Kopátsy Sándor EH 2011. április, 2.

(Kísérlet az objektív társadalomszemléletre)

ELŐSZÓ

A jelen könyv társadalom felfogásom több évtizedes alakulásának öregkori összefoglalója. A társadalomtörténetet kívánom a talpára állítani. A kifejtés lehetett volna sokszorta hosszabb, de a lényeg kifejtéshez talán ennyi is elég.

Tisztában vagyok egyrészt azzal, hogy a történelemtudósok felháborodással fogadják írásomat, ha egyáltalán elolvassák. Ugyanakkor tudom, hogy a történelem akkor lesz egzakt tudomány, ha az eddigitől eltérő módon indokolja mindazt, ami fajunkkal történt. Csak a tényeket megmagyarázó tudást tekintem tudománynak. Történelemnek azt, ami feltárja a jellemző események okát. A történelemfelfogásom annyiban materialista, hogy az események sodrának alakulását objektívnek tartja, az emberek, a hatalmasok akaratától független, és nem is történhetett másként.

Ezt a könyvet is elsősorban feleségemnek, Szentpáli Ágnesnek, köszönhetem, és a megjelentetése is az ő emlékének szóló születésnapi ajándékom.

Budapest, 2003. október 6.

Kopátsy Sándor

BEVEZETÉS

A jelen tanulmány azt kívánja bizonyítani, hogy a homo sapiens hetven-százezer éves történetét a fajunk fokozatos érdekérvényesítése alakította. Ami az emberi fajjal lényeges történt, a faj érdekét szolgálta, nem történhetett volna másként. Az emberiség történetének eddig csupán egy bevezető fejezete zajlott le, aminek során kialakult az egyedek, a közösségek viszonyának a faj érdekéhez való igazodása.

Fajunk eddigi története három szakaszra osztható.

I. A gyűjtögetés kora. Ez volt a leghosszabb. Először mintegy huszonötezer éve jelent meg az ebből való első, bátortalan kilépés.

II. A termelés kora. Ebben az emberek jelentős hányada már nem gyűjtögetett, hanem maga termelte meg életfeltételeit. Alig ötezer éve vált az emberiség nagyobb része számára jellemző társadalmi formává. Ezt a kort indokoltabb volna az osztálytársadalmak korának nevezni.

III. Az emberi szellem kiszabadulásának kora. Ebbe az emberiség legfejlettebb hatoda csak most jutott el. Ezt a társadalom egészét boldogítani képes kornak nevezném, mert fajunk jelentős hányada eljutott odáig, hogy olyan társadalomban élhessen, amiben a többségnek már nem kell emberhez méltatlan módon élni.

Ennek a kis könyvnek a fő mondanivalója, hogy a világ egy hatodán már lehetséges olyan társadalomban élni, amiben a szabadság mindenki számára elérhető.

A homo sapiens megjelenésével ugyanis olyan faj jött létre, amiben az egyedek többségének, a részeknek érdeke a fajéval nem volt összeegyeztethető. Ez abban jelentkezett, hogy a részek érdekérvényesítése a faj érdekét sértő túlnépesedést eredményezett volna.

Azt bizonyítom, hogy a történelmünket jellemző sok-sok emberölés és háború, a tömegek kegyelten kizsákmányolása, a termelés korlátozása, a megtermelt javak jelentős hányadának elpocsékolása, továbbá a tudásra való természetes törekvés szervezett elnyomása az emberi faj érdekét szolgálta, de az egyedei többségének az érdekét sértette. Annak ellenére, hogy az egyének természetes vágya volt az egyenlősége való törekvés, az élet szeretete, a béke, a jövedelmük racionális felhasználása, és mindenek előtt a tudás gyarapítása, miden osztálytársadalom ezzel ellentétesen működött. Az emberek többségének természetes érdeke, és a társadalom érdeke között antagonisztikus ellentét állt fenn. Az emberi faj a fejlődésének még abban a szakaszában volt, amiben az érdeke ellentétben állt az egyedek nagy többségének a természetes elvárásaival. Az osztálytársadalmaknak, mint közösségnek, a társadalom nagy többsége elvárásaival, érdekével ellentétesen kellett érvényesíteni a faj érdekét.

Az osztálytársadalmakban a lakosság nagy többsége nem élhetett jobban, emberibb módon, okosabban annál, ahogyan ténylegesen élt. Az emberiség érdekét szolgálta a kizsákmányolás, az emberölés, az erőforrások kihasználásának korlátozása, a javak jelentős hányadának elpocsékolása, és a jobbító tudás gyarapodásának elnyomása. Ha ezek a „társadalmi bűnök” nem lettek volna minden osztálytársadalom jellemző vonásai, akkor a lakosság túlszaporodását, és ebből szükségszerűen következő elkorcsosulását nem lehetett volna megállítani.

Állításomat bizonyítja feltételezés: Mi lett volna, ha a társadalmak nem teremtik meg erőszakkal a többség nyomorát, ha nem öldösik egymást, ha racionálisan használják fel erőforrásaikat, ha ösztönözték volna a jobbító szándékú tudás gyarapodását?

Elképesztő túlnépesedés.

Az emberiség utóbbi ötezer éves története a túlszaporodása elleni védekezés volt. Mindaz, amit a társadalom lelkiismerete a múlt hibáinak vél, a társadalom érdekét szolgálta. Minden korábbi kultúra és társadalom ösztönösen megtalálta, kialakította, és működtette azokat a módszereket, amelyek a többség érdekei rovására a faj érdekét érvényesítették.

A homo sapiens olyan új fajként jelent meg, aminek időre volt szüksége ahhoz, hogy viselkedése a faj egyedeinek többsége érdekéhez idomulhasson.

Csak feltételezhetjük, mert nem ismerünk példát arra, hogy az új fajok megjelenése után, mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a faj ösztönös viselkedése a faj érdekéhez idomuljon. Ugyanis mi csak már készen álló fajokat ismerünk, amelyek egyedeinek ösztönös viselkedése tökéletesen megfelel a faja érdekének.

A mai ember megjelenése óta eltelt mintegy százezer év, mintegy négyezer generáció a fajok életében pillanatnak számít. Ezért elfogadható az állításom: Az emberi faj eddigi élete csak azt szolgálta, hogy az egyedek elvárásai a faj érdekéhez idomulhassanak. Eddig az emberiség előélete folyt, amiben a faj érdeke nem engedte meg az élet védelmét, a jólét, és a tudás növekedését, mert az a faj érdekét sértő túlszaporodáshoz vezetett volna.

Az emberi faj eddigi, biológiai értelemben rendkívül rövid története csupán a faja fokozatos kiteljesedését szolgálta. Csak ezen a kálvárián keresztül juthatott el mára az emberiség jelentős hányada, mintegy hatoda, arra a gazdasági és tudati szintre, amin megszűnik a faj érdekét sértő túlszaporodása. Kiderült, hogy csak a jólét és az ismeretek korábban elérhetetlen szintjén szűnik meg az embernek az érdekérvényesítése melletti túlszaporodása. Amikor megszűnt a gazdag, és képzett emberek társadalmában a természetes népszaporulat, nemcsak lehetővé, de spontán megvalósulttá vált, hogy az ember ne zsákmányolja ki az eleve szegényeket, ne irtsa önmagát, élhessen háborúk nélkül, biztosíthassa a nők egyenjogúságát, racionálisan használja fel erőforrásait, és szabadjára engedhesse a szinte minden feladat megoldására képes szellemét.

A történészeknek tehát fel kell hagyni azzal, hogy bírálják a múltat, mert ami történt, nem történhetett volna jelentősen másként.

Azzal kell foglalkozni, hogy miért alakult úgy az emberiség sorsa, ahogyan alakult.

Munkám célja annak bizonyítása, hogy az emberiségnek szüksége volt az elmúlt ötven-százezer, különösképpen pedig a legutóbbi ötezer év borzalmaira ahhoz, hogy a fejlett világban megszűnjön az emberi faj érdeke, az ember rendkívül fejlett agya, és öröklött szaporodási ösztöne közötti szakadékot.

A fő mondanivalóm mellett, hangsúlyozom, hogy a természeti környezet emberformáló hatása sokkal jelentősebb volt annál, amit annak a történészek tulajdonítanak.

A gyűjtögető életmódjában, az ember, rendkívül fejlett agyának köszönhetően a földünk nagyon változatos természeti környezeteinek szinte mindegyikén berendezkedett, annak megfelelő kultúrát alakított ki, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy rövid idő alatt célhoz érjen.

Az ember abban is egyedüli a fajfejlődés csúcsán, hogy néhány tízezer év alatt minden természeti környezetben képes volt berendezkedni. Előtte minden biológiai lény a szelekció hosszú útján idomult hozzá a környezetéhez. Az ember az eszének köszönhetően, nagyon rövid idő alatt, minden környezethez képes volt hozzáigazítani az annak megfelelő életmódját. Minden gyűjtögető közösség kialakította a saját nyelvét, hitvilágát, társadalmi szervezetét, eszközeit, ami lehetővé tette számára, hogy életképes maradjon. Nincsenek adataim, de sok száz gyűjtögető kultúra alakult ki egymástól függetlenül, az agyának köszönhetően.

Nagyon fontos logikai lépcsőhöz vezet, hogy a viszonylag gyorsan kialakult gyűjtögető életmódok máig sem változtak, ahol nem volt éghajlati változás, és ahol nem telepedett rá egy másik kultúra. Ezért törvénynek kell tekinteni, hogy izolált, és változatlan természeti környezetben nincs fejlődés, vagy ha van, nagyon lassú.

Az elmúlt százezer év alatt csak a jégkorszak végét jelentő felmelegedés hozott jelentős változást a természeti környezetben. Ezért, fajunk történetében addig nem is volt jelentős fejlődés.

Itt csak utalok az első termelő társadalmak megjelenésére, amit később részletesebben kifejtek. Ezelőtt mintegy huszonötezer éve, a jéggel, hóval borított tundrán kialakult az első termelő társadalom, de annak nem volt semmi hatása az emberiség egészére. Ott, és akkor a kutya és a rénszarvas domesztikációjával kialakult az első állattartásra épült társdalom.

Az emberi faj megjelenése után, egészen a jégkorszak végéig, nem volt jelentős éghajlati változás. Ezért nem is történhetett meg a gyűjtögető életmódból való továbblépés.

Itt kell hangsúlyoznom, hogy a vadászat és a halászat nem termelés, csupán eszközökkel történő gyűjtögetés. Ezekben nincs jelen a termelés. A zsákmányt a természet adja. Ezt különösen korunkban érdemes tudatosítani, amikor először válik jelentőssé a haltermelés, vagyis a vizekben való gazdálkodás. A gabonatermelő, vagy állattartó farmok mintájára először jelentkeznek a halfarmok, ahol a halak nemesítése, tenyésztése, táplálása jellemző.

A patakok, tengerek halainak halászata éppen olyan gyűjtögetés, mint az erdei gyümölcsök, gombák gyűjtése, a vadállatok elejtése. Ez akkor is gyűjtögetés, ha a legmodernebb technikai eszközökkel végzik.

Abban ugyan egyetlen szakember nem kételkedhet, hogy a növénytermelés és az állattartás forradalmát, a felmelegedéssel járó, környezetváltozások idézték elő. Mégsem mondjuk ki, hogy ha nincsenek ezek a környezetváltozások, ha tovább lehet folytatni a korábbi gyűjtögető életmódot, akkor nem történik meg a növénytermelésre és az állattatásra való áttérés.

I. A TERMÉSZETBŐL ÉLŐ EMBER

A gyűjtögető társadalmakban az ember még a természet ajándékaiból élt. Nem állította szolgálatába a természetet, megelégedett azzal, amit a természet nyújtott. A mai értelemben még nem folytatott termelést, csupán a természet ajándékait hasznosította.

Ezt jelentette a biblia paradicsomi állapota. Ezután kezdődött a munkával biztosított élet kora.

Az ősi kultúrákban a népesedés szabályozója még maga a természet volt. Mivel az élelmiszermennyiség, és annak évszakok kint változó elosztása egyenlőtlen volt. Mivel a természet ajándékai nagyon ingadoznak, a népsűrűség nagyon alacsony szinten stabilizálódott. Erről a kedvezőtlen évek idején az éhhalál gondoskodott. Ezért a nagyon ritka népsűrűség a természeti környezetre nem volt veszélyes. A nagyon ritka népsűrűség nem veszélyeztette a természeti környezetet.

Fajunk életének első, több tízezer éves szakaszának három jellemzőjük volt:

1. Csak nagyon alacsony népsűrűséget bírtak el. Ezt azért fontos szem előtt tartani, mert a természet csak kivételes helyeken tarthatott el olyan népsűrűséget, ami mellett már a jelentősebb együttműködés, nagyobb társadalmi szerveződés kialakulhatott.

2. Az adott természeti környezethez, fejlett agyuknak köszönhetően, szinte tökéletesen alkalmazkodtak, nem igyekeztek a természetet munkával magukhoz alakítani. Az ember otthon érezte magát a természetben. Erre emlékszik, mint paradicsomi állapotra, ahol még nehéz, gyötrő fizikai munka nélkül, másoknak ki nem szolgáltatva élhetett.

3. A környezetükben rájuk leskelődő veszélynek nagyon ki voltak szolgáltatva, azért az egyedek alig hagyhatták el a viszonylag kis közösséget. Gyakori volt tehát a beltenyészet, a vérfertőzés, ennek következtében a degeneráció, viszont nagyon ritkán előfordulhatott a kedvező mutáció fennmaradása.

Ez ad magyarázatot arra, hogy az ember néhány tízezer év alatt egyrészt kis létszámú, de a legkülönbözőbb természeti környezethez adaptált faj lett. Ezt az adoptációt ma is csodálattal szemléljük. Csodálatosnak tartjuk, hogy a primitív eszközökkel milyen kiegyensúlyozottan élték az életüket. A mai ember nehezen érti meg, hogyan lehetett olyan kevés ismerettel olyan szűk lehetőségekkel megélni. Nem tanultuk meg a természettől, hogy minél szűkebbek a lehetőségek, annál hibátlanabbul élnek ezekkel.

A modern ember irigyli őseinek az alkalmazkodási bölcsességét, és háborog a jelenlegi gazdagságban elkövetett hibák sokasága felett. Nem értjük meg a természeti törvényt: Minél kevesebb a lehetőség, annál kevesebb a hiba. A sok lehetőség között sok a hiba, a tévedés. A fejlődés során egyre nagyobbak a lehetőségek, de ezzel együtt jár a tévedések hibák gyarapodása is. Ahogy a kicsi testeknek kicsi a burka, a felülete, a kis lehetőségek mellett kicsi tévedés, a sok lehetőség mellett pedig több a hibás döntés. A lehetőség térfogat, a hiba annak felülete. A lehetőség a harmadik hatvány alapján nő, a téves döntések pedig a másodikon. A fejlődést a kihasznált, és az elmulasztottak lehetőségek közötti egyenleg növekedése jelenti.

A gyűjtögetés, vagyis a természet ajándékaiból való élet az emberi faj múltjának tizenkilenc huszadát töltötte ki, és számos kultúrában máig fontos szerepet játszik.

A természet ajándékait gyűjtögető életforma mellett a közösséghez kötődés nagyon erős volt. Ahol a megengedhető népsűrűség nagyon alacsony, az egyedül vándorló ember ki volt éve a ragadozókkal való találkozásnak, bizonytalan volt, hogy az ismeretlen terepen táplálékot, vizet talál. Ezért az emberek ritkán hagyták el a közösséget, és ritkán találkoztak más közösséghez tartozókkal. A párválasztásra, a szexuális kapcsolatra szinte csak a közösségeken belül volt lehetőség. A fajunk életének első kilencven százalékában nagyon lassan javult a beltenyészet elkerülésének a lehetősége. Ez volt a fajunk megmaradását fenyegető legnagyobb veszély.

A beltenyészet elkerülésére csak ritkán, kivételes esetben volt lehetőség. Három akadállyal kellett számolni.

1. A közösségek közötti távolságok ne legyenek túlságosan nagyok.

2. Ne legyen általános a ragadozók veszélye.

3. A több napos vándorlás idejére legyen meg a táplálékgyűjtés, és a víz lehetősége.

Hol voltak az életlehetőségek a legkedvezőbbek?

A csapadékos trópus közeli, a dagály-apály járta, lapos tengerpart nyújtott az évszakoktól viszonylag független, folyamatos táplálékgyűjtő lehetőséget akkora népsűrűség számára, ami mellett már jelentőssé vált a nagycsaládot meghaladó közösségek tagjai közötti párválasztás, elkerülhető a beltenyészet.

Régóta vágyom olyan térképekre, amelyek megmutatják, hogy a jégkorszak idején, a mintegy hetven méterrel alacsonyabb tengerszint mellett, hol volt jelentős olyan terület, amit naponta megjárt a dagály, visszahagyva a tenger gyümölcseit.

Az ilyen természeti környezetben azonban az emberre veszélyes ragadozók is gyakoriak voltak.

A fenti okok miatt, a beltenyészet elleni ösztönös védekezés csak kivételes esetben volt adott.

A mérsékelt égövi szárazföld mind az évek között, mind az évszakoktól függően nagyon eltérő mennyiségű táplálék nagyon ritka népsűrűségre adott lehetőséget. Márpedig a terület eltartó képessége minimumoktól függött. Ha a kedvező körülmények között megnőtt a népesség, a kedvezőtlen viszonyok között az éhínség lecsökkentette a túlnépesedést.

Felfogásom szerint, a gyűjtögető életforma számára a lapos, homokos, dagályjárta tengerparti síkság volt a gyűjtögetés korában a paradicsom.

- Naponta kihordta a tenger a gyümölcsit, a puhatestűeket, amelyek ideális, fehérjében gazdag táplálékot jelentettek. A táplálék összegyűjtésére alkalmas volt minden mozgásképes lakos, a gyerekektől az öregekig.

- Viszonylag magas volt a népsűrűség. Becslésem szerint az ilyen naponta elöntött homokos síkság egyetlen nézetkilométerén közel százszor annyi ember elélt, mint a parttól távoli erdőkben, sztyeppéken, és ezerszer annyi, mint a sarkköri tundrákon. Itt alakulhatott ki először az egymással kapcsolatot tartó, nagyobb közösségek láncolata, az első nagyobb munkaközösség. Ezt tanúsítják a nagy kagylóhalmok, amelyek azt bizonyítják, hogy évezredeken keresztül több tucat ember élt közösségben. A másik megmaradt bizonyítékot azok a nagy kövekből épített kultikus létesítmények, amelyek csak az emberek százainak közös munkájával készülhettek el.

- A gyűjtögető társadalmak kutatói kevés figyelmet szentelnek a beltenyészet, a vérfertőzés elkerülhetőségére. Pedig a nagyon ritka lakosság, és az egyedül járó ember kiszolgáltatottsága mellett, ez nagyon nehezen elkerülhető volt.

- A viszonylag nagy népsűrűség megsokszorozta a tapasztaltcserét. A szárazföldi gyűjtögetés mellett a népsűrűség jelentősen az egy lakos/négyzetkilométer alatt volt. Ritka eseménynek számított, ha más közösségek tagjai találkozhattak, tehát nagy nehézségbe került elkerülni a vérfertőzést.

A vérfertőzést elkerülő, fajunkra jellemző szexuális élet problémával érthetetlenül keveset foglalkoznak a történészek, pedig ez egészen a jelenkorig, az egyszerű, biztos, és olcsó fogamzásgátlás megoldásig fajunk egész életét végig kísérő fontos probléma volt. Ennek megoldása fajunk felszabadulásának egyik nélkülözhetetlen előfeltétele volt.

HOL VOLT EMERIBB AZ ÉLET?

Az elősző fejezetben arról írtam, hogy hol volt az ember élete a legkönnyebben, a legkevesebb munkával megoldható. Most azt bizonyítom, hogy nem a legkevesebb munkával való megélés volt a fejlődés szempontjából a legmegfelelőbb.

Meglepő módon, a jégkorszakban, és azon belül a messzi északon.

A gyűjtögető életmód legkedvezőbb formáját az utókor ott képzelte el, ahol a legbővebben álltak rendelkezésre a természet ajándékai. Az fel sem merült, hogy ez a bőség egyúttal mennyi veszélyt, kellemetlenséget hordozott. Ezért az utókor a gyűjtögető ember paradicsomát valahol a meleg, csapadékos éghajlaton képzelte el, ahol növényben, állatban búja volt a természet, ahol gyümölcsöt lehetett szedni a fákról.

Ebben a paradicsomról alkotott képben nem szerepelt, hogy az ilyen kedvező természeti adottságok között mekkora volt az élettérér folytatott verseny, hogy nagyon sok faj akart ott megélni, tehát nagyon sok faj között folyt a létért folyó verseny. Arra a legkevésbé gondoltak, hogy ott volt a legtöbb baktérium, vírus, ott romlott el a leggyorsabban a megszerzett étel, ott volt a legtöbb kellemetlen bogár, hüllő és ragadozó is. Márpedig ezek ellen tehetetlen volt az ember, hiányoztak az ellenük való védekezés eszközei.

Fel sem merült, hogy az ember számára esetleg ott volt a legjobb az élet, ahol a veszélyek könnyebben legyőzhetők voltak.

Meggyőződésem szerint, a kezdetleges szerszámokkal rendelkező, gyűjtögető ember számára a legkedvezőbb élettér az örök hó és jég birodalmában volt.

Röviden bizonyítom.

- A nagy hideget nem szeretik az emberre veszélyes kórokozók. Márpedig, bármennyire meglepő, kezdettől fogva ezek voltak a fő, közvetlen és közvetett halálokozók. A tűzet, ruházkodást és lakhelyet építő ember a hideg ellen már képes volt védekezni, a kórokozók ellen azonban nem.

- A hidegben nem romlik meg a táplálék, tehát be lehet osztani. A jégszekrényt birtokló ember nem gondol arra, hogy mekkora probléma volt a megszerzett élelem beoszthatósága. Napjainkban gyakran elmondom, hogy takarékos, azaz puritán ember csak ott él, ahol őseinek télre gondoskodni kellett, de már lehetett a készletekről. A megszerzett táplálékkal való gazdálkodás tudatformálása ma is nagy érték.

- A hidegben könnyebb volt táplálékhoz jutni. Bármennyire meglepő, de ott élt a legkönnyebben elejthető és óriási tápértéket hordozó állat a fóka. Azt bunkóval is el lehetett ejteni, és akár egész éven keresztül nem romlett meg. Fajunk régmúltjának kutatói százszor annyit foglalkoznak a szarvast elejtő vadásszal, mint a fókán élővel, holott az utóbbi mennyisége, és hatása ezerszer nagyobb volt. A szarvas elejtése csodának számított, a fókáé pedig a mindennapi élet része. Még kevesebben gondolnak arra, hogy a messzi észak folyóiba ikrát rakó lazacok, és ikrájuk, milyen ideális, könnyen megszerezhető, egész évben tárolható táplálékot jelentett.

Az északi tájakon ugyan sokkal többet kellett dolgozni, de a munka eredményei nagyobb életbiztonságot jelentettek.

A közgazdászok máig sem veszik tudomásul, hogy az ember soha nem ott boldogult jobban, ahol kevesebb munkával is meg lehetett élni, hanem ott, ahol sok munkával, de nagyobb biztonság volt elérhető.

Amikor filmeken látom, hogyan élnek Kanadában és Grönlandon az eszkimók, megértem, hogy ezek miért sokkal könnyebben, gyorsabban modernizálódnak, mint Ausztráliában az őslakók. Ezt a múltuk lapozta meg.

A TERMELŐ TÁRSADALOM ELSŐ FORMÁJA.

A háziállatok szerepét azért emeltem ki a történelemformálók köréből, mert ezzel kívántam hangsúlyozni, hogy kik, mik és miért fontosabbak a politikai hatalmasoknál.

Nehéz megérteni, miért mellőzik a történészek a természeti környezet történelemformáló szerepét. Még olyan kérdésekre sem keresik a választ, minek volt köszönhető, hogy bizonyos kultúrák csak bizonyos természeti környezetben jöttek létre, és maradtak működésképesek. Még kevesebb figyelmet fordítanak arra, hogy milyen kultúrában, milyen korban, mely állatok voltak az ember társai, illetve szolgái. Ez súlyos hiba, mivel ezek az emberhez szelídült állatok sokkal fontosabb történelemformáló szerepet játszottak a társadalomfejlődésben, mint a politikai hatalom birtokosai.

Azt, hogy az egyoldalúan humánpolitikára centralizált történelemfelfogás mennyire elkerüli a legfontosabb történelemformáló tényezőket, az ember és a hozzá szelídült állatfajok hasznosításával, ezen keresztül történelemformáló szerepével kívánom illusztrálni.

A legkorábban emberhez szelídült állat a kutya volt. Ez már valamikor huszonötezer éve történt. Az okát, módját rossz úton keresik, és még kevésbé figyelnek fel arra, hogy ezzel párhuzamosan történt a rénszarvas haszonállattá válása is.

A kutyának és a rénszarvasnak köszönhető, hogy az ember a magas északon vált először gyűjtögetőből termelővé. Nemcsak túlélte, hanem az első nagy technikai forradalmát is e két állattal való egymásrautaltságának köszönhette. E három faj egymásra utaltsága hozta létre az első termelő társadalmat. Még nem találkoztam annak felismerésével, hogy a rénszarvascsordával és kutyával élő emberek társadalma már termelésre épülő volt. Állattartó társadalom.

Még kedvesebb nyilvánosságot kap az a tény, hogy a mai emberiség óriási többségnek a második, vagy harmadik ősszülei ebből a társadalomból származnak, ők a mai emberiség legdinamikusabb részének, az indoeurópainak, a mongolnak és az indiánnak is ősei.

A jégkorszak sok-sokezer évét a szibériai viszonyok között az ember csak annak köszönhetően élhette át, hogy szoros kooperációban élt a kutyával és a rénszarvassal. Ebben a környezetben az ember e két állatfaj segítségének köszönhette a túlélését. De nemcsak az ember szorult e két állatfajra, de az ember segítsége nélkül ezek is kihaltak volna.

- A jégkorszak szibériai viszonyai között, a több tízmillió négyzetkilométeres tundrán, a nyári bogyók mellett, csak a hús lehetett az ember tápláléka. Mivel ott nem volt fóka és lazac, az élet gyűjtögetési módja nem volt fenntartható. A tengertől távoli, északra tévedt, viszonylag kisszámú ember a gyűjtögetésből nem élhetett meg. A nagyon hideg, zord éghajlat következtében az állatsűrűség nagyon alacsony volt. A potenciális vadászzsákmány minimális volt. Ezen a medvékkel, és a farkasokkal, tehát nagyon veszélyes ragadozókkal kellett volna osztozkodni. Az ember ebben a korban még nem rendelkezett olyan hatékony vadászati eszközökkel, amelyekkel élelmezhette volna magát.

Az embernek a vadászatból történő élelmezését a történészek általában, romantikusan túlértékelik. Még a jégkorszaki Szibériánál százszor nagyobb állatsűrűség mellett sem tudta volna, a legfeljebb dárdával rendelkező közösség, élelmezni magát. Még ott is a vadászatnál sokkal jelentősebb szerepet foglalt el a gyűjtögetés.

- Nemcsak az ember került csapdahelyzetbe, de a kutya, és a rénszarvas is.

Kezdem a kutyával. A zord éghajlati viszonyok között a potenciális zsákmányállatai nagyon megcsappantak. Ráadásul a kutya ősénél hatékonyabb vadász volt tigris, a farkas és a medve. A kutya csak az emberrel társulva juthatott elegendő táplálékhoz. Az ember és a kutya kooperációja jelentette a vadászat első, nagy technikai forradalmát. A vadászó ember teljesítménye a kutyával, a korábbi sokszorosára nőtt. A vadászzsákmány a kutya számára is táplálékot biztosított. Vagyis egymásra voltak utalva. Ezt mindketten ösztönösen felismerték.

Mi volt a kutya helyzete, és szerepe?

A korábbinál sokkal hidegebb éghajlat viszonyai között az örök hidegség birodalmában az állatsűrűség nagyon lecsökkent, és a hideghez való alkalmazkodás következtében a megmaradt fajok testtömege megnőtt. Ma is ott él a legnagyobb testű szarvas, a jávor, a legnagyobb testű medve, a jeges, és a legnagyobb tigris, a szibériai. A korábban fajtatestvéreivel falkában vadászó kutyának a zsákmánya nemcsak sokkal kevesebb, de sokkal nehezebben elejthető is lett. Miden bizonnyal ebben a válsághelyzetben alakult ki a kutya páratlan tulajdonsága, hogy akkor is támad, ha nem éhes, és azt is támadja, aminek az elejtése számára reménytelen. Ez a ragadozók körében páratlan tulajdonság tette lehetővé, hogy az ember a kutyának köszönhetően megsokszorozhatta vadászteljesítményét. A saját vadásztapasztalatom és kollégáim véleménye szerint a legfeljebb dárdával vadászó ősünk esélye a kutyával való társulása után több százszorosára nőtt. A kutya, és nem a tökéletesebb fegyver volt a vadászat legnagyobb technikai forradalma. Még gazdaságtörténészek sem vették tudomásul, hogy a vadászatban az ember első nagy technikai forradalma a kutyával való vadászat formájában történt. A kutya emberhez való szelídülése idején, azaz minden más domesztikációnál sokkal korábban. Az ember, kutya nélkül nagyon gyenge hatékonysággal vadászott, az nem játszhatott jelentős szerepet az élelmezésében. Már itt megjegyzem, hogy a szibériai hidegben a kutyának köszönhetően sokszorosára nőtt vadászati teljesítmény is csak nagyon másodlagos szerepet játszott a kor emberének élelmezésében. Az nem annyira élelemforrást, mint sokkal inkább a férfiak sportját jelentette. A tudomány a vadászatnak a társadalmi fejlődésben játszott szerepét betegesen túlértékeli.

A vadászat szerepének túlértékelését a barlangrajzok felfedezése fokozta fel. Teljesen hibás felfogás a barlangokban talált vadászati jelenetek alapján, arra következtetni, hogy a korabeli ember élelmezésében jelentős szerepet játszott a vadászat. A tudomány figyelmen kívül hagyta azt az általános tényt, hogy kultikus terek dekorálására nem a mindennapi, hanem csak a nagyon ritkán megtörténő eseményeknek voltak alkalmasak. Vagyis a barlangrajzok születése korában egy-egy nagyvad elejtése olyan ritka esemény, csoda volt, amit meg kellett az útókor számára örökíteni. Aki valaha vadászott, az tudja, hogy dárdával, bunkóval, vagyis a barlangrajzok korának fegyvereivel szinte lehetetlen volt egészséges nagyvadat elejteni. Az ilyen, akárcsak a templomokban ábrázolt csodák, a mesék világába tartoztak. A kor viszonyai között a verem és a hurok százszor hatékonyabb eszköze volt a vadászatnak, mint a fegyver.

A lőfegyver előtt, a vadaknak fegyverekkel való elejtése csak a kutyával való együtt vált elterjedtté. A saját, és mások vadásztapasztalatai alapján mondom, a kutyával való együttműködés, a lőfegyverek megjelenése előtt, sok százszorosára növelte a vadászat eredményességét. A kutyával történő vadászat volt az emberiség egyik első technikai forradalma.

A nyíl megjelenése ugyan megnövelte a vadászat hatékonyságát, de az, kutya nélkül, így sem lehetet eredményes. Tegyük hozzá, hogy a nagyon hideg, mindig nagyon magas páratartalmú levegőben a bélből sodort idegű nyíl el sem terjedhetett, hiszen azt szárazon kellett tartani. Ezért a jelen témánk szempontjából a szibériai viszonyok között a fegyvernek nem volt a vadászatban jelentős a szerepe.

Miért volt értékes segítség a kutya a vadászatban?

A kutyának, a vadászat szempontjából, az emberénél sokkal jobb fizikai adottságai vannak, nagyobb a mozgékonysága, jobb a szaglása, sokkal előbb felleli, és megközelíti a vadat. Ráadásul a nagyobb vad nem fél a kutyától, támadását passzívan tűri, ilyenkor az ember is megközelítheti. A kutyának, a ragadozók között egyedüli tulajdonsága, hogy akkor is vadászik, ha nem éhes, és azt a vadat is támadja, aminek elejtésére nem képes. A vadászoknak csak azt kell figyelni, hogy hol ugatnak a kutyák, hol kötik le a vad, vagy a vadak figyelmét. A kutyák által támadott vad nem figyel másra, alig veszi tudomásul az emberek közeledését, ezért sokkal könnyebben elejthető.

A zsákmányon aztán a vadászok és a kutyák osztozkodhatnak. Sem az ember, sem a kutya magában nem sokra ment volna a vadászattal, de együtt százszor többre. A vadászatot tehát nem az ember fegyverei tették jelentős élelemforrássá, hanem a kutyával való együttműködése.

De még mindig ne essünk a vadászat romantikus túlértékelésébe, mert a kutyának a szerepe még nem jelentette azt, hogy a jégkorszak alatt a vadászat képes lett volna a ritka lakosságot ellátni élelemmel. A kutya szerepe az ember szolgálatában igazán fontos azzal lett, hogy segítette megvédeni a rénszarvasokat a ragadozóktól.

A rénszarvas.

A jégkorszak alatt a mainál sokkal hidegebb, zordabb tundrán az ember túlélését csak a kutyával és a rénszarvassal való egymásrautaltság biztosította. Szerencsére, a nagyon hideg éghajlat nemcsak az embert hozta válságos helyzetbe, hanem a kutyát és a rénszarvast is.

Szibériában ugyanis nemcsak az ember, és a kutya léte került veszélybe, hanem a rénszarvasoké is. Ezek védtelenül ki voltak téve a zsákmányszegény ragadozóknak, mindenek előtt a medvéknek, tigriseknek és farkasoknak. A rénszarvasok számára csak a kutyák, és tűzzel rendelkező emberek jelentettek védelmet. A rénszarvasok ösztönösen felismerték, hogy számukra az emberek szállása közelében, a kutyák ébersége, és a ragadozóknak a tűztől való félelme biztonságot jelent. Ha közeledtek a ragadozók, a kutyák riasztottak, felébredtek a férfiak, akik tűzzel és fegyvereikkel elriasztották a zsákmányra éhes ragadozókat.

A rénszarvas és az ember kapcsolatában az is fontos elem, hogy ezt az állatot nem az ember terelte, hanem a közösség kénytelen volt a csodával menni. A rénszarvas fő tápláléka, a zuzmó ugyanis a hó alatt rejtőzik, azt az ember nem látja, tehát nem tudja, hogy hol talál a nyáj táplálékot. Viszont a rénszarvas nagyon érzékeny orra megérzi, és maga keresi meg. A nomád pásztorkodásnak az első formája tehát még az volt, amiben nem az ember terelte a nyájat, hanem az állatcsorda vándorolt az ösztönei után. Az ember pedig kénytelen volt követni azt.

Minden valószínűség szerint nem az ember terelte át az akkor lényegesen kisebb, és hónapokra befagyott Béring Szoroson Amerikába a nyájat, hanem azok táplálékkereső ösztöne vitte magával a mai indiánok őseit. Vagyis Amerika első felfedezése nem az emberek eszének, kíváncsiságának, hanem a rénszarvasok ösztönének volt az eredménye.

Az emberek, és kutyák élelmezését a hozzájuk szegődött, velük együtt vándorló rénszarvasok biztosították. Itt ismét figyelembe kell venni a kutyáknak azt a tulajdonságát, hogy nemcsak a zsákmányát, hanem a másik ragadozót is, mert ellenségének tartja, ugatja, támadja. Ha éjszaka farkasok, medvék, tigrisek közeletek a nyájhoz, a kutyák ugattak, az álmukból felriadt emberek pedig tűzzel riasztották el a ragadozókat. A tűz nemcsak meleget adott, hanem a nagy ragadozók elriasztásában is fontos szerepet játszott. Az embert számára a tűz jelentette a fegyverénél sokkal hatékonyabb védelmet.

Mire tanít a tény, hogy az első termelő társadalom már huszonötezer éve megjelent, és máig fennmaradt, de ez idő alatt, egészen a jelenkorig, nem változott, és nem volt kimutatható hatása a jégkorszak végét jelentő felmelegedésig?

Arra, hogy az emberi faj ugyan fejlődött volna akkor is, ha nem éri az óriási természeti változás, de ez alig jutott volna tovább, mint amit ezelőtt jó tízezer éve talált.

Másként fogalmazva. A fajunk mai fejlettségét alapvetően és elsősorban a jégkorszak végét jelentő felmelegedésnek köszönhetjük.

A fejlődés nem a fajok belső tulajdonsága, hanem az a képességük, hogy a változással járó pusztulásokból a megmaradtak fejlettebben kerülnek ki.

Fajunk egészét érintő jelentős környezetváltozás eddig csak egy volt, a jégkorszak végét okozó felmelegedés. Ennek köszönhetjük, hogy az életterünk jelentős többségén olyan mértékű éghajlatváltozás zajlott le, ami arra kényszeríttette az ott élőket, hogy a gyűjtögetésről áttérjenek a termelésre. Vagyis ne arra várjunk, hogy a természet gondoskodik rólunk, hanem mi kényszerítjük a természetet arra, hogy minket szolgáljon. Tudatos célú munkával növényeket termelünk, állatokat tenyésztünk, és tartunk.

AZ ÉGHAJLAT TANÍTOTT A TAKARÉKOSSÁGRA.

A hosszú telek tanították meg az ősi társadalmakat a készletezésre. Ennek a fejlődésre gyakorolt hatása máig óriási. A tárolható élelem, és tüzelő készletezését lehet az első nagy gazdasági forradalomnak nevezni. Ennek nyomai máig fellelhetők abban, hogy csak ott vált jellemzővé a beosztás, a takarékosság, a jövővel való számolás, ahol a készteltezés nélkülözhetetlen volt.

A tények bizonyítják, hogy fejlődés csak olyan természeti környezetben történt, ahol az éghajlat nem garantálta a folyamatos gyűjtögetést. A készletezés már bizonyos társadalmi együttműködést is megkívánt, a tárolt készletek feletti rendelkezéshez hatalomra volt szükség. Talán ez a magyarázata annak, hogy a később életképesebbnek bizonyult emberfajok mindegyike az északi mérsékelt égövön, a szárazföld belsejében alakult ki. Illetve fordítva: A trópusokon nem történt ilyen genetikai fejlődés.

A FAJFEJLŐDÉS TRVÉNYE.

Az emberi faj fejlődése is bizonyítja a genetikai törvényt: Fajfejlődés csak akkor történhet, ha a faj léte veszélybe kerül, a többség ennek kivédésére alkalmatlannak bizonyul, ennek hatására a nagyon leritkult népességen belül teret kaphatnak azok a mutációk, amelyek az új kihívásnak jobban megfelelnek. Ezt igazolja a tény, hogy az ember genetikai fejlődése ott zajlott le, ahol a jégkorszak megjelenése és megszűnése a természeti környezetben jelentős változást hozott. Ennek hatására az ősi kultúrák többsége elpusztult, és kihívásokra adott válaszra képes néhány magasabb szintre lépett.

Annak ellenére, hogy az ősi kultúrákban a fő népességszabályozó maga a természet volt, a túlszaporodás ellen már a közösségnek is védekeznie kellett. A felesleges népességet megölték, elűzték, vagy az önként elvándorolt.

A romantikus történelemfelfogásra jellemző annak elhallgatása, hogy már a gyűjtögető életmód mellett is, az ember egyik fő ellensége a másik közösséghez tartozó ember volt. Ezért, nemcsak elüldözte, de, ha tehette, meg is ölte.

Még a szaktudósokban sem veszik tudomásul venni, hogy az ember a gyűjtögető életmód mellett is nagyon kiszolgáltatott volt. Nemcsak az éhségtől, a ragadozóktól, de a másik közösséghez tartozó embertől is félnie kellett. Az idegen közösséghez tartozóktól való félelem, minden bizonnyal, a szerveződés, a fegyverkezés egyik fontos motivációja volt.

Már ebben a korban általános volt a tűz és a kezdetleges szerszámok használta, de ezek alig károsították a környezetet. A tűz csak akkor vált természetkárosítóvá, amikor az erdőket a földművelés érdekében felégették, és ma, amikor egyrészt az elmaradott társadalmakban az abnormálisan megnőtt népesség, és annak a tüzelő, másrészt a fejlett társadalmak nagyon magas árat megfizető faigénye.

HÁROM FONTOS TALÁLMÁNY

Mi tette lehetővé az ember számára, hogy csökkentse a halandóságát?

Mindenek előtt a tűz alkalmazása, a ruházkodása, a lakása.

A tűz jelentette a védekezést a hideg ellen, ami korábban a csecsemőket ritkította, mindenki életét megrövidítette. A tűz célszerű használatának köszönhető, hogy az emberi faj életterét a hidegebb éghajlati zónák felé is kiterjeszthette, a vadak elleni védekezést erősítette, és táplálkozást javította.

- A tűz lehetővé tette az emberi faj térbeli terjeszkedését, ugyanakkor az adott térségben hozzájárult a túlnépesedéshez.

A meleg éghajlaton született fajunk védetlen volt a hideggel szemben. A tűz hasznosítása nélkül aligha jelent volna meg az ember ott, ahol hideg évszak is van. Ezzel szemben ma ott él az emberiség fejletett része, ahol le kellett győznie a hideget.

Kevés szó esik arról, hogy a tűz volt a leghatékonyabb védekezés a nagy ragadozókkal szemben. Az emberiség első néhány tízezer évében, minden bizonnyal, elsősorban a tűz riasztotta el az életére törő nagy ragadozókat.

A tűz használatának köszönhető a táplálkozás jelentős javítása. A sütés, és a főzés a táplálékot tartósabbá, könnyebben emészthetővé tette, csökkentette a táplálékok fertőzési veszélyét, a füstölés pedig az első tartósítási mód volt. Amikor annak az okát keresetem, hogy miért volt a fajuk fejlődése szempontjából legfontosabb emberi tulajdonság, a tudásvágy, az eredendő bűn, felvetődött ezzel párhuzamosan, hogy miért tartotta a görög mitológia a legnagyobb bűnnek, az első nagy emberi találmányt, a tűznek az emberiség életébe hozását.

A ruházkodás ugyancsak a hideg elleni védelmet jelentette. Az emberi faj a tűz mellett a ruházkodásának köszönhette, hogy olyan térségeket is benépesíthetett, ahol egyébként képtelen lett volna megélni. Vagyis a ruházkodás elterjedése is két irányban hatott. Egyrészt lehetővé tette az emberi faj térbeli terjeszkedését, másrészt a kisebb halandósággal növelte a népszaporulatot.

A lakás nélkül az emberi faj ugyancsak nem népesíthetett volna be zordabb éghajlatú tájakat. A lakás azonban nemcsak védelmet nyújtott, hanem közösséget is szervezett. A családot a közös lakás szervezte a társadalom alapsejtjévé. Amit a családi házak társadalomszervező szerepéről évtizedek óta mondok, az már a barlang, a kunyhó, a sátor esetében is működött.

A fenti három korai találmány nélkül az emberi faj élettere a csak nagyon kicsi maradhatott volna. Az éghajlati kihívásoknak, és az ember fejlett agyának köszönhetjük mindhárom emberi találmányt.

AZ ősi kultúrák sajátosságai.

Minden ősi kultúra csodája: Eredeti, a természeti környezethez való ösztönös adaptációt jelent. Koruk közlekedési és kommunikációs viszonyai, az őket elválasztó távolságok eleve kizárták a tapasztalat cserét, a lehetőségét annak, hogy ezek a kultúrák egymásra lényeges hatással legyenek. Az eltérő társadalmi berendezkedésük, hitviláguk, nyelvük, zenéjük eredetisége nyilvánvaló. Ugyanakkor minden ősi kultúrának vannak olyan közös jellemvonásai, halott kultuszuk, csak az emberre jellemző nyelvet és zenét alkotnak, hasonló formájú kultikus építményeket hoznak létre, lázasan gyűjtik a csillagokról szerezhető ismereteket. Ebből sok tudós arra következtet, hogy ezek a közös ismeretekre és tapasztalatokra épültek. Az, hogy számos ősi kultúra, köztük az amerikai, pár ezer évvel később ugyanúgy piramisokat épített, mint az egyiptomiak, azt sugallta, hogy kapcsolatuk volt. Ez azonban nem valószínű. Meggyőződésem szerint, a közös kulturális elemek oka: az emberi agy ösztönösen hasonló vágányokon járt, és jár ma is.

Ugyanakkor az ősi kultúrák a szellemi kapacitásukat csak addig a mértékig mozgósították gyakorlati célokra, amíg az adott természeti környezethez igazodó, annak megfelelő életfeltételeket kialakították. Ezt követően a szellemi képességük további fejlődését egyrészt szigorúan korlátozták, másrészt szinte tökéletes módszerekkel terelték improduktív feladatok irányába.

Az ősi kultúrákat kutató történészek sem veszik kellő súllyal figyelembe, hogy az emberi agy egymástól függetlenül is nagyon hasonló eredményekhez jutott. Minden jelentős felfedezés és találmány estében az átvételt keresik, azt fel sem tételezik, hogy ezek egymással párhuzamosan, egymástól függetlenül jöhettek létre, hiszen mindegyiküket ugyanaz az emberi agy szülte. Az emberi agy szellemi kapacitása eleve közel akkora volt, mint ma, legfeljebb sokkal szegényebb volt az átvehető, mások által ismert, tárolt tapasztalat, és információk cseréje. A stagnálás tényleges oka azonban, hogy a spontán adottnál is kisebb volt a társadalom tudásigénye.

A közel azonos kapacitású emberi agy sok tekintetben hasonló, illetve közel azonos eredményeire leginkább a nyelvek kialakulásában, az eltérő kultúrák eltérő, de mégis azonos törvényekre épülő zenéjében, művészetében találunk bizonyítékot.

Összegezve: Minden ősi kultúra gyorsan illeszkedett az adott természeti környezethez, aztán megtett mindent annak érdekében, hogy ezen változtassanak.

AZ EMBER TÚLSZAPORODÓ FAJTA.

Mi okozta azt, hogy az ember az elviselhetőnél gyorsabban szaporodó faj lett?

Az ember fejlett agya.

Az ember nagyságrenddel megnőtt szellemi kapacitása tette lehetővé, hogy maga körül olyan életviszonyokat alakítson ki, amiben a megteremthető feltételek által megengedettnél gyorsabban szaporodik. A gyors szaporodását korábban nem annyira a magas születési arány, hanem a csökkenő halálozása okozta. Az embert csak akkora születési arány jellemezte, mint a biológiai elődeit, de elődeinél sokkal inkább képessé vált arra, hogy védekezzen a halál különböző formái ellen. Ez a megállapítás furcsán hangzik akkor, ha arra gondolunk, hogy az ember átlagos életkora a maihoz képest nagyon alacsony, a húszas évet alig meghaladó volt. Vagyis az emberiség eddigi élete nagy részét úgy élte le, hogy a születéskor várható élettartam nem volt harmada annak, ami a jelenkor fejlett társadalmaiban már jellemző.

Nem ismerek olyan tudományos munkát, amelyik kellő hangsúlyt helyzene arra, hogy mekkora volt, és hogyan változott a kor emberének átlagos életkora. Pedig, ha tudomásul vesszük, hogy az élet mindennél fontosabb, akkor a társadalmi fejlődés legmegbízhatóbb mutató az átlagos életkor.

Aligha vitatható, hogy a homo sapiens átlagos életkora viszonylag gyorsan meghaladta az előemberekét. E tekintetben a haladást az okozta, hogy az ember eleve képessé vált arra, hogy meghosszabbítsa az életét. Az ember életmeghosszabbító képessége azért nem mérhető, mivel az előemberekről nagyon kevés maradvánnyal rendelkezünk. De nem sokkal jobb a helyzet a saját fajunk esetében sem, hiszen az első kultúrákat megelőző időszakból nagyon kevés csont maradt, és a várható életkorban beálló változások is, minden bizonnyal, nagyon ingadozók, de hosszabb távon kicsit változtak. Az emberiség életének csak az utolsó fél százalékában nőtt jelentősen az átlagos életkor gyorsan, és csak az utolsó ezredében jelentősen.

Az átlagos életkor sokáig nem lépte túl a húszas évek közepét, de ezen belül a néhány éves igazodás is óriási változást jelentett. Tételezzük fel, hogy a legalacsonyabb, a természetes szülési arány mellett még a népesség újratermelését biztosítani képes átlagos életkor 22 év. Ezzel szemben a 26 év már elviselhetetlen, többször tíz százalékos ugrást jelenthetett! A nagyon alacsony életkor mellett egyetlen évnyi különbség is nagyon jelentős népesedési különbséggel járt. Ennek fő oka, hogy az eltartó képesség ezer év alatt sem nőtt ennek megfelelően.

Az élővilágban általános törvény, hogy a létfeltételek javulása esetén felgyorsul a népszaporulat. Az ember esetében is így van. Ez az oka, hogy a múlt állandó létveszélye mellett sok szülés kellett a népesség fenntartásához. Ma a lemaradó világban, és a fejlett társadalmak leszakadó rétegeiben is, ugyanolyan sok a gyerekvállalás.

- Nem voltak a fogamzás ellen biztos eszközeik. Ugyanakkor a viszonylag intenzív szexuális élet az ember egyik sajátossága. Ezért a nemi érettséggel szinte együtt járt a fogamzás

- Féltek a gyermekeik magas halandóságától. A múltban az öregek a társadaloméra nem, csak a gyermekeik eltartására számíthattak, de azok nagyobbik fele meghalt.

A fő halálokozó a társadalom lett.

A gyűjtögetésről a termelésre való áttérés nagymértékben megjavította az életfeltételeket, ennek megfelelően mind a várható életkort, mind az életterek eltartó képességét. Ennél azonban sokkal gyorsabban nőtt a népszaporulat.

A gyűjtögető életmód mellett a népesség akár generációs, de akár évszázados szinten mérhető szaporodása sem volt jelentős. Az utolsó kétszáz évtől eltekintve, az emberek száma még évezredes méretekben is alig, évi alig néhány ezrelékben növekedett. De elviselhetetlenül növekedett volna, ha az osztálytársadalom nem folytat rendszeres, szervezett, közvetett és közvetlen emberirtást.

Az ősi társadalmakban sem tudatosult a túlnépesedésben rejlő veszély, csupán a faj ösztönétől vezérelve védekezetek ellene.

A modern ember, különösen, ha tudós, minden mögött a tudatos felismerést tételez fel, holott a fajok élete bizonyítja, hogy a túlszaporodás elleni védekezés minden faj ösztönös viselkedésének szerves része. A homo sapiens is genetikailag örökölte azt a képességét, hogy a túlszaporodása ellen védekezni kell. Mint később látni fogjuk, minden osztálytársadalom ösztönösen élt a túlszaporodást féken tartó közös eszközökkel.

A trópusi betegségek szinte minden társadalmi beavatkozás nélkül megoldják a túlnépesedés problémáját. Ez a magyarázat arra, hogy a trópusokon egészen a legutóbbi századig nem volt jellemző a túlnépesedés, nem voltak emberpusztító háborúk, mert a társadalomnak nem kellett magára vállalni a néppusztítás szerepét. Ezzel szemben, mivel nem volt ott éghajlati változás, a fejlődés stagnált mindaddig, amíg a nyugati civilizáció nem szorította le a nagyon magas halálozást. Ma azonban ott a leggyorsabb a túlnépesedés, a legreményetlenebb a fejlődés.

Az egészségesebb életkörülményeket biztosító sztyeppéken és szavannákon, évezredeken keresztül állandósult a gyors népszaporulat, állandósult az ennek féken tartását szolgáló fegyveres emberirtás.

A társadalmi fejlődés mindig ott volt gyorsabb, ahol az ember magára vállalta a nyomorral, a fegyverrel és a tudatlansággal folytatott követett és közvetlen népirtást

A KÓROKOZÓK KISZÁMÍTHATATLANOK.

A vírusok, és bacilusok történelemformáló szerepére azonban kiszámíthatatlan volt. Azok szaporodási ciklusairól, az általa okozott tömeges halálozásokról egyelőre semmit nem tudunk.

Számomra, az első klasszikus példáját az európai ókor hozta.

Annyira váratlanul ért a görög és római kultúrát elpusztító okkal való találkozásom, hogy elmondom a történetét.

Közel ötven éve nyílt először alkalmam, hogy Itáliába mehessek. A hálókocsiban Firenze után ébredtem, és megdöbbentve láttam, hogy a települések a dombok tetején ülnek. Annyira megszoktam, hogy a mi falvaink a völgyekben vannak, ahol az ivóvízhez jutnak, ahova a termést lefelé, könnyebben behordhatják, hogy megütött a látvány. Először az jutott az eszembe, hogy Romulus és Rémus Romát is dobokra építették.

Ez azonban annyira irracionális, hogy komoly oka volt. A lakosság a malária ellen védekezett. Ezzel magyarázatot találtam arra is, hogy a görög gyarmatok, amelyek öntözéses gabonatermelők voltak, azért szűntek meg, mert a vizes völgyekben a malária kiirtotta a lakosságot. A völgyekben öntözött gabonatermelő görögöket azért váltották fel a dombokon élő római pásztorok, mert a malária megjelent, ahhoz kellett igazodni.

Ebből fakadt, hogy Róma közelébe érve, láttam a monumentális vizet szállító monumentális építményeket. Ilyen vízellátást csak az a nép építhet, amelyik számára élet-halál kérdése az egészséges ivóvíz.

Azt már ismertem, hogy városok polgáraira épült Római Birodalom azért bukott meg, mert nem volt képes megoldani a városi lakosság vízellátását. Az időszámításunk első századaitól kedve, az Alpoktól déle, néhány száz év alatt, a városi lakosság tört részére csökkent, Róma lényegében ezer évre megszűnt létezni. A keletről behozott kórokozókkal szemben a városok nem tudtak védekezni.

A görög és a római kultúrát, tehát a keletről behozott betegségek vitték pusztulásba. A görög gyarmatok önözéses földművelő lakosságát a malária, a Római Birodalom városi lakosságát pedig a kolera irtotta ki. A történészek máig értetlenül állnak a virágzó görög és római kultúra gyors visszaesésével szemben. Pedig egyszerű az oka:

- A görög gabonatermelés a gyarmatok önözhető völgyeiben folyt. Amikor itt is megjelent a malária, iszonyú pusztítást végzett, mivel a lakosság immunrendszere védtelen volt a maláriával szemben. A mediterrán térség vízben gazdag síkságai jó kétezer évre lakatlanná váltak. Számos görög város pompás romjait csak a múlt században szabadították ki a mocsárból.

- A Római Birodalom városokra épült kultúráját valósággal letarolta a keletről behozott pestis. A kor viszonyai között csak a téli hideg tudta fertőtleníteni a városokat, főleg azok vízellátását. Az időszámításunk környékén az indoeurópai ember számára Dél-Európában megoldhatatlanná vált a városi élet. Városok nélkül pedig működésképtelenné vált a Római Birodalom.

Mind a görög, mind a római kultúrát nem az erkölcsök romlása, hanem a keletről behozott baktériumok és vírusok pusztították el.

A keletről behozott betegségokozókkal szemben nem volt ellenálló képessége az indoeurópai népeknek. Nem véletlen, hogy a kor néhány nagyvárosát, Konstantinápolyt, és az andalúziai városokat döntően szemita népek, arabok, zsidók lakták.

- A középkori Nyugat-Európában nem a nomád betörések és a keresztes háborúk katonai veszteségei okoztak nagy emberpusztítást, hanem előbb a keletről betörő nomád népekkel, majd a keresztes hadak hazatérővel hozott olyan baktériumok, vírusok, amelyekkel szemben az itt élő népeknek nem volt ellenállásuk.

- Amerika felfedezése után, néhány generáció alatt az indián őslakosság kilenctizedét megölték az európai hódítók által behordott betegségek. Az a vírus vagy bacilus, ami ellen évszázadok alatt immúnissá váltak az európaiak, az indiánokat kiirtotta.

- Ma Afrika népességét minden erőszaknál jobban irtja az AIDS, ami ellen hatékonyan csak a civilizált, gazdag országok képesek védekezni.

A FELBORULT NÉPESEDÉSI EGYENSÚLYSÚLY

A természetet tudatosan hasznosító kultúrák már több munkával többet termeltek. Javultak az életviszonyok, megnőtt az eltartó képesség. A népesség növekedésének megszűnt a természetes szabályozása, sokszorosára nőtt az eltartható népesség. De nem szűnt meg az életterek optimális eltartó képessége.

A határköltség csökkenés meredeksége a termelés módjától függött. Tekintettel arra, hogy az osztálytársadalmak alapja a mezőgazdaság, illetve az élelmiszertermelés volt, elsősorban a mezőgazdasági termelés határhatékonyságát kell vizsgálni. Ez a pásztorkodás mellett zuhant a legmeredekebben és az önözéses gazdálkodásnál csökkent a leglassabban.

Az a tény, hogy a pásztortársadalmakban volt a legkisebb becsülete az életnek, abból fakadt, hogy azokban az egyik oldalon a termelés határhatékonyságának meredek zuhanása, a másik oldalon a leggyorsabb népszaporulat volt jellemző.

Az önözéses gazdálkodás mellett a termelés határhatékonysága lassan csökkent, ezért az ilyen társadalmakban a népsűrűség sokszorosa volt a pásztortársadalmakénak, és elviselték a túlnépesedést.

A természetes csapadékra épülő, állattartással kiegészülő, földművelés mind a határköltség, mint az eltartó képesség középutat jelentett.

A sztyeppék pásztortársadalmaiban a népsűrűség alig haladhatta meg az egy-két főt. Az öntözésesekben elérhette a százat, a nyugat-európai esős földművelést folytató, feudális társadalmakban pedig alig haladhatta meg a tízet. Ezzel szemben a spontán népszaporulat nagysága éppen fordított volt. A legnagyobb népszaporulat a pásztoroknál és a legkisebb az önözést folytatóknál volt. A pásztorok nemcsak jól táplálkoztak, de a ritka lakosság következtében a fertőző betegségek is kevésbé pusztították. Ezzel szemben az önözéses gazdálkodást folytatók egyoldalúan táplálkoztak, állati fehérjét alig fogyasztottak, ugyanakkor a nagy népsűrűség következtében a járványok gyorsan terjedtek, és sokat pusztítottak.

Mivel az emberéletnek annál kisebb volt a becsülete, minél nagyobb volt a természetes népszaporulat, könnyű belátni, hogy a pásztorok miért voltak harciasak, a földművelők békések.

A városlakók is azért voltak békések, mert azokban a természetes népszaporulat a 20. század elejéig, szinte mindig negatív volt.

MIÉRT KELLETT AZ EMBERI SZELLEMET FÉKEN TARTANI

Tényként kell elfogadni, hogy az emberi faj létének eddigi élete során ellentét állt fent az egyének és közösségek, valamint az emberi faj érdeke között abban a tekintetben is, hogy a tudás gyorsabban győzte le az akadályokat, mint amit a faj érdeke elviselt. A nagyobb tudás csak fokozta volna az egyébként is legnagyobb társadalmi veszélyt, a túlnépesedést. Ez az ellentét csak ma, és ma is csak a fejlett világban, vagyis az emberek kisebbsége számára oldódott fel. Ennek a ténynek ösztönös felismerését látom a vallások azon felfogásában is, hogy az ember teremtése óta a tudásra vágyás bűnében fogant. Ez alól csak a messiás, a megváltó, az isten lesz képes megszabadítani. A zsidók még ma is várják a maguk messiását. A keresztényeké kétezer éve érkezett meg, a mohamedánoké ötszáz évvel később, de azok sem oldották fel az emberiséget a tudásra vágyás bűne alól. Mindkettő korán érkezett, és eleve rossz módszert alkalmazott. A megváltást az embernek a tudásra való törekvése alól csak a jelenkor hozta meg, most is csak a fejlet negyedre. Még beláthatatlan a jövő, amikor az emberiség egésze számára a tudásra való törekvés üdvözülést jelenthet.

Ahhoz, hogy a tudásra való törekvés bűnből erénnyé változzon, arra van szükség, hogy az emberiség olyan gazdag és képzett legyen, hogy már nem szaporodik a faj érdekénél gyorsabban. Ezt a megváltást nem a vallások, hanem a fejlődés hozta meg.

A homo sapiens eddigi történetét azzal lehet összefoglalni, hogy a tudás növekedését mindaddig fékezni kellett, amíg az el nem ért egy kritikus értéket, amin túl a minél több tudás már nem ellentétes, hanem szolgálja a faj érdekének megfelelő népesedést.

A múltban a tudás növekedése, az ellene folyó szervezett védekezés ellenére, gyorsabb, az ipari forradalom óta sokkal gyorsabb volt annál, amit az emberi faj érdeke megengedett. Az eddigi történelmében, ami biológiai mértékben nagyon rövid, néhány tízezer év, a tudás növekedését sikerült lelassítani. Ezt jól illusztrálja két tény.

I. Az új természeti környezetbe került ember, képes volt a megváltozott helyzethez nagyon gyorsan alkalmazkodni. Abban aztán megmerevült. Abban csak az eredeti környezet jelentős megváltozása kényszeríttette változtatásra, az új helyzethez való gyors alkalmazkodást az ember, agyának köszönhetően gyorsan és eredményesen megoldotta. Csak a megváltozott helyzetben működött az emberi agy óriási alkalmazkodó képessége. Ahogy a helyzet megoldódott, ismét bekövetkezett a stagnálás.

Ez igaz a magas-kultúrákra is. Mindegyik viszonylag gyorsan kialakult. Olyan gyorsan, hogy a kialakulásuk folyamatára máig alig derült fény. A kialakult kultúrák, kivéve a nyugatit, aztán akár évezredekre bemerevedtek, lényegét illetően változatlan maradtak. Csak akkor változtak, ha egy másik kultúra behatolt, de akkor sem eleget.

Nem hangsúlyozzuk eléggé, hogy ami Észak-Afrikában és Európában történt, hogy a kultúrák váltották egymást, a jelkorig egyetlen. Európa nyugati felének jelenlegi kultúrája már a sokadik. Kezdődött a Nílus völgyében, folytatódott a Földközi Tenger nagyon tagolt keleti medencéjében, mint görög kultúra. Ettől átvette a Földközi Tenger nyugati medencéjében, mint római. Ennek lett örököse az Alpoktól északra, az agrártechnikai forradalomnak köszönhetően, a nyugat-európai feudális társadalom. Ezt alakította át tőkés osztálytársadalommá az ipari forradalom. Ebből alakultak ki a 20. század közepén a jelenkor össznépi demokráciái.

Ezt az átalakulást gyorsan követték a távol-keleti társadalmak.

Itt tartunk ma.

II. Az emberiség tudásvagyona az ipari forradalmat megelőző hetven-százezer év alatt nem nőtt annyival, mint az elmúlt generáció során. Az emberi agy kapacitásának kiszabadulása, robbanásszerű, hatványozottan gyorsuló fejlődést biztosít. Kiderült, hogy mire képes az ember agya, ha nincs mesterségesen, erőszakosan elfojtva.

Az emberi szellemi kiszabadult.

Miért kellett az emberi agyban lévő képességet erőszakkal korlátozni?

Mert elviselhetetlen népszaporulatot okozott volna.

A társadalom minden mást megelőző érdeke megkövetelte a faj létszámának szabályozását. A tudás növekedése azonban a megengedhetőnél gyorsabb népesedést eredményezett volna. De soha nem volt elég a tudás növekedésének erőszakos visszaszorítása, vele párhuzamosan a mesterségesen okozott nyomor, és a közvetlen és közvetett emberölés tudta a népesség növekedést féken tartani.

Csak a 20. század második felében, és csak akkor is a fejlett Nyugaton, az emberiség hatodán szűnt meg annak szükségszerűsége, hogy az embernek ne a saját társadalma legyen a legfőbb halálokozója. De erre még visszatérek.

Annak feltárása, hogyan jöttek létre a Nyugat fejlett, tőkés osztálytársadalmaiban azok az előfeltételek, ami mellett megszűnt a túlnépesedés veszélye, a jelenkori történelem elsődleges feladata. Sajnos, ennek érdekében eddig semmi sem történt.

Csak az ipari forradalom után és akkor is csak a szűken vett Nyugat-európában teremtődtek meg a tudás gyarapíthatóságának feltételei. Előbb ott is csak a társadalom felső tizede, a tőkés polgárság és közetlen kiszolgálói számára. A tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően, ezután a tudás mennyisége egyrészt exponenciálisan növekedett, másrészt az emberiség negyedét jelentő társadalmakban az egész társadalomra érvényessé vált. Ez annak volt köszönhető, hogy a társadalom tagjainak többsége elég gazdaggá, és képzetté vált ahhoz, hogy ne szaporodjon. Ez hozta meg fokozatosan, a 20. század derekára, az emberiség hatoda számára az eredendő bűntől, a tudásvágyból fakadó társadalmi veszélytől való megszabadulást.

Az egyén, és a közösségek tudásvágya valamint társadalmi érdek közötti ellentmondás ténye a tudós számára azt jelenti, hogy a homo sapiens a fajfejlődés olyan terméke, akinek az agya olyan fejlődésbeli ugrást jelentett, amihez mintegy négyezer generáció során kellett felnőnie.

Az egyén és minden társadalmi szerveződése kezdettől fogva, fejlett agyának igényei szerint, több tudásra vágyott, jobban akart élni, a faj érdeke azonban ezt, egészen a jelenkorig nem engedhette meg. A jobb, szellemi tekintetben is igényesebb élet ugyanis együtt járt volna a túlszaporodással, ami nemcsak az egyének életfeltételeit, de végül a társadalom stabilitását is veszélyeztette.

Az emberi faj érdeke megkövetelte, hogy a társadalom a tudást, és az életviszonyokat tartsa az adott korban lehetségessé vált szint alatt. Ennek érdekében kezelje bűnnek a tudásvágyat, tartsa nyomorban a többséget, és irtsa saját fajtestvéreit.

Azt ugyan elismeri a tudomány, hogy a homo sapiens nemcsak az emberszabású majmoknál, de az előemberek mindegyikénél sokkal fejlettebb aggyal rendelkezik, de nem vonták le az ebből a fejlődésbeli ugrásból fakadó következményeket.

Melyek jelentették az emberi faj fejlődésének eddigi három szakaszát?

AZ EMBERT JELLEMZŐ TULAJDONSÁGOK

Az embert, kezdettől fogva, számos más mellett, az alábbi öt tulajdonság, a beszéd, a halálon túli életben való hit, az időmérés, és az esztétikai igényesség jellemezte.

A beszéd kezdeti formái már a biológia fejlődés sokkal korábbi szakaszaiban is jelentkeznek, de azokhoz képest az ember beszélő képessége óriási minőségi ugrás jelentett. A közvélemény talán csak ma, a telekommunikáció elképesztő fejlődése idején érheti meg, hogy az emberi mivoltunkban milyen jelentősége van a kommunikációnak.

Az anatómusok jól le tudják írni, hogy milyen fiziológia adottságokkal rendelkezik az ember ahhoz, hogy beszélhessen. A kommunikáció képessége azonban sokkal jobban függ az agy fejlettségétől, mint a hangokat artikuláló képességtől. A beszédképességnél aligha játszott bármi fontosabb szerepet az ember máig befutott fejlődési útján. Nélküle nem juthatott volna el oda, ahova eljutott. Szinte minden eredmény erre a képességére épült.

A halál utáni élet feltételezése olyan korán, mai tudásunk alapján azonnal, és olyan intenzitással jelent meg, aminek alapján joggal mondhatjuk, hogy ez is az ember genetikai tulajdonsága. Általánosíthatjuk, hogy minél nagyobb volt az emberek kiszolgáltatottsága, nyomora, halandósága, annál nagyobb figyelmet fordított a túlvilági életre. A halál utáni életben való hit jelentett a kiszolgáltatott ember számára olyan kapaszkodót, ami a megpróbáltatások tűrését, a nehézségekkel való megküzdést segítette. Ezt jelzi korunkban az a tény, hogy a túlvilági élet jelentősége a jóléttel és a képzettséggel arányosan csökken. A vallások történelmi szerepéről ugyan később lesz szó, de már itt is elmondhatjuk, hogy azok alapja a halál utáni életben való hit, a fő társadalmi funkciója pedig a tudás elnyomása volt.

Az időszámítás igénye is emberi tulajdonság. Ma is értetlenül állunk az ősi kultúráknak az időszámítás érdekében kifejtett erőfeszítésivel szemben. A naptárkészítés, ennek érdekében a csillagok mozgásának megfigyelése sokkal korábban elképesztő mértékre emelkedett, mielőtt annak gyakorlati igénye felmerült volna. Hibás az a feltételezés, hogy a naptárkészítést a kor termelési viszonyai kívánták meg. Már akkor óriási naptárkultusz volt, amikor még ennek a gazdasági hasznosítása fel sem merült. Minden kultúra óriási áldozatokat hozott az időmérés érdekében. Ma is csodáljuk azokat az építményeket, amelyek létesítésének indoka csupán az öncélú időmérés volt. Az időmérés az ember genetikai, azaz nem csupán gyakorlati igénye volt. Ez nem jelenti azt, hogy mára nem vált nélkülözhetetlen gyakorlati igénnyé.

Az esztétikai képesség is az ember genetikai adottsága. Minél több műalkotást tár fel a régészet, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy az ember művészi képessége nem valamiféle tudatos tevékenység fokozatosan kialakult gyümölcse, hanem olyan emberi képesség, ami kezdettől fogva létezett. Ahogyan nem minden ember zenei képessége zseniális, hanem kevésé, úgy van ez a többi művészetben is. A történelem korai szakasziban ugyanúgy születtek zseniális festők, szobrászok, mint ma. Azok alkotásainak művészi értéke sem kisebb, mint a mai zseniké, csak mások voltak a kor társadalmi viszonyai, az esztétikai mondanivaló megfogalmazásának eszközei, és technikája. A művészi hatásban minden kor művészete egyenrangú.

Itt kell megemlítenem, hogy az ember magasabbrendűségét eddig sokkal inkább fizikai képességével, mindenekelőtt felegyenesedésével, kezének ügyességével magyarázták. A homo sapiens ezekben is előbbre lépett, de nem annyival, ami a nagyon rövid idő alatt elért fantasztikus sikerét magyarázná. Mindennek, amit máig elért, alapja a szellemi képessége volt.

AZ IDŐVEL VALÓ GAZDÁLKODÁS

A történészek sem figyeltek fel a tényre, hogy minden ősi kultúra szervezetten pocsékolta az időt. Az idővel való „racionális” gazdálkodás az ipari forradalom előtti társadalmakra nem volt jellemző. Márpedig, ami minden elmaradt társadalomra egyformán jellemző, társadalmi érdeket fejez ki. Ezért mondhatjuk, hogy egyetlen korábbi társadalom nem engedhette meg magának az idővel való racionális gazdálkodást. Minden korábbi társadalom érdeke az erőforrásokkal való pocsékolás volt.

Mindmáig senki sem akad fenn azon, hogy a Tíz Parancsolat nem azt mondja, hogy a jövőért dolgozni kell, hanem azt, hogy nagy bűn az ünnepnap végzett munka. Nem bűn a munkanapon való semmittevés, de bűn az ünnepnapokon végzett munka. De az nemcsak a zsidó-keresztény-mohamedán vallásra, hanem minden vallásra jellemző parancs. Márpedig, a társadalomtudós számára minden, ami minden társadalomra jellemző, az objektív érdeket szolgál. A nyugati kereszténységben jelent meg először jelszóként, az imádkozzál és dolgozzál, de ott sem lett belőle vallási dogma, a nagyobb bűn az imádkozás, és nem a munka hiánya maradt.

Minden ősi kultúrában sok időt, energiát, tárgyi vagyont fordítottak kultikus szertartásokra. A szorgalom nem vált jellemzővé annak ellenére, hogy folyamatosan félniük kellett az éhezéstől, az időjárás viszontagságaitól, a betegségektől.

A nehézségeket, a megpróbáltatásokat passzívan, az égiektől függő adottságként fogadták el. A csapások és nehézségek ellen elsősorban az égiek kegyét kereső áldozatokkal, szertartásokkal, és nem céltudatos munkával védekeztek.

Az emberi faj történetének döntő többségét a természeti környezethez való alkalmazkodás mellett a körülmények passzív tudomásulvétele jellemezte.

KULTÚRATEREMTŐ KÉPESSÉG

Fajunk történetének első nagy kérdése:

Hogyan, milyen okokból alakulhatott ki több tucat kultúra, egymástól függetlenül, úgy, hogy mindegyik kiválóan alkalmazkodott az adott környezethez, de ennek kialakítása után miért maradt a társadalom a kialakított sorsának passzív viselője?

Az ember hatékonyan használta a fejlett agyát arra, hogy hol, hogyan kell megélnie, de ezután abba beilleszkedve, passzívan, agyát alig használva, viselte mostoha sorsát. Amennyire vissza lehet következtetni, már a társadalmi fejlődés korai szakaszában a közösség nem törekedett a képességek mozgósítására. Ellenkezőleg, minden ősi kultúrát az új, a gondolkodás elleni harc jellemezte.

AZ ELSŐ TÁRSADALMI FORRADALOM

Ismereteim szerint, fajunk tagjainak nagy többsége gyorsan elhagyta szülőföldjét, Afrika belsejét, és a gyűjtögetés, a tengerpartokra települt. Elképesztően gyorsan elterjedt a Csendes Óceánnak a monszun, és az Atlanti Óceánnak a keleti partjain, főleg ott, ahol jelentős volt a dagály járta partszakasz. Néhány tízezer év alatt az ember eljutott Ausztráliáig, Kelet-Ázsiáig és Európáig.

Ez azt mutatja, hogy ősünk számára megfelelőbb életteret biztosított a tenger közelsége, mint a természetben gazdag szárazföld.

A homo sapiens életében az első társadalmi forradalom akkor következett be, amikor fel kellett adni a tengerparti gyűjtögetést, be kellett hatolni a szárazföldre. Ezt az élettér változásából fakadó társadalmi forradalmat a túlnépesedés kényszere váltotta ki. Joggal feltételezhető, hogy kisebb csoportok eltávolodtak a tengerparttól.

Ezek életében két lényeges változás történt: Egyrészt megnőtt az egymásrautaltság, másrészt felmerült a gyűjtött élelmiszer tárolásának, és az azzal való gazdálkodásnak a szükségessége. Amíg a tenger évszakoktól függetlenül, dagálykor kihordta a táplálékot, amit csak össze kellett szedni. Ehhez nem kellett sem munkamegosztás, sem tartalékolás. A szárazföldön, a tengertől távol azonban egészen más életmódra lett szükség. A könnyen összeszedhető puhatestűek itt már nem voltak bőségben, a gyümölcsök, magvak, gyökerek, tojások jelentették a szűkösebb táplálékot. Ráadásul ezek szezonálisak voltak. Az összegyűjtésük nagy terület bejárását igényelte. A tartós táplálékot tárolni, a tároltakat megvédeni kellett. Ezért az egyén már életképtelenné vált, ehhez legalább nagycsaládi gazdálkodás, munkamegosztás, és védekezés kellett, amihez kialakultak az alárendeltségi viszonyok.

Amennyiben az elvándorlók kis csoportjai a tengerparttól távolabbi hegyekbe mentek, alkalmazkodni kellett a táplálékban gazdagabb nyár, és a táplálékban nagyon szegény tél, a nappal és az éjjel közötti jelentős hőmérsékletkülönbséghez.

A tengerpartoktól távoli emberlakta terület ugyan egyre nagyobb lett, de az embereknek még mindig kis hányadát jelentették. Voltak olyan térségek, amelyek nem jelentettek tartós megoldást, nem volt a közelben olyan térség, ahol a kialakult életmódot folytatva, átköltözhettek volna, az új helyzethez új módon kellett alkalmazkodni.

Még a genetikára vár annak feltárása, hogyan jönnek létre az új fajok. Feltevésem szerint csak akkor, amikor a korábbi faj a kipusztulás szélére kerül, a létszáma néhány egyedre korlátozódik, és ott a szerencse olyan genetikai mutációt produkált, ami megfelelt a kihívásnak, és bizonyos számú generáció után jellemzővé, általánossá vált.

Az emberi fajon belüli genetikai fejlődésében az előrelépések csak ott történhettek meg, ahol a fajtát a kipusztulás fenyegette. Az emberi faj korai történetének fontos mozzanatai mindig ott történtek, ahol kevesen éltek, és nagy környezeti változáshoz kellett igazodni.

A FAJUNK SZINTE EGÉSZÉT ÉRINTŐ KÖRNYEZETVÁLTOZÁS.

Fajunk életében egyetlen nagy természeti változás következett be, a jégkorszak végét jelentő igen jelentős felmelegedés. Ahol tartunk, mindent ennek köszönhetünk. Ezt bizonyítja, hogy ahol mintegy tízezer évvel korábban kialakult az első termelő társadalom, ott nem változott a természeti környezet, az északi tundrák rénszarvas pásztorainak életében nem is következett be fejlődés egészen a jelenkorig.

Még meggyőzőbb bizonyíték, hogy ezelőtt mintegy öt-hétezer éve csak ott jöttek létre termelő társadalmak, ahol a természeti környezet radikálisan megváltozott, ahol a fajok ezrei, százezrei pusztultak ki.

A Nyugat bölcsőjét érintő változások fő oka a mai Szahara és Arábia sivatagosodása volt. Ez az óriási térség a jégkorszak idején, viszonylag csapadékos, élővilágban gazdag szavanna volt, ahol a népsűrűség elérhette az 1 fő/négyzetkilométert, mintegy 15-20 millió főt. Ezeknek nagy többsége kipusztult, éhen halt, a kisebbségük délre, a trópus, északra és nyugatra a tengerpart, keletre pedig a Nílus felé húzódott. Csak a Nílus öntözhető földje nem bizonyult zsákutcának.

Az is kézenfekvőnek tűnik, hogy a Nílus csak a tengerszínt mintegy hetvenméteres emelkedése után áradta el a mai Egyiptom völgyét. Érdekes módon, a Nílussal foglalkozó vízügyesek sem figyeltek fel arra, milyen lehetett a folyam vízfolyása a hetven méterrel alacsonyabb beomlás esetén. Sokkal gyorsabb a folyása, és sokkal kisebb az árterülete.

A Tigris és az Eufrátesz esetében még inkább egyértelmű a magyarázat. A későbbi Mezopotámia térsége, a mai Perzsa Öböl többsége szárazföld volt, amin gyorsan folyt át a két folyam. A völgyük öntözhetőségét a tengerszint hetven éteres emelkedése tette lehetővé.

A kínai és az indiai folyamok esési viszonyait nem ismerem, de ott is a tengerszint emelkedése tette lehetővé az öntözést.

Vagyis a tengerszín emelkedése volt az alapja annak, hogy az öntözéses növénytermelés gyorsan és olyan sok folyam völgyében kialakult.

Azt is figyelembe kell venni, hogy a jégkorszak kialakulása igen jelentős tengerparti szakaszokat szüntetett meg. A tengerszínt mintegy hetven méteres csökkentése számos helyen felszámolta a tengerparti gyűjtögetés feltételeit. Az, amit a Biblia a vízözön emberpusztításáról beszél, annyiban igaz, hogy a kor emberiségének nagy többsége számára megszűnt a legkedvezőbb élettérének jelentős hányada, a tengerparti gyűjtögetők nem élték túl a paradicsomuk elpusztulását.

Nagy a valószínűsége annak, hogy a jégkorszak megszűnése előtt a legsűrűbben lakott térségek közé tartozott az Északi Tenger és a Perzsa Öböl akkor szárazföldi térsége. Minden bizonnyal a vízözön valóban elpusztíthatta az emberiség jelentős többségének élőhelyét.

Talán még jobb példa Észak-Amerika. Ott elsősorban az szorul magyarázatra, hogy miért maradt le jó kétezer évvel Eurázsia és Észak-Afrika magas-kultúráink, osztálytársadalmainak megjelenése, és virágzása mögött a két Amerika.

Elsősorban azért, mert Dél-Amerikát nem érte óriási éghajlati változás. A lakosság sokkal kevésbé kényszerült arra, hogy feladja gyűjtögető életmódját. Észak-Amerikában a Mississippi kontinensnyi medencéje nem vált terméketlen sivataggá.

A földművelő társadalmak kialakulásának történészei sem figyeltek fel arra, hogy az emberi erőt megsokszorozó háziállat nélkül nem lehetett hatékony a földművelés. Márpedig Amerikában nem volt erre alkalmas állat. Ehhez ugyanis két feltételre olt szükség. Egyrészt olyan nagytestű, erős növényevőre, aminek a fizikai, igavonó ereje az emberének sokszorosa, másrészt, hogy ez a vadállat kipusztulásra volt ítélve. Az első feltételnek a bölény nagyon megfelelt volna, hiszen a szarvasmarhánál, bivalynál, lónál sokkal erősebb, de nem fenyegette a kipusztulás, sőt vadon is aranykorát élhette az európaiak megjelenéséig.

Itt csak hivatkozok arra, mint Nyugat felé címen megjelent könyvemben részletesen bizonyítottam, hogy az ember csak olyan állaltot tudott domesztikálni, ami az ember segítsége nélkül kipusztult volna. Márpedig a bölények nem szorultak az emberre. Háziállat csak a láma lett, aminek ereje sem a talajművelésben, sem a járművek vontatásában nem volt megfelelő.

Bármennyire humorosnak tűnik, Amerikában azért alakult ki sokkal később a magas-kultúrát hordozni képes földművelés, mert a bölény nem szorult az emberre. Pedig ez kemény igazság.

A két Amerikának olyan háziállata sem volt, amelyik a lakosság élelmezésében hússal, tejjel válhatott volna nélkülözhetetlenné. A tengerimalac és a pulyka nem volt egyenrangú vetélytársa a kecskének, birkának, sertésnek.

A magas-kultúrák felépítéséhez nélkülözhetetlen volt az anyagmozgatásban technikai forradalmat jelentő kerék. Az azonban a meredek hegyek között élő népek számára nem volt hatékony. Kevesen veszik figyelembe, hogy a kerék a magasságbeli különbségek legyőzésére nem alkalmas. Az ilyen terepen a láb volt a legjobb eszköz. Gyakorlatilag a málhás állat.

A keményebb példa azonban Ausztrália, ahol az ember megjelenése óta nem volt éghajlati változás, tehát a nagyon hamar oda érkező ember a gyűjtögetés szintjén maradt. A fejlett ausztrál társadalomba való integrálódása egyelőre reménytelen.

A várható felmelegedéssel pánikot keltő tudósoknak illene megtanulni, hogy csak a megváltozott környezetben adja fel az ember, akárcsak fajbeli elődei az egyszer kialakult életformát, lép a fajának rugalmasabb része fejlettebb szakaszba.

II. AZ OSZTÁLYTÁRSSADALMAK KORA

Ennek a fejezetnek azt a címet is lehetett volna adni, hogy „A természetet szolgálatába állító ember”. A természet szolgáltba állítása azonban e kornál sokkal korábban kezdődött, csak nem vált elsődlegessé, és az osztálytársadalmak megszűnése után is folytatódni fog, a jelentősége, ugyan fontos marad, mégis egyre kisebb lesz. A mondanivalóm szempontjából még jobban megfelelt AZ OSZTÁLYTÁRSADLMAK KORA cím.

A mintegy ötezer éve, vagyis az emberi faj eddigi életének utolsó tizedében egyre inkább két közös sajtság jellemzett minden magas-kultúrát:

1. A természet szolgálatba állítása, vagyis a termelésre épülés.

2. Az osztálytársadalmakba való szerveződés.

A materialista történész számára nem lehet vitatható, hogy az osztálytársadalmakban való szerveződés, annak fő jellemzői valamilyen módon abból fakadtak, hogy az ember már nem elégedhetett meg azzal, hogy elfogadja, összegyűjti a természet ajándékait, arra kényszerült, hogy a természetet, munkájával a szolgálatába állítsa.

A természet szolgáltba állítása a legpregnánsabban éppen az első, és a legtisztább formában kialakult magas-kultúrákban érhető tetten. Ezek abból a kényszerhelyzetből alakultak ki, hogy a fokozatosan sivataggá váló természet a gyűjtögető, vadászó, halászó népesség számára egyre kevesebbet adott. Csak úgy tudtak megélni, ha a gyűjtögető tapasztalatok alapján legmegfelelőbb növényeket maguk vetetik el, maguk ültetik, és folyamatosan öntözik. Azaz áttértek az öntözéses földművelésre. Ez az áttérés ma még nagyon kevéssé feltárt, de minden bizonnyal voltak előzményei, és több generációra kiterjedő folyamat eredménye volt. Ez tehát a kapás növénytermelés formájában már jóval korábban jelen volt. Ennek hatékonysága azonban még nem szorította ki a gyűjtögetése épülő életformát, csak kiegészítette azt. Ehhez az áttéréshez az ember ereje kevés volt.

A földművelés csak akkor került a gyűjtögetéssel szemben fölénybe, amikor a talajmunkákat a domesztikálódott állatokkal végezték el.

Először, a legtisztább formában, és a legmagasabb szinten az öntözéses földművelést folytató társadalmak jelentek meg. Többé-kevésbé ezekkel párhuzamosan alakultak ki a pásztorkodó társadalmak is. Meggyőződésem szerint, ezeket nem annyira az ember tudatos célja, mint az ember és néhány állatfaj kényszerhelyzete alakította ki.

Az északi félteke déli övezetében tört részére zsugorodott a sivataggá váló térségben nemcsak a gyűjtögető ember tápláléka fogyott el, de a növény- és állatvilág is szinte kipusztult. Ezekből menekült az ember a nagy folyamok önözhető síkságai felé.

Ázsia nagy sztyeppéin elsősorban a növényevő állatok kerültek csapdahelyzetbe, mivel mind a takarmányuk, mind a vizük megcsappant. Ennek következtében az ember segítségére szorultak. Itt jöttek léte a pásztortársadalmak.

Mind az önözéses növénytermelő, mind a pásztorkodó termelési mód eredetiként, egymástól függetlenül jött létre. Ez a tény is azt mutatja, hogy az ember, hasonló helyzetben hasonlóan reagál.

A délkelet-ázsiai természetes csapadékra épülő öntözéses kultúrák történetét nem ismerem, de tény, hogy azokat nem az alapvetően megváltozott éghajlat kényszeríttette ki, milyen ilyen nem volt, hanem a kínai és az indiai tapaszaltok átvétele. Aztán ott meg is rekedtek.

Ezen kultúrák egyike sem változott mindaddig, amíg az ipari forradalom után, be nem hatolt a Nyugat tatása.

A nyugati kultúra azonban sok lépcsős utat járt be. Tagadhatatlan őse az egyiptomi és a mezopotámiai. Abból sarjad ki a görög, abból a római. Alig ezer éve jött létre az első olyan magas-kultúra, amelyik nem azért alakult ki, mert az ember és az állat számára megszűntek a természet ajándékaiból való élés feltételei. Az első évezred utolsó századaiban Európai nyugati felén, az Alpoktól északra, az elmarad feudális társadalom átalakult sajátos magas-kultúrát hordozóvá. Ez esetben tehát szó sem volt az éghajlat jelentős megváltozásról. Ez a térség megismerkedett a római kultúra vívmányaival, megirigyelte annak eredményeit, és megpróbálta átvenni annak eredményeit.

A Római Birodalom ugyan már az első századokban megjelent az Alpoktól északra, de nem volt képes oda átültetni a saját magas-kultúráját, mert két fő gazdasági pillérjét, a kenyeret adó búza és árpa nem bírta ki a keményebb telet. Amit a történészek sötét középkornak hívnak, az lényegében a stabil gabonatermés nélküli középkor volt. Ebből fakadóan az Alpoktól északra sokkal nagyobb volt a szegénység, mint délre. Délen kipusztult a városi lakosság, polgárok nélküli lett a polgárokra szabott társadalom, de a vidéken élőknek volt kenyerük. Északon egészségesen éltek a pásztorok, de nem volt kenyér, és nem volt városi lakosság.

Jó ötszáz évig éltek az emberek az Alpoktól északra, és azzal kínlódtak, hogy ne fagyon ki a gabonájuk. Az ötszáz év elég volt arra, hogy a fagyoktól szelektált búza, és árpa fagyállóvá szelektálódjon, és megjelenjen két új gabonafaj, a rozs, és a zab. Ettől kedve a lakosság kenyere biztosítva lett. Sőt a négy gabonából volt őszi és tavaszi vetésű is.

Ez az ötszáz év elég volt arra is, hogy kialakuljanak a talajművelés, és a termékek szállításának eszközei is. A 8 század végén megjelent az agrártechnikai forradalom, a hármas vetésforgó, a talajforgató eke, a hám, a patkó, a fordulatra képes szekér.

A Nyugat középkori agrárforradalma sok tekintetben egyedülálló volt. A jelenkori mezőgazdaság elődje.

a. A növénytermelést és az állattenyésztést összekapcsolta. Ezzel két lábra állt.

b. A természetes csapadékra épült.

c. A területegységre jutó eltartó képessége középutat jelentet.

A technikai feltételeinél is jelentősebb volt, hogy egyedülálló demográfiai szabályozást épített ki. Ezt tartom a Nyugat páratlan sikere kulcsának. De erről később részletesebben.

A nyugat-európai volt az első olyan magas-kultúra, amit nem a kényszer, a reménytelen helyzetbe kerülés, hanem az ismeretek átvétele és adaptációja, azaz az ember törekvése alakított ki. Minden korábbi kultúra, vagy önözéses növénytermelő, vagy pásztorkodó állattartó volt. Meggyőződésem szerint a nyugat-európai kultúra azért nem kövült meg, azért vált rugalmassá, mert nem a kényszer hozta létre, mint egyoldalú elődeit, hanem az ember törekvése.

Bármi volt is az osztálytársadalmak gazdasági profilja, az alapvető társadalmi szerkezetük azonos volt, mert azonos cél szolgálatára épült. A továbbiakban ezt fogjuk vizsgálni, illetve bizonyítani.

AZ OSZTÁLYTÁRSADALMAK FŐ JELLEMZŐI

A terelés megkövetelte a lakosság nagy egységekbe való szerveződését.

- Az öntözéses gazdálkodás esetében ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az egész kultúrkör egyelten állammá szerveződött. Ennek klasszikus példája volt az egyiptomi és a kínai. A nagy folyamok vízének hasznosítása gazdasági alapot jelentet a centralizált politikai szervezet számára.

Amennyire jellemző a tartós birodalmi állapot az önözéses kultúrára, jellemző átmentet volt ebből a szempontból a Tigris és az Eufrátesz völgye. A két folyó völgye annyira körül van véve a pásztorkodásra alkalmas hegyekkel, hogy a katonaságra alkalmasabb pásztorok mindig szerepet játszottak a hatalmi harcok alakulásában. Ebben a térségen azért váltották egymást a nagy birodalmak, és azért jellemző ma is a térség több államra való szakadása, mert mind az önözésre, mind a pásztorkodásra jellemző politikai szerveződés keveredett, váltogatta egymást.

A kínai és az indiai kultúra lényegében egyetlen államban élt, és él ma is.

- Az állattartó társadalomban, a pásztorkodásban, mivel a gazdaság atomizált volt, a nagy birodalmak csak időről-időre jöttek létre, hogy aztán el is tűnjenek. A politikai szerveződést mindig a túlnépesedés erőszakos levezetése indokolta.

Amennyire jellemző volt a nagy folyamrendszereket hasznosító öntözése gazdálkodásra a politikai stabilitás, annyira ingatagok voltak, ebben a tekintetben, a pásztor-társadalmak. A nomád pásztorkodáshoz nem volt szükség a központi hatalom által kiépített és üzemeltetett infrastruktúrára, minden pásztorcsalád gazdasági tekintetben önálló volt, nem szorult a központi hatalomra. Ellenben az egészséges életmód melletti szaporaságuk, és a pásztorkodás mellett megengedhető alacsony népsűrűségük közötti feszültség megkövetelte a szigorú katonai szerveződést. Minden törzs ki akarta irtani a másikat, csak akkor fogtak össze, ha más kultúrára támadtak. A törzsek szövetségek, éppen ezért csak a kirajzások jelentettek megoldást. Ahhoz azonban birodalmi méretű szervezetre volt szükségük, hiszen a kiszemelt területeken jól szervezett hadsereget kellett megsemmisíteni ahhoz, hogy az ott élő népekre rátelepülhessenek. A pásztor-társadalmakra a viszonylagos jólét, de nagyon kis eltartó képesség, a nagy katonai, és a kis gazdasági erő, a kegyetlen fegyelemmel működő, mégis instabil politikai centralizáció, volt jellemző. Márpedig a gazdasági alapot nélkülöző, hatalmi koncentráció nem lehet tartós. A nyugati ember máig nem érti, hogyan eshettek máról holnapra szét Attilától Sztálinig a végletesen centralizált sztyeppe-népek birodalmai. Ezek mind, azért voltak kegyetlenül, végletesen centralizáltak, mert gazdasági alap hiányában a birodalmat csak az erőszak tartotta össze.

- A természetes csapadékra épülő gazdálkodás az előbbi kettő között középutat jelentett. A földrajza eleve nagyon tagolt volt. A növénytermelés kiscsaládokra, az állattartása faluközösségekre, a védelme térségekre épült. Tagolt tengerpart és viszonylag kis folyók medencéi jellemezték. A politikai szerveződése viszonylag stabil volt, mert egymás ellen védekezni kellett. A történészek máig nem szentelnek kellő figyelmet annak a ténynek, hogy tagolt földrajzi környezetben egymással versengő népek, nyelvek, kultúrák alakulhattak ki, és maradhattak fenn. Ez az egymással folyó, viszonylag békés verseny volt a fejlődés motorja.

A nyugat-európai kultúra származékos, az egyiptominak, a sumérnak és a zsidónak unokája. Ezek fia a mediterrán, vagyis a görög-római volt a tényleges apa, ami ezer év után a germán, angolszász, skandináv ősi kultúrát megtermékenyítette, magassá emelte.

A kis Európában három kultúra sok árnyalata alakult ki. Az elsőt, a mediterrán szülte a másik kettőt: a nyugat-európait, és a kelet-európait. A görög-római kultúra hatására a tagolt, a Golf-áramnak köszönhetően kedvező éghajlatú, és nagyon tagolt Nyugat-Európában jelentősen más kultúra született, mint a kontinentális éghajlatú kelet-európai síkságon. Az első kezdettől fogva diadalról diadalra halad, a második kudarcból kudarcba fullad. A mediterrán kultúra a Nyugattal való szomszédságnak köszönhetően igyekszik a haladással lépést tartani, de versenyképtelensége Latin-Amerikában egyértelmű.

Sokáig ilyen sokszínű magas-kultúra csak Európa nyugati felén élt. De kialakulását követő alig ötszáz év után ebből indult ki a világgazdaság szerveződése, a többi kultúrát ért, alig megemészthető hatás, és ez a kultúra telepítette be az alig lakott, és versenyképes kultúrával nem rendelkező két Amerikát, és Ausztráliát. Később ez a kultúra lett az osztálynélküli társadalom bölcsője is.

Ami Európa politikai történetét illeti: A kontinensen a kultúrkör egészének egyetlen birodalomba való szerveződése csak a Római Birodalom keretei között valósult meg. Ez azonban még a mediterrán kultúra birodalma volt. Azt követő kétezer év során ugyan voltak birodalmi kísérletek, de egyik volt képes a kontinens egészét egyetlen hatalmi szervezetbe összefogni, és soha nem bizonyultak tartósnak.

Az eltérő gazdaságföldrajzi adottságokhoz való igazodás, és a különböző politikai szerveződések ellenére, minden, a természetet szolgálatába állító társadalom osztályokra tagozódott. Ezért, ha a magas-kultúrákban élő emberiség eddigi történetét egyetlen mondattal kellene jellemezni: Mindegyik, a természeti erőforrásokat szolgálatába állító osztálytársadalom volt, és a túlszaporodás ellen védekezett.

A TÚLSZAPORODÁS ELLENI VÉDEKEZÉS

A túlszaporodás elleni védekezés ma azért megdöbbentő állítás, mert az emberiség fejlett hatoda ma már olyan modern társadalmakban él, amelyekben megszűnt a túlnépesedés, sőt a népszaporulat megtorpanását, időleges csökkenését tragikus jelenségnek fogják fel. Nemcsak a közvélemény és a politika, de a társadalomtudomány is a népszaporulatot természetes elvárásnak tekinti. Tegyük hozzá: a 19. században éppen a mai fejlett társadalmakban élő népek is, a történelemben soha nem tapasztalt módon, szaporodtak. A népesség növekedése legutóbbi száz évben a világ elmaradott felén, ami számában gyorsan kétharmad lesz, rákosan felgyorsult, szabályozhatatlanná vált. Az emberi faj létszáma az eddigi mintegy hetvenezer év alatt nem nőtt annyival, mint az elmúlt kétszáz évben.

A 20. században ugyan néhány népnek sikerült a fejlettekhez felzárkózni, de a fejletteknek a világ népességében való súlya ennek ellenére csökkent. Ebben a tekintetben csak akkor lesz változás, ha Kínának is sikerül felzárkózni.

A népesség a múltban is csak azért nőtt nagyon lassan, mert azt négy állandó társadalmi beavatkozás fékezte. Ennek belátásához egyetlen kérdés feltevése, és megválaszolása elegendő.

Mi lett volna, ha nem a túlszaporodás elleni védekezés az osztálytársadalmak legfontosabb társadalmi feladata?

Az egyetlen válasz:

A túlnépesedés minden kultúrát elpusztított volna.

Ez a válasz azért tudománytalan, mert a társadalmak népességkorlátozása ellenére az emberek száma mindig a még eltarthatók felső határán mozgott. Ez is csak annak köszönhetőe volt elérhető, hogy az osztálytársadalmak mesterségesen teremtenek nyomort, jellemzővé vált az emberölés, improduktív célokra pocsékolják az erőforrásokat, és erőszakkal tartják féken az emberek természetes tudásvágyát.

Talán még meggyőzőbb az a tapasztalat, hogy a nyomor, a kizsákmányolás, a pocsékolás és a tudatlanság ellenére a nagy népességpusztulások után, néhány generáció alatt, visszaállt a népesség az elősző szintre. Ennek érdekében nem kellett a társadalom népességkorlátozó mechanizmusát enyhíteni.

Azt a kérdést, hol van a népesség optimális nagysága, a politika azért nem tette fel, mert a vetélytársival szembeni harcban az államok számára kedvező volt a túlnépesedés, ez nemcsak nagyobb katonai erőt, de szinte ösztönös expanziót szült a lakosság körében is. Azt, hogy a történelem nem volt tudomány, jellemzi az is, hogy nem mutat rá arra az általános tapaszaltra, hogy túlnépesedés esetében nemcsak a politikai hatalom, de a közvélemény is háborút akart. Erre két nyugat-európai példát:

- A nyugat-európai agrárforradalom gyümölcseként előálló túlnépesedés volt a keresztes háborúk lelkes népi támogatásának alapja, amit aztán az egyház, és a hivatalos világi hatalom is lelkesen felkarolt. A túlnépesedés abban jelent meg, hogy sokkal több volt a házasodni akaró, mint a rendelkezésre álló jobbágytelek.

- A két világháborút azért támogatta lelkesen a közvélemény, még a háborúellenes ideológiák hívei is, mert több volt a munkaerő annál, amit a gazdaság igényelt. Ezt mindennél jobban jelezte a nagyarányú, és krónikus munkanélküliség.

Vagyis a túlnépesedésre nemcsak a politikai hatalom, de a közvélemény is azonnal reagál.

A történelemtudomány elmaradottságát jellemzi, hogy a háborúk tényleges társadalmi okaival alig foglalkozik, annál többet a kiváltó ürügyekkel.

Miért kerüli meg a történelem az alapvető okokat?

Mert még mindig a pol9tiksi hatalom szolgálója. A társadalom érdeke nem engedhette, és ma sem engedheti meg, hogy az általánosan alkalmazott embertelenséget objektív okokra, az emberi faj alapvető társadalmi érdekére vezessék vissza.

Az osztálytársadalmak érdekből, és butaságból nem vallhatták be, hogy a faj érdekét szolgálja a szegények kegyetlen megadóztatása, a hatalmasok felháborító jóléte, az emberirtó háborúk sora, az erőforrások pocsékolása, és a tudásvágynak bűnként való kezelése. A tudat lassú mozgását igazolja, hogy a jelenkor fejlett társadalmiban ugyan már indokolatlanok a népesség növekedését korlátozó „embertelenségek”, mégsem vált tudatossá annak korábbi szükségszerűsége.

A történelemtudománynak választ kell adnia:

Miért volt minden osztálytársadalomra jellemző a népesség növekedésének mesterséges visszaszorítása?

Mert a faj létét veszélyeztető túlnépesedés volt jellemző. Ennek intenzitása ugyan minden kultúrában eltérő, de mindenütt jelen lévő volt.

Miért volt a megengedhetőnél nagyobb a népszaporult az osztálytársadalmakban?

Mert a tudati és anyagi szegénység viszonyai között az ember túlszaporodik.

Szükség lesz a továbbiakban a válaszaim bizonyítására.

Mik voltak minden, különösképpen pedig az osztálytársadalomra jellemző viselkedési formák?

I. Kizsákmányolás.

Ezzel csökkentették a lakosság nagy többségének fogyasztását, illetve mesterségesen növelték a nyomorát. A tömegek szervezetten fokozott nyomora volt a népszaporulat megfékezése ellen foganatosított leghatékonyabb fegyver. A társadalmi elitben mindig voltak olyanok, akik a többség kizsákmányolását elítélték, a múlt egyik bűnének tartották. Az a társadalomkritika Marxnál vált először tudományos mezbe öltözötté. Marx a tudományos érvelése szülte meg az elmúlt század legnagyobb, a kizsákmányolás felszámolását ígérő mozgalmát. Az utókor a Marxra hivatkozó politikai mozgalmat, ideológiát a világtörténelem utolsó megváltási kiséletének fogja elkönyvelni.

A 20. század második felében az emberiség harmada vállalkozott arra, hogy felszámolja az osztálytársadalmak bűneit, mindenek előtt a kizsákmányolást. Ez a kísérlet ugyan mára Európa keleti felén megbukott. Kínában is csak azért él tovább, sőt példátlan sikert hoz, mert éppen a kizsákmányolás megszűntetésének ígéretét mellőzte, ugyanakkor annak az objektív okát, a túlnépesedést erőszakos eszközökkel sikerült megfékeznie.

Állításom, hogy az osztálytársadalmak „bűnei”, köztük a kizsákmányolás is, a túlnépesedésből, azaz a társadalom érdekéből fakadó szükségszerűség. Ahhoz semmi köze nincs a tulajdonviszonyoknak, amit Marx az okának tekintett. Az összefüggés fordított: A kizsákmányolás, és az azt megalapozó jogviszony a túlnépesedés elleni védekezés, azaz a faj érdekét szolgáló felépítmény. Azt csak az mondhatja embertelennek, erkölcstelennek, aki az egyén, és nem a faj érdekét tarja elsődlegesnek. A természet azonban nem ismer ilyen törvényt. Jellemző módon a nacionalizmusnak az alapja, hogy nem az egyén, hanem az állam érdeke az elsődleges, ennek szolgáltában az egyénnek kötelessége akár az életének a feláldozása is. De micsoda ferde logika az, hogy az egyénével szemben az állam érdeke az elsődleges, de a faj érdeke nem az. Ez már átvezet a következő általános társadalmi jelenségre.

II. Az emberirtás.

Az osztálytársadalmak történetét a hadviselés fontossága jellemezte. Minden osztálytársadalom erőforrásainak jelentős hányadát a vetélytársai elpusztítására, annak élettere elrablására mozgósította. Számos államban és korban az ilyen célú hadviselés, illetve a támadó elleni fegyveres védekezés volt a társadalom egyik elsődleges feladata. Gyakran a politikai struktúrát is teljesen a hadviselés érdekének rendelték alá.

A fényűzés mellett a fegyverkezés volt a másik terület, ahol a technikai fejlődést a hatalom mindig, és mindenkor támogatta. Máig nem mondtuk ki, hogy az emberölés, a hadviselés azzal szolgálta a technikai fejlődést, hogy ez volt az egyetlen olyan cél, a miben a társadalom a technikai haladás érdekében nem védekezett a tudás, a technikai fejlődés ellen, sőt.

Az emberölést ugyan az erkölcs elítélte, mégis minden társadalom a gyakorlatban nemcsak gátlástalanul űzte, de hősi tettnek is tekintette. Még a keresztény történelemfelfogás is dicsőítette a saját államának érekében történő emberölést, dicsőítette annak vezetőit. Minden társadalom megkülönböztetett tiszteletben részesítette azon tagjait, akik a másik társadalom tagjainak megölésében élen jártak. Hősnek tartotta még azokat is, akik ártatlanul áldozatul estek. Ezt nemcsak a hatalom, és a vallások klérusa tekintette természetesnek, de ezt a felfogást a történészek, sőt még a közvélemény is átvette.

A túlnépesedést fékező háborúk klasszikus példáját szolgáltatták a már említett keresztes háborúk. Azok alapja a túlnépesedett Nyugat-Európa férfilakosságának megcsapolása volt. A kor viszonyai között a Közel-Keletre irányított hadseregek tagjai lényegében halálba voltak küldve. Ezt a népirtást szent háborúként a vallás nemcsak megszentelte, de a klérusa a gyakorlati szervezését is magára vállalta. Idővel a keresztes háborúk népirtó célja annyira leplezetlenné vált, hogy „a szentföld meghódítása céljából” a gyerekek tízezreit rakták hajára, ahol biztos pusztulás várt rájuk.

A túlnépesedés ellen azonban voltak békésebb megoldások is.

Számos kultúrában, közöttük a nyugati kereszténységben is, a népszaporulat egyik fékje volt a családalapítástól eltiltott papság. Máig hallgatunk arról, hogy a papok, és szerzetesek döntő többsége a másodszülött, azaz örökségre nem számítható fiúkból, az apácáké pedig a férjet nem remélő, kapó lányokból verbuválódott. Néhány ázsiai kultúrában a sok, nőtlenségre ítélt pap szerepe is ez.

Nyugat-Európában, az uralkodó osztályon belül, a gyermekvállalás fékezését szolgálta az örökösödési jog. Azzal, hogy a vagyont csak egy, az első fiúgyermek örökölhette, eleve korlátozták a szülők több fiúgyermekben való érdekét. Márpedig azzal, hogy nem növekedhetett a földbirtokot öröklő fiúk száma, eleve korlátozottá vált a leányok férjhez menési lehetősége is. Ez adott magyarázatot arra, hogy a nyugati feudális viszonyok között az egészséges, gazdag életviszonyok ellenére sem nőtt a földbirtokosok, vagyis az uralkodó osztály létszáma.

A nyugat-európai feudalizmus, egyedüli módon, azzal fékezte a földművelő nép túlszaporodását azzal, hogy a családok számát a jobbágytelkek számához kötötte. A jobbágyok gyermekei csak akkor köthettek házasságot, ha jobbágytelek üresedett meg. Ezzel a jobbágyok házassági korát, a nagycsaládos kultúrákhoz képest, közel tíz évvel sikerült kitolni. Vagyis éppen a nők legtermékenyebb szülési évei estek ki. Ma már statisztikai adatok tömegével igazolt tény, hogy a 11. században nyugati kereszténységet vállaló, azaz kiscsaládos népeknél a házasulók kora tíz évvel magasabb volt, mint a kelet-európai, nagycsaládos kultúrában élő népek körében. Ebből fakadóan a nagycsaládos társadalmakban közel kétszer annyi szülés jutott egy anyára, mint a kiscsaládosban. Máig botránkoznak a történészek azon, hogy a kelet-európai népek történetében milyen olcsó volt az élet. Nem értik meg, hogy elsősorban azért, mert egyébként még nagyobb lett volna a népszaporulat.

Véleményem szerint a közép-kori Nyugat sikerének, viszonylag békés karakterét az magyarázza, hogy a túlnépesedés ellen olyan békés módszert alkalmazott, mint az örökösödési jog, és a földművelésnek a jobbágytelkekre épülő kiscsaládos rendszere. A kiscsaládos jobbágyrendszer történelemalakító szerepe sokszorta nagyobb volt, mint a politikai hatalmak közötti vetélkedésé, sőt ebben látom a Nyugat páratlan sikerének kulcsát.

A háborúk által okozott emberirtás éppen az elmúlt század első felében érte el csúcspontját és szervezettségét. A két világháború mind a harctereken, mind a hátországban olyan szemérmetlen emberpusztítást végzett a kor fejlett világán belül, amihez, ha nem is méreteiben, de arányaiban a keresztes háborúkat, és a Harmincéves Háborút kivéve, nem volt példa. A harcterek emberpusztításában a csúcsot a géppuskák és ágyuk tüze ellen indított gyalogrohamok jelentették. Ez a géppuskatűz szemérmetlen formája volt a feleslegesnek tartott proletárok és parasztok pusztításának. A második világháborúban pedig a hátország lakosságának pusztítását a bombázások emelték a modern technika csúcsára.

Még a társadalomtudományok sem vallják be, hogy a két világháború emberpusztítása azon alapult, hogy a tudományos és technikai forradalom következtében a képzetlen munkaerőben óriási felesleg keletkezett. Ha nem is teljesen tudatosan, de ösztönösen az emberfeleslegétől akart a társadalom megszabadulni.

A háborúk formájában történő emberirtások mellett az emberiség történetén végigvonulnak a békés módon folyók is. Az ipari forradalmat követő kivándorlás volt a Nyugat történetében a páratlan példája annak, hogy békés eszközökkel is le lehetett vezetni a feleslegessé vált népességet. A tőkés társadalom munkanélkülisége még katasztrofálisabb következményekkel járt volna, ha nem vándorol ki több tízmillió ember.

Az erkölcsbe leginkább ütköző emberirtásban pedig az európai civilizáció a zsidóság szervezett megsemmisítésével jutott a csúcsra.

Óriási erőfeszítést tettek az emberölés hatékonyabbá tétele érdekében. Az államok kialakulása óta a politikai hatalmat szinte csak a hadászat technikai fejlesztése érdekelte. A hadviselés volt az egyetlen terület, amiben a politikai elit támogatta az újabb módszerek bevezetését. A hadviseléstől eltekintve az élet minden vívmánya, mai szóval, magánkezdeményezésből történt, és nem kapott központi támogatást.

A háborúk közvetlen emberpusztításai csak másodlagosak voltak az általuk okozott nyomor, és a fertőzések által okozott halálozáshoz képest. A történelemben csak a csaták0 veszteségeit hangsúlyozzák, az általa közvetve okozott, annál sokszorta nagyobb halálozást meg sem említik.

III. Az erőforrások pocsékolása.

Minden osztálytársadalom szervezetten állt szembe a termelés hatékonyságának növekedéssel, a megtermelt javak jelentős hányadát pedig elpocsékolta.

Minden, a jólétit megelőző, társadalom közös tulajdonsága volt a termelés és fogyasztás korlátozása. Ez is mindig ösztönös, soha nem tudatos, társadalmi cselekvés volt. A tudat ennek az ellenkezőjét diktálta volna, a társadalom azonban ezzel ellentétesen, az érdekében cselekedett.

Ismereteink szerint már a legkorábbi osztálytársadalmak is intenzíven gyakorolták mind az erőforrások növekedésének visszafogását, mind a megtermelt javak irracionális célú felhasználását, sőt megsemmisítését.

A termelés korlátozásának általános, és minden kultúrában alkalmazott formája volt a munkatilalmi napok szigorú betartása. Egyetlen vallás sem tekintette bűnnek a tétlenséget, de minden vallás súlyos bűnnek minősítette az ünnepeken való munkát. Tették ezt annak ellenére, hogy ezt az elősírást szigorúan soha nem lehetet betartani. Az ételeket el kellett készíteni, az állatokat meg kellett etetni. Ezért aztán a házkörüli munkát nem érinthette keményen a munkatilalom. Ezzel szemben számos vallási szertartást a munkanapokon is be kellett tartani. A munkától való rendszeres elvonás alól már bizonyos kivételt jelentett a nyugati kereszténység, amelyik a szerzetesek számára az „imádkozzál és dolgozzál” jelszót adta ki. A kettős parancs azonban még itt sem vált egyenrangúvá. Az imádkozás elmulasztása sokkal súlyosabb vétség volt, mint a munkátlanság. Aki mindig csak imádkozott, istennel beszélgetett, lehetett szent a nélkül, hogy dolgozott volna. Ezzel szemben elkárhozott az, aki egyetlen ünnepnapon ünneplés helyett dolgozott.

Ami a legértékesebb, annak feláldozása. A saját gyermek, a legbecsesebb termék, és állat feláldozása szinte minden kultúrában jelen volt. Ezt csak azzal magyarázhatjuk, hogy a vallási elvárások ösztönösen a minőségi szelekció ellen irányultak. Ez a kívánalom azonban lassan teljesen elkopott, az újkori vallásokban már alig játszott szerepet.

A munkaigényes technológiák védelme. A munkavégzés előírásait akkor is be kellett tartani, ha azon javítani lehetett volna. Ez általánosan jelentkezett abban, hogy a termelés módjára a tradíciók vigyáztak. A munkafolyamatokat úgy kellett betartani, ahogyan azt az elődöktől átvették. Minden fontos találmányt az istenektől tanulták meg. Az ember ne találjon ki semmit, mert úgy jár, mint Prometheus, akire a tűz hasznosítása miatt örök kínszenvedés szabtak ki az istenek.

A termelés visszafogásának legáltalánosabb formája a köznapok használati tárgyainak dekorálása volt. A görög kultúrában például a mindennap használt edényeket is díszítették. A gazdagon díszített népviseletek is ezt az ösztönös célt szolgálták.

A minél nagyobb munkaigényre törekvés fennmaradt formájának tekintem a nyugti-európai feudalizmus céh-rendszerének munkavégzési előírásait is. Ezek arra szolgáltak, hogy a munkaigényes technológiák fennmaradjanak, hogy az iparosok ne tudjanak egyre több terméket előállítani, és piacra vinni.

A kincsképzés. Minden olyan kultúrában, amelyikben a természeti adottságok a fentiek ellenére is megengedték volna az életviszonyok javítását, az erőforrásaik jelenős hányadát kincsképzésre, azaz a fejlődést nem szolgáló célokra fordították. A mai ember csak ámuldozik azokon az építményeken, műkincseken, amelyeket már az ősi kultúrák is létrehoztak, majd az osztálytársadalmak e téren is, tovább léptek előre. Érhetetlennek tűnik az osztálytársadalmak azon mániája, amivel a munkaerő jelentős hányadát vonták el a termelésből azzal a céllal, hogy az anyagi jólét szempontjából értelmetlen kincseket hozzanak létre. Jellemzésül elég felhozni három példát:

- Az első osztálytársadalmak egyike az egyiptomi, a történelmét azzal kezdte, hogy az emberek tízezreivel piramisokat épített. Ez az építkezési mánia, minden osztálytársadalomra jellemző maradt.

- A nyugat-európai kultúra alig lépett a magasak közé, olyan templomépítési mániába fogott, ami az óta is példátlan. Láttam olyan francia kisvárost, amelyik olyan katedrálist épített, amiben több kő, és sokszorta több munka testesült meg, mint a lakosok összes házában.

- Még száz ével ezelőtt is, néhány kultúrában olyan mennyasszonyi kelengyét kellett készíteni az esküvőig, aminek csak a dekorációja, díszítése közel tíz év munkáját emésztette fel. Ennyi munkaidőt felemésztő örökségre a mai gazdag társadalmakban is legfeljebb egy nagyon szűk réteg számíthat. Itt jegyzem meg, hogy ez a nagyon drága kiházasítási eljárás végső célja az volt, hogy minél kevesebb lány legyen a családban. Azaz ez is a népszaporulat fékezését szolgálta.

IV. A tudásvágy bűn.

A zsidó keresztény nyugati kultúra a tudásvágyat tartotta az eredendő bűnnek. A görög mitológiában a legkegyetlenebbül megtorlott bűnnek a tűz, vagyis a legnagyobb emberi találmány ellopása volt. A közelmúltban láttam egy pompeji falfestményt, ami azt ábrázolta, hogy egy félistennő Herkulest arra csábította, hogy szakítson almát a tudás fájáról. A találmányokat minden kultúrában isteni eredetűeknek, az ember tudásvágyát pedig bűnnek tekintették. A kereszténység a Megváltó eljövetelét azzal indokolja, hogy az isten fiának kellett az emberiséget megszabadítani az eredendő bűntől, a tudásvágytól.

Nem ismerünk olyan kultúrát, amelyik nem a tradíciók elsőbbségét hangsúlyozta, a jobb megoldások keresőivel szemben.

A fenti négy általánosan alkalmazott társadalmi viselkedés a szaporodás fékezését szolgálta. A természet nem ismer egyetlen másik fajt, amelynek életét a saját túlszaporodása elleni védekezés ennyire jellemzi. Az ugyan előfordul, hogy néhány csúcsragadozó adott alkalmakkor a kölköket megöli, de ez soha nem válik jelentőssé, ezt csak az alkalom szüli. Az ember az egyetlen olyan faj, amelyik nagy súlyt helyez arra, hogy embertársait pusztítsa. Nem ismerünk olyan másik fajt, ami elsődleges feladatnak tekinti a fajtatestvérei elpusztítását.

Márpedig, ami egy faj jellemző tulajdonsága, az érdekét szolgálja. Ami ellen minden társadalomnak védekezni kellett, az emberi faj alapvető érdeke volt. Vagyis az emberiség érdeke volt az önpusztító buzgalma.

Miért vállalta magára minden társadalom a túlszaporodás elleni védekezést?

Az emberi faj a biológiai fejlődésben, agyának köszönhetően, olyan nagy ugrást jelentett, ami arra kényszeríttette, hogy a fejfejlődés történetében rövid időre, mintegy ötezer évre, erőszakosan fékezze a túlnépesedését. Az ember örökölt szaporodási ösztöne olyan erős és hatékony, hogy időlegesen, a fajfejlődésben pillanatnak számító rövid időre, elsődleges feladatának tekintette, szaporulatának közvetlen és közvetett lecsapolását. Azt kell megállapítanunk, hogy a homo sapiens a fajfejlődésben szellemi képességével ugyan tett nagy ugrást előre, a szaporodási ösztöne azonban nem mérséklődött ennek megfelelően.

Az embernek a rendkívül fejlett agya tette lehetővé, hogy a külső veszélyekkel szemben alkalmazkodó képességével védekezzen. Ennek köszönhetően, újabb és újabb életteret biztosított magának. Ez jellemezte eddig életének kilencvenöt százalékát.

Az utóbbi, mintegy ötezer évben, már a munkájával hasznosította a természeti környezetét. (Ne tévesszük szem előtt a tényt, hogy az emberiség egésze nem együtt haladt a fejődési úton. Még ma is vannak gyűjtögetők. A jelenlegi emberiség többsége még az osztálytársadalmak színvonalán, vagy még azon sem él. Ezek a fejlődésbeli különbségek, mint látni fogjuk, az ipari forradalmat követő háromszáz év során egye gyorsabban differenciálódnak.

A homo sapiens abban is unikum, ahogyan szaporodott. Az előemberek több millió év alatt képtelenek voltak elszaporodni, térben jelentősen elterjedni. Annak ugyanis nyoma volna, ha valamelyik előemberfaj jelentős számban élt volna. Mindegyik biológiai elődünk faji ritkaságnak számított az emlősök világában. Nem fejlődött, pedig erre sok százezer év állt rendelkezésükre. Ezzel szemben az ember röpke ötvenezer év alatt szinte a földünk minden táján elterjedt. Az utóbbi ötezer év során pedig egyre gyorsabban, száz éve elképesztő gyorsan szaporodott. Ma már azzal kell számolni, hogy rövidesen negyven év múlva kilencmilliárdan leszünk. Az elképesztő térbeni és számbeli szaporodás annak ellenére történt, hogy az embert főleg az ember pusztította, hogy a fent említett, minden társadalomra jellemző, négy módon szervezetten harcolt a túlszaporodása ellen.

Itt említem meg, hogy az emberi beavatkozás következtében néhány, céljaira hasznosított faj, háziállat, még az embernél is nagyobb létszámnövekedést ért el. Az utolsó száz évben nemcsak az emberek száma nőtt meg robbanásszerűen, hanem néhány haszonállaté is.

NEM VOLT MÁS ÚT

Mi lett volna az emberi faj sorsa, ha nem vállalja magára a szaporodásának féken tartását?

Olyan túlszaporodás, ami a fajta létét veszélyeztette volna. Az előálló helyzetet nem is lehet modellezni, elképzelni. Minden esetre egészen másként aligha alakulhatott volna fajunk története.

Az emberi fajnak átmenetileg magára kellett vállalnia létszámának korlátozását.

Miért vált az ember túlszaporodó fajjá?

A. Az agya, az elődeihez képest, akkora ugrást jelentett, aminek köszönhetően a természetes ellenségei nem fékezték le kellő mértékre a szaporodását. Az előemberek leglátványosabb ellenségei a nagy ragadozók voltak. Ezekkel szemben előbb a tűz, majd az emberi agy által kitalált fegyverek nyújtottak a hathatós védelmet. Teljesen hamis az a felfogás, hogy az ember szinte kezdettől fogva fegyverével védte magát a nagy ragadózókkal szemben, majd azzal vadászott rájuk. A helyzet fordított volt, a nagy ragadozók vadásztak az emberre, és ez ellen sokáig az ember által hasznosított tűz ezerszer nagyobb védelmet jelentett, mint a kezdetleges fegyverei.

Ebben a tekintetben a fordulatot csak alig pár száz éve, a lőfegyver megjelenése hozott. Ma már a kocavadász is nyugodtan vadászgathat az afrikai nagyragadozókra.

Az ember számára a kórokozók a ragadozóknál is sokkal nagyobb veszélyt jelentettek, és sokkal nehezebb védekezett velük szemben. Az emberiség ezekkel szemben, szinte a jelenkorig, igen kevés eredményt ért el, még ma is ezek okozzák a legtöbb idő előtti halált. Nem ismerek számokat, tudtommal ilyen kíséret sem történt, de feltételezem, hogy százszor, esetleg ezerszer annyi ember halt meg fiatalon a fertőző betegségek, mint a fegyverek által. Indokolt volna, hogy a történészek a betegségek történelemformáló szerepével többet foglalkozzanak. Ezek ugyanis nemcsak a legnagyobb halálokozók voltak, de számos kultúrát is elpusztítottak. Ki figyelt fel arra, hogy az embernek kicsi a betegségekkel szembeni ellenálló képessége. Ez két okból fakad:

- A homo sapiens nagyon fiatal faj, nem volt ideje kialakítani a kellő immunitását, másrészt térben annyira szétszóródott, hogy csak az életterének megfelelő immunitása fejlődött ki. Az ismert, vadon élő fajok mindegyike sok millió éve él a természeti környezetében, ezért kialakult az ott jellemző fertőzésekkel szembeni immunitása. Jellemző módon, nemcsak az ember, de a háziállatai sem rendelkeznek kellő immunitással, azok is tömegesen pusztultak, és még inkább pusztulnának ma is, ha az ember nem tudná megoldani a fertőzésük elleni védelmüket.

- A történész számára talán még érdekesebb az a jelenség, ami az egymással ritkán érintkező kultúrák eltérő immunitásából fakadt. Az a tény, hogy az emberek a múltban, térben nagyon izoláltan éltek, még egy kultúrán belül is kicsi volt a térbeni mozgásuk, azzal járt, hogy néhány ezer év alatt kialakult a lakóhelyükön jellemző fertőzések elleni immunitásuk. Ha azonban más térségébe kerültek, az ottani fertőzések ellen nem volt védelmük, gyorsan pusztultak.

Számos történelmi sorsfordulónak az immunitás hiánya volt az oka. E tekintetben a népvándorlások, a távolsági kereskedők jelentették a fő veszélyforrást. Minden bizonnyal az emberiség történelmében a legnagyobb kultúrapusztítást Amerika meghódítása okozta. Az Európából behozott, ott már viszonylag veszélytelennek tőnő betegségek néhány generáció alatt kipusztították az őslakosság nagy többségét.

B. Képes volt kialakítani a nagyon eltérő természeti környezetben is a kielégítő életfeltételeket. Az ember történelmének első kilencvenöt százalékában az állandó, de lassú szaporodás azzal valósult meg, hogy képes volt életterét szinte minden természeti környezetre kiterjeszteni. A gerinces fajoknál nem ismerünk példát arra, hogy a legkülönbözőbb éghajlati és természeti körülmények között képes volt magának megfelelő életkörülményt, életmódot teremteni. Az ember ezt a feladatot gyorsan, és eredményesen megoldotta. Az emberre, eddigi életének nagyobbik felében, nem vonatkozott a minden más fajra jellemző túlszaporodási korlát, hogy elfogyott az élettere. Ha elfogyott, másik életteret keresett. Néhány tízezer év alatt földünk szinte minden természeti környezetében képes volt berendezkedni. Ezt a legkülönbözőbb környezethez való alkalmazkodási képességét is az agyának köszönhette.

Az ember az emlősök világában példátlan térbeni dinamikát mutatott azáltal, hogy képes volt szinte minden természeti környezethez alkalmazkodni. Az első nagy agrárforradalmakat megelőzően, azaz az emberi faj eddigi életének első kilenctizedében, sok tucat, talán több száz, olyan kultúra jött létre, lényegében egymástól függetlenül, amelyek között alig volt fejlettségbeli különbség. Az ősi kultúrák között számottevő különbség alig volt a várható élettartamban, az állandó éhezésben, az éghajlatnak való kitettségben. Ezt azért kellene hangsúlyozni, mert a mai ember csak azt látja, hogy ezek tekintetében milyen óriási különbségek jöttek létre a közelmúltunkban. Ez nagyon új jelenség, az emberiség életének még az utolsó, egyetlen százalékra sem terjed.

A mai emberben nehezen tudatosul, hogy a korábbi történelem során az emberek mindenütt egyformán szegények és rövid életűek voltak. Mai szóhasználattal azt mondhatnánk: az egy laksora jutó nemzeti jövedelem nagyságát tekintve a kultúrák között alig volt különbség. Ezt a viszonylagos homogenitást az magyarázza, hogy minden ősi kultúrában a népsűrűség mindaddig növekedett, ameddig a természet ajándékainak adott mennyisége még elviselte.

Az ember tehát genetikailag olyan képességekkel rendelkezett, amelyek lehetővé tették, hogy önerőből, viszonylag nagyon gyorsan, kialakítsa a természeti környezetnek megfelelő kultúráját. Az agyának köszönhetően, szinte minden földrajzi környezetben nemcsak képes volt megteremteni az életfeltételeit, hanem ott a többihez hasonló minőségű, és színvonalú, de a környezethez eltérő módon igazodó kultúrát, viselkedési módot alakított ki.

Az emberi faj eddigi történetének mintegy kilencvenöt százaléka szinte csak azzal telt el, hogy a létszáma csak úgy növekedhetett, hogy az életterében nem egyre sűrűbben élt, hanem azzal, hogy szinte minden természeti környezetben elterjedt, és ott különböző módon rendezkedett be. Tehát a viszonylag lassú létszámnövekedést sem azt tette lehetővé, hogy az adott térségét egyre hatékonyabban használta ki, hanem az, hogy újabb és újabb területet hódított meg.

A FAJ ÉRDEKE SÉRTETTE AZ EGYÉNÉT

A történészek még ma is csak azt kutatják, miért nem lett az állam nagyobb, hatalmasabb, maradandóbb. A lelkiismeretesebbek pedig azt boncolgatják, hogyan kellett volna elkerülni a történelem négy nagy „bűnét”, „tévedését”, a kizsákmányolást, az emberpusztításokat, az erőforrások pocsékolását, és a tudás elfojtását. Vagyis a társadalomtudományok, azon belül a történészek, kétségbe vonták az emberi faj eddigi történetének logikus voltát, a jellemző, de általuk irracionálisnak tartott, viselkedési normák objektív okait. Az emberiség eddigi történetét eltévelyedések, hibák és bűnök halmazának fogták fel. Ezzel felrúgták minden tudomány alaptörvényét, hogy ami általános, törvényszerű. Ezért minden faj életmódja megfelel érdekének.

Ami az emberi faj életében jellemző volt, az emberi faj érdekének megfelelt, és annak objektív oka volt, és van.

Ma már ugyan a modern tudomány és erkölcs az emberi társadalom természetes igényének, sőt érdekének tekinti, hogy az emberek jobban, és tovább éljenek, ennek érdekében használják az eszüket, és ne öldössék egymást. Ez az elvárást a múltunkra is kiterjeszteni ugyan szép és nemes, de semmi köze nem volt az emberiség korábbi, és semmi köze nincs az elmaradt világ mai érdekéhez. Nem veszik tudomásul, hogy az emberi faj érdekei, egészen a jelenkorig, a mai fejlett társadalom érdekeivel ellentétesek voltak, és az elmaradt világban ma is ellentétesek.

Az egyén, illetve a közösségek, és a faj érdekellentéte különösen az osztálytársadalmakban élesedett ki. A csúcspontját pedig a tőkés demokráciákban érte el, és vált a többség számára elfogadhatatlanná. Ezzel is magyarázható, hogy ebben jelent meg a legerősebben az osztálytársadalmakban általános négy „bűn” elleni lázadás.

- A szegények kizsákmányolása.

- A fegyveres népirtás, azaz a háború.

- Az erőforrások pocsékolása.

- A tudásvágy elnyomása.

A társadalomtudományok azonban máig sem jutottak el odáig, hogy mi volt a négy társadalmi „főbűn” objektív oka.

A társadalom elemei mindig törekedtek a nivelláltabb jövedelemelosztásra, védték az életet, annak meghosszabbítására törekedtek, igyekeztek minél több jövedelmet termelni, azzal racionálisan gazdálkodni, és vágytak a tudásra, a jelenségek okának megismerésére. A többség ezen elvárásaival szemben társadalmi síkon azonban minden másként történt, mint amit az egyéni céloktól el lehetett volna várni.

A társadalomtudományok szerint a társadalmi érdek nem más, mint az egyedek érdekeinek összessége. Ebből következett: minden, ami eddig a társadalom életét jellemezte, hibás volt, mert nem az egyének, családok közvetlen érdekét szolgálta. A társadalomtudósok szerint. ezért kellett volna az emberiség eddigi életútját másként alakítani.

Az fel sem merült, hogy az érdekkapcsolatot esetleg meg kellett volna fordítani: A társadalmakban a faj érdeke az elsődleges, az egyén érdekeit ahhoz kellett igazítani. Ha az egyének, a részek érdekei szabadon érvényesülhettek volna, a faj, azon belül az egyének sorsa még tragikusabban alakul. Ez azt jelenti, hogy a részek érdekérvényesítése sértette a faj érdekeit.

Lényegében ezen az állásponton álltak, természetesen nem elvi alapon, hanem önérdekből, az uralkodó osztályok. Azt hirdették, hogy az ő osztályérdekük felel meg a társadalom érdekeinek, és ezért a többség igényét nem szabad érvényre juttatni. Az uralkodó osztály érdekének kikényszerítésére minden eszközt megengedettnek tartott.

De nemcsak az egyén és a család érdeke állt szemben a fajéval, hanem a népeké is. Minden nép a többi rovására akart terjeszkedni. Azt még a történészek sem vetik fel, hogy népük, államuk igazságtalanul, az emberiség érdekét sértő módon járt el, amikor hódított, amikor magának előjogokat követelt magának. Márpedig, a társadalomtudománynak az emberiség érdekéből kellene kiindulni, tekinteni elsődlegesnek, és csak ennek keretei között keresni a nép, az ország, a település, a család és az egyén érdekét.

A történelemben végig az volt a jellemző, hogy a hatalom érdekeit tekintette elsőlegesnek. Ebből a társadalomtudománynak azt kell leszűrni, hogy általában az uralkodó osztály képviselte a társadalom érekét. Nem ismert a tudomány a fajok életében olyan erőszakot, kegyetlenséget, amit nem fogad el, mint a faj érdekének szolgálatát. Ennek ellenére a legjobbak erkölcse az uralkodás módszereit soha nem fogadta el. Az erkölcsi elvárásuk ugyan megfelelt a többség közvetlen, vélt érdekének, de a faj érdekeit sértette, ezáltal hosszú távon az egyéneknek is ártott. Az egyén, a család, a törzs, a nemzet ugyan mindig jobban akart élni, de ezt a faj érdeke nem engedte meg. Az osztálytársadalmak szintjén az emberiség érdeke az életszínvonal mesterséges visszaszorítását, az emberirtást, az erőforrások pocsékolását, és az új gondolatok elnyomását követelte meg.

Az emberi faj életének azon szakaszában, amikor az osztálytársadalmak az általánosak nagy ellentmondása: Az egyén, a közösség mindig jobban akar élni, az emberi faj érdeke azonban azt követelte meg, hogy a nagy többség létszáma ne növekedjen mindaddig, amíg az emberek nem lesznek olyan gazdagok és képzettek, hogy már nem szaporodnak. Egészen a jelenkorig az emberi faj érdeke nem engedte meg, hogy az egyének akár csak olyan jól is éljenek, amilyent már képesek lettek volna maguk számára biztosítani. Ez esetben azonban túlszaporodtak volna.

Mi bizonyítja ezt a kegyetlen igazságot?

Mindenek előtt az, hogy a fenti négy korlátozó módszer az emberiség eddigi történetének általános jellemzője volt. Mivel nem ismerünk olyan kort, amiben az erőforrások jelentős résztét nem vonták el a lakosság szegény többségétől, amelyben nem voltak emberirtó háborúk, amelybe nem pocsékolták az erőfásokat, és amelyeikben nem nyomták el a tudást, el kell fogadnunk, hogy ezek az emberi faj érdekét szolgálták. Tudománytalan azt állítani, hogy ezeknek az általános jelenségnek nem volt objektív oka, hogy ami minden osztálytársadalomra jellemző volt, az aberráció, a faj érdekének megtagadása volt.

A társadalomtudományoknak abból kell kiindulniuk, hogy az emberiség történelme, akárcsak minden más fajé, objektív okokból alakult úgy, ahogyan alakult. A tudomány feladta annak feltárása, hogy mi volt az emberiség eddigi történetét jellemző viselkedés oka.

III. AZ EGYÉN ÉS FAJ ÉRDEKE AZONOS

Az emberiség hatoda ma már az osztálynélküli társadalmakban él, amelyekben nem jellemző a túlszaporodás. Mondanivalóm szempontjából tehát ezzel nem kellene foglalkozni, de mivel a múlt megértéséhez nagyban hozzásegít a jelen működési szabályainak ismerete, részletesebben foglalkozom vele

TERMÉSZET, ERKÖLCS, TUDÁS, TEHETSÉG

Az osztálynélküli társadalmakban négy új, eddig fontosnak nem tartott tényező jelenti a szűk keresztmetszetet, a természet, az erkölcs, a tudás és a tehetség. Másként fogalmazva: A modern társadalmaknak a természettel, az erkölccsel, a tudással és a tehetséggel szembeni igénye úgy megnőtt, hogy nem elégíthető ki.

A természet. A jövő társadalmában jellemző lesz az emberek kielégítetlen természet utáni vágya. Az ember természethiánya elsősorban két okból fog jelentkezi: egyrészt a túlnépesedésből, másrészt a nagyfokú urbanizációból.

Egyelőre a modern társadalom nagyon magas fokon urbanizált. Különösen igaz ez a világ egyre jobban lemaradó nagyobbik felére, de még a fejlett világban is, a viszonylag későn elfoglalt térségekre, amelyek mögött nem áll több ezer éves kulturális múlt. Ennek klasszikus példája Kalifornia, Kanada és Ausztrália. Ezek sokmilliós nagyvárosokban ugyan kedvezőek a társadalmi munkamegosztás technikai feltételei, de megoldhatatlan az ott lakók közvetlen természetigénye, és erkölcse. Ezzel szemben, a gyorsan túlszaporodó világban a sokmilliós nagyvárosok társadalmi csődöt jelentenek. Ahogyan Európában a francia forradalommal elkezdődött forradalmak fészkei a kor nagyvárosai voltak, úgy lesznek méreteiben, és brutalitásukban nagyságrenddel nagyobb forradalmak az elmaradt világ sokmilliós nagyvárosaiban. Ezek méreteiről egyelőre fogalmunk sem lehet.

A ma élő emberek kilencvenkilenc százalékának az ősei, legfeljebb az utolsó néhány generációtól eltekintve, a természetben éltek. Ezért a természettel való kapcsolatot ugyan a technika képes kikapcsolni, sőt a nagyvárosokban nem is tudja biztosítani, de mivel több ezer generáción keresztül genetikailag bekódolódott a természetigény, ezt kiirtani sem lehet, a természettől teljesen elszakított emberek többsége nem maradhat mentálisan egészséges. Ezért a nagyvárosi emberek természetéhsége egyre nagyobb lesz, és ennek kielégítése érdekében hajlandó lesz egyre több áldozatra. Ezt a fejlett világban dinamikusan fejlődő turizmus, a háziállatok tartása, és a kertkultúra jól jelzi. Már ma is a turizmussal több jövedelem áramlik a kevésbé fejlett, kellemes éghajlatú délre, mint amennyi a tőkepiacon keresztüli befektetés. A fejlett világ gazdagjai sokkal többet költenek a háziállataikra, virágra, kertre, mint amennyiből a világ nagyobbik felén az embereknek meg kell élni.

Ezek után térek rá a másik három kielégíthetetlen igényre. Metodikai szempontból a sorrendet megfordítom és az erkölcsöt tárgyalom utoljára.

Látni kell, hogy a három igénynek nem az összege, hanem a szorzata jelenteni a kielégítettség mértékét. Azaz mindhárom tényező mindegyike növeli, illetve csökkenti a másik kelttő hatékonyságát.

Vegyük röviden sorba a három tényezőt.

A tudás és tehetség. A tudás alatt a tárgyi, szakmai ismeretet kell érteni. A képességtől függ a tudás hasznosításának hatékonysága. A két fogalmat egyre inkább nem lehet külön tárgyalni. A tudás mit sem ér tehetés nélkül, és a tehetség pedig tudás nélkül. Ráadásul nem az összegüket, hanem a szorzatukat kell mérni.

Nemcsak a közgazdaságtan, de általában a társadalomtudományok is, a tudást a képzettséggel, azaz az iskolázottsággal méri. Ez azért hiba, mert minél nagyobb a képzettség, annak értéke annál inkább attól a képességtől, tehetségtől függ, amire rárakodott. A tudás társadalmi hasznát a képzettség és a tehetség szorzata fejezi ki. Vagyis, minél nagyobb a tudás, annál fontosabb, hogy milyen képességgel társult, és fordítva, minél nagyobb a tehetség, annál értékesebbé válik annak magas szintű kiképzettsége. Ezt az összefüggést az élet minden területen igazolja, a társadalomtudomány mégsem eléggé számol vele. A modern társadalom számára nincs fontosabb feladat, mint a tehetségek feltárása, és azoknak megfelelő kiképzése. Ehhez képest minden más politikai feladat távlati hatása másodlagos. Ezt fejezi ki az állítás: A modern társadalomnak elengedhetetlen szüksége van a nagyfokú vertikális mobilitásra, azaz a tehetségek felemelkedésére.

Az osztálytársadalmaknak legnagyobb fogyatékossága, hogy nem felel meg a társadalom vertikális mobilitás igényének. Minél fejlettebb, annál inkább csak a vertikálisan és horizontálisan mobil társadalom lehet versenyképes.

Az erkölcs. A történelem tele van olyan bölcsességgel, ami az erkölcs jelentségét hangsúlyozza. Az élet azonban ezt korábban soha nem igazolta. Ez első a tőkés osztálytársadalom volt az első, amiben az erkölcs fontos társadalmi értékké vált. Max Weber mutatott rá elsőként arra, hogy a tőkés ipart csak a puritán erkölcsű népek tudják világszínvonalra emelni. Vagyis: a társadalmi fejlődés élvonalába csak bizonyos erkölccsel, értékrenddel, morállal lehet felemelkedni. Ezt az élet az óta igazolta. Ma csak olyan népek vannak a világ fejlett ötödében, amelyek erkölcsét többé-kevésbé a puritanizmus jellemzi.

Az erkölcs minősége azonban csak a jelenkor fejlett társadalmiban vált alapvető tényezővé. Ennek ellenére, a közgazdaságtudomány még mindig nem vette tudomásul, hogy a gazdasági siker elsődleges záloga a kor technikai feltételeihez jobban igazodó erkölcs. Minél fejlettebb a munkamegosztás, annál fontosabb az erkölcs gazdasági szerepe. A fejlett világban ma már minden más, a közgazdaságtanban fontosnak tartottnál, fontosabb.

Témánk szempontjából térjünk vissza a másik két tényezővel való kapcsolatára. A társadalom szellemi vagyona a tudás, a tehetség és az erkölcs szorzata. A szorzat első két tagja pozitív, mivel abszolút számok, az értékük nullától megy felfelé. Az erkölcsnek azonban előjele van, mivel lehet jó, és lehet rossz, azaz pozitív és negatív. Ebből azonban igazolódik egy általános tapasztalat: a szorzat előjele, vagyis a szellemi vagyon értékének előjele, az erkölcsével azonos. A tudás és a képesség csak akkor jelent társadalmi értéket, ha jó erkölccsel társul. A társadalom legkárosabb tagjai azok a rossz erkölcsűek, akik sok tudást szedtek fel kiváló képességük mellé.

Összegzés: A fejlett társadalom elsődleges feladata a képzés, a tehetségfeltárás és az erkölcs fejlesztése.

ÚJTÍPUSÚ TÁRSADALOM

A 20. század végére az emberiségnek a nyugati puritán civilizációhoz tartozó része, bárhol élt a világon, valamint a mediterrán térség, vagyis annak a Lisszabon – Róma vonaltól északra elterülő része, és a távol-keleti konfuciánus térség, egyelőre Kína kivételével, össznépi társadalmakban élnek, amelyek alapvető minőségi változást jelentenek az osztálytársadalmakkal szemben.

Az emberiség Hatoda ma már olyan társadalmakban él, amelyben:

1. A gazdagok adóznak, és abból jelentős hányadot a szegényeknek osztanak vissza.

2. A fejlett társadalmak között megszűnt a háborúskodásban való érdek.

3. A társadalom igyekszik az erőforrásokkal racionálisan gazdálkodni.

4. A tudás, az emberek képességének kifejlesztés lett a legfontosabb társadalmi feladat.

Szeretném hangsúlyozni, hogy a feni négy mellett számos más téren is minőségi fordulat történt, ezt a négyet tartom a legfontosabbnak abból a szempontból, mert ezekben történt az osztálytársadalmakhoz képest telje fordulat. Kiemelhettem volna még számos más ismérvet is, de ezeket a mondanivalóm szempontjából nem tartom fontosnak.

A mellőzött változások között példának azt hozom fel, hogy minden korábbi társadalomban a szegények dolgoztak többet, ma a társadalom elitjének munkaideje, és munkaintenzitása magas, a gyenge minőségűek pedig példátlanul keveset dolgoznak. A gazdagoknál a munka alig lépte túl jobbaknál a tudományos és művészeti passziót, a nagy többséget pedig a hataloméhsége terelte a politikai és katonai feladatok elvégzésére. A jelenkori fejlett társadalmakban a munkaképes korosztályon belül a társadalmi elit dolgozik a legtöbbet, a társadalom minőségi és jövedelem szempontból alsó ötöde pedig a legkevesebbet.

Felvetődik a kérdés:

Miért vált szükségessé a korábbi társadalmi munkamegosztás megfordítása?

A sommás válasz:

Minden osztálytársadalmat a túlszaporodás elleni szervezett védekezés jellemezte. A jelenkor fejlett társadalmaiban pedig, az életkor két-háromszorosára való növekedése ellenére, sincs természetes népszaporulat.

A jelenkor fejlett világában a népszaporulat megszűnése annak ellenére következett be, hogy a fent említett négy fék nemcsak megszűnt, de ellenkezőjére fordult. Kiderült, hogy a gazdag és képzett ember már nem túlszaporodó.

Annak ellenére, hogy a múlt század dereka óta a világ élvonalába tartozó fejlett társadalmak az emberisé életében alapvető minőségi változást hoztak, még az érintett tudományok számára sem tudatosult ez.

Az emberiség történetében új szakasz kezdődött el.

Az osztálytársadalmakban a túlszaporodás ellen kellett védekezni. Ez a veszély csak mostanra szűnt meg. Most is csak az emberiség fejlett hatodában. Ami eddig történt, csak előkészület volt az ember kiteljesedésére. Ehhez hasonló minőségi változás nem volt, de nem is lehetett.

FAJUNK RÖVID TÖRTÉNETE

Ha a homo sapiens történelmét össze akarjuk foglalni, a következőre lehet leegyszerűsíteni.

I. A gyűjtögetés kora. Ez töltötte ki az eltelt idő kilencvenöt százalékát.

II. A termelés kora. Ez alig ötezer évre tekinthet vissza, és csak lassan terjed ki az emberiség nagy többségére. Ezen kultúrák mindegyike osztálytársadalmakban szerveződött. Az nem jelentett minőségi változást, hogy kikből állt össze az uralkodó osztály. Mindegyiket a túlszaporodás elleni védekezés jellemezte. Amit nem győzök hangsúlyozni, az emberiség öthatoda még nem érett meg a változásra, még az a sorsa, hogy továbbra is osztálytársadalomban éljen.

III. A gondolkodás kora. Ez éppen csak elkezdődött, és az emberiség hatoda. Jellemzője, hogy megszűnt a társadalom egésze, a részek, és az egyének érdeke közötti ellentmondás. Meggyőződésem szerint, még csak Kína találta meg az osztálytársadalmon való túllépés útját. A fejlett világ pedig nem képes megérteni, hogy az emberiség többsége számára még nem jöttek létre az osztálytársadalmon való túllépés feltételei. Akik ezt erőltetik, többet ártanak, mint használnak.

Annak ellenére, hogy az emberiség történetének legnagyobb minőségi változását érjük meg, nemcsak a közvélemény, de a társadalomtudomány is változatlanul tőkéseknek tekinti a jelenkor fejlett össznépi társadalmait, a minőségi megváltozásáról nem vesz tudomást.

Mi jellemzi a minőségi változást?

1. A magas kultúrák osztálytársadalmakba szerveződtek, a mai fejlettek pedig már nem azok. Osztálytársadalmak alatt az kell érteni, hogy abban nagyon kicsi volt a vertikális mobilitás. Az uralkodó osztály a lakosság tizedét sem érte el, és munka nélkül is viszonylagos gazdagságban élt. Az egyik osztályból a másikba való kerülés ritka, rendkívüli eseménynek számított. Ezzel szemben a jelenkori fejlett társadalomban a hatalmat a szellemi elit gyakorolja. Ez alatt azt kell érteni, hogy a társadalom kulturális, politikai, és gazdasági teljesítménye ettől függ, az elit hogyan alakítja az eseményeket.

A társadalom teljesítménye az elitje minőségétől, ez pedig a társadalom vertikális mobilitásától függ. Joggal mondhatjuk: Minél mobilabb a társadalom, annál dinamikusabb.

2. Korábban az adókat a szegények, ma elsősorban a gazdagok fizetik. Az osztálytársadalmakban a nagy, eleve szegény többség jövedelméből történetek az elvonások, mai szóval adók. A hatalmat gyakorló kisebbség fényűző módon élhetett. Ma az állam bevételeinek egyre nagyobb többsége a gazdagok adójából származik, amiből az államfenntartás, az infrastruktúra költségein felüli hányadból pedig első sorban a társadalom gyengéi kapnak. A társadalmi újraelosztás iránya megfordult. Eddig a szegény többségtől áramlott a gazdag kisebbség felé, ma a gazdagoktól áramlik a szegény többség felé.

3. Korábban az emberéletet, és anyagiakat közvetlenül, és közvetve pusztító, rengeteg erőforrást felemésztő háborúk voltak a jellemzők, ma a fejlett világon belül már nincsenek háborúk.

Az osztálytársadalmak erőfeszítéseik jelentős hányadát az egymás elleni háborúzásokra fordították. Éppen a fejlett világ tőkés osztálytársadalmai mentek el a legmesszebbre az egymással vívott háborúkban, és az azzal járó emberpusztításban. A történelem két legnagyobb háborúja, a két világháború a kor fejlett társadalmi közötti harc volt. A politikai vezetés nem mérte fel, hogy az egyenrangú társadalmaknak nincs már szüksége az egymás elleni háborúkra, és az ilyen egymással folytatandó háborús kalandokat a saját közvéleményükkel sem lehetne elfogadtatni.

A jelenlegi fejlett társadalmakban a fegyverkezési kiadások a korábbi tört hányadára zsugorodtak, és döntően a lemaradó világ megleckéztetésére korlátozódnak. E téren is le van maradva a tudat. Még az államok vezetői sem veszik tudomásul, hogy még ennyi fegyverkezésre sem volna szükség. A fejlettek közötti háborúk ideje elmúlt. A fejlettek mai fegyvertára olyan katonai fölényt jelent az elmaradt világgal szemben, ezért nem volna szükség a további fejlesztésre, a haditechnika állandó, gyors megújítására. Az osztálytársadalmak történetét eddig a közel azonos katonai erő jellemezte. A jelenkorban a fejlettek katonai fölénye sok százszoros lett. Azaz, nemcsak az életszínvonalban, a katonai erejükben még inkább differenciálódott a világ.

4. Az osztálytársadalmakat az erőforrásaikkal való pocsékolás, a jelenkori fejletteket a racionális gazdálkodásra való törekvés jellemezi.

Korábban az erőforrások jelentős hányadát kincsképzésre fordították. Minél szegényebb volt a társadalom, jövedelmének annál jelentősebb hányadát fordította improduktív célokra, kincsképzésre. A jelenkori össznépi társadalomban mind az egyének, mind a közösségek, mind az államok a forrásaikkal való racionális gazdálkodásra igyekeznek.

Az osztálytársadalmakban a hatalmasok fényűző, hivalkodó palotákat építettek, ékszereket halmoztak fel. Mára a gazdag világban, a jövedelmükhöz viszonyítva egyre jelentéktelenebbé vált a kincs, annak az értéke a vagyonukon belül elenyésző. Gazdagok még a luxusigényeiket is használják, élvezik.

Az osztálytársadalmakban a termelőszektor számára szinte ismeretlen a költségcsökkentére való törekvés. A nagy vagyonok birtokosai nem számoltak, nem törekedtek jövedelmük racionális felhasználására. Ma szinte a teljes gazdaságban a profit elv, vagyis a jövedelmezőség, a költségek csökkentése érvényesül.

5. Az osztálytársadalmak a tudás növekedését fékezték. A jelenkori fejlett társadalmak elsődleges feladata a tudás gyarapítása. A társadalmi fejlődésben a legmarkánsabb változást a tudáshoz való viszony jelenteti. Minden korábbi társadalomban a tudásra való törekvés bűnnek számított, a jelenkoriban erény, társadalmi cél lett.

A fejlett társadalmakban a teljesítmény egyre nagyobb hányadát a lakosság tehetséges, és képzett rétege adja. Az országok közötti versenyben az győz, amelyik a tehetségeket jobban felfedezi, és kiképzi. Az osztálytársadalom számára nem volt fontos a tehetség, az osztályok születési alapon merevedtek meg. Szinte mindenki abba a társadalmi osztályba, rétegbe, sőt szakmába maradt, amibe beleszületett. Mivel a modern társadalom teljesítménye a tehetségek feltárásától és kiművelésétől függ, a vertikális társadalmi mobilitás elkerülhetetlenné vált. Az egyének sorsa egyre kevésbé attól függ, ki hova született, hanem egyre inkább attól, milyen képessége, és azt, hogyan fejlesztette ki. Ebből fakadóan régen a jövedelmi különbségek elsősorban abból adódtak, ki melyeik osztályba született bele, ma már az egyének sorsa sokkal inkább azon múlik, hogy ki, milyen teljesítményre képes.

Leszögezhetjük: Az osztálytársadalmak négy alapvető funkciója azonos volt. Nem volt közöttük sem minőségi, sem hatékonyságbeli különbség. Mivel az osztálytársadalmak lényegében azonos feladatokat láttak el, a hatalmat gyakorló osztály megváltozása nem jelentett minőségi változást. Az uralkodó osztály lehetett a vallási klérus, a katonai vezetés, a rabszolgatartó, a földbirtokos vagy a tőketulajdonos, a tömegek életszínvonala, átlagos életkora ettől alig változott. Minden osztálytársadalomban a lakosság kilenctizede a létminimum határán élt, műveletlen, és tudatlan maradt. Mai szóval: a nép életviszonyai nem függtek attól, hogy kik gyakorolják a hatalmat. Ebből fakadóan a tömegek életszínvonalában nem volt különbség. Nincs tehát indoka annak, hogy az uralkodó osztálytól függően a társadalmi formák között minőségi különbséget keresünk. Az osztálytársadalmakban a lakosság nagy többsége, társadalmi rendszerektől függetlenül, közel azonos szinten élt.

A kapitalista társadalmak fénykorában is, az iparosodott „gazdag” ország proletárja legfeljebb kétszer akkora jövedelemből élt, mint a legkevésbé fejlett osztálytársadalom lakosságának többsége.

A jelenkorban már a fejlettek körén belül is megnőtt az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemben mért különbség. Ezzel szemben a legfejlettebb ország lakosságnak többsége az elmaradt társadalmak átlagánál, azaz az emberiség kétharmadánál, harmincszor nagyobb jövedelmet élvez.

A NÉPESSÉGNÖVEKEDÉS MEGÁLLT

Ahhoz, hogy a háborúk nélkül, az anyagi létbiztonság, és a tudás szervezett gyarapítása mellett ne szaporodjon a népesség, arra van elsősorban szükség, hogy mind a jólét, mind a tudás jusson túl egy kritikus színvonalon. Ez történt meg a tudományos és technikai forradalom után az emberiség negyedét magában foglaló társadalmakban. Megállt a népesség természetes szaporodása. Ahol ez megoldódik, ott megszűnik az osztálytársadalom szükségszerűsége.

A népszaporulat csak akkor nem fenyegeti a társadalmat, ha a lakosság magasan képzett, jómódban élő, és ismertek a fogamzásgátlás egyszerű, és biztos feltételei.

Ahol e három feltétel már adott:

1. Bármilyen tulajdonviszonyok mellett sem kerülhet sor a többségnek a hatalmi elit által történő kizsákmányolására. Sőt a jövedelemáramlás iránya szükségszerűen megfordul, a gazdagoktól áramlik a szegények felé.

2. Elmaradnak a fejlett társadalmak egymással vívott háborúi. A fejlett világon belül megszűnnek a fegyverekkel intézhető érdekellentétek. Mind a gazdasági munkamegosztásban, mind az információk cseréjében, mind a tudományban, mind az elmaradt, és túlnépesedő többség megfékezésében egyre jobban egymásra szorulnak. Minél többen integrálódnak, kooperálnak, annál gazdagabbak lesznek. A tőkés osztálytársadalmak egymással vívott háborúit elváltja a gazdasági együttműködés.

Az elmaradt társadalmak feletti uralom többé nem üzlet, hanem egyre többe kerül, abból nem többletjövedelem, hanem erőforrás elvonás származik.

Az ezredforduló történelmi tanulsága, hogy az elmaradtakat nem lehet erőszakkal sem fejleszteni, sem demokratizálni, azoktól izolálódni kell. Ennek azonban az ellenkezője történik. A fejlett világ azon fáradozik, hogy minél alacsonyabb legyen a halandóság, nem veszi tudomásul, hogy ennek az ellenzőjére volna szükség. Az elmaradt társadalmakat arra kellene buzdítani, hogy ne több gyermeket neveljenek, hanem kevesebbet, de jobbat. Ideje volna a világpolitika sarkalatos feladatának tekinteni, azt, amit Kína saját erejéből megvalósít. Csak az olyan társadalmat szabad támogatni, amelyik megállította a népesség növekedését.

3. A tudásvágyat nem elnyomni, hanem gerjeszteni kell. Minden fejlett társadalomnak előnye származik abból, ha a másikak vívmányait megismerheti. Az egyik eredménye az összes többinél is gyarapodást szül. Ennek a fő eszköze csak az lehet, ha a családokat nem a minél több, hanem a minél sikeresebb gyermeknevelésre ösztönzik. Ennek is az ellenkezője történik.

4. Mivel a jelenkori fejlett társadalomban magas mind a képzettség, mind az életszínvonal, és megoldott az olcsó és hatékony fogamzásgátlás, megszűnik a túlnépesedés veszélye. Az olcsó, és biztos fogamzásgátlásnak nemcsak a túlszaporodás elleni önkéntes védekezésben, de a nők felszabadításában is történelemformáló szerepe van.

A mai újságban olvasom, hogy az egy anyára jutó szülések száma az EU 27 országa között Lengyelországban, Magyarországon, és Szlovákiában a legalacsonyabb. Ott, ahol a katolikus egyház befolyása nagyon erős. Mikor veszi tudomásul a Vatikán, hogy a születésszabályozást tiltó dogmái, nemcsak ártalmasak, hanem hatástalanok is?

A túlszaporodás elleni védekezés legnyilvánvalóbb módja a kevesebb szülés lett volna. Tudomásunk szerint ezzel számos társadalom, számos esetben próbálkozott, de nem talált olyan módszert, ami olcsó és biztos megoldást jelentett volna. Ezt csak a politikai erőszak képes megoldani.

A homo sapiens eddigi történetének egyik fő alakítója az a tény volt, hogy az emberben genetikailag hiányzik, a legtöbb emlősállathoz hasonló szexuális viselkedés a megtermékenyítés idejére korlátozva. Sem a férfiak, sem a nők szexuális vágya nincs a nők megtermékenyülhetőségéhez időzítve, hanem folyamatos. A nők minden menstruációs szakaszban megtermékenyülhetnek, nemcsak évente egyszer, mint a legtöbb emlős esetében. Az ember nemi ösztöne nem jelentett olyan szaporodási korlátozást, mint ahogy ez az emlősállatok esetében általános, ahol mind a fogamzásképesség, mind a hímek párzási vágya időszakhoz van kötve. Az ember esetében mind a férfi, mind a nő az év bármelyik szakában viszonylag gyakori szexuális életet él, ami sok megtermékenyülést eredményezhet.

A jobb életkörülmények, és a megnőtt szabadidő következtében az emberek szexuális élete egyre gyakoribb, az életkorral meghosszabbodó lett, és az ezzel járó megtermékenyülések lehetősége nő. A jóléttel tehát nem csökkent, hanem nőtt a megtermékenyülés esélye.

MEG KELL ÁLLÍTANI A NÉPSZAPORULATOT

Amennyiben tudomásul vesszük, hogy az osztálynélküli, dinamikusan fejlődő, kizsákmányolás- és erőszakmentes társadalom kialakulásának feltétele a népszaporulat megállása, ennek útját kell megkeresni.

Mivel lehetne az elmaradó világban az elszabadult természetes népszaporulatot csökkenteni?

Az olcsó és biztos fogamzásgátlással, az anyagi érdekeltséggel, és az oktatással.

A fejlett világ minden más „áldásos” segítség csak növeli a bajt, még nagyobb népszaporulatot eredményez. Nem az ottani kizsákmányolás, erőszak és népbetegségek ellen segítséget nyújtani, hanem a kevesebb, de eredményesebb gyermeknevelés kell jutalmazni, több iskolára, és több óvszerre van szükségük.

Korábban feloldhatatlan problémát jelentett az, hogy a képzettség és az életszínvonal emelése minden társadalomban, és ma is a világ nagyobbik felén nem csökkentette, hanem növelte a népszaporulatot. A jelenkor legnagyobb történelmi problémája éppen abból fakad, hogy az emberiség többsége még ma is olyan tudati és anyagi szinten él, amin az életszínvonal emelése nem csökkenti, hanem növeli a túlnépesedést. Ezek számára még nem érkezett el a megváltás ideje. Az elmaradt társadalmakban szándéktól, politikai erőfeszítésektől függetlenül, tovább fog növekedni az emberirtás társadalmi indokoltsága, növekedni fog a kizsákmányolást, a nép nyomora, és fékezni fogják a tudás kibontakozását.

Ez ugyan nagyon kegyelten, de szükségszerű, a természet törvényei nem ismerik az erkölcscsőszök humanitását.

Az elmúlt száz év azzal okozott elképesztő túlnépesedést az egyre jobban elmaradó társadalmakban, hogy oda beáramlottak a tudománynak és a technikának a halálozást csökkentő vívmányai. Félreértés ne essék, a fejlett társadalmak vittek oda sok jót is, de azok többsége visszafelé sült el.

Az elmaradó világ számára a legnagyobb tragédiát az olcsó és hatásos gyógyszerekkel való ellátás hozta. Ezek számos korábban vezető halálokot szorítottak vissza. Vagyis a túlnépesedés fő okává váltak. Erre mondhatjuk: A pokol felé vezető út is jó szándékkal van kikövezve.

Az olcsó, korszerű fegyverekkel való ellátására nem lehet azt mondani, hogy szeretetből, jó szándékból történt. Eleve gonoszság volt fegyvert adni azoknak a társadalmaknak, amelyekben ettől függetlenül az emberirtás oka, a túlnépesedés, a múltban soha nem ismert módon megerősödött.

A népszaporulat megállításának azonban technikai feltételei is vannak. Ezeket kell odavinni.

TEHETSÉGFELTÁRÁS

A fejlett társadalom hatékonysága elsősorban azon múlik, milyen hatékony a tehetség, és képzettség alapján történő szelekció, és hogyan képes ezt az elitet motiválni, azaz minél nagyobb teljesítményre ösztönözni. Ha valaki megérti, hogy a fejlett társadalmak teljesítménye elsősorban e két igény kielégítési fokától függ, hogy a társadalmak közti versenyben az jár az élen, amelyik szélesebb rétegből meríti a tehetséget, azok számára jobb képzést és motivációt biztosít.

Hogyan érheti el a társadalom e célokat?

A számos eljárás közül hármat tartok a legfontosabbnak.

1. A társadalom minél szélesebb rétegéből kutassa fel a tehetségeket. A tehetséges utódok ugyanis szinte azonos arányban jelenek meg minden társadalmi rétegben, azok megfelelő felnevelésének, és kiképzésének feltételei azonban nagyon eltérők. A veleszületett képességének kibontakoztatása elsősorban a szülők szellemi értékétől, vagyis tudásuk, tehetségük és erkölcsük szorzatától függ. Ezért, eleve nagy előnnyel indul az olyan gyermek, akiknek tehetségesek, képzettek és erkölcsösek a szülei. Ezzel szemben a vele született tehetség éppen olyan gyakori a kevésbé képzett, kevésbé tehetséges és gyengébb erkölcsű szülők esetében. Az ilyen gyermekek képességének kibontakoztatása sokkal nehezebb, állami támogatás nélkül pedig reménytelen. Ebből fakadóan, csak az a társadalom lehet a jövőben versenyképes, amelyik szélesebb rétegéből meríti a jövő elitjét.

Ezt a feltételt a piac azonban nem képes megvalósítani, sőt ezzel ellentétesen szelektál. Ezért, a társadalomnak kell a kedvezőtlenebb családi körülményekből induló gyerekek neveléséből, képzéséből egyre többet magára vállalni.

A tehetségek feltárásának elsődleges feltétele, hogy a társadalom minél nagyobb hányada számára legyen biztosítva a vertikális felemelkedés. Ezt csak az a társadalom képes biztosítani, amiben a nemzeti jövedelem jelentős hányadát a jövedelmek nivellálására fordítják. Ez a nivellálás történhet pénzben, és természetben. Mindkét módra szükség van, legfeljebb ezek optimális aránya, kultúrától függően, más és más.

Az újraelosztás forrása a progresszív adó. Ennek összege és progressziója is a kultúra függvénye. Puritán kultúra viszonyai között nagyobb és progresszívebb az elvonás. Itt jegyzem meg, hogy az adók optimális nagysága és progressziója általában nagyobb annál, amit a közgazdászok hirdetnek. Meggyőződésem szerint, a nagyobb és progresszívebb adó jobban, és hatékonyabban szolgálja a távlati célokat.

Azt csak a gyakorlat fogja bizonyítani, hogy a visszaosztást milyen mértékben és milyen célok szolgálatában kell a hatóságokra, illetve a piacra, illetve milyen arányban kell pénzben, illetve természetben bonyolítani. Meggyőződésem szerint, az oktatást, az egészségügyet és az öregekről való gondoskodást, a magas szintű kultúra művelésének szervezését, az elméleti tudományok művelését a társadalom tudja jobban ellátni.

Mivel a piac a jelen szintjén mérhető teljesítményt fizeti meg, az általa elosztott jövedelmek egyre jobban differenciálódnak. Ezt nem szabad hatósági eszközökkel korlátozni, de a piacon keletkező jövedelemarányokat jelentős mértékben nivellálni kell, mert csak ezen keresztül biztosítható, hogy ne csak a nagyjövedelmű szülők gyermekei kapjanak magas képzést. A tehetségek ugyanis azonos arányban születnek minden társadalmi rétegben. Nemcsak a társadalom, de a képzés hatékonysága alapvetően függ attól, milyen jól sikerült kiszelektálni a magas képzésben részesülőket. Ennek feltétele a társadalom minél szélesebb rétegét érintő vertikális mobilitás lehetősége.

A jóléti állam magas adóterhét azért nem értik meg a közgazdászok, mert csak a vállalkozói érdeket tartják szem előtt. Nem veszik tudomásul, hogy a jövő káderállományának kívánatos minősége csak a piacon létrejövő jövedelemarányok erős nivellálása esetében valósítható meg.

Az angolszász országok, mindenek előtt az Egyesült Államok viszonylag kis adó, ebből fakadóan erősen differenciált jövedelemarányok ellenére is képes kielégíteni a minőségi munkaerővel szemben jelentkező igényét, mert a legkiválóbbak állandó hiányát más, főleg kevésbé fejlett országokból egészítheti ki. Ezen a módon, az Egyesült Államok a tehetségek elcsábításával jobban károsítja a nála kevésbé fejlett társadalmakat, mint a klasszikus értelemben vett kizsákmányolással. Ezen lehet botránkozni, de az emberiség egészének érdekét az elégíti ki, hogy mindenki ott dolgozzon, ott kamatoztassa képességét, ahol az a leghatékonyabb.

A jelen kor társadalmában. Ezt nem lehet, és nem is szabad korlátozni. Az áramlása ugyan veszteség azoknak, ahonnan elmennek, de ennél sokkal nagyobb nyereség az emberiségnek, ahova mennek. Ez ugyan fokozza a fejlettségbeli különbséget a fejlett és az elmaradt világ népei és országai között. Ennek ellenére az emberi faj érdeke szempontjából pozitív jelenség a munkaerő elitjének egyirányú áramlása. Ez a tudomány és a technika gyorsabb fejlődését szolgálja, aminek, végső soron, az emberiség egésze veszi hasznát.

2. A tehetségesek minél nagyobb számának hasznosítását jelenti a növekvő arányú magas fokú képzés. Minél nagyobb a társadalom tehetségigénye, annál több személy számára kell biztosítani a magas képzettséget. Nincs ugyanis olyan előzetes szelekció, olyan felvételi módszer, amit a gyakorlat megfelelően visszaigazolna. Azt kell szem előtt tartani, hogy az egyedek teljesítménye között annál nagyobb a képességüktől függő szóródás, minél magasabb a képzettség foka. Ezt a gyakorlatban tapasztalható jövedelemarányok mutatják, azok pedig azt jelzik, hogy minél magasabb a képzettség, annál nagyobb a jövedelmek szóródása. Sematikusan illusztrálva: A képzetlen munkások között az egy a kettőhöz jövedelemarány már szélsőségesnek számít, a gyakorlatban alig fordul elő. A szakmunkások esetében a legjobbaknak a gyengékhez viszonyított ötszörös keresete sem ritka. A középfokú képzettségűek körében már előfordul hogy a legjobbak keresete a leggyengébbek százsorosa. A legmagasabb képzettségűek körében az átlagos jövedelem ezerszeresét is elérhetik a legjobbak. Ezért a hatékonyság egyre inkább függ attól, mennyire lehet a legképzettebbek között válogatni.

A gyakorlat azt bizonyítja, hogy nincs olyan beiskolázási szelekció, amiben meg lehetne bízni. A beiskolázási szelekció valamit ugyan jelent, de nagyon keveset ahhoz, hogy meg lehessen elégedni vele. A diplomások között ugyan az átlagnál gyakoribb, de nem sokkal, a tehetségesek aránya. Ezért mindig sokkal több személy számára kell a magas fokú képzést biztosítani, mint amennyire majd a piac igényt támaszt. Csak akkor lesz jó az elit, ha a szelekciója nem a képzés előtt, hanem csak utána, a gyakorlatban, a piacon keresztül történhet meg.

A beiskolázásnak és az oktatásnak is törekednie kell a tehetségek válogatására, de megbízni benne nem szabad. Nemcsak a szülők, de az oktatók, és az élet minősítése között nagy a szakadék, az eredmények gyakran a fordítottak.

Itt nincs lehetőség arra, hogy a modernkor igényének megfelelő oktatás módszerét boncoljuk. Annyit azonban látni kell, hogy egyre kevésbé tehetséges oktatók keze alá kerülnek nálunk sokkal tehetségesebb diákok. Márpedig hatékonyan tanulni nem annyira a képzettebbektől, még nem is annyira az okosabbaktól, hanem a tehetségesebbtől lehet. Márpedig a modern társadalom nem képes az oktatás jelen formái mellett jelentkező pedagógusigényt tehetséges káderekkel feltölteni. Olyan felsőoktatás kell létrehozni, amihez nagyon kevés oktatóra van szükség. Ezeket pedig úgy kell megfizetni, hogy a legjobbak is vállalják.

Szingapúrban, negyven éve, csak abból lehet pedagógus, aki az évfolyamán végzettek felső harmadába tartozott. A legjobb középiskolák igazgatói pedig a nagyvállatok vezetőihez hasonló jövedelmet kapnak. Éves jövedelmük elérheti a kétmillió dollárt is.

Gorombaságot mondok, de amíg a pedagógusok érdekét az erős szakszervezetük védi, addig nem lehet oktatási eredményt hozó oktatási reformról beszélni. Tűrhetetlen állapot, hogy a rossz munkást el lehet küldeni, a rossz pedagógust nem. A munkások bérét mindenütt a teljesítményükhöz szabják, a pedagógusokét azonban attól függetlenítik.

3. A legjobbakat teljesítményük arányában kell megfizetni. A társadalom csak akkor képes növelni a teljesítményét, ha a motiváció intenzitása a teljesítménnyel arányos. Minél hasznosabb valaki, annál jobban kell motiválni.

Arra sem figyelt fel a közgazdaságtan, hogy a modern társadalmakban a legjobbak az átlagos munkaidőnél lényegesen többet dolgoznak, a munkaerő legkevésbé hatékony tizede pedig még munkaalkalomhoz sem jut, hogy a legjobbak annyit keresnek, hogy annak elköltésére nem is marad idejük, ezzel szemben a leggyengébbek jövedelme arra sem elég, hogy megéljenek. De nem minden az anyagi motiváció. Minél fejlettebb a társadalom, annál inkább felmerül a legjobbak pénzen kívüli elismerése.

A legjobbakat teljesítményük arányában kell megfizetni, és társadalmi elismerésben részesíteni, mert elsősorban a motivációjuktól függ a teljesítményük. Nemcsak a legkiválóbb menedzsernek, kutatótudósnak, karmesternek, operaénekesnek, de még a legkiválóbb bürokratának is nagyon sokat kell dolgoznia. Pedig a köztisztviselő kevés munkával is könnyen megélhet, nem annyira attól kell félni, hogy nincs a munkájának eredménye, mint attól, hogy hibázik. Márpedig a hibától való félelem a teljesítmény legnagyobb akadálya.

Minden eddigi társadalomban a hatalom, a befolyás birtokosai munka nélkül is jól élhettek, munkátlanságukból nem származott a társadalomnak kára. Ma óriási veszteség éri a társadalmat, ha a legjobbak nem dolgoznak az átlagnál sokkal többet. Ezzel szemben, minél kevésbé hasznos valaki, annál kevesebb munkára kell kényszeríteni. Ebben a tekintetben is fordult a világ. Ma a legkárosabb a rossz állami főtisztviselő. Nem a hibától, való félelemre, hanem az eredmény érdekében történő kockázatvállalásra kellene őket buzdítani.

CSALÁDTÁMOGATÁS

A modern társadalmakon belül is általános jelenség, hogy a leszakadó rétegeiben nagy a népszaporulat, sok a gyerek, a társadalom elitjében pedig kevés. Ez óriási társadalmi kárt okozó jelenség, mert épen ott kevés a gyermek, ahol a családon belül jók a felnevelésük feltételei, és ott sok, ahol ezek rosszak. Ezt a deformációt csak a társadalom nagyon aktív nevelési támogatása csökkentheti. Ezért kívánok röviden kitérni a modern társadalmak családtámogatási politikájára. Az állami családtámogatás, mindenek előtt a családi pótlék, mely a család jövedelmétől független, azért problematikus, mert a családok számára a gyermekneveléssel járó költség, és annak hatékonysága jövedelemarányos. Ezzel szemben, minél nagyvonalúbb az állam támogatása, annál inkább éppen a leszakadt rétegek élveznek a gyermekek után aránytalanul nagyobb állami támogatást. Ennek aztán az a következménye, hogy a társadalmi elithez tartozó családok számára a sok gyermek felnevelése nemcsak közvetlen többletköltség, de a szakmától való elvonás is. Ezért a nagyobb állami támogatás sem eredményez több gyermeket. Ezzel szemben a leszakadó rétegekben nagyobb a támogatás, mint a felmerülő költség, és ezért még több lesz a gyerek ott, ahol a családi környezet eleve kedvezőtlen.

Ez azért hibás, mert a következő nemzedék értéke egyre jobban függ attól, milyen gyermekkorukban a családi környezet. A tények tanúsága szerint, azonos öröklött képesség kibontakoztatása, annak ebből fakadó társadalmi értéke, hatványozottan függ attól, milyen volt a felnevelés családi feltétele. A társadalmi érdek az volna, hogy a képzett és gazdag szülőknek legyen több gyermekük, a leszakadóknak pedig kevesebb.

Ennek érdekében az állami családtámogatást részben jövedelemarányossá kellene tenni. Vagyis a családtámogatásnak részben a gyermekek számtól függő családi pótlékból, és az adókedvezményből kell állni. A kettő optimális aránya nehezen állapítható meg. Szerencsére, a társadalom elvárása nem engedi meg a csupán jövedelemarányos családtámogatást, azaz a társadalom ösztöne ebben az esetben is jobban szolgálja a társadalom érdekét, mint a tudomány logikája.

Egyelőre tehát tudomásul kell venni, hogy ott van sok gyerek, ahol azok felnevelése kisebb eredményt ígér, és ott van kevés, ahol kedvezőbb a várható eredmény.

A TÚLNÉPESEDÉS ÉS TUDOMÁNY

Előre látom a fentiekkel szemben megfogalmazódó ellenvéleményt, hogy az álláspontomat embertelennek, erkölcstelennek tartják.

A túlnépesedés veszélye már közel kétszáz éve, Malthus által is megfogalmazást nyert, de csúfosan megbukott. Ezért eleve védekezek.

A túlnépesedés veszélyére, nem véletlenül, csak az ipari forradalom során, egy angol tudós, Malthus hívta fel a figyelmet. A kialakuló gyáripari tömegtermelés ugyanis jelentősen csökkentette a társadalom munkaerő-igényt. Ezzel szemben, elsősorban az egészségvédelem hatására, lecsökkent a halandóság, és éppen a világ élvonalához tartozó népek körében, a népesség gyorsan növekedni kezdetett. Az egyik oldalon korábban példátlan módon megnőtt a népszaporult, a másik oldalon lecsökkent a munkaerőigény. Ezt a feszültséget a munkások nagyobb nyomora sem volt képes levezetni. Még a korábbinál is egészségtelenebb élet- és munkakörülmények, és az emberpusztító háborúk sora sem tudta a népesség növekedését megállítani. A lecsökkent munkaalkalmak számára korábban soha el nem tapasztalt munkanélküliséget okozott, mivel a tőkés osztálytársadalomban csak annak volt munkája, akire a munkaerőpiacon vevő akadt. A korábban rejlett munkaerő felesleg nyíltan jelent meg. Akárcsak ma is.

A válságot egyrészt a páratlan mértékű kivándorlás, másrészt a fejlett világ országai közötti háborúk sora csak csillapítani tudta.

Máig nem vetette fel egyetlen történész sem: Mi lett volna akkor, ha nincsen kivándorlás, nincsenek a nyugat-európai térség méretét sokszorosan meghaladó, viszonylag néptelen térségek, és nincs az imperialista háborúk embervesztesége?

A tőkés kizsákmányolás, a munkások nyomora csak azért nem lett még nagyobb, mert a munkaerő jelentős hányada kivándorolhatott, illetve a harctereken elpusztult.

Malthus ugyan az összefüggéseket nem elég mélyen látta, nem tudta, és nem is képzelhette el, hogy bekövetkezik egy olyan tudományos és technikai forradalom, ami az összes korábbi társadalmi összefüggést megfordítja, a fejlett világban elseperi a népszaporulat veszélyét.

A MARXISTA VALLÁS

Az első, tudományos színvonalú társadalomkritikát Marx kísérelte meg. Tanai az emberiség történetében példátlan hatást fejtettek ki. Magát, és tanait materialistának tartotta. Tanai ugyan a társadalomtudományokban vitathatatlan eredményeket értek el, mégis végül csak a legnagyobb vallási mozgalom rövid életű prófétája lett belőle. A világ fél-perifériát, az emberiség harmadát generációkra meghódító, és máig ható marxizmus, a bolsevizmus, ugyanis idealista vallás. A fejlett világban minden bizonnyal ez volt az utolsó nagy vallási földindulás.

Miért, és hogyan lett a materialista Marx a világtörténelem talán legnagyobb, utolsó, ugyan minden bizonnyal nem tartós vallásának az alapítója?

Marx a materialista tudományos igyekezte ellenére, következetesen idealista maradt. Az alépítmény – felépítmény elve ugyan materialista igyekezetét tükrözi, de abból szélsőségesen idealista következményeket vont le. Mint jogász, és mint forradalmár azt javasolta, hogy erőszakkal alakítsák át a felépítményt, a jogi és tulajdonviszonyokat, és akkor létrejön a problémamentes társadalom, vagyis az alépítmény. Ez a naiv szubjektívizmusa mégis sokkal jelentősebb történelmi szerepet játszott, mint a nem kevésbé jelentős elméleti útmutatása.

Mi volt az oka annak, hogy Marx tanaiból a fél-perifériák idealista vallása lett?

Az, hogy a fél-perifériák nagy többsége számára a társadalmi, és gazdasági felzárkózás reménytelen volt. Márpedig a reménytelen helyzetben nem tudományra, hanem vallásra van szükség. A reménytelen alépítményre csak tudománytalan, azaz idealista vallás épülhet, nem pedig tudomány. Azok a társadalmak, amelyek megértek az osztályuralom felszámolására, Marxtól ugyan sokat tanultak, de szerepét, jelentőségét utólag, a ténylegesnél is kevesebbre értékelik. Azok az európai társadalmak, amelyek bigott vallássá deformálták tanait, nemhogy felzárkóztak volna, de egyre jobban lemaradtak.

Itt azonban vissza kell térnünk a marxizmusnak Kínára gyakorolt hatására. Ott ugyanis, ugyan bigott vallásnak indult, végül azonban a realitást sikeresen tudomásul vevőnek, pozitívnak bizonyul. Ennek magyarázata, hogy Kína kontinensnyi ország, amit tudomásul kell venni, és hogy puritán kultúrája fegyelmezett állampolgárt, és ideális munkaerőt biztosít. Kína népessége ugyanis nagyobb, mint Ázsiától eltekintve, a bármelyik kontinensé.

A gazdasági elmaradottságágából és túlnépesedettségéből következett, hogy még nem politikai demokráciára, hanem kemény politikai diktatúrára van szüksége. A kínai vetés okos mandarinjai felmérték, hogy a gyors népszaporulat demokratikus politikai viszonyok között legyőzhetetlen akadályt jelent, amit demokratikus módszerekkel nem lehet megfékezni, ahhoz diktatórikus módszerekre volt szükség. A kultúrája, értékrendje, a mi alapvetően puritán volt, azonban alkalmas volt a felzárkózásra, amihez egyre inkább nem vallásra, hanem gyakorlati praktikumra, materializmusra van szüksége. Ebből fakadóan ott még egymással párhuzamosan él a marxizmus, mint a párt, a politikai hatalom vallása, és egyre inkább teret hódít a materialista gyakorlat, a piac jelzéseire adott válasz.

A példátlanul gyors gazdasági fejlődés el fogja seperni a marxista vallást, és érvényre fogja jutatni a kor technikai eredményeire épülő, materialista gyakorlatot.

Kínától eltekintve, csak a Szovjet Birodalomhoz csatolt, a nyugat-európai kultúrához tartozó közép-európai államok kultúrája, és értékrendje olyan, amivel képesek a fejlettekhez való felzárkózásra. Ez, várhatóan, az EU keretei között lehetségessé is válik.

A kelet-európai és latin-amerikai fél-perifériákon, még inkább a perifériákon azonban hiányoznak a társadalmi felzárkózás demográfiai és kulturális feltételei.

Kelet-Európában a népesség növekedése ugyan leállt, de a lakosság viselkedési módja tette, és teszi elérhetetlen céllá a felzárkózást. Egyelőre csak a puritánok és a konfuciánusok képesek a felzárkózásra, minden más kultúra azonban alkalmatlan.

A latin-amerikai országokban azonban a népszaporulat nem állítható meg, a lakosság latinos viselkedési módja pedig nem megfelelő.

A LEGBŐBB ÉRTÉK AZ AMBER

Minden korábbi technikai forradalom a munkaerő mennyiségével és minőségével szemben a korábbinál kisebb mennyiségi, és minőségi igényt hozott.

A tudományos és technikai forradalom ugyan még tovább csökkentette a gazdaság mennyiségi munkaerőigényét, de szinte korlátlan magasságba emelte a minőségével szembeni igényt. A jelenkor fejlett gazdasága ugyan a korábbnál is kevesebb, de egyre tehetségesebb, képzettebb, és motiváltabb munkaerőt követel. Ebből fakadóan szűnt meg a tőkésosztály hatalmi monopóliuma. A minőségi munkaerő vált a hatalom birtokosává.

A korábbi osztálytársadalmakkal, amelyek mindegyikében a szűk keresztmetszet jelentő tárgyi javak feletti tulajdonon alapult a politikai hatalom, most a tudás feletti rendelkezés vált annak forrásává.

Mivel a tudás nem örökölhető, és elválaszthatatlan a tulajdonosától, a társadalom minőségi elitje vált a hatalom birtokosává. Ennek érekében minőségileg teljesen új társadalmi berendezkedésnek kellett kialakulnia.

A tudományos és technikai forradalom bázisán létrejövő társadalmat jó ideig magam is fogyasztói társadalomnak neveztem. Fogyasztóinak annyiban lehet tekinteni, mert benne minden a fogyasztó, azaz az ember körül forog. Ma már minőségi társadalmat mondanák, mert az alapját, a fogyasztói orientációját is a munkaerő minőségével, tehetségével, tudásával és motivációjával szemben támasztott, kielégíthetetlen mértékű igény határozza meg. Ami a mai, modern társadalomban történik azt, a munkaerő minőségével szembeni igény kielégíthetetlensége formája. Ha ezt megértjük, megértjük azt is, hogy miért olyan, amilyen.

A mai fejlett társadalomnak a munkaerő tehetségére, képzettségére és motivációjára van szüksége. A munkaerőpiacnak a mennyiségére azonban a gazdaságnak egyre kisebb az igénye. A jelenlegi és a balátható időn belül, a társadalom teljesítménye elsősorban attól függ, hogyan tudja a munkaerő legjavát mobilizálni. Ezért ennek igyekszik egyre többet megadni. Ez abban jelenik meg, hogy a piac egyre jobban megfizeti a munkaerő javát, elitjét, és egyre kevésbé a nem megfelelő minőségűt. A piacon a munkaerő leggyengébb ötödére nincs igény. A gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatásáról a társadalomnak kell gondoskodnia.

A piac, természetéből fakadóan nem alkalmas a távlati érdekek érvényesítésére, azért nem lehet alkalmas a következő generációval szembeni társadalmi igénynek megfelelő jövedelemarányok kialakítására. Erre csak a felépítmény, a politikai hatalom képes.

A piac által kialakított jövedelemarányokat a lakosság többsége magára nézve sérelmesnek tartja. Ezért a demokráciában a nép csak azokat a politikusokat választja a hatalomba, akik elvállalják, hogy a piac által kialakított jövedelemarányokat lényegesen nivellálják.

A FEJLETT TÁSADALOM JELLEMZŐI

1. A képzett és gazdag társadalom nem túlszaporodó.

2. Az osztálytársadalmakon csak a puritán és konfuciánus lakosságú népek jutottak túl

3. Reális remény, hogy Kína is felzárkózhat.

4. Az emberiség háromötödét válságba sodorja a túlszaporodása.

5. A szellemi vagon vált a fejlett társadalom szűk keresztmetszetévé.

6. A fejlett társadalmak közös jellemzői a korábbiak ellenkezőjévé válnak.

a. A gazdagok tartják el a szegényeket.

b. Az emberélet a legnagyobb érték.

c. Az erőforrásokkal racionálisan gazdálkodnak.

d. A vallások szerepe a leszakadók vigasza lesz.

7. Megszűnik az egyén és a társadalom érdeke közötti ellentmondás.

Végkövetkeztetés: A jelenkori fejlett társadalom a minőség társadalma, ami minőségében jobban különbözik minden korábbi osztálytársadalomtól, mint azok egymástól.

AZ ELSŐ FELADAT

Hamis illúzió, ha a gazdag és természetes népszaporulatából csökkenő népességű társadalmak számára kívánatos emberi és társadalmi jogokat rá akarják erőltetni az elmaradt, soha nem tapasztalt mértékben szaporodó társadalmakra. A tudomány nem ismeri fel, hogy a gazdasági téren lemaradó, mégis a gyorsan szaporodó népességű világban nem csökkent, hanem minden korábbinál nagyobbra nőtt az egyén és a társadalom érdekei közötti ellentmondás, egyre nagyobb a társadalmi kényszer a kizsákmányolásra, az emberirtásra, a tudás elfojtására.

A társadalomtudomány nem jutott el addig, hogy nem a negatív jelenségek, hanem az azokat kiváltó okok ellen kell harcolni. Nem az emberi jogokat kell az elmaradott társadalmakra rákényszeríteni, hanem meg kell teremteni azokat a feltételeket, amelyek mellett az emberi jogok egyáltalán érvényesülhetnek.

Ma a világ elmaradott kétharmadának a tragédiája a túlzott népszaporodás, tehát a kibontakozás elsődleges alapfeltétele a népességnövekedés megállítása.

TANULSÁG

Ennek a kis könyvnek a fő mondanivalója, hogy a társadalom múltját, jelenét és jövőjét nem erkölcsi elvárásaink tükrében kell bírálni, hanem azt kell megérteni, megmagyarázni, hogy mi volt az objektív oka annak, hogy így történt a múlt, és csak ebből lehet következtetni a jövőre.

A társadalom életében is, ami jellemző, az szükségszerű, annak objektív oka volt. A társadalomtudományok, mindenekelőtt a történelem, a közgazdaságtan, a demográfia, ne a saját erkölcsi elvárásaihoz, normáihoz mérve ítélje, hanem értse meg, hogy mikor, mi, miért volt jellemző. Vegye tudomásul, hogy ami jellemző volt, az nem történhetett másként. A tudomány feladata nem a tettek erkölcsi minősítése, hanem a létrehozó ok, okok megkeresése, a szükségszerűségi lánc kibontása. Amíg a társadalomtudományok nem ezt teszik, addig nem tudnak elszakadni a teológiától, amelyik mindent a dogmáira szab, azon mér meg.

Oldalak

2011. április 7., csütörtök

Az emberi faj története