Nyugdíjrendszer

Kopátsy Sándor EN 2011-04-10

NYUGDÍJRENSZER

A közgazdaságtan nem vette tudomásul, hogy a fejlett társadalmak ma már nem tőkés osztálytársadalmak, tehát az öregkori ellátást sem tőke megtakarítással kell biztosítani.

Tegyük hozzá, hogy a tőkés osztálytársadalmak sem így biztosították, csak életük utolsó évtizedeiben próbálkoztak vele.

Ezt bizonyítják azok az adatok, hogy a dolgozók hány százalékának volt nyugdíjbiztosítása, ezek hány százaléka érte, meg a nyugdíjazását, és hány éven keresztül évezték a nyugdíjat, egy dolgozóra hány nyugdíjas jutott, a kifizetett nyugdíjak a nemzeti jövedelem hány százalékát tették ki. Ugyanakkor, ma hogyan néznek ki ezek az adatok. Ez is azt mutatná, hogy szó sincs arról, hogy a tőkés osztálytársadalmakban az öregkori ellátás tőke megtakarításra épült.

Jellemző, hogy a munkások nyugdíjellátását először nem a legfejlettebb tőkés társadalom, hanem a német imperializmus vezette be.

Még nagyobb a különbség a tőkés és a jelenkori fejlett társadalom között abban, hogy nem volt társadalmi feladat a munkaerő minőségének, szellemi vagyonának gyarapítása, a jelenkorinak pedig csak ez a fontos. Akkor elég volt, ha a munkaerő írástudó, de az igény nem annyira a gazdaság, mint sokkal inkább a közigazgatás és a hadsereg oldaláról merült fel. Ma a társadalom nem tudja használni azt a munkaerőt, aki 12 évnél alacsonyabban iskolázott, a most születők estében pedig már a többségtől 15 évnél magasabb iskolázottság lesz a minimális igény.

Adatokkal kell bizonyítani, hogy 1870-ben és 1930-ban hány éves korban történt meg a társadalmi munkamegosztásba való belépés. Tegyük hozzá, hogy kétszáz éve Angliában ez még sokkal korában jellemző volt.

Az adatokból kiderül, hogy a jelen generáció munkaképes korának első 5-10 évét tudásvagyonának növelésével tölti. Ebből annak kellene következni, hogy a 18 év feletti tanulást értéktermelő munkaviszonyként vegyük figyelembe. Ezt a munkaképtelenséggel és a tartós munkanélküliséggel közös csoportban, a foglalkoztatottakkal szembeállítónak fogalma sincs arról, hogy ez esetben a munkátlanokként kezeltek egyik része nagyon fontos értéktermelő, a másik értékromboló. Ez fakad abból, hogy a közgazdaságtan a szellemi vagyontermelést fogyasztásnak tekinti. Ha logikusan gondolkodunk, akkor a tanulás általában értéktermelés, a munkaképes korban végzett pedig felhalmozás, mégpedig olyan, aminek nagyságában a munkaképes korú tanulók kieső jövedelme is vagyonfelhalmozás.

Nem lehet vitatni, hogy a következő generáció értéke, munkájának hatékonysága egyre inkább attól függ, mennyi szellemi vagyont ad hozzá.

Aki fel karja mérni, mekkora teljesítményű lesz a társadalom két-három generációval később, ezt legjobban azzal tudja megközelíteni, hogy milyen lesz akkor a munkaerő képzettségi szintje. Ehhez képest minden más társadalmi, gazdasági stratégia minősége nagyon másodrendű.

A modern társadalom legfontosabb feladata a minél hatékonyabb generáció felnevelése. Ehhez képest, abban, mit várhatunk harminc, ötven év múlva, minden más nagyon másodrendű. A jövőért felelősséget érző politikának az első feladata arról gondoskodni, hogy minél értékesebb legyen a következő generáció.

Ezzel szemben a politika, és a közgazdaságtan még ott sem tart, hogy feltárná, mitől függ a következő generáció minősége. Megelégszik azzal, hogy az állam kötelessége, hogy támogassa a születések számát, és működtessen az oktatási rendszert. Addig nem jutott el, hogy a születések számánál sokkal fontosabb a minőség, semmiféle számszerű növekedéstől nem várható teljesítménynövekedés, sőt a gyorsan növekvő népesség elviselhetetlen teherrel jár. Minden a következő generáció minőségén fog múlni.

Ennek bizonyítása érdekében, az első feladat annak a felmérése volna, hogy honnan milyen generáció kerül ki. Ez azonban titok, aminek a feltárása maga is bűn. Az állam megelégszik azzal, hogy a munkaerő minőségéért való felelősséget az oktatási rendszerre rakja. Így nem kell vállalnia a minőségért való felelősség terhét.

A KÖVETKEZŐ GENERÁCIŐ ÉRTÉKE A CSALDÁBAN DŐL EL.

A farizeus nyugati, nyíltan vagy ösztönösen keresztény, erkölcs nem hajlandó tudomásul venni, hogy a következő generáció értéke elsősorban a családon belül dől el. Annak érdekében, hogy ez le ne lepleződjön, nem hajlandó felmérni, hogy milyen családi környezetből, milyen felnevelési eredmény várható.

Ezért csak becsülni tudom. A társadalom felső tizedében születettek nagy többsége a munkaerő felső negyedbe kerül. Ezzel szemben az alsó harmadnak születettek huszada sem kerül a felső tizedbe, a nagy többségük pedig az alsó harmadban marad.

Az adatok ismerete nélkül tudom, hogy az olyan iskola, ahol a diákok többsége jól kereső, diplomás családban nő fel, finn színvonalon teljesít, annak ellenére, hogy ami az oktatási rendszeren múlik, messze a finn színvonal alatt van. Ezzel szemben az olyaniskolák teljesítménye, ahol a diákok jelentős hányada tartósan munkanélküli családban nevelődik, és kevés az olyan tanuló, akiknek a szülei jól kereső diplomások, az oktatás színvonala katasztrofális. Mégsem akadt senki, aki bevallotta, hogy ilyen iskolákból kikerültek átlaga nem üti meg azt a mértéket, mai az állami célkitűzésektől elvárható, amivel felzárkózni szeretnénk.

Minden felmérés nélkül bizton állatható, hogy a társadalom érdeke a születések olyan struktúráját igényli, amiben a gyermekvállalás a családi háttér színvonalával legyen arányos. Vagyis minél nagyobb társadalmi értéket képviselnek a szülők, annál több, és minél alacsonyabb, annál kevesebb gyermeket vállaljanak. Ezt a célt szolgálja a jelenlegi családi adózásunk, de igazságtalanul. A semminél jobb, hiszen a valószínűen jó nevelő családokat jutalmazza, de kihagyja éppen azokat, kik ebben a legnagyobb jutalmat érdemelnének, a kisjövedelműk ellenére sikerese gyermeknevelő szülőket. Pedig ezeket kellene a legjobban jutalmazni. A legnagyobb erkölcsi és szellemi jutalmat például a munkanélküli, cigány szülők érdemelnék, ha a gyermekük diplomás lett.

A következő generáció minőségi felnevelését az biztosítaná a legjobban, ha szülők öregkori ellátását a gyermeknevelésük hatékonysága lapján biztosítaná a társadalom.

A GYERKMENVEVELÉST TÁMOGATÓ ÖREGKORI ELLÁTÁS

Évek óta olyan nyugdíjrendszert javaslok, amiben az ellátás nagysága a gyermeknevelés eredményétől függ.

Az általam javasolt rendszerben választani lehet az öregkori ellátás két módszere között. Vagy fennmarad a jelenlegi, amiben a nyugdíj nagysága a befizetett járuléktól függ, vagy olyan, amiben az ellátás nagysága a gyermeknevelés eredményével arányos.

Aki a másodikat választja, annak nem kell nyugdíjjárulékot fizetni, de nincs nyugellátási garanciája. A megtakarított járulékot a gyermeknevelésre lehet fordítani. Ebben a rendszerben azok a szülők, akik két diplomás gyereket neveltek fel, az átlag nyugdíj másfélszeresét kapják. Ennyi csak három középfokú, vagy négy alapfokú felnevelése esetén járna. A nem iskolázott gyerekek felnevelése nem lenne figyelembe véve.

Valószínű, a többség ezt az ellátási módot választaná. De az érdekeltséget úgy kell szabályozni, hogy az ne a minél több gyermek, hanem a minél jobb felnevelését célozza.

Azoknál a családoknál, akik a gyermeknevelés eredménye alapján való nyugdíjat választják, hatósági kontrollt kell alkalmazni. Már a jelentkezést is csak olyan családok esetében szabad elfogadni, akiknél van garancia az eredményes felnevelésre. Menet közben pedig nem kell vonni ezt a lehetőséget, ha a gyerekek iskoláztatása nem megfelelő. Nem kell nagy szakértelem, hogy az önkormányzat megállapítsa a nevelés elvárható feltételei mennyire biztosítottak.

Ahol ettől a rendszertől a legtöbb eredmény várható, ott egyértelműen a szülők ezt fogják választani. Ott sincs nagy kockázat, Ott sincs, ahol a szegény családi körülmények ellenére, legalább két jól tanuló gyermek van.

A módszer bevezetése során, kezdetben nagyobb óvatosság ajánlatos. A tapasztaltok alapján, lehet a rendszert választók körét bővíteni.

A gyermeknevelés hatékonyságához kötő rendszer nem a folyó megtakarítás befektetésével teremtené meg a fedezetét, hanem azzal, hogy a sikeresen felnevelt gyerekek jó adófizetők lesznek. Ennek bizonyítása érdekében kell kimutatni, hogy a magasan képzett lakosság költségvetési hozzájárulása mekkora, és mekkora az alacsonyan képzetteké. Ebből ki fog kerülni, hogy ez a rendszer sokkal nagyobb fedezetet teremt, mint a tőkebefektetésen alapuló.

Az utóbbi minden tekintetben jobb fedezet, és nem előre, annak ellenére, hogy a forrása csak utólag jön létre.

Egyelőre csak jósolni lehet, hogy a gyermeknevelés eredményét mennyivel jobban motiválja a jó gyermeknevelésben való anyagi érdekeltség, mint a tőkebefektetésben való bizalom.

A módszer fölénye azon alapszik, hogy a modern társadalomban a munkaerő szellemi vagyonába való befektetés sokkal hatékonyabb, mint a tőkeként működtetett.

Nagyon kevés szülő érzi úgy, hogy öregkorára nem a gyermeke oktatását, nevelését kell optimalizálni, hanem a megtakarítást a tőzsdére kell bízni. Fajunk multában a neveléssel járó gondokért a felneveltek tartották el a szülőket, a jelenkori világban azonban olyan nagy az egyedek mobilitása, hogy erre nem lehet tovább építeni, ezt a társadalomnak kell magára vállalni. Ez azért is indokolt, mert a sikeres nevelés legnagyobb haszonélvezője az állam. Ha az állam a megtermelt éték harmadát, kétötödét elvonja, akkor kötelessége azokról gondoskodni, akik felnevelték azokat, akiknek adójából az állam élhet.

A társadalomra háruló öregkori eltartási kötelezettségnek azonban csak akkor van pozitív ösztönző hatása, ha a forrásokat a gyermeknevelésükkel megteremtőknek, a teljesítményük arányában osztják vissza.