Az arab válság gyökere

Kopátsy Sándor PP 2011-03-23

AZ ARAB VÁLSÁG GYÖKERE

Sem a társadalomtudósok, sem a nyugati politikusok nem értik meg az arab válságok közös okát.

Huntington, az amerikai politológus mintegy húsz éve nagy visszhangot váltott ki a könyvével, ami a kultúrák harcát vetítette előre. Felfogását alapvetően tévesnek ítéltem meg, mert, nem a kultúrák közti harc jellemzi a 21. századot, hanem a fejlett világon belüli béke és együttműködés, a lemaradó világon pedig az egymást pusztító harc. E két úrra szakadás alapja, hogy a fejlett világban megállt, illetve megállították a túlnépesedést, a lemaradóban pedig elszabadult.

Minden fajt jellemző biológiai törvény, hogy a szaporodásának van határa. Ezen belül vannak, és voltak fajok, amelyek kipusztultak, de ezek helyén mindig megjelent egy új faj, illetve gyorsan kialakult a megmaradó fajok között egy új egyensúly.

Az emberi faj viszonylag rövid életében csak egyelten nagyarányú fajpusztulás fordult elő, amit az egyetlen nagy éghajlatváltozás idézett elő. Ez azonban mérföldkő a fajok életében abban az értelemben is, hogy az ember maga lépett elő, mint új fajok szaporítója. A kultúrnövények és a háziállatok szaporításával az ember óriási változásokat hozott létre a természet által spontán létrejövő fajták közti struktúrában. A haszonnövények termelése, és a háziállatok tartása óriási teret hódított el az eredeti fajoktól. Az ember által történő fajtapusztítás mértéke az emberiség számával, és fejlettségével együtt nőtt.

A zöldek természetvédelmi igyekezetét azért tartom nevetségesnek, mert nem veszik tudomásul, hogy a természetet pusztítás nem annyira az ember életmódjától, hanem az emberek számától függ. Ezt azonban nem merik kimondani.

A demográfusok legalább annyira tévúton járnak, mint a zöldek. Nem veszik tudomásul, hogy a természeti környezetnek az eltartó képessége korlátozott. Ez a vakságuk annál meglepőbb, mivel ötezer éve, mióta osztálytársadalmak vannak, a túlnépesedés megfékezése az elsődleges társadalmi feladat.

Annak ellenére, hogy minden társadalom következetesen végrehajtotta e feladatát, nyíltan soha nem fogalmazta meg.

Annak ellenére, hogy az osztálytársadalmakban a halálozási okok többségét maga a társadalom hozta létre, mint cél, ez soha nem fogalmazódott meg. Máig nem akadt olyan történész, aki rámutatott volna a kétségtelen tényre, hogy csak azért nőtt lassan a lakosság száma, mert a fő halálokokat az ember hozta létre. Ezen az sem változtat, hogy a társadalmak önpusztítása ösztönös, vagy tudatos volt. A lényeg, hogy volt, és kellett, hogy legyen.

Az osztálytársadalmak ötezer éve alatt az átlagos népesség növekedése nem érte le a 1 ezreléket. Ennek soksorosa lett volna, ha a halálokok többségét nem az ember maga hozta volna létre.

A tudományos és technikai forradalom hatására a fejlett világ egy hatodán, a népszaporulat spontán megállt. Ennek lett a következménye, hogy ezek számára megszűnt az osztálytársadalmak indokoltsága. De csak ezek számára. Erről azonban sem a tudomány, sem a politika nem vett tudomást. Márpedig, aki nem veszi tudomásul, hogy az osztálytársadalom, azaz a lakosság nagy többségétől a jogokat megvonó társadalom csak ott szűnhet meg, ahol leállt, illetve ahol leállították a népszaporulatot, és ahol a lakosság viselkedési módját a puritanizmus, vagy a konfucianizmus jellemzi. Ilyen társadalmak csak a fejlett nyugaton, az Európa nyugati felén, Észak-Amerikában és Ausztráliában, valamint a Távol-Keleten a már fejlett társadalmakban vannak.

Csak két kivétel van, a nem növekvő lakosságú pravoszláv országok, ahol a lakosság nem puritán módon él, és Kína és Vietnám, ahol a lakosság növekedését csak erőszakkal lehetett megállítani.

Az emberiség nagyobb fele azonban még olyan szegény, és olyan kultúrában él, hogy nem képes a népszaporulatát leállítani. Ezek szükségszerűen még az osztálytársadalmak színvonalán vannak, nekik maguknak kell létrehozni a népszaporult leállásához szükséges halálokokat.

Ez azt jelenti, hogy Kelet-Európában, Latin-Amerikában, Dél-Ázsiában, a Közép-Keleten, Észak- és Dél-Afrikában a lakosság nagy többségét elnyomó osztálydiktatúra működhet. A Nyugatnak az erőlködése, hogy mindenütt össznépi társadalmak, demokráciák működjenek nemcsak reménytelen, de kártékony is.

Külön kell megemlíteni, hogy a Nyugat, mit értelmez demokráciának. Szerinte ugyanis a demokrácia csak politikai, vagyis jogi fogalom. Szerinte Indiában, a legtöbb Latin-Amerikai országban demokrácia van. Szerintem annyira, amennyire a második világháború előtti tőkés osztálytársadalmak, sőt az ókori, rabszolgatartó görög társadalmak is demokráciák voltak. Ezek a lakosság kisebbségéhez tartozó rabszolgatartóknak, tőkéseknek a demokráciája volt, akik osztálydiktatúrával nyomták el a nagy többséget. Ugyanakkor diktatúrák voltak a fasiszta, és a bolsevik rendszerek.

A társadalomtudomány a politikai diktatúrát összekeveri a társadalmi diktatúrával. Minden osztálytársadalom osztálydiktatúra, függetlenül attól, hogy az uralkodó osztályon belül esetleg demokrácia van. Fehér-Oroszországban nagyobb az egyenlőség, mint Indiában, Kubában nagyobb, mint Brazíliában. Nem a politikában, hanem az állampolgárok mindennapi életében, a jövedelemből való részesülés, az egészségvédelem, az oktatás területén. Ezek sokkal fontosabb jogok, min a pártok közötti választás lehetősége, vagy a sajtószabadság.

Ennyi előzmény kívánkozott ahhoz, hogy a Közel-Kelet és Észak-Afrika mohamedán országaiban sorra fellépő forrongások mögött a lényegére rámutathassak.

Ezekben, az országokban csak olyan társadalom működhet, amiben egy kissebség legyen az uralkodó osztály, ami elnyomja a többséget, belső és külső erőszak terrorja érvényesül.

Ezt a Nyugat tudomásul veszi, ha a rendszer alázatosan kiszolgálja, még akkor is, ha az uralkodó osztály nem a tőkés polgárok demokráciája, hanem feudális sejkek hatalma. Az sem zavarja őket, ha az uralkodó réteg olyan gazdag, hogy a saját népét lekorrumpálja, eltartja, mert van miből, és külső államok vendégmunkásaival dolgoztat. Ezek esetében az sem zavarja a demokrácia lelkes híveit, ha az egyik feudális uralkodó szívességből saját hadseregével veri le sorstársának ellenfeleit. A probléma akkor van, ha nincs bőséges bányajáradék, nincs miből korrumpálni. Ekkor a Nyugat küldi be haderejét, ahogyan azt most Líbiában teszi. Addig a nehezen beszámítható, terrorista Gadafi jó volt a Nyugatnak, amíg nem lázad fel ellene a népe. Azt már nem nézik el, hogy a saját népe ellen légierejével, páncélosaival támad.

Addig azonban nem jutnak el, hogy másfél, két százalékos népszaporulat mellett minden lehetséges, csak az állampolgárok egészére kiterjedő demokrácia nem.