Kopátsy Sándor EH 2011-03-28
KIEGÉSZÍTÉS A HÚSZADIK SZÁZAD TÖRTÉNETÉHEZ
A HÚSADIK SZÁZAD TÖRTÉNTE címmel megjelent könyvemet húsz éve írtam meg, abban a század három legnagyobb politikusának Lenint, Rooseveltet, Maót neveztek meg. Akkor már odaírhattam a Mao művét befejező, Tenget is.
Ezt az írást mégis egy aktuális esemény készíttette le velem. A jelenlegi kormány Roosevelt nevét le akarja venni egy térről.
Annak érdekében, hogy meg lehessen állapítani, kik voltak a 20. század legjelentősebb politikusai, azt kell látni, hogy mi volt ennek a századnak az eredménye.
Mivel az elémúlt század történelmi helyét még ma sem látja a tudományokat, a gazdaságot és a politikát uraló Nyugat, nem láthatja a század lényegét sem.
A 20. század történelmi határkő, ami csak a gyűjtögetésről a termelésre való áttéréshez, az osztálytársadalmak kialakulásához mérhető.
Ennek a változásnak vannak pozitív és negatív következményei.
A pozitív következmények.
2. Európa nyugati felén az imperialista, gyarmattartó államok politikai és gazdasági együttműködés útjára léptek. Egymás ellenségeiből, egymásra szorult szövetségesek lettek. Ennek ellenre az a térség, amelyik a megelőző ötszáz évben a világtörténelem motorja volt, a két nagy vetélytársához, Észak-Amerikához, és a Távol-Kelethez viszonyítva, egyre inkább lemarad.
4. Kína, és Vietnám, ahol a lakosság ugyan konfuciánus módon élt és viselkedett, de nagyon gyorsan szaporodott, és még nagyon szegény volt, felismerte, hogy a népszaporulat erőszakos leállítása esetén felzárkózásra képessé válik. Ezt azonban csak a politikai diktatúra képes végrehajtani. Ez a két ország, lakossága puritanizmusának, és a népszaporulata leállításának köszönhetően, háromszor gyorsabban növekszik, mint a Nyugat. Márpedig felzárkózásuk esetén, a fejlettek táborának lakossága kétszeresnél is jobban gyarapodik.
A negatív következmények
Az emberiség háromötöd része olyan kultúrában él, amiben a lakosság viselkedése nagyon eltérő a puritántól, vagyis eleve alkalmatlan a kor követelményének megfelelni, illetve nem képes megállítani a túlnépesedését. Márpedig e két előfeltétel egyikének hiánya is kizárja a felzárkózást.
Ezek már ma is többen vannak, mint mi optimális volna, de 2050-re ők fogják jelenteni az emberiség háromnegyedét. A már megállíthatatlanul 2050-ben elért kilencmilliárd ember, aminek háromnegyede lemaradó, túlnépesedett nagyságrenddel nagyobb veszélyt jelentenek az emberiség egésze számára, mint a várható éghajlatváltozás legpesszimistább variációjának hatása.
A 20. század közepe óta az emberi faj kontraszelekcióval szaporodik. Ebből fakad a 21. század legnagyobb problémája. Erre választ csak Kína adott.
A 21.-ra század két tény fogja rányomni a bélyegét.
A jövő a 20. század politikusait annak alapján fogja megítélni, hogy mit tettek ennek érdekében.
A tőkés osztálytársadalom mielőbbi felszámolása.
A társadalomtudományok még addig sem jutottak el, hogy tudomásul vegyék, hogy a második világháború után a tőkésosztály demokráciái átalakultak az egész társadalom demokráciájává, nemhogy felismernék, hogy kik tettek ennek érdekében a legtöbbet. Farizeus módon azt akarják elhitetni, hogy a tőkésosztály demokráciája és a lakosság egészének demokráciája ugyanaz a társadalom, csak egy kicsit fejlettebb. A jelenlegi demokráciákat tőkés demokráciáknak tekintik. Ugyanakkor fel sem ismerték, hogy az egész népre kiterjedő demokrácia létrehozásának, és működtetésének mik a feltételei.
Az össznépi demokrácia csak ott jöhet létre, ahol a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi, ahol a népesség növekedése leállt, és a jólétét és az iskolázottság átlaga elérte a megkívánt szintet. Ezek a feltételek csak az emberiség hatodát jelenő országokban jöttek létre, és ezek mindegyikében össznépi demokrácia van. Ahol a feltételeknek bármelyike hiányzik, nincs lehetőség arra, hogy a politikai demokráciát a lakosság egészére ki lehet terjeszteni.
Ennek ellenére a társadalomtudósok, mindenek előtt annak nyugti élcsapata, a minden állampolgárra kiterjedő politikai demokráciát mindenütt nemcsak bevezethetőnek, hanem elvárhatónak is tartja. Komikus, amikor a fejlett Nyugat a feudális szaúdi rendszert nemcsak elfogadhatónak, de végelmére számíthatónak tartja, ugyanakkor Líbiában a demokrácia bevezetését fegyverrel akarja kikényszeríteni.
Az elmúlt ötven év tapasztalatai azt igazolják, hogy a felzárkózás és a politikai demokrácia nem feltétlenül együtt jár.
Európában néhány ország ugyan a politikai demokrácia útján zárkózott fel, illetve járja a felzárkózás ígéretes útját. Ez azonban nem igazol semmit. Vegyük sorra az európai felzárkózási sikereket.
Írország ugyan nagyot botlott, de mégis nagyon sikeres. Nem azért, mert demokrata, hanem azért, mert Európa nyugati kapuja, a nyelve angol, és közel tízszer annyi ír él a volt angol gyarmatokból lett sikerállamokban.
Egyértelműen sikere példa Finnország és Izland. A sikerük elsődleges oka azonban nem, a demokratikus politikai rendszerük, hanem az, hogy a lakosságuk viselkedési kultúrája skandináv. Minden skandináv nép alkalmas arra, hogy a fejlettek élvonalába kerüljön. Ezt bizonyítja Észtország, aminek népe a bolsevik Szovjetunióban is megőrizte skandináv jellegét, és az önállóságának visszanyerése óta a legsikeresebb utódállam. Egy generáció múlva azok közé emelkedik.
Csehország a volt csatlós államok közül a legsikeresebb, de a csehek a két háború között is nyugat-európai módon, és szinten éltek.
Szlovénia a legsikeresebb utódállama Jugoszláviának. De nem azért, mert demokrácia lett, hanem azért, mert az alpi népek ugyan hét állam polgárai, de azonos módon élnek.
Lengyelország, Szlovákia és Magyarország korábban is komp-ország volt, az is maradt.
Mi az európai tanulság?
Az elmúlt ötven év sikerei között a különbségek nagysága nem a politikai rendszer milyenségétől, hanem a népek viselkedésétől függött.
A kontinensen kívüli nyugati népek államai közül csak négy emelkedett a világ társadalmi élvonalába, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland. Mind a négyet puritán angolok alapították. Ezzel szemben, ahol a spanyolok, vagy a portugálok rendezkedtek be, egyetlen ország sem jutott az élvonalba. Akkor sem, ha a gazdaságföldrajzi adottságaik sokkal jobbak, mint az őshazában voltak. Ennek tanulsággát még senki sem vonta le, pedig nagyon egyértelmű.
A négy volt angol gyarmaton most magasabb a társadalmi és gazdasági szint, mint Angliában. Ezzel szemben a spanyol és portugál gyarmatokon azt sem érték el, ami az őshazában volt.
Az elmúlt száz év egyik legnagyobb tanulságát száz éve már Max Weber levonta. Felismerte, hogy a protestáns etikájú népek többre mennek, mint a katolikusok. Ez még inkább érvényessé vált a 20. század második felében, amikor a tudományos és technikai forradalom még magasabbra emelte a lakosság viselkedésének jelentőségét.
Száz év minden tapasztalta sem volt elég ahhoz, hogy Weber zseniális felismerését tudomásul vegyük.
A lakosság viselkedési módjának elsődlegessége még markánsabban megjelent a Távol-Keleten. Mivel a konfuciánus népek még puritánabbak az angol-szászoknál és a germánoknál is, a 20. század utolsó harmadának ők lettek a sikernépei. Weber felismerése úgy módosult, hogy a jelenkorban a protestáns etikánál is puritánabb a konfuciánusoké. A társadalmi fejlődésük üteme negyven éve többszöröse a nyugati puritánokénak. A Távol-Kelet példátlan sikere bármennyire nyilvánvaló, az okát nem kutatják.
A 16. századig a Távol- Kelet mindig a Nyugat előtt járt. Akkor azonban megfordult, mert az ipari forradalomnak, a lényegében lakatlan kontinensek betelepítésének, a gyarmatosításnak a Nyugat egymással versengő politikai tagoltága, polgárainak individualizmusa jobban megfelelt, mint a Kínai Birodalom autarkiája.
A 20. század második felére azonban a Távol-Kelet homogénebb puritanizmusa vált előnyösebbé. Ma már látható, hogy a század végére a Távol-Kelet lesz az erősebb centrum.
A leírtakból érthetőbbé válik, hogy a 20. század legjelentősebb öt politikusai közé miért került három a Távol-Keletről, és egyetlen egy sem Nyugat-Európából.
Sorra veszem, miért választottam ezt az öt politikust.
Lenin.
Azzal kell kezdenem, hogy az osztálytársadalmakról az egész népet egyesítő társadalomra való áttérés legnagyobb alakja Marx volt. Nem annyira, mint közgazdász, hanem sokkal inkább, mint vallásalapító. A marxizmus, mint vallás, azaz ideológia történelmi szerepet játszott abban, hogy a fejlett tőkés osztálytársadalmak átalakultak össznépi demokráciákká. A marxista pártok az élcsapat szerepét játszották a társadalmi átalakulásban. A második világháború után átalakult tőkés társadalmakban a munkásmozgalom fontos szerepet játszott. Nem annyira az elmélete, az ideológiája, hanem a politikai befolyása.
A társadalomtudományok máig nem szenteltek kellő figyelmet arra, hogy a tőkés osztálytársadalmak miért előbb dőltek meg a fél-perifériákon, mint a fejlett tőkés társadalmakban.
Az első összedöntött tőkés társadalom Oroszország volt, ami még nem is volt igazán tőkés, hiszen sok tekintetben feudális volt. Csak néhány nagyvárosában volt jelentős munkássága, sokkal inkább a földesurak és parasztok országa volt.
Nem is az volt a nagy esemény, hogy a cári rendszer összeomlott, hanem az, hogy a romjain nem tőkés osztálytársadalom, hanem az össznépi társadalomnak valamiféle első formája stabilizálódott helyette.
Ez a stabilizáció elsősorban Lenin érdeme volt.
A megszilárdulásának az volt a világpolitikai feltétele, hogy a két háború között a tőkés osztálytársadalmak már nagyon gyengén teljesítettek. Képtelenek voltak a tudományos és technikai forradalom okozta változásokhoz igazodni. Ezt a fasiszta forradalmak még a bolsevik forradalomnál is jobban bizonyították.
A fasizmusok, annak náci s japán eldurvulása okán, a történészek számára, mint politikai aberráció maradt meg. Azt figyelmen kívül hagyják, hogy a tőkésosztály polgári demokráciáit a fasizmus belső erőkkel döntötte meg szinte minden olyan társdalomban, ahol a tőkés polgárságnak nem voltak erős, több évszázados gyökerei.
Európában a mediterrán országok, majd Németország, Közép-Európa és a Balkán szinte minden országa, német nyomásra, és a nélkül is, dalolva, fasiszta lett.
Ázsiában egyedül Japán jutott el a tőkés fejlődés fél-periféria szintjére. Tartalmában a japán társadalom fasiszta lett.
Ugyanez volt elmondható Argentínára, a legfejlettebb latin-amerikai országtól is.
Tehát a két háború között minden viszonylag polgárhiányos, de tőkés rendszerben működő ország fasiszta lett. Ami a társadalmakban jellemző, annak közös oka volt. Az erős polgárság még le tudta győzni, az ellenzékét, de ahol a polgárság nem volt erős, ott a tőkés uralom ellenfelei kerültek hatalomra. Ez annál könnyebben megvalósult, mert a fasizmusok a múlt nacionalizmus, és az imperializmus erőire támaszkodtak.
Fogalmai szerint, a fasizmusok olyan össznépi társadalmat hoztak létre, ami a múlt erőire támaszkodott, nacionalista és imperialista volt. Megtörte a tőkések osztályhatalmának monopóliumát, de megtartotta annak nacionalista, imperialista gyakorlatát. Annak elismerésével, hogy a fasizmusok vissza akarták forgatni a történelem kerekét, abban példát mutattak, hogy felszámolták az osztálytársadalmat, helyette az ideológiájuk követőinek a diktatúráját, a párturalmat vezették be. Ebben közös úton jártak a bolsevik rendszerrel.
A 20. század egyik jellemvonása volt, hogy a tőkésosztály diktatúrát az ideológia papjainak diktatúrája vette át. Ez közös vonása volt a bolsevik és a fasiszta diktatúrának.
A fasizmusok zsákutcát azért jelentettek, mert a második világháború utáni világba már nem fért bele az össztársadalmi nacionalizmus.
Lenin abban emelkedett a többi forradalmár fölé, hogy nem volt nacionalista, hanem internacionalista volt. Sajnos, utódja Sztálin annál inkább.
Azt jól ismerte fel, hogy Kelet-Európában a tőkés osztálytársadalommal szemben csak a politikai diktatúra állhat meg a lábán. Azt azonban belátta, hogy a gazdaság vezetésére alkalmatlan az ideológia, a párt diktatúrája. A polgárháború után azonnal piacosítani akarta a gazdaságot. Ennek elindításakor azonban meghalt. Az utólag nem dönthető el, hogy mennyire lett volna a kelet-európai pravoszláv kultúrában működőképes a piac. Épen a második világháború utáni tapasztaltok alapján érzem úgy, hogy nem lett volna reális. Utódja, Sztálin azonban a gazdaság felett is bebetonozta, és utódai fenntartották a részletekbe menő állami irányítást, ami nem vezethetett sikerre.
Lenin volt az, aki felismerte, hogy egy elmaradott országban a politikai diktatúra elkerülhetetlen, de a gazdaságit el kell kerülni.
Tanítása élt tovább a második világháború után a magyar, a lengyel és cseh mechanizmus reformokban. Sajnos egyik sem értette meg, hogy nem politikai liberalizációra van szükség, és lehetőség, annak nem érett meg sem a felső, sem a külső, azaz világpolitikai ideje. A belső erők nem gazdasági, hanem politikai reformot akartak, amit a külső erők, a hidegháborús világhelyzet nem tett lehetővé.
Roosevelt.
A történészek máig nem értik meg Roosevelt politikáját. A tőkés osztálytársadalmakban ő ismert érezte át, és politizált a hatalom birtokosi között először abban a tudatban, hogy a tőkés osztálydiktatúrák ideje lejárt, hogy sem az osztályelnyomás, sem a gyarmattartás, azaz sem a belső, sem a külső elnyomás nem tartható fenn.
A változást jelentett az, hogy a foglalkoztatást akkor is magas szinten kell tartani, ha arra a vállalkozói, vagyis a tőkés szektor nem képes. A New Deal politika volt a tőkés osztálytársadalom első nagy kritikája. A tudományos és technikai forradalom olyan módon formálta át a munkaerő keresletét a minőség irányába, hogy a munkaerő nem eléggé képzett, és fegyelmezett harmada munka nélkül maradt. Ezek foglalkoztatásáról a társdalomnak kellett gondoskodni.
Roosevelt a békeidőben nem foglalkoztatott munkaerőt arra használta fel, hogy kiépítse a modern kornak megfelelő közúthálózatot. Azt tette, amit a nácik is tettek, mielőtt elborította őket az imperialista gőz. Ő azonban nemcsak nem vált imperialistává, hanem az ellene folyó harc vezetője lett.
A történészek máig nem ismerik fel, hogy Roosevelt örömmel nézte az imperialisták és a fasiszták egymással vívott háborúját. Mindkét háborús félben a társadalmi fejlődés ellenségét látta. Sem a náci Németországgal, sem Japánnal szemben nem üzent hadat. Azoknak kellett megbolondulni ahhoz, hogy a háborúba bevonják az Egyesült Államokat is. A háború elhúzódása céljának megfelelő volt. Annyit segített, amennyi annak elhúzódását szolgálta, de azt sem ingyen.
A második világháborúba Japán és Németország kényszeríttette. Attól kedve is, ingyen csak a Szovjetuniót és Kínát támogatta. A háború menetét úgy igyekezett alakítani, hogy a gyarmattartók minél jobban vérezzenek el, és a kizsákmányoltak, mindenek előtt a gyarmatok minél erősebben kerüljenek ki belőle.
Ezt a törekvését a Jaltai Szerződésben koronázta meg. A háborúban kivérzett Szovjetuniót azzal ajándékozta meg, hogy Sztálin imperialista vágyát maximálisan kielégítette. A Szovjetunóból látszólagos szuperhatalmat hozott létre, mert célja továbbra is a volt gyarmattartók maximális meggyengítése volt. A történészek máig a hidegháborúban csak azzal járó negatív jelenségeket veszik figyelembe, és figyelmen kívül hagyják a hidegháború hatását a világ társalmi fejlődésére. Ha ezt megtennék, ellenkező eredményre jutnának
Mik voltak a hidegháború pozitív hatásai?
Minden egészen más lett volna, ha Jaltában a három nyugati államfő nem ad a Szovjetuniónak jelentős területet, és ráadásul nem kapja meg a csatlós államokat. Az lett volna a reális, ha a három nyugati győztes nem ad térségeket a Szovjetuniónak. Roosevelt zseniális politikai koncepcióját akkor érthetjük meg igazán, ha végig gondoljuk, hogy mi lett volna, ha Roosevelt nem Sztálinnal, hanem az angol és francia szövetségeseivel fog össze a szerinte is zsarnok, diktátor Sztálinnal szemben, és nem támogatja Németország és Japán újjáépítését, ha a két vesztestől indokolt háborús jóvátétel követel. Megtehette volna, hiszen a háború végén csak az Egyesült Államoknak volt ereje.
A Jaltai Szerződés, azzal, hogy a sztálini Szovjetunió imperialista étágyát felkeltette, hogy az a háború után tovább akart terjeszkedni, kényszeríttette egységre Nyugat-Európa államait, és az Egyesült Államok hű szövetségeseivé a tőkés osztálytársadalmakat. A Jaltai Szerződés kényszeríttette Nyugat-Európa évszázadok óta egymást elpusztítani akaró államait, és Japánt, hogy a tenyeréből egyenek, elvárásinak megfelelően viselkedjenek.
Még kevesebb szó esik arról, hogy az Egyesült Államok érdekét szolgáló hidegháború a szuperhatalmi szerepet kapott Szovjetunió erejét messze meghaladó fegyverkezésbe kezdjen, ami szükségszerűen összeomlásához vezetett. A történészek máig nem ismerik fel, hogy a Szovjetunió nem azért esett szét, és ezzel az általa vezetett bolsevik marxizmus azért vesztette el befolyását, mert imperialistává vált, és ennek érdekében elviselhetetlen katonai terhet cipelt. Európa keleti felének a bolsevik rendszer sem volt kevésbé hatékony, mint a tőkés piacgazdaság. Egyszerűen, a pravoszláv és a közép-ázsiai mohamedán népek viselkedési kultúrája alkalmatlan az utolérésre, amit a bolsevik rendszer vállalt.
Elég volna arra gondolni, hogyan állt volna 1990-ben a Szovjetunió, ha a fegyverkezésre, erőforrásainak csak akkora hányadát fordítja, mint ma. Vagy fordítva, hol tartanának ma a bolsevik rendszert levetett utódállamok, ha nemzeti jövedelmük negyedét fordítanák fegyverkezésre.
A Szovjetunió vezette bolsevik tábor nem azért bukott el, mert bolsevik volt. Ugyanazért, amiért elbukott a fasiszta Németország és Japán, mert erején felül lett imperialistává.
Nem volna nehéz megérteni a 20. század második felének történelmét, ha nem érzelmi alapon, hanem a tények alapján gondolkodnánk.
Ennyi is annak megértéséhez, hogy a 20. században, a Nyugat messze legnagyobb politika Roosevelt volt. Sajnos az utódai, az övénél is nagyobb szuperhatalmi szerepükhöz képest történek bizonyultak. Egetlen nagyvonalú lépésükre sem emlékszem.
Roosevelt példátlan szerepét a Nyugat társadalmi fejlődése szempontjából csak Közép-Európa népeinek nehéz megérteni, mert egyedül őket lehet veszteseknek minősíteni, mert ezek a népek negyvenöt évre elvesztették szuverenitásukat, és kelet-európai zsarnokságot kényszeríttettek rájuk.
Ugyan megértem őket, de Ebben a tekintetben is más a véleményem. A csatlós sorsa ítélt országok társadalmai nem voltak érettek a fejlett Nyugat társadalmi átalakulásának követésére. Csehországtól, és Szlovéniától eltekintve, olyan erősek voltak a fél-feudális társadalmi rétegek, olyan erős a nacionalizmusuk, a klerikalizmusuk, hogy nem lettek volna képesek az össztársadalmi demokráciára. Ezekben, külső erőre volt szükség ahhoz, hogy a régi rend társadalmi alapját összetörjék.
De kár bele menni ebbe a vitába, elégedjünk meg azzal, hogy a Jaltai Szerződés az emberiség tizenkilenc húszada számára kedvező következményekkel járt. Aligha képzelhető el olyan történelemformáló politikai stratégia, amelyik révén nemcsak a nagy többség, de minden érintett jól járhat.
Mao.
Azt, hogy Mao is a 20. század legnagyobbjai közé tartozott, nem azzal kell bizonyítani, hogy milyen módszereke alkalmazott, hogy valóban zseni volt-e, hanem a nagysága abból fakad, ami az elmúlt hetven év során Kínában történt. Márpedig, ami Kínában történt, annak az alapjait Mao teremtette meg.
A Távol-Kelet felemelkedése ugyan nem személy, illetve néhány személy műve, az előbb utóbb mindenképen bekövetkezik, de a folyamat sebessége, különösen annak Kínra való megvalósulása önmagban is példátlan világtörténelmi esemény. Kína ugyanis a diadalútra lépett Távol-Kelet lakosságának négyötöd része. Tegyük hozzá, hogy az a Távol-Kelet, amelyik a 15. századig az emberiség élcsapatát jelentette, lényegében a Kínai Birodalom volt.
Azt a hidegháború eredményei között kellett volna elmondanom, hogy a Távol-Kelet felemelkedésének elindulása, a sikeres példák megjelenése is a hidegháborúnak köszönhető. A Szovjetunió katonai hatalmától faló félelem nélkül aligha képzelhető el Japán, majd a kis tigrisek csodája. Ezek ugyanis az észak-amerikai és a nyugat-európai exportra épültek. Ez olyan külkereskedelmi nyomással járt, amit sem az Egyesült Államok, sem a Nyugat nem viselt volna el, ha nem kényszerülnek a bolsevikterjeszkedéssel szemben összefogásra.
A gazdaságtörténészek sem figyeltek fel arra, hogy a Távol-Keleti térség országainak a gazdasági sikere az olcsó tömegtermékek exportjára épült. Vagyis azt vették meg onnan, amit maguk csak drágábban tudtak volna megtermelni. Ez a komparatív előny azonban azzal járt, és azzal jár továbbra is, hogy a fejlett Nyugaton a tömegtermelésben foglalkoztatott, gyengébb minőségű munkaerő feleslegessé válik, ebben a rétegen jelentős munkanélküliség keletkezik. A fejlett Nyugaton a minőségi munkaerővel szemen az eleve nagy kereslet tovább nő, a gyengébb minőségűvel szemben pedig csökken. Ez lett a Nyugat legnyomasztóbb közgazdasági problémája.
Mao uralmának a kilengéseit, kegyetlenségét ugyan lehet bírálni, de csak azoknak, akik a politikusoknak nem az eredményei, hanem a nekik tetsző módszereik alapján értékelik. Mivel miden politikust az eredményei és kudarcainak ez egyenlege alapján értékelek, és Kína eredményei példátlanok, Mao példátlanul nagy politikus volt.
Legnagyobb érdeme, hogy Kínát egybe tartotta. Ezt eddig még minden uralkodó csak nagyon kegyetlen eszközökkel tudta biztosítani. Az a tény, hogy Kína máig egyetlen, centralizált ország maradt elsősorban Maonak köszönhető. Mivel az a célja csak példátlan személyi kultusszal volt elérhető, azt is érdemnek tartom.
Ha valaki, én utálom a személyi kultuszt, a hatalom birtokosának istenítését, de mint történsz, tudomásul veszem, hogy adott esetben a társadalom érdekét szolgálhatja. Az egyiptomi társadalom nem lett volna összetartható, centralizáltan irányítható, ha a társadalom nem úgy kezeli a fáraóit, mint isten küldötteit, akiknek az akaratában nem szabad kételkedni.
Még inkább tudomásul veszem, hogy a középkor feudális uralkodóit is isteni megbízás alapján uralkodónak kellett tekinteni. Még azt is tudomásul veszem, hogy a szent koronát is ilyen természetfeletti szimbólumnak tekintették. Azt azonban nem, hogy ma is bohóckodnak vele.
A cárok, Sztálin és Putyin korlátlan hatalmán nem botránkozom, mert a pravoszláv népek kultúrának még erre van szüksége. Rákosi istenítésén azonban háborogtam.
Mao istenítését is természetesnek, logikusnak tartom. Akkor, és ott arra volt szükség.
Azt azonban korán felismertem, hogy Mao nem sztálinista, hanem leninista. Ezért támogatta Nagy Imrét, amíg nem vezette be a több pártrendszert. Ezt jelezte, a virágozzék száz virág mozgalma is. De elég okos volt arra, hogy gyorsan felmérje, az idő előtti politikai demokrácia anarchiát szül. Az embertelen, értékromboló kulturális forradalma azt jelezte, hogy Kínában nem kezdhetnek hozzá a gazdaság piacosításához addig, amíg ki nem irtják a konzervatív és liberális erőket. Egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy Mao maga is egyetértett a gazdaság liberalizációjával. Ezt bizonyította, hogy Tengett nem bántotta, sőt biztonságba helyzete, amíg megérnek az események a gazdaság reformálására. Nem régen tudtam meg, hogy Teng még Mao idejében járt Szingapúrban, hogy tanulmányozza Lee elnök módszereit, aki a politikai diktatúrát összekapcsolta a gazdaság messzemenő liberalizációjával.
Mao halála után még mindig erős volt a párton belüli ellenzéke a gazdaság liberalizációjának, hogy csak több éves politikai harc után lehetett Tenget az élre visszahívni. De még akkor is kiderült, hogy a politikai liberalizáció híveit csak tankok fegyvereivel lehetett visszaszorítani.
Teng.
Máig titok, hogy mikor és ki vetette fel a népesség növekedésének erőszakos megállítását, vagyis a siker előfeltételét. Ha erre nem kerül sor, szó sem lehetett volna kínai csodáról. Amerikai demográfusok szerint, ma Kínában ötszázmillióval többen lennének, ha nincs családtervezési reform. Azt pedig nem nehéz elképzelni, hol tartana Kína, ha nem 1.3, hanem 1.8 milliárd lakosa lenne.
Ezer év múlva is fajunk történetében az egyik legnagyobb reformnak fogják minősíteni a kínai családtervezési reformot. Nemcsak Kína, de az emberiség öthatoda állt katasztrófa előtt azért, mert egyelten társadalom nem képes elviselni több évtizeden keresztül az évi néhány tizedszázalékos népességnövekedést sem. Márpedig a 20. század második felében az emberiség évente két százalékkal szaporodott. Csak az elmúlt negyven évben kétmilliárddal, és azért nem két és félmilliárddal, mert Kínában Teng és csapata, megállította.
A kínai gazdasági csoda mértékét csak az tudja felmérni, aki megértette, hogy az össznépi társadalom csak ott képzelhető el, ahol a lakosság növekedése ezrelékeknél nem gyorsabban nő.
Ez alól csak négy kivétel van, a négy volt angol gyarmat, Kanada, Észak-Amerika, Ausztrália és Új-Zéland. Ezek is csak azért mert már nagyon gazdagok, alulnépesedettek, és a növekedés jelentős hányada minőségi import, ami értékes, és ingyen kapják.
Az utókor az emberi butaságok példájának fogja tekinteni a második világháborút követő száz évet, amikor az emberiség létszáma közel háromszorosára nőtt, méghozzá úgy, hogy a szaporodás szinte csak ott történt, ahol az önpusztító következményekkel jár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése