Gondolatok a költségvetésről

Kopátsy Sándor EE 2011-03-26

GONDOLATOK A KÖLTSÉGVETÉSRŐL

Az állami újraelosztás és felhasználás súlyának növekedésénél semmi sem mutatja jobban, hogy a második világháború után minőségében más társadalomról kell beszélni, mint előtte.

1870-ben a 17 legjelentősebb polgári társadalomban, amit én tőkés osztálytársadalomnak tekintek az állami kiadásoknak még csupán 10.4 százalékát tették ki. Ez az arány az első világháborúig csupán 12.4 százalékra nőtt. A két világháború közt, 1937-ig közel kétszeresére nőtt. 1980-ra azonban elérte a 43.8 százalékot, vagyis száz év alatt megnégyszereződött. Az óta lassan, de tovább nő.

Nehéz azt mondani, hogy az állami kiadások súlyának megnégyszereződése negatív jelenség volt, hiszen ez a száz év, az ipari forradalom óta a leggyorsabb egy laksora jutó jövedelmet hozta. Sőt minél több százalékkal növekedett az állam kiadása, annál gyorsabb volt a növekedés.

Ennek ellenére nehezen vitatható, hogy az állami kiadások nem mindegyike járt pozitív eredménnyel.

A baj, hogy az állami kiadások összetétele zavaros egyveleg. Nem volna szabad a tételeket összeadni, és az összegét sommásan minősíteni.

A katonai kiadások.

Alig esik arról szó, hogy a második világháborúig, még békeidőben is, a katonai kiadások jelentették a legnagyobb tételt. A tőkésállamok közti rivalizálás, a befolyási övezetek és gyarmatok megszerzése, és megtartása állandó hadifelkészültséget kívánt. Tegyük hozzá, hogy akkor még a hadikiadások között nem szerelt a legénységnek az általános hadkötelezettségből fakadó jövedelem kiesése. Ma, a hivatásos hadsereg kiadásai között ez a legnagyobb tétel. Kevés szó esik arról, hogy a hadikiadások aránya a nemzeti jövedelemhez viszonyítva, tört részére csökkent.

Alig tudatosul, hogy a második világháború előtt a nagy ellentétek a fejlettek között voltak, az óta épen ebben a körben nincs háború, de még a veszélyét is fiktívnek tartom. Másutt már kifejtettem, hogy a hidegháború soha nem jelentett tényleges háborús veszélyt, az, az Egyesült Államok célját szolgálta. A tény, tény marad, a második világháború óta, a fejlett világon belül, azaz a volt imperialisták között nem volt háború, sőt korábban elképzelhetetlen együttműködés. Sőt integráció alakult ki.

A második világháború óta a fejlett államok érdek az egymással való munkamegosztás fokozása.

Húsz éve hidegháború sincs.

Tegyük hozzá, hogy a jelenlegi 1-4 százalékos katonai költségvetés sem indokolt, hiszen a fejlett világnak ez is a történelem során nem ismert katonai fölényt teremtett. Ezen belül a legjobban fegyverkező Egyesült Államok nagyobb katonai erővel rendelkezik, mint rajta kívül, az egész világ együttvéve. Be sem merik vallani, hogy a fegyverkezési kiadásukon belül mekkora az erkölcsi avulásuk. A nem használt fegyverek technikai cseréje folyik.

A társadalom vagyonát növelő kiadások.

A közgazdaságtudomány csődjét semmi sem jellemzi jobban annál, hogy a nemzeti vagyonképzést kiadásnak számolja el.

Azt még a legvadabb liberális közgazdászok sem vonják kétségbe, hogy az infrastruktúrafejlesztés jelentős hányada nem kevésbé hatékony vagyonképzés, mint bármely más felhalmozás. Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy az infrastruktúrának mely része van indokoltan az állam kezében, de azon nem, hogy az nem elengedhetetlen része az indokolt nemzeti vagyonnak.

A közgazdaságtan egyik fő fogyatékossága, hogy az újratermelési modelljében nem tarja számon az egy laksora jutó nemzeti vagyon újratermelését.

Az elméleti káoszt fokozza, hogy a kor leghatékonyabb befektetését, a szellemi vagyon növelését kiadásként tartja számon. Ép ésszel ugyan nem vitatható, hogy a társadalmak közti verseny egyre inkább azon dől el, kinek, hogyan növekszik a szellemi vagyona.