahelyek létesítői csak így találnak munkaerőt.

Ezen túl, társadalom számára az is kívánatos, hogy mind térben, mind szakmákban, mind minőségben a foglalkoztatás közel azonos szintű legyen. Ezt a társadalmi érdeket azonban a piac képtelen megoldani. Az államnak kell a munkaerő árát a társadalom igénynek megfelelően alakítani. Erre azzal van módja, hogy a foglalkoztatással járó költségeket alakíthatja.

Ez azzal oldható meg, hogy a bérjárulék nagyságát úgy variálja, hogy a munkaadó számára a munkaerő minden térségben, és minden szintű munkaerő olyan magas legyen, hogy többé-kevésbé minden szinten azonos legyen a foglalkoztatás.

A tartós munkanélküliség felszámolása érdekében, kezdetben az is indokolt lehet, hogy ezek számára negatív legyen a bérjárulék.

MAGAS KAPCITÁSKIHASZNÁLÁS

Az alábbiakban néhány példát hozok fel arra, hogy a piac néhány szolgáltatás esetében nem biztosítja a társadalom érdekének megfelelő kapacitáskihasználást. Ennek következtében olyan veszteségek érik a társadalmat, amikkel való élés gyakorlatilag költségmentes.

Az elméleti fejtegetés helyett inkább néhány illusztrációt hozok fel példaképen.

Ingyenes utazás.

A Horn-kormány lehetővé tette, hogy a 65 évnél idősebbek ingyen utazzanak. Nem emlékszem, hogy indokolták volna ennek a racionalitását, inkább a szociális jelegét hangsúlyozták. Az élet az óta bizonyította, hogy nem voltak a következményeivel tisztában. Az ugyan világos volt, hogy nem sokba, hiszen a járműveket üzemeltetni kell a menetrend szerint, többletköltség alig jelentkezik. Ugyanakkor jelentős juttatás a kis jövedelmű öregeknek.

Ismereteim szerint, egyetlen problémát jelenet, hogy néhány távolsági buszjáraton olyan sok öreg utazik csúcsidőben, ami a fizető utasok számára nem hagy ülőhelyet. Ezt könnyű lett volna elkerülni azzal, hogy az ingyenes utazás a csúcsidőkre nem vonatkozik. Vagyis csak azt adjuk ingyen, ami szinte nem okoz költséget. Azt az idősek is megértenék, hiszen az ő programjuk nincs órához kötve.

Ugyanakkor alapos felméréssel lehetne más kedvezményeket is bevezetni, diákoknak, gyerekes családoknak. Alkalmazni azt az elvet, amit szinte ingyen adhat a társadalom, azt adjuk ingyen, mert aki kapja annak sokkal többet ér, mint aki adja. Ennek a logikának az alkalmazását azonban nem lehet a vállalkozókra bízni. Az állam viszont megtérítheti az ilyen kedvezményekkel járó költségeket.

A nagy szoláltatók már felismerték ezt az elvet, és a tarifáikat ilyen alapon állapítják meg. A kis fogyasztású időkben nagyon olcsó szolgáltatást biztosítanak. Az illetékes állami hatóság azonban többet tehetne ebben az irányban.

Áramszolgáltatás.

Néhány éve a minél több öntözött terület a vesszőparipám. A magyar mezőgazdaság egyik szűk keresztmetszete a viszonylagos csapadékhiány. Ez az év is ilyen, minek végső soron sok ezermilliárdos terméskiesés, áremelkedés lesz a következménye. Nemcsak a szárazság elleni védekezés, de lényegesen nagyobb átlagtermés is biztosítható volna, ha az országon átfolyó víznek megengedhető hányadát öntözésre fordítanánk.

Még nem láttam leírva, pedig köztudottá kellene tenni, hogy szerencsés ország vagyunk, mert az ország területének mintegy ötszöröséről kapjuk a vizet. Ha ez köztudott volna, nagyobb nyomás érnék a kormányainkat, hogy öntözzünk sokkal többet.

Azt, hogy keveset, azt sem a legracionálisabb célokra öntözünk. Az oka ennek, hogy drága az öntözővíz.

Ezért kezdem el utána nézni, hogy miért drága a víz?

Azért, mert drága.

Miért drága? Mert drágán adjuk.

Már sokszor leírtam, hogy a világ két leghatékonyabb mezőgazdasága sokkal drágábban kapja. Izraelben talán százszor, Kaliforniában talán tízszer költségesebb módon jutnak vízhez, mégis olcsón termelnek. Mert takarékosan használják fel a vizet. Az öntöző víz pazarlásáért a mezőgazdasági kormányzat a felelős.

Ők azonban azzal érvelnek, hogy drágán kapják a vizet. Ezért a vízügyi ágazat a felelős. Még nem találkoztam olyan szakmai anyaggal, ami azt kutatja, hogyan lehet olcsóbban öntözővízhez jutni. Ők azzal védekeznek, hogy drága az áram.

Itt jutottam el az évek óta hangoztatott problémámhoz.

Az öntözővizet lehet olcsó árammal kiemelni.

A villamos ipar száz éve foglalkozik azzal, hogy nagyon gazdaságos az éjszakai árammal tározókba felnyomni a vizet, amit aztán áramtermelésre használni, mikor csúcson van a fogyasztás. Ez ugyan száz éve köztudott, de addig még nem jutott el a szakma, hogy ezt az elvet ideálisan lehetne sokkal hatékonyabban alkalmazni úgy, hogy éjszakai árammal felnyomják a vizet az öntözött térség szintjére, és nappal onnan lehet felhasználni.

A villamos ipar magának már megtervezte a magaslati tározót a Nagymaros gát létesítése esetére. Annak során úgy vette, hogy neki a víz felnyomásához szükséges energia ingyen van, annak felét pedig akkor kaja vissza, amikor drágán adhatja el. Az azonban az eszükbe sem jutott, hogy nagyon olcsón adja el a nem értékesíthető áramot azoknak, akik tárolják, és hasznosítani tudják.

Maga az éjszakai áram nem új, de korábban hiányoztak a rugalmas felhasználásnak és mérésének technikai feltételei. Ma elég volna olyan órákkal felszerelni a felhasználókat, amelyek mindig mutatnák az akkor éppen esedékes tarifát. Nyugaton már több országban a háztartások is ilyen árammérőket használnak.

Nem vagyok az áramszolgáltatások szakértője, de tudom, hogy szinte mindig van olyan áram, aminek nincs fogyasztója. A mai technika mellett ezt is hasznosítani lehetne. Akár úgy is, hogy az igénybevételét az elosztók engedélyeznék. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy az öntözővizet igénylők szivattyúi csak akkor működjenek, ha az elosztó engedélyezni.