Indiában az egészséges táplálkozáshoz adnak tanácsot

Kopátsy Sándor ED 2011-04-08

INDIÁBAN AZ EGÉSZSÉGES TÁPLÁLKOZÁSHOZ ADNAK TANÁCSOKAT

A napokban tartott ezer tudós tudományos konferenciát arról, hogyan lehet egészségesebben táplálkozni. Erre a témára a legjobb helyet választották, hiszen India minden bajának az elsődleges oka, hogy évente húszmillióval szaporodnak. Ha az összegyűlt tudósok tanácsát megfogadják, akkor még egyszer akkora lesz a népesség évenkénti növekedése. Vagyis az ellensége sem találhatna ki nagyobb károkozást India számára, mint az elviselhetetlen népességnövekedés megtöbbszörözését. Ezt mégis a jó szándékú, de csőlátású tudomány képviselői teszik.

Az ezer tudós egyikének sem jutott az eszébe utána nézni, mennyibe kerül jelenleg Indiának, hogy évente, húsz millióval több lakos számára életteret, életfeltételeket, iskolát, munkahelyet teremteni. Ez önmagában is akkora teher, amit az ország nagyon gyorsan növekvő gazdasága biztosítani.

Azért, hogy az élelmezéstudomány lelkes tudósainak nincs fogalma, mivel járna a jó tanácsaik megfogadása elsősorban a közgazdászok felelősek.

A közgazdaságtudomány máig nem jutott el odáig, hogy a népesség növekedése költségekkel is jár. Méghozzá elviselhetetlenül naggyal. Nemcsak ma, de ötezer éve, amióta osztálytársadalmakban él az emberiség nagy többsége, az életfeltételekhez tarozik, hogy a lakosok számára vagyont hozzanak létre.

Ennek vagyonigénye van.

Ehhez tartozik az életterének természeti adottságiból való részesdés, az ember által létrehozott fizikai és szellemi vagyon.

1. A természeti erőforrásokból való részesedés. Minden társadalom életterének van optimális letartó képessége. Ha ennél nagyobb a népsűrűsége, egyre drágább lesz a további lakosok számára a termőterület, a víz, hogy csak a legfontosabbakat említsem, biztosítása. India már messze túl van az optimális eltartó képességen, tehát egyre többe kerül a további létszám számra az erőforrások biztosítása.

2. Az egy laksora jutó fizikai vagyon. Ennek legfontosabb elemi a lakás, az infrastruktúra és a munkahely. Ezek értéke az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem három-négyszerese. Indiában ez inkább három, a hideg északok inkább négy. Az a szorzó alig függ attól milyen fejlett az adott társadalom, mivel a vagyonigény együtt nő a jövedelemmel.

Értehetetlen módon, a közgazdaságtudomány ezzel a vagyonigénnyel nem számol. Azt hevesen hangoztatja, hogy a lakosság csökkenése esetén, és a munkába lépés kitoldása, és a nyugdíjasok számának növekedése hatására megnő az egy dolgozóra jutó eltartási költség. Ez ugyan igaz, de ezeknél nagyobb költségmegtakarítás következik be azzal, hogy csökken a társadalom vagyonnövekedési igénye. Jobban kiderül ez abból, ha a lakosság növekedéséből származó kiadásokat nézzük. Ebben az esetben nő az egy dolgozóra jutó gyermeknevelés, és csökken az öregek eltartásával járó feladat. Ezek nagyjából kioltják egymást. Marad azonban az egy laksora jutó vagyonigény. A népesség növekedésének mindegy százalékából következik, hogy az egy laksora jutó vagyon szinten tarásához a nemzeti jövedelem három-négy százalékát kell felhalmozni, vagyonnövelésre fordítani. Vagyis az olyan társadalomban, ahol évi egy százalékkal nő a lakosság, a nemzeti jövedelem három-négy százalékos növekedése kell ahhoz, hogy a jövedelmet és vagyon szinten lehessen tartani.

Ha a közgazdaságtudomány a fejlődést nem országra, hanem egy lakosra mérné, kiderülne, hogy a lakosság néhány ezreléknél gyorsabb, tartós növekedése eleve kizárja az egy lakosra vetített eredmény növekedését. Márpedig India jó tíz éve kiemelkedően, a fejlett Nyugatnál sokkal gyorsabban növeli nemzeti jövedelmét, az egy laksora jutó eredménye mégis lemaradást mutat. India alig pár százalékkal lassabban növeli nemzeti jövedelmét, mint Kína, az egy laksora jutó jövedelme és vagyona mégis stagnál. Ebben a mutatóban a két ország más kategóriába tartozik.

Aki Indián segíteni akar, az csak arra adjon tanácsot, hogyan lehet a népesség növekedését megállítani.

3. Az egy laksora jutó szellemi vagyon. Amíg a fizikai vagyon újratermelése elsődleges feladata volt minden osztálytársadalomnak, a szellemi vagyonnal nem kellett törődnie, hiszen mindig több volt, mint amennyi az igénye. A tudományos és technikai forradalom azonban a társadalom szellemi vagyonigényét kielégíthetetlenül magasra emelte. Ezt jól illusztrálja az iskolában töltött idő, és az oktatásra fordított költség.

Az iskolában töltött éveket a közgazdasági értékelés szempontjából ketté kell osztani. A munkaképes kor előttire, és a munkaképes korban folytatottra.

A munkaképes kor előtti oktatásnak csak költsége van, de nem jelent a termelésből való kivontságot.

A munkaképes korban folyó oktatás. Ez az jelenti, hogy tanuló nem termel. Pedig a legfontosabb társadalmi felhalmozást növeli, hanem gyarapítja a szellemi vagyont. Ezt a vagyongyarapítás költsége két forrásból tevődik össze. Az oktatással járó költségből, és az oktatottak kivonását az értéktermelésből. Ez olyan, mint amikor a hadkötelezettség esetén a munkából kivont katonák elmulasztott értéktermelését nem számították hadikiadásnak.

A közgazdászok is gyakran hangsúlyozzák, hogy a jelenkori fejlett társadalomban a szellemi vagyon a legfontosabb, de mérlegeikben ennek létrehozását nem tekintik érék termelésnek. De nem csak annak, hanem még a társadalmi munkamegosztásban való résvételnek sem. A foglalkoztatási ráta ugyan ez egyik legjobb mutató, de abban a felsőoktatásban részvevőket a munkanélküliek közé sorolják. A társadalom számára legfontosabb vagyon létrehozóit, és a tartósan munkanélkülieket, összeadják.

Egyetlen társadalomtudományi konferencia is jól tükrözi, hogy a tudomány a technika terén csodát, csodára halmoz, az emberrel való bánásban azonban semmire sem jutott.