Az előszó kiegészítése-utószó

Kopátsy Sándor EE 2011-03-25

AZ ELŐSZÓ KIEGÉSZÍTÉSE - UTÓSZÓ

(EEXX10305-HÖZ)

Magyarázatra szorul a könyv stílusa. Nincsen benne irodalomjegyzék, forrásokra való hivatkozás. Elsődleges célom az olvasók szemléletére hatni, áradni azokat a tapasztalatokat, amik az én látásmódom alakítását is szolgálták. Szerencsés voltam, mert pusztán élhettem le első hat évemet, faluban kerültem iskolába. Átélhettem, hogy az elmarad viszonyok között ragadtaknak, hogyan kell élni, hogy nekik a boldogulásukhoz mennyi tapasztaltra, a természeti környezetükhöz való igazodásra volt szükségük, hogy az ő életük mennyire független maradt az országos politikától. Műszaki és közgazdasági képzettségem nagy segítséget adott annak megértéséhez, hogy az adottságok mennyivel fontosabb életmód alakítók, mint a politika.

Hosszú életem megtanított arra, hogy azt tartsam fontosnak, ami az, és nem azt, amit a történészek, társadalomtudósok fontosnak tartanak, hanem mélyebben keressem az okokat. Ez egyre jobban eltávolított mind a szellemtörténészektől, mind a közgazdaságtan belső köreiből kitörni képtelen közgazdászoktól, ahogy egyre több esetben rájöttem, hogy mi miért történt úgy, ahogyan történt. Az elméleti fejtegetés helyett inkább példákat mondok.

A magyar társadalom fejlődése.

Történész és mezőgazdász érdeklődésemnek köszönhető, hogy helyére tudtam tenni a magyar államalapítás sikerét. A hunok, és az avarok korán jöttek, a hármas vetésforgó, a búza és az árpa télállósága előtt, a pásztor jobban élt, mint a földműves, utána fordult a helyet, a pásztor örömmel állt át a földművelésre, ezzel a pogányságról a kereszténységre. Ez az átállás nem magyar, nem a magyar politikai elit ötlete volt, hanem a népek kívánsága Dániától Ukrajnáig.

Ady komp országnak tekintette Magyarországot. Én azt mondanám, hogy vágyaink mindig a jobban élő Nyugathoz vonzottak, de gazdaságföldrajzi adottságunk a Balkán felé vonzott. Egyszerűen azért, mert a Duna csak dél-keletre volt vízi út, a gazdag nyugati piacoktól el voltunk zárva. A Nyugattal csak a lábán elhajtható marhával kereskedhettünk. A vasúthálózat kiépülése előtt nemcsak a lengyel és a balti gabona volt sokkal olcsóbban szállítható, de még a román és ukrán is. Csehország azért lehetett választófejedelemség, a csehek azért lehettek nyugatibbak, mert oda vezetett a vízi útjuk.

Ezért esetem kétségbe, amikor a hazai ostobáknak sikerült megakadályozni, hogy a Duna nyugat felé is könnyen hajózhatóvá váljon. A Nagymarosi Duzzasztó meg nem építése volt a magyarság nyugati orientációját megállító döntés.

A magyar társadalmi fejlődés egyik nagy áldása volt a kukorica, a burgonya, és az istállós tehéntartás. Ezek tették lehetővé mintegy harmadával nagyobb népsűrűség elérését, a parasztasszonyok gazdasági súlyának megnövekedését, és az egészségesebb táplálkozást. Ezt tartom az ezer éves történelmünk legjelentősebb előre lépésének, mégsem ejtünk szót róla.

Az osztálytársadalmak kialakulása.

Fajunk eddigi történetének legfontosabb eseménye a gyűjtögetésről a termelésre való áttérés. Ennek miértjéről szinte szó sem esik, pedig arra csak azért kerülhetett sor, mert a földünk éghajlata óriási felmelegedésen ment keresztül. Csak ott alakult ki termelő társadalom, ahol a gyűjtögetésből nem lehetett tovább megélni. Nem az okos ember akart jobban élni, hanem a megváltozott körülmények között nem élhetett a korábbi módon tovább. Most félünk a felmelegedéstől, de azt nem ismerjük fel, hogy mindent, amit elértünk, fajunk egyetlen nagy felmelegedésének köszönhetjük.

Még inkább egyértelmű, hogy a házi állatokat nem mi szelídíttettük meg, hanem azok szelídültek hozzánk. De csak azért, mert vadon kipusztultak volna, mert ránk szorultak.

Még kevesebb tudatosult abból, hogy csak Eurázsia és Afrika térségében voltak pusztulása ítélve olyan háziállatok, amelyek megsokszorozták az ember fizikai erejét. Ahol ilyen az embernél sokszorta erősebb, a talajművelésre, szállításra alkalmas vadállatot nem fenyegetett a kipusztulás veszélye, ott vagy késett, vagy ki sem alakult termelő társadalom.

A két Amerikában, ahol nem történt olyan állatfajok kipusztulása, amelyek ereje alkalmas lett volna a talajművelésre, szállításra, egyáltalán munkavégzésre, közel háromezer évvel később jelent meg a termelés, és akkor is sokkal alacsonyabb szinten.

Ausztráliában, általában ahol nem volt jelentős éghajlatváltozás, ott, önerőből a gyűjtögetésről nem is tértek át a termelésre. Ez történt számos, viszonylag izolált szigeten is. Tehát, akárcsak a biológiában, változatlan életkörülmények között nincs fejlődés.

Ezért könyvem az éghajlatváltozással rémítgető tudósoknak is hadat üzen.

A könyvem egyik legjelentősebb mondanivalója, hogy azt a páratlan sikert, amit a Nyugat az utóbbi ötszáz évben elért, döntő módon annak köszönheti, hogy a feudális társadalma a kiscsaládos modellre épült. A társadalmak történetében mindenütt a nagycsalád volt általános. Ebből azonban több fejlődést fékező erő fakadt.

- Spontán olyan gyors népességnövekedés következett, ami gyorsan rátelepült, fojtogatta a társadalmat.

- Fékezte a munka eredményében való érdekeltséget, hiszen más termelte a jövedelmet, más rendelkezett felette.

- Nem a szülők nevelték a saját gyermeküket.

- Az új eszmék befogadása az öregek akaratán elhalt.

Nem vált ismertté, hogy Európa nyugati felén a politikai uralkodó osztály, a földbirtokos nemesség létszáma egyetlen százalék körül mozgott, a viszonylag független városi polgárság pedig elérte ennek hatszorosát. Az ipari forradalom ott a nagy létszám fölényben lévő polgárságnak a kezére játszott. A kontinensen kelet felé haladva, egyre nagyobb volt a nemesek, és kisebb a polgárok aránya. Ezért nem is győzhettek.

Minden példám azt mutatja, hogy a közgazdaságtan önállóan, belső mozgástörvényei alapján szinte semmire nem adhat magyarázatot. A társadalmak eltérő mértékű fejlődését, típusát sokkal mélyebb társadalmi gyökerek alakítják.

Záró fejezet.

Mi is volt a fő mondanivalóm?

A gyűjtögetésről a termelésre való áttérés olyan népszaporulatot hozott létre, amit csak a társadalom szervezett népszaporulatot fékező funkciói voltak képesek féken tartani.

Mára már bebizonyosodott, hogy az emberi faji tulajdonsága, hogy minél jobban él, annál szaporább lesz. Ez csak akkor áll le, ha a társadalom elér bizonyos fejlettségi fokot. Ehhez az egész társadalomnak gazdagnak, iskolázottnak kell lenni, a gazdaság munkaerőigényének pedig a minél olcsóbb munkaerőről át kell térni a minél jobbra. Ezt a Nyugat fejlett társadalmai a 20. század közepére elérték, ezzel megszűnt a túlnépesedésük.

Ezzel egy időben azonban a fejlett társadalmak hatására, az emberiség még elmaradott nagy többségében megsokszorozódott a népszaporulat, és katasztrofális túlnépesedés indult be. Az ebből fakadó társadalmi instabilitásról fogalma sincs a fejlett világnak, sőt beavatkozásai csak növelik a túlnépesedést. Az emberiség háromötöde rohan a társadalmi anarchia felé.

Mi a fejlett világ legnagyobb problémája?

A tudományos és technikai forradalom elképesztő mértékben felértékelte a minél jobb minőségű munkaerőt, és nem igényli a gyenge minőségűt. Ezen belül a munkaerő elitje egyre kevesebb gyermeket nevel, a munkamegosztásból kiszorultak pedig gyorsan szaporodnak. Vagyis kontraszelekció alakul ki.

Ez ellen egyetlen védekezési mód kínálkozik, a munkaképes lakosságot akkor is foglalkoztatni kell, ha erre a munkaerő piaca nem támaszt igényt.

A jelenkori társadalom parancsa, minden munkaképesnek dolgozni kell, akkor is, ha ez vállalkozásként nem jövedelmező.

A Költségvetésben szereplő munkanélküli segélyt két részre kell bontani.

A hat hónapnál rövidebb, ami pozitív hatású, mivel javítja a munkaerő horizontális mozgását, javítja a fegyelmét, növeli a motivációját.

A hat hónapnál hosszabb, ami negatív hatású, drága, és rontja a nemcsak a munkaerő szakmai és erkölcsi minőségét, hanem az egész társadalom hangulatát is.

Kevés jobban leleplező mutatót ismerek, mint a munkanélküliség megosztását a két csoportra. Az Egyesült Államokban ez általános, és figyelemmel kísérik.

Márpedig ez a mutató Magyarországok a rendszerváltás óta katasztrofális. Nemcsak a hat hónapnál hosszabb, hanem a sok éves is. Az elmúlt húsz év gazdaságpolitikáját egyetlen más mutató nem leplezi le jobban, mint a tartós munkanélküliek aránya. Ennek is a városokra és a falvakra való bontása. Ennek ellenre ilyen adatok máig nem kerültek a nyilvánosság elé, pedig a lényege köztudott. Még ennél is szomorúbb képet adna az olyan statisztika, ami azt is megmutatná, hogy a kétezer lakosnál kisebb településeken foglalkoztatottakból milyen a költségvetési, és a gazdasági szektorban foglalkoztatottak aránya.