Gondolatok az első orosz olimpiai megnyitón

Kopátsy Sándor                PS                  2014-02-08

Gondolatok az első orosz olimpiai megnyitón

Az 1938-as Berlini Olimpiáról csak sajtóképek és rádióközvetítés útján alkothattam képet, de kialakult a véleményem, baj van, ha a diktatúrák telepedhetnek rá az amatőr sportra. Azt csak évek múlva ismertem fel, hogy a sportra nemcsak e nacionalistáknak, hanem a piacnak is szüksége van. Mindkét patrónusnak csak a profi sport érdekes, az amatőrizmus egyiket sem érdekli.

A nácik jöttek rá először, hogyan lehet a profi sportolókat amatőrként eladni. Ne a piac, hanem az állam fizesse meg őket. Ezt, mi magyarok is hamar felismertük. Sportnemzet akartunk lenni. Mivel az első között voltunk, megjöttek a sikerek.

A nácik megsemmisítő veresége után a Szovjetunióban is rájöttek, hogy a sportban sokkal könnyebb elnyerni a szuperhalmi státuszt, mint fa gazdaságban. Azt ugyan lassan értették meg, hogy nemcsak a gazdasági, de katona szuperhatalmi szerepe is reménytelen, mert elviselhetetlenül drága. Az is kiderül, hogy Kelet-Németországgal még a Szovjetunió sem képes versenyezni. Én meg megtanultam, hogy az állami profizmusban is igaz, amit Max Weber már a 20. század hajnalán felismert, hogy a tőkés gazdaságot csak a protestáns erkölcsű népek tudják hatékonyan működtetni.

A hidegháború évtizedeit csak az állami profitizmus élte át a szocialista oldalon. Mi magyarok szeretünk azzal dicsekedni, hogy 1 millió lakosra vetítve a legtöbb olimpiai érmet nyerő nemzetek közé tartozunk. Ez a mutató azért volt mindig jó a szocialista országokban, mert az olimpiai érmeket darabra számolták. Ezért azok lettek a nemzeti sportok, amelyek piaci értéke kicsi, amelyeket a tőkés piac nem érdekel.

Azon ötven éve bosszankodom, hogy mi a piacon nagy értékű sportban világszinten utoljára az 50-es években, a labdarúgásban voltunk. De ehhez az kellett, hogy a világhírű magyar futballisták a társadalom csúcsán lehettek. Ez azonban csak nagyon szegény diktatúrákban valósíthat meg. Azokban is csak akkor, ha a piacon nem lehet meggazdagodni. Erre nem gondolnak azok, akik visszasírják az aranycsapatunkat.

Azóta minden olimpia után kalkulálom, hogy melyik országnak mennyit ér a piacon az olimpiai győzelme. Messze az utolsók vagyunk Európában annak ellenére, hogy viszonylag sok érmet nyerünk.

Közben az állam által támogatott sporteredményekben Kína lett a szuperhatalom. Lakosságának nagysága alapján ezen nem is lehet változtatni. Ráadásul a kultúrájuk is nagyon megfelel a profi sportnak. Példátlanul szorgalmasak, és van kik közül szelektálni.

A sportpolitikában a nagy változást a televíziózás hozta. A piacon a sportok értéke elsősorban azon múlik, mennyien nézik. A demokráciákban a sport rangsorát először a nézők, aztán az amatőrök számának a jövedelmükkel való szorzata a dönti el. Ettől a szorzattól függ ugyanis a hirdetések értéke. Minden sportpolitikának arra kell irányulni, hogy ez a mutatószám minél nagyobb legyen. A sok szegényt vonzó sportok élén a labdarúgás áll. A gazdagokat pedig a vitorlázás, a lovaglás és a golf vonzza.

Mivel az olimpiák megrendezése drága mulatság, a piac nem szívesen vállalja. A kisebb államok pedig képtelenek elviselni a költségét. Azt hiszem, Görögország volt az utolsó kis olimpiát rendező állam. Az Olimpiai Bizottság ezért nehéz helyzetben van, amikor a következő Olimpia rendezésének helyéről dönteni kell. Csak a nagy államok jöhetnek szóba. A másik fontos szempont az időzóna. Csak vagy az európai, vagy amerikai időzóna jó a hirdetők számára. Brazília azért kapa meg a labdarúgó világbajnokságot, és az olimpiát, mert Észak-Amerikával közös időzónában fekszik. Az előbbit főleg azért is, mert Brazília számára a labdarúgás nemzeti vallás. Az olimpiát pedig elsősorban azért, mert az észak-amerikai piac fizet a legtöbbet a közvetítésekért, és a stadionok a labdarúgó világbajnokságra megépültek a stadionok. A lakosság mégis lázong a költségek miatt.

Kína ugyan örömmel vállalta és pompásan megrendezte a maga olimpiáját. Minden eddiginél ugyan sokkal többe került, de a kínai felhalmozási méretekhez képest elhanyagolható volt.

Oroszország is boldog volt, hogy kapott egy téli olimpiát. A döntéshozóknak tudni kellett, hogy Oroszországban minden eleve sokba kerül, ráadásul nagy lesz a korrupció.

Oroszország évszázadok óta mindent gazdasági ereje feletti szinte old meg, és a vártnál lényegesen nagyobb költséggel. Aki ezt nem tudta, az nem ismeri az orosz kultúrát. Nem lett volna olyan nyugati ország, ami tized ekkora költséggel is vállalta volna.

Amennyire tisztelem Németország puritán elnökét a miniszterelnök asszonyát, annyira botránkoztam azon a hivatalos bejelentetésükön, hogy nem mennek el Szocsiba, és a német sportolók szivárványos egyenruhában tetszelegnek. A németeknek illene megértőbbeknek lenni a nácik által alacsonyabb rendű embereknek tartott oroszokkal szemben. Tudomásul vehetnék, hogy az egy másik kultúra, ami nem tart ott, ahol a puritán germánok. A náci hadsereg 20 millió szovjet állampolgárt ölt meg a világháború alatt, a nagy többségük orosz volt. Az ő kultúrájukban még mások az erkölcsi elvárások. Ez az olimpia is nagyon az ő kultúrájukat fejezi ki, ezt illik tudomásul venni. Nem az a baj, hogy a német állam vezetői nem mennek el, hanem az, ahogyan ezt indokolják. Németország háború utáni viselkedése ugyan jobb, mint a szövetségeseié, mint a mienké, de nekik erre több okuk is van. Többet vétettek és előttünk járnak.

Tegnap végignéztem a megnyitót, mérsékeltebb volt a vártnál. Jelezte, hogy nem a kor élén járnak, de sokkal előbbre tartanak, mintha nem élték volna át a bolsevik rendszer társadalmi pozitív átrendeződését. Ugyanakkor hamisíthatatlanul oroszok maradtak. Akik pedig a szivárvány színeiben pompáznak, megértőbbek lehetnének a nagyon máskultúrákkal szemben. Amennyire örülök, hogy az emberiség jelentős hányada már olyan társadalmakban élhet, amelyikben megértik a másságot, de a nagy többség még nem jutott el erre a szintre. Ezekkel szemben nagyobb türelemre, megértése volna szükség.

Az olimpiai mozgalmat azért becsülöm, mert olimpiai érmet bárki szerezhet függetlenül attól férfi, vagy nő, milyen színű a bőre, milyen vallású. Ezért szomorít el, amikor Németország két legnagyobb közjogi méltósága azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy nem megy el az Oroszországban rendezett olimpiára. Nem gondot arra, hogy ez első faji büszkeségre épülő olimpiát éppen ők rendezték.

Nincs alapja az általános emberi jognak

Kopátsy Sándor               PE                   2014-01-31

Nincs alapja az általános emberi jognak

A Nyugaton általános felfogás, hogy vannak mindenütt érvényes jogok. Ezeket a társadalmak kultúrájától, fejlettségi fokától függetlenül, mindenütt kötelező betartani. Ez egy tudományos ostobaság. A jog a társadalmak felépítménye, aminek milyenségét a társadalom fejlettsége, kultúrája határozza meg. Márpedig ma már a fejlettségben egy a százhoz különbségek vannak. A kultúrák közti különbséget ugyan nem lehet mérni, de az élet egyre jobban megmutatja a Növekvő kulturális különbségeket. Minél nagyobb szerepe van a gazdaságban a kultúrának, annál nagyobbak a különbségek.

Ezért minden kultúrának, és azok minden szintjének más jogrendszerre van szüksége. Sőt azon belül minden társadalomban más jogrendszert kellett alkalmazni. Tehát nincs, soha nem volt, és amíg eltérő kultúrájú, és fejlettség szinten lévő társadalmak lesznek, nem is lehet egységes felépítményük. Vagy tudomásul vesszük, hogy a tárdalomnak is vannak törvényei, vagy tudománya sem lehet. Az a tény, hogy a múltban minden társadalomban más jogrendszer működött, azt diktálja, hogy ma sem lehet elvárni, hogy minden társadalomban azonos jogok legyenek.

A társadalom történetében először fordul elő, hogy néhány fejlett országban minden felnőtt állampolgárnak azonos politikai joga van. Erre a múltban soha, sehol nem volt példa.

A tények azt bizonyítják, hogy az általános állampolgári jogok csak ott működhetnek, ahol a lakosság nem szaporodik lényegesen, ahol már elég gazdag és már elég iskolázott, valamint puritán erkölcsű. Ez jelenleg a világ népességének mintegy a tizede számára többé-kevésbé érvényesül. Amelyik társadalmak megpróbálják az egyenjogúságot e feltételek bármelyike nélkül megvalósítaani, ezért súlyos árat fizetnek.

Mivel jelenleg a társadalmak nemcsak kulturálisan különbözők, de a gazdasági tekintetben sokkal differenciáltabbak, mint valaha voltak, természetes, hogy a jogi felépítményükben is egyre nagyobb különbségek vannak.

Most a saját szakmámban igyekszem bizonyítani, hogy milyen károkkal jár az, ha a közgazdaságtan azonos szabályokkal akarja az eltérő kultúrájú, és gazdasági fejlettségű országok gazdaságait működtetni.

Számomra az első ilyen homogenizáló törekvés az azonos heti munkaidő követelése volt. Ezzel pályakezdőként találkoztam. A marxistának nevezett bolsevik rendszer a fél-perifériája szintjén bevezette a fejlett nyugati országokban már általános heti, és éves munkaórák számát. Ez azt jelentette, hogy a negyed akkora termelékenység és bérszint mellett azonos volt a munkahét, és a munkaév óraszáma. Vagyis úgy akartunk utolérni azokat a társadalmakat, ahol már az egy lakosra jutó jövedelem a mienkének többszöröse volt, hogy a fejlettségi szintünkhöz viszonyítva sokkal kevesebbet dolgozunk.

Emlékszem, hogy a koreai háború után, Dél-Koreában a hatalomra került katonai diktatúra, kötelezővé tette az éves 2.400 órás munkát. Nálunk akkor már csak 1.750 óraszámot dolgoztunk. Dél-Korea a történelem talán leggyorsabb felzárkózását valósította meg, mi pedig az egész szocialista táborral együtt, egyre jobban lemaradtunk.

Ezt látva, álltam be azon kevesek sorába, akik a munkaviszonyban ledolgozott munkaidő utáni időben kerestük a jövedelemtermelő munkaalkalmakat. Gyorsan kiderült, hogy a magyar nép a jobb élet, a nagyobb jövedelem érdekében örömmel dolgozik a szabad idejében is. Minden várakozást felülmúló tempóban nőtt a háztáji földeken a termelés, a szabadidőben történő házépítkezés. Az ipari munkások is keresték a munkaidő utáni jövedelmet.

Amennyire tudatosult, hogy a másik bolsevik országok polgárai irigyelték a nagyobb politikai szabadságot, és még a fejlett demokráciák is a legvidámabb barakknak minősítették az országunkat. Ennek ellenére máig sem tudatosult, hogy a szocialista táborban mi dolgoztunk a legtöbbet. Becsléseim szerint, a munkaviszonyon kívül termelt jövedelem hányad sehol nem volt olyan magas, mint nálunk. Még a marxista apparátus is megértette, amit a rendszerváltás utáni liberális polgáraink képtelenek voltak, hagyták az embereket, hogy a munkaidő után jövedelmet termeljenek.

A Kádár-kor viszonyát a jövedelemtermeléshez jól illusztrálta a vicc.

Az amerikai elnök, a szovjet párt főtitkár, és Kádár beszélgetnek.

Az amerikai elnök: Nálunk a munkások havi 1.500 dollárt keresnek, 1.200-ból megélnek, a többit megtakarítják öreg napaikra.

A szovjet pártfőtitkár: Nálunk a munkások 750 rubelt keresnek. Ha elég türelmük van sorban állni, 600 rubelt elvásárolhatnak. A maradékból pedig békekölcsönt jegyeznek.

Kádár: Nálunk 1.500 forint az átlagbér, 2.000-ből megélnek. Az nem a mi gondunk, hogyan teremtik elő a hiányzó 500-at.

A magyar maszekolásnak köszönhetően, a vidéki lakosság átlagosan 2.200, a városik, mivel kevesebb alkalmuk volt, 2.000 órát, vagyis a hivatalos munkaidőnél 400-200 órával többet dolgoztak. Ha nem is annyit, és olyan intenzitással, mint dél-Koreában, ezért nem is olyan gyorsan zárkóztunk fel. A szocialista táboron belül mégis ennek köszönhetően, az élre kerültünk.

Ezért lett volna kézenfekvő, hogy a rendszerváltás után nem csökkentjük a dolgozók számát, és növeljük a munkaviszonyban végzett órák számát, és növeljük a munkavégzés intenzitását. Ennek az ellenkezőjét tettük.

A BRICs országok mesterséges csoportot alkotnak

Kopátsy Sándor                  PG                  2014-02-05

A BRICs országok mesterséges csoportot alkotnak

Jó húsz éve egy fontos bankár kitalálta, hogy Brazília, Oroszország, India és Kína feltörekvő, ebből következően felzárkózó, nagy országok, amelyekkel a világgazdaságnak számolniuk kell. Egy nagy nemzetközi banknak minden bizonnyal fontos ez a négy nagy ország, mert nagy volument jelentenek.

Az már meglepőbb, hogy a szaksajtóban is általánosan elfogadottá vált ez a közösség, néha kiegészítették Törökországgal és a Dél-Afrikai Köztársasággal.

Kezdettől fogva láttam, hogy akár a négy, akár a hat között egyedül Kína a felzárkózó, a többi mind az élvonaltól egyre jobban lemarad.

Nemcsak a bankárok, de a politikusok, sőt a közgazdászok sem tudják, hogy az élvonalhoz felzárkózásnak két elengedhetetlen feltétel van: a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemezze, és a belső népszaporulata néhány ezreléknél ne legyen nagyobb. Ahol ennek két feltételnek az egyike is hiányzik, a felzárkózás lehetetlen.

Tekintettel arra, hogy akár az eredeti négy, akár a hatra bővített BRICs ország között Kína az egyetlen, melyikben a lakosság viselkedése puritán, röviden lezárhatjuk a vitát, a világgazdaságban egyetlen jelentős ország van, amelyik felzárkózása nemcsak várható, hanem jó húsz éve egyértelműen tapasztalható.

A csoport többi országában más okokból sem várható a felzárkózás.

Indiával kezdem, hiszen annak a lakossága sokkal több, mint a többié összesen. Ezt az országot demokráciának tartják, mert ha nem is demokrácia, de többinél, politikai tekintetben, demokratább. A fokozódó lemaradásának két fő oka van.

1. Az etnikai, nyelvi, kulturálisan tarka lakosságot minden, de a puritán erkölcs, nem jellemzi. Nem kell nagy jóstehetség, elemeire fog szétesni.

2. Eleve túlnépesedett, ennek ellenére gyorsan szaporodik. Az évi mintegy 20 millióval szaporodó ország eleve képtelen a növekvő népességét munkaalkalommal, vagyonnal ellátni. Ráadásul szinte minden természeti erőforrásban hiányt szenved.

Oroszország az egyetlen, ahol nincs túlnépesedési nyomás, sőt erőforrásaihoz képest nagyon alulnépesedett. A lakosságának viselkedési kultúrája ezer éve egyre távolabb kerül a protestáns nyugati népekétől. Ebben az országban nemcsak a bolsevik rendszer bukott meg, de a tőkés berendezkedés még annál is kevésbé hatékonyan működik. Jelenleg is csak a magas olaj és földgáz áraknak köszönhetően működőképes, de így is egyre jobban lemaradó annak ellenére, hogy nagyon alulnépesedett.

Brazília természeti erőforrásokban nagyon gazdag, nagyon alulnépesedett, de mediterrán kultúrája, etnikai tarkasága, és gyors népszaporulata okán alkalmatlan a felzárkózásra. Ideje volna tudomásul venni, hogy nincs olyan mediterrán nép, amelyik felzárkózna. Az európaiak a nagy turisztikai bevételük és a hatalmas EU támogatásuk ellenre is egyre jobban lemaradnak. Amerikában, ahol e két forrás eleve hiányzik, a két észak-amerikai protestáns államtól egyre jobban lemaradnak.

Törökország viszonylag gyorsa gazdasági növekedése sem volt elegendő, hogy a gyors népszaporulatát foglalkoztatni tudja. Az egy lakosra jutó vagyona a gyors fejlődés idején is csökkent. Jelenleg azonban már egyértelmű, hogy vége a sikernek.

A Dél-Afrikai Köztársaság ugyan bányászati vagyona szinte felmérhetetlen, de néhány évtized múlva a nagyon gyorsan növekvő afrikai etnikuma olyan túlsúlyba kerül, és olyan szegény lesz, hogy ki fogja pusztítani, vagy kimenekülésre kényszeríti a többször magasabb szinte élő európai eredetű lakosságát. Az ottani fehérekre várhatóan hasonló sors vár, mint ami történt Európában a 20. században. Csak még annál is brutálisabb. Az ott élő fehéreknek egyetlen esélyük marad, a kivándorlás. Szinte minden fejlett nyugati ország örömmel várja az értékes, angol anyanyelvű bevándorlókat. Elsősorban a két észak-amerikai protestáns állam, valamint Ausztrália és Új-Zéland sokat fog nyerni velük. Ugyanakkor Dél-Afrika káoszba süllyed.

Összefoglalva.

A világgazdaság a század közepére egyértelműen kettéhasad, a viszonylag is egyre fejlettebb, nem szaporodó puritánokra, és a továbbra is túlnépesedő, a felzárkózásra képtelen kultúrájúakra.

Mikor indokolt egy veszteséges vállaltot felszámolni?

Kopátsy Sándor                 PG                2014-02-06

Mikor indokolt egy veszteséges vállaltot felszámolni?

Magyarország lényegesen gazdagabb, el nem adósodott, ország lenne, ha a rendszerváltást kínai módon hajtottuk volna végre. Ezt az állításomat senki sem hiszi el, de még arra sem szánta el magát senki, hogy utána számoljon. A rendszerváltást politikai sikernek könyveljük el, és nem foglalkozunk a társadalmi és gazdasági hibáival. Megelégszünk azzal, hogy a rendszerváltás előtt nem volt az országunk szuverén, utána pedig az.

A magyar rendszerváltás lényegében a csatlós államokéhoz hasonló volt, de azoknál jóval liberálisabb. Eladtunk minden állami vállalatot, amire volt vevő. Sőt garanciákat is adtunk azok jövedelmezőségére, ha csak úgy találunk rá vevőt. Nemcsak azt adtuk el, minél várható volt a korábbinál hatékonyabb működtetés, hanem mindent, amire volt vevő. Az utóbbi jellemző a közművek, szolgáltató kiárusítása.

Máig nem láttam statisztikát arról, hogy ebben a tekintetben, időben és arányban hogyan tért el a magyar kiárusítás a többi csatlós országétól. Az azonban vitathatatlan, hogy a bolsevik rendszerben mi voltunk a legvidámabb barakk, a rendszerváltás utáni szereplésünkkel pedig nem állunk az élen.

Ebben a tekintetben is merőben más úton járt Kína. Nem adtak el szinte semmit. Csupán megengedték, hogy a külföldi tőke befektessen. Nálunk erre csak akkor került sor, amikor már mindent eladtunk, amire vevőt találtunk. Ennek ellenére nőt a külső adóságunk. Nem annyira a volumene, mint sokkal inkább annak kamatterhe.

Ennél nagyságrenddel több kárt okozott a veszteséges vállatok és a termelőszövetkezetek felszámolása. Elvünk volt, hogy ami veszteséges, az eleve kártokozó, akkor is fel kell számolni, ha nincs rá vevő. Ennek során felszámoltunk mintegy másfélmillió munkahelyet, azzal, hogy majd jön a külföldi tőke, és teremt ezeknek munkaalkalmat. Arra nem gondolt senki, hogy a felszámolt munkaerőre van-e valahol kereslet. Pedig mindenki tudta, hogy ezek elenyésző hányada versenyképes az európai munkaerő piacon. Pár százezer leépített váltott át kisvállalkozóvá. Ezek többsége is csak akkor, ha a normatív adózási terhek jelentős hányada alól ki tud menekülni.

A veszteséges vállalatok és szövetkezetek felszámolása következtében az optimálisnál is magasabb foglalkoztatásunk pár év alatt átesett a másik végletbe. Még a volt csatlósok között is nálunk lett a legalacsonyabb a foglalkoztatás. Egyelőre jele sincs annak, hogy ebben a tekintetben jelentős javulás várható. A jelenlegi kormány ugyan programjába vette egymillió új munkahelyteremtést, de ezt is legfeljebb tíz év múlva várja.

A rendszerváltás idején az adott foglalkoztatási szabályok mellett, ennek nagyon kicsi a realitása. Ma is hiányoznak a feltételei.

- Ennek a munkaerőnek a többsége eleve nem olyan szakmájú és magatartású volt, amire az európai piacon kereslet akkor sem volt, ma sincs.

- Egy millió munkahelyteremtés tőkeigénye olyan óriási, amire évtizedeke alatt sem számíthattunk. Senki sem vette a fáradságot, hogy kiszámítsa, mennyi tőkére volna szükség ennyi hatékony munkahely teremtésére.

Ki kell tehát mondani, hogy a jelenlegi foglalkoztatási feltételek mellett az egymillió új munkahely teremtése nemcsak akkor, de ma sem irreális feladat.

Előbb azonban térjünk vissza arra, mint kellett volna a veszteséges vállaltokkal, szövetkezetekkel kezdeni.

Azt, amit Kínában tettek, és tesznek továbbra is. Minden veszteséges vállaltot fenn kell tartani mindaddig, amíg a munkaerejét másutt nem tudjuk úgy foglalkoztatni.

A kínai vezetés azzal igazolta veszteséges vállatok további működtetését, hogy nekik nemcsak a jelenleg foglalkoztatott létszámot kell tartani, hanem még évente a belépő korosztály többlete számára is munkahelyet kell biztosítani. Kínában ugyanis akkor még elviselhetetlenül gyors volt a népszaporulat, évente mintegy húszmillió népességtöbblettel, ezzel tízmillió új munkahelyre volt igény. Ezen felül a kínai mezőgazdaságban évente további tízmillió munkaerő szabadult fel.

A lakosság számának gyors növekedéséből származó munkahelyteremtést megfékezték a gyermekvállalás hatósági korlátozásával, de ennek jótékony hatása csak a születés után mintegy húsz év múlva jelentkezik. Vagyis. Kína szinte csak most érezheti a kevesebb gyermekvállalás munkaerő piaci hatását.

Nálunk könnyebb lett volna a munkaügyi helyzet kezelése.

- Eleve magas volt a foglakoztatási rátánk.

- A falusi lakosság már be volt vonva a munkamegosztásba.

A magyar rendszerváltás ugyanis lassú népesség növekedést és magas foglalkoztatást örökölt. A rendszerváltás meg lehetett volna oldani néhány százezer, viszonylag rövid idejű munkanélküliséggel. Mivel a tartós munkanélküliség alacsony aránya is káros, azt eleve el kellett volna kerülni. Minden olyan munkahely felszámolás, aminek tartós munkanélküliség a következménye, bármi áron elkerülendő.

A foglalkoztatási szintet többé-kevésbé megőrző rendszerváltásról lebonyolítóknak fogalmuk sem volt. Ezzel szemben a kínai vezetés számára fel sem merült, hogy szabad volna leállítani a működő veszteséges vállalatokat. Őket a helyzetük is arra kényszeríttette, hogy csak olyan reform lehet eredményes, aminek bevezetése során nem csökken, a nem folyamatosan növekedik a munkahelyek száma. Az ő iparosításuk, urbanizációjuk valahol ott tartott, ahol a magyar gazdaság a háború után volt.

Mi már a Rákosi-rendszerben néhány év alatt megvalósítottuk a teljes foglalkoztatást. Igaz csak úgy, hogy a munkaerő mintegy negyede veszteséges vállalkozásokban és a felduzzasztott államapparátusban dolgozott. A veszteséges vállalatokban és a felduzzasztott bürokráciában dolgozók aránya meghaladta a két milliót. Ez az arány a közel 150-szer népesebb Kínában 300 millió munkanélkülit jelentett volna.

Egyetlen magyar közgazdásznak sem volt fogalma arról, hogy mivel jár a nagyon alacsony foglalkoztatásra való áttérés. Azt csak most látom, hogy az erőltetett iparosítás ugyan tele volt hibával, de összességében nagyon pozitív történelmi tett volt. Ezer éves történelmünk során csak az erőltetett iparosítás oldotta meg először a társadalom munkaerejének mozgósítását. Fogalmunk sem volt arról, hogy magas foglalkoztatás volt az elsődleges társadalmi érdek, és ehhez az optimális megoldást az erőltetett iparosítás jelentette. Csak a rendszerváltás után, az első évek tapasztalatai alapján döbbentem arra, hogy micsoda kolosszális veszteséggel járt volna a nagy és reménytelen munkanélküliség. Ma már tudom, hogy 3-5 százalékos, hat hónapnál nem hosszabb munkanélküliség az optimum.

Erre Dél-Korea mutatta meg a példát a világnak. A koreai háború után, dél-Koreában katonai diktatúrát vezettek be, és öt éven keresztül 2.400 óra volt a munkaidő. Gyakorlatilag tűrhetetlen volt, és maradt máig is a hat hónapnál hosszabb munkanélküliség. Ezt a rovatot máig üresen hagyják.

A dél-koreai csoda nemcsak arra figyelmeztet, hogy a tartós munkanélküliség tűrhetetlen, de arra is, hogy az olyan ország, ami alacsonyabb szintről kezdi, annak a fejlettebbeknél évente több munkaórát kell teljesíteni. Azonos munkaidővel nem lehet utolérni.

A fejlettségtől független munkaidő kikényszerítése mind a nyugati szakszervezeteknek, mind a keleti marxistáknak közös hibája. Ideje volna felismerni, hogy a 4-6-ször gazdagabb országokat nem lehet úgy utolérni, hogy csak annyi órát dolgozunk, mint azok.

Ha Európa nyugati felének a jelenlegi lemaradását magyarázni akarjuk, elég tudomásul venni, hogy Európában lényegesen alacsonyabb mind a foglalkoztatási ráta, mint az évente ledolgozott órák száma, nemcsak a távol-keleti, de az észak-amerikai országokhoz képest is. Az EU tagországokban a foglalkoztatási ráta átlaga 60, Észak-Amerikában 70, a Távol-Keleten 80 százalék. Ráadásul, az egy évben ledolgozott órák számában is hasonló a különbség. Az EU országokban 1,650, az Egyesült Államokban 1.750, a Távol-Keleten 1.850 órát dolgozik a munkavállalók átlaga.

Ezek után ne csodálkozzunk, hogy az egy laksora jutó jövedelem, és vagyon növekedésében ennél is nagyobb arányú a különbség.

A rendszerváltás gazdaságpolitikai útvesztéséről az első jelzést az adta, hogy nem találtam akkora veszteségű vállalat, aminek a leállítása nem csökkentette a népgazdaság teljesítményét. A legnagyobb vállalati vesztesség is sokkal kisebb volt, mint ami a felszámolással járó kár.

Könnyű volt kiszámítani, hogyha a veszteséget szembeállítottuk a kifizetett bérek kétharmadával, a bérjárulékkal, a költségvetésbe történő befizetésekkel, és amortizációval. Ebből kiderült, hogy minden vállalat esetében jelentős költségvetési veszteséget okozott a felszámolás. A tartós munkanélküliség okozta erkölcsi következményekről akkor még fogalmunk sem volt.

Sajnos, ilyen mérleget nem készített a leépítést bonyolító apparátus. Egyszerűen, úgy kezelte, ami a vállalkozás számára veszteséges, az a társadalom számára is azt.

Ma már tudom, hogyan kellett volna akkor, és hogyan kell ma kalkulálni.

Abból kell kiindulni, hogy a társadalom számára minden értéktermelő munkavégzés fontos, a tartós munkanélküliség pedig mindennél rosszabb. Ezzel szemben a foglalkoztatási jogszabályok csak az olyan foglalkoztatást engednek meg, amelyik a normatív foglalkoztatási feltételekből fakadó munkaadói kiadásnál nagyobb. Ez a követelmény azt jelenti, hogy nem találhat foglalkoztatást az olyan munkaerő, aki nem termeli meg a munkaadójának, a vállalkozásának a foglalkoztatásával járó minden költségeket.

Ez a küszöb automatikusan kizárja a foglalkoztatásból mindazokat, akiknek a foglalkoztatása ezt a küszöböt nem éri el. Minél magasabb ez a küszöb, a munkaerőnek annál nagyobb hányada nem talál munkát.

A társadalom érdekénél nagyobb munkanélküliség ugyan minden piacgazdaságban is jelen van, pedig ott a tulajdonos dönt a felszámolásról. Az azonban sokkal bölcsebben méri fel a felszámolás indokoltságát. Az a vesztesége vállalatát csak akkor számolja fel, ha az a működtetés nagyobb vagyonvesztéssel jár, mint a felszámolás.

A teljes foglalkoztatást kierőszakoló szocialista gazdaságokban azonban a veszteséges vállalatok aránya sokkal nagyobbra duzzadt, mivel a vállalatvezetést nem érintette a vagyonvesztés.

A tőkés piacgazdálkodást folytató társadalmakban is jelentős az olyan munkanélküliség, aminek a foglalkoztatása javítaná a társadalom teljesítményét, de nem nő olyan nagyra, mint ahova a tervgazdálkodó országok eljutottak. Ugyanis, csak ezekben volt ideológiai parancs a teljes foglalkoztatás, és lehetséges a veszteséges vállaltok zavartalan működése.

Azt sem ismerjük el, hogy a tőkés vállalt sem áll le mindaddig, amíg a vesztessége nem haladja meg a leállítással járó vagyonvesztést. Azt ugyanis a tőkéstulajdonos is tudja, hogy az amortizáció meg nem térülése általában kisebb veszteség, mint a leállás, ami az állóeszközök nagy hányadának megsemmisülésével jár. Vagyis, amit a felszámolással járó veszteséget állítja szembe a mérlegben megjelenő veszteséggel.

Nagyon kíváncsi volnék egy olyan felmérésre, ami megmutatná, mennyi vagyont kellett leírni a veszteséges vállaltok leállítása okán. Kiderülne, hogy a tőkés mennyivel megfontoltabb, mint a hatóság bürokratája. Pedig a tőkésnek nem kell számolni a leállítások által okozott erkölcsi kárral.

Sokszor gondolok arra, mennyivel másként viselkedett volna a tőkéstulajdonos, mint az állami bürokrata. Pedig az utóbbinak kellett volna nagyobb súllyal figyelembe venni az okozott társadalmi kárt is.

A szocialista hatalmat szolgálók számára dogmából fakadó kötelesség volt a mindenki számára munkaalkalmat biztosítani.

Ennek a fenntartására, ha nem is tudatosan, hanem spontán kialakultak a módszerek. Mindenek előtt három:

- A veszteségek által okozott fogóeszköz hiányt az állami megtérítette.

- Az átlagbér hatósági szabályozása.

- A munkanélküliség hatósági üldözése.

A vesztességek megtérítésének két formája volt. Egyrészt a vállat veszteségéből képződő pénzügyi hiány megtérítése a költségvetés terhére. A vagyonveszteség pedig csak a mérlegben jelent meg. Mivel az állam volt a tulajdonos, a vagyonvesztés a vállaltot nem érintette.

Az átlagbér ellenőrzésnek csak a szükségszerűségét, és a kártékony oldalát láttuk.

Szükségszerű volt, mert a teljes foglalkoztatás mellett a munkaerő kereslete meghaladta a kínálatát. Ezért a vállatok emelték volna a béreket. Ezzel növelve az inflációt.

Káros hatása volt, mivel az átlagbér ellenőrzése megnehezítette a minőségi munkaerő elegendő motiválását. Vagyis a munkaerő felső harmada nem volt kellően érdekelve a nagyobb teljesítményben, hiszen ennek megfizetését akadályozta az átlagbér ellenőrzése.

A vállaltok érdekeltek voltak abban, hogy a gyenge minőségű, alacsony bérű munkaerőt is foglalkoztassák, mert csak így fértek bele a kötelező átlagbérbe. Akkor még fogalmunk sem volt arról, hogy a gyenge minőségű és a pályakezdő munkaerő foglalkoztatása a piacgazdaságokban is egyre nagyobb probléma lesz. Ezt, nálunk megoldotta az átlagbér ellenőrzése.

Ma már világos, hogy a piacgazdaságokban is krónikus probléma a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatása.

Mivel a több évtizedes tervgazdálkodásban megtűrték a veszteséges vállaltok működését, ugyanakkor a foglalkoztatási feltételekben a fejlettebb nyugati országokat utánozták, egyre jobban felgyülemlett a nyereséges vállalkozásokban alkalmatlan munkaerő. Az tehát nem vitatható, hogy a negyven éves szocialista rendszer magas foglakoztatása hatására a rendszer váltás idejére lényegesen magasabb arányban dolgoztak veszteséges vállalatoknál olyanok, akiket a tőkés országok foglalkoztatási rendszere nem vett volna fel.

Ugyanakkor a teljes foglalkoztatásnak nagy előnye is volt, nem veszett el a normatív foglalkoztatás esetén nem használható munkaerő.

Ez a különbség jól jelentkezett a háborút követő újjáépítés éveiben, amikor a bolsevik rendszerben gyorsabban visszaállt a háború előtti szintre. Aztán azonban megfordult a helyzet. A tőkés társadalmak fejlődése lett lényegesen gyorsabb, mint a bolsevik társadalmaké.

A tőkésállamok fölénye azonban nem csupán a rendszeren múlt, hanem a kultúrán is. Szovjet megszállás alá ugyanis Kelet-Németország és Csehország kivételével, olyan országok kerültek, amelyek fél-perifériás szinten álló nem protestáns kultúrájúak voltak. Ezek a tőkés táborban sem lettek volna sikeresek.

Út a puritán vallás felé

Kopátsy Sándor                  PV                  2014-02-03

Út a puritán vallás felé

Előre bocsátom, hogy római katolikus vagyok, és meg sem fordult bennem, hogy vallást kellene változtatnom. Az ugyan igaz, hogy a vallást számomra a krisztusi tanítás, és nem az egyházam dogmáinak elfogadása jelenti. A katolikus dogmák többségét ugyan idejétmúltnak tekintem, de létrejöttük indokoltságát a maga idejében elismerem. Örülnék, ha többségükön túllépnének. De még az is belátom, hogy a katolikus vallás számos dogmája a nálunk is elmaradottabb társadalmakban indokolt maradt. Ezért megértem a Vatikán merevségét, ha Latin-Amerikát, Afrikát, a Fülöp-szigeteket tekinti a fontosabbnak, nem Európát, nem szabad a modern világhoz alkalmazkodni.

Igazi katolikus reformot a családtervezésben, vagyis a gyermekvállalásban tartom indokoltnak. A katolikusok kilenctizede ugyanis olyan országokban él, ahol a jövőjük mindaddig reménytelen, amíg túlnépesednek. Vagyis a vallások dogmáinak a társadalom érdekét kellene szolgálni azzal, hogy segítséget jelentsenek a társadalmuk elsődleges feladatának megoldásához.

Azért alakult ki számos keresztény egyház, mert nagyon eltérő kultúrák nagyon eltérő fejlettségi színvonalon jelentkező társadalmi igénykehez kellett a vallás dogmáit igazítani. A vallások vezetőinek is meg kell tanulni, hogy a gyorsan változó korban a dogmák terén is rugalmasoknak kell lenni.

Ezt a törvényt először a vallássá deformálódott marxizmus esetében ismertem fel. Marx, mivel a puritán Nyugat tudósa volt, annak az ideológiáját fogalmazta meg. A marxizmus, mint vallás, azaz ideológia azonban négy kultúrában vert gyökeret. Ezért négy vallássá változott.

A puritán, protestáns Nyugaton szociáldemokrata, a békés átmenetet hirdető marxizmus lett.

A kelet-európai ortodox keresztény kultúrában ortodox, bolsevik marxizmus lett belőle.

A latin keresztény kultúrában euró kommunizmusnak, holott sokkal helyesebben latin marizmusnak nevezhetné magát.

A Távol-Keleten, a konfuciánus kultúrában mandarinok diktatúrája lett a marxi tanításból.

Vagyis a marxista ideológia ugyanúgy a kulturális alapjához igazodott, mint a kereszténység. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk a kereszténységet, belátjuk, hogy azt is a kulturális alapjai osztották fel, szabták a kultúrájuk igényéhez.

A zsidó vallásból eredő kereszténység a görög-római Római Birodalom kultúráinak vallása lett. Kezdetben, Európában csupán a mediterrán és a közel-keleti kultúrák vallása volt. Először az derült ki, hogy a mediterrán, vagyis a Szent Pál által alapított kereszténység túlságosan sok engedményt tett a görög-római vallás sok istenhívésnek. Ez jó volt a görög-római kultúrának, de sok volt a közel-keleti és észak-afrikai, szemita népek számára. Ezért ebben a térségben gyorsan áttértek a keresztények a keményebb egy istenhívő mohamedán vallásra. A szemita népek nagy többségének elveszését joggal nevezhetnénk a kereszténység első egyházszakadásnak. Akkor is, ha a szakadást a pogány nomádok prófétája, Mohamed kezdeményezte. Az első századok mohamedánjaink többsége ugyanis előtte keresztény volt.

Vagyis a törzsi, azaz vérségi alapú zsidó vallás szülte nemcsak a kereszténységet, de a mohamedán vallást is. Az eredeti vallásalapító ugyanis mindhárom vallás és annak későbbi elágazásai számára Ábrahám.

A görög-római kultúra kereszténysége azonban, ahogyan a nyugat-európai agrártechnikai forradalom győzött Európa észak-nyugati harmadában, és kialakult a kiscsaládos jobbágyrendszer, Kelet-Európában és a Balkánon pedig fennmaradt a nagycsalád, kettészakadt az európai kereszténységük is a latin, azaz katolikus, és a görög, azaz ortodox szertartásúra. Ez a két kultúra az óta egyre távolabb került egymástól.

Ahhoz, hogy a puritán Nyugat fölénye megvalósuljon a latin mediterrán kultúrával szemben, közel ötszáz évre volt szükség. Ahogyan a puritán Nyugat nemcsak az európai, de minden más kultúra fölé kerekedett, természetes igényévé változott, hogy a kereszténységét is a saját igényéhez szabja. Ezt nem is egyetlen, hanem néhány párhuzamos egyházzal oldotta meg.

Arra, hogy a puritán népek kulturálisan mások, mint a latinok, Max Weber hívta fel a figyelmem, amikor kimondta, hogy a tőkés osztálytársadalmak hatékonyabban működnek a protestáns kultúrájú népek között, mint a többi európai kultúrában. Pedig még nem tudhatta, hogy minden felépítmény hatékonyabban működik a puritán kultúrákban, a nyugati protestánsokban és a távol-keleti konfuciánusokban egyaránt.

Ez a marxizmusok esetében ugyancsak bebizonyosodott. A marxista vallás ugyanis lényegében csak a két puritán kultúrában élte túl a 20. századot.

A Nyugaton azzal, hogy megszűnt a vallási szerepe, baloldali szociáldemokrata párt maradt. Egy párt a többi között. A protestáns vallás pedig egyre inkább túllép a dogmákat őrző kereszténységen, és a krisztusi erkölcsöket megvalósító magatartás hirdetője marad. Vigyáz a puritán erkölcsre.

A Távol-Keleten pedig mandarin diktatúrává alakult át, ami egyre kevesebbet hivatkozik Marxra, de egyre inkább sikeresen vezeti a perifériás szintről induló Kínát a társadalmi elit színvonalára.

A jelenkor két sikeres erkölcsi, a társadalom érdekéhez igazodó vallása a Nyugaton a protestáns, a Távol-Keleten pedig a konfuciánus. Már egyik sem a dogmákat őrző, hanem csak az erkölcsi magatartást hirdető vallás.

Miért omlott össze a Szovjetunió?

Kopátsy Sándor                  PH                  2014-02-04

Miért omlott össze a Szovjetunió?

A Szovjetunió összeomlásának 24. éve is elmúlt, de még mindig nem tart ott a történelemtudomány, hogy feltárná az összeomlás okát. A kommunista ellenesek elintézik azzal, hogy a kelet-európai marxizmus, a bolsevik rendszer volt működésképtelen. A rendszer hívei pedig bölcsen hallgatnak.

Ezért aztán nincs is vita.

A polgári társadalomtudományok híveit nem zavarja a tény, hogy nem ismerünk példát arra, amikor egy társadalmi rendszer azért omlott volna össze, mert lemarad, mert versenyképtelen. Csak az a történelmi tény, hogy ha a társadalom alkalmas arra, hogy a meglévőnél hatékonyabb rendszert működtessen, akkor rátér arra. A világgazdaság kiépülése előtt nem volt a társadalmak között verseny. Amelyik társadalom képessé vált arra, hogy a termelésből tartsa el a lakosságát, áttért az osztályuralom valamelyik formájára. Azok mindegyike csak arra volt képes, hogy a lakossága nagy többségét valamivel a létszínvonal felett tartsa. Ezek között nem folyt hatékonysági verseny, legfeljebb erőfölény. Egymás életteréért versenyeztek. Csak olyan példákat ismerünk a történelmünkből, amikor a megszálló nép áttért a legyőzöttek életformájára. Ez is csak a pásztornépek esetében vált jellemzővé. A pásztor, ha földművelő országot foglalt el, mindig áttért a földművelésre. Fordított áttérés azonban soha nem fordult elő.

Az egymástól távol lévő államok nem is ismerték egymás társadalmait. Erre csak az óceánok meghódítása után kerülhetett sor. A túlnépesedett térségeket kizsákmányolták, a ritkán lakottakat betelepítették. Erre is csak a többi társadalomnál fejlettebb, katonai téren pedig sokkal erősebb Nyugat volt képes.

A kialakuló világgazdaságban ugyan voltak jelentős fejlettségi különbségek, de az elmaradottak soha, sehol nem cserélték fel a társadalmi formájukat, ha nem telepedett rájuk a nyugati gyarmattartó.

Kelet-Európa, vagyis a Szovjetunió területén, ezer éven keresztül mindig versenyképtelen állam, illetve államok voltak, azok társadalmi rendszere mégsem alakult át a hatékonyabb nyugati mintára. Oroszország történetében egyszer, Nagy Péter cársága alatt volt kísérlet arra, hogy nyugati társadalommá váljon, de az is szinte nyom nélkül elmúlt. Nem azért, mert nem volt elég hatékony, hanem azért mert nem lehetett elég hatékony, és visszaállt a kelet-európai, ortodox keresztény kultúrának megfelelő társadalmi rendszer. Ez esetben fel sem vetődött, hogy miért bukott meg Nagy Péter rendszere. Tudomásul vettük, hogy Kelet-Európa számára nem működőképes a polgári társadalmak felépítménye. Vagyis, Oroszország társadalma nem alkalmas a tőkés polgárok osztályuralmára, nemcsak azért, mert nincs polgársága, hanem azért sem, mert erre eleve alkalmatlan a lakosság viselkedési kultúrája.

Amikor az első világháború végén összeomlott a cári rendszer, előbb a gyenge polgárság akart polgári társadalmat, aztán a kommunisták szocialista társadalmat építeni. Mivel polgárság alig volt, proletárok, fronton szenvedő katonák és szegényparasztok viszont voltak, és a kommunista pártank kiváló vezetői, ők szerezték meg a hatalmat. Lenin által vezetett bolsevikok, mivel a fejlett tőkés országokban nem győztek a kommunisták, úgy érezte, ne szalasszák el az alkalmat, építsék addig is a kommunista párt diktatúráját, amíg Nyugton is győz a forradalom. Mivel nem győzött, magukra maradtak.

A keleti népek, hogyan ezer éve érzeték, hogy az ő kereszténységük szükségszerűen más, mint Európa nyugati felén. A marxizmusuk is szükségszerűen más lett. Ez is, az is a dogmatikus klérus vallása. Tekintettel arra, hogy a két háború között a tőkés osztálydiktatúrák is nagyon alacsony hatékonysággal, óriási munkanélküliséggel működtek, nem is döntöttek nagyon rosszul. Ahogyan az európai fél-perifériák a tőkés demokrácia helyett a fasizmust, a kispolgárság diktatúráját, az oroszok a kommunista pártjuk klérusának diktatúráját választották.

A 30-as évekre a Nyugat minden fél-perifériája diktatúra lett. A bolsevik legalább nem volt kifelé agresszív, ahogyan minden fasiszta rendszer azonnal azzá változott. A féktelen náci fasizmusnak az erejétől félve, a nyugti demokráciák nem sokat törődtek a bolsevik Szovjetunióval, amelyik legalább nem faji alapon működött.

Az, hogy a baloldali és a jobb oldali diktatúrák nem fogtak össze Hitler ostobaságán és a németek túlzott önbizalmán múlt. A második világháború előtt még megegyeztek, sőt a már Sztálin által vezetett Szovjetuniót is bevonták az imperialista terjeszkedésbe. Nemcsak Hitler, de a német vezérkar is elhitte, hogy a Szovjetunió politikai, gazdasági és katonai téren erőtlen, a tőkések támogatására nem számíthat, tehát könnyen megszállható, és a háborús céljaikra kizsákmányolható. Csalódtak, mert a Szovjetunió nem omlott össze, sőt a Nyugat aktív segítségére is számíthatott. Az iszonyú háborús veszteségek ellenére talpon maradt.

A Háború végére az Egyesült Államok elnöke, azt is helyesen felismerte, hogy a németek és a japánok jelentik a sokkal nagyobb veszélyt, és a nyugati demokráciáknak jól jön a Szovjetunió katonai erejétől való félelem. Ezért Jaltában a Szovjetunió megkapta Közép-Európa, a Baltikum, és a Balkán nagy részének országai feletti felügyeletet. Sztálin nem volt képes átlátni az Egyesült Államok stratégiáját, és a háborús győzelemtől megittasult szovjet hadsereg vezetése támaszkodni tudott az orosz nép nacionalizmusára, és a Szovjetunió beleélte magát a neki felajánlott szuperhatalmi szerepbe. A vezetésben senki sem ismerte fel a tényt, hogy ebbe a szerepbe bele kell bukni.

A Jaltában kapott szerep három okból volt katasztrofális.

1. A második világháború után sokkal dinamikusabb polgári társadalmakkal állt szembe a Szovjetunió. A történészek sem hangsúlyozzák, hogy a két világháború utáni demokratikus országok nagyon eltérő módon viselkedtek.
- Ez első világháború után megszilárdították a gyarmati rendszert. A második után azt megszüntették.

- Az első világháború után demokráciát nem szélesítették ki, sértetlenül tovább élt a tőkés osztályuralom, szűk maradt a választójog, nagy a munkanélküliség, alacsony a dolgozó rétegek oktatása, egészségügyi és öregkori ellátása. A második után minden tekintetben jelentős fordulat következett be.

- Az első világháborút lassú gazdasági növekedés követte. A második után pedig példátlanul gyors gazdasági növekedés és magas foglalkoztatás volt jellemző.

2. A Jaltai Egyezmény alapján a Szovjetunió olyan országok felett szerzett befolyást, amelyek számára idegen, megemészthetetlen volt a sztálinista rendszer. A sztálinista rendszer stabilitásának egyik fontos feltétel volt a bezártság. Ezt a kommunikáció technikai forradalma lehetetlenné tette. A Szovjetunió akkor gyarmatosított, amikor az már nem előny, hanem hátrány volt. Máig nem vallják be, hogy a Szovjetuniónak nem előnyt, hanem hátrányt jelentett a KGST piacba zártsága.

Az első világháborúban még óriási jelentősége volt a létszámnak. A Szovjetunió a második világháborúban is még megverhette a németeket úgy, hogy az ember és hadianyag vesztesége ötször nagyobb volt. A második világháború végére, és főleg utána azonban olyan haditechnikai forradalom következett be, amiben a felszereltség rendkívül drága technikai színvonala lett a döntő elem. Ebben a Szovjetunió már nem állhatta a versenyt. A hidegháború végére már a szovjetvezetés számára is nyilvánvalóvá vált, hogy versenyképtelen. A szovjetrendszer a katonai kiadások súlya alatt roppant össze.

Az utolsó mondat a lényeg, és erről senki sem beszél. Pedig könnyű elképzelni, hogyan alakul a Szovjetunió második világháború utáni sorsa, ha csak a fegyverkezési kiadásait tartja a nyugati országokkal hasonló, néhány százalékos szinten. A nyugati tábor egetlen másokat jelentősen felülmúló haderejének kiépítése, és fenntartása kitelt a nemzeti jövedelem 6 százalékából. Ezzel szemben versenyképtelenné vált a Szovjetunió annak ellenére, hogy a hadsereg kiépítésére és fenntartására a nemzeti jövedelmének 25-30 százalékát fordította.

Fel sem lehet mérni, mennyivel másként alakul a Szovjetunió sorsa a második világháború után, ha csak ötöde annyit költ fegyverkezésre, és abból a pénzből a polgári gazdaságot és az életszínvonalat emelik. A hidegháborúnak ugyanis nem volt semmi katonai oka.

A Szovjetunió tehát nem azért omlott össze, mert egy párti, kommunista diktatúra volt, hanem azért, mert erejét messze meghaladó módon fegyverkezett. A kelet-európai kultúrájú népeknek jobban megfelelt, mint amilyen lett a birodalom szétesése után. Ha, a Szovjetunió csak annyit fordít a nemzeti jövedelméből, mint a mostan Oroszország, jobb életet tudott volna biztosítani a lakosságnak, mint a jelenlegi Oroszország. Az utóállamok mindegyikére el lehet mondani, hogy ma viszonylag rosszabbul élnek, mint a bolsevik rendszerben élnének. Tegyük hozzá, hogy Oroszország még a jelenleginél is rosszabban élne, ha nem volna az exportált nyersolaj és földgáz ára négyszer magasabb, mint akkor.

Az erkölcsi viszonyok még rosszabbak lettek. Visszatért a cári rendszer korrupciója. A magántulajdonról bebizonyosodott, hogy csak ott nem hálózza be a rendszert a korrupció, ahol puritánok az erkölcsök. Ezt megtanultam az adórendszerek vizsgálata során. A skandináv országokban az adórendszer kivetett adójának 95 százalékát befizetik, a dél-mediterrán térségben alig többet, mint a felét. A szovjetrendszerben nem volt magántulajdon, nem volt magánvállalkozás, az elvonásokat be lehetett hajtani. Oroszországban, most általános az adócsalás, a korrupciós ügyintézés.

Putyin ugyan börtönbe zárta a legnagyobb adócsalókat, ha nem támogatták, és az államhatalmi funkciókat a belügyi apparátus kádereire bízta. Ezek ugyan kevésbé korruptak, mert náluk az egymás őszinte támogatása érvényesül. Ez azonban sokszor még a korrupciónál is drágább. Elég arra gondolni, hogy a mostani téli olimpia 50 milliárd euróba került, a tervezettek az ötszörösébe. Ezen felül a játékok alatti a közbiztonságra 50 ezer karhatalmista, a flotta és a légierő vigyáz. Ennek a költsége nincs is az 50 milliárdban.

Azt kellene végre tudomásul venni, hogy a kelet-európai kultúra, a lakosság viselkedése eleve versenyképtelenné teszi a rendszert.

Már sokszor leírtam, hogy a jelenkorban csak az olyan rendszer lehet versenyképes, amelyiket puritán erkölcsi lakosság működtet.

Száz éve Max Weber hívta fel erre a figyelmet, amikor a 20. század küszöbén leírta, hogy a tőkés osztálytársadalmat csak a protestáns erkölcsű lakosság képes versenyképesen működtetni. Akkor még nem tette hozzá, hogy ez a 20. század óta minden társadalmi felépítményre, rendszerre igaz.

A két háború között a puritán erkölcsi németek és japánok fasizmusa volt a két leghatékonyabb társadalom. Nem azért vesztettek, mert alacsony volt a teljesítményük, hanem azért, mert imperialisták lettek olyan korban, amikor az már nem lehet hatékony. Sokkal jobb a fejlettek közti élénk kooperáció, tapasztaltcsere, mint az erőszak. Ezek vesztették el a háborút, mégis a második világháborút a német és a japán csoda követte.

Általánosan beigazolódott, hogy a puritán erkölcsű népek mindent, nemcsak a jót, de a rosszat is hatékonyan bonyolítják. Ugyanakkor az is kiderült, hogy a marxista tanok alapján a kelet-európai kultúrájú népek Szovjetuniója összeomlott, ugyanakkor a puritán kultúrájú Kína pártdiktatúrában a világtörténelem legnagyobb sikerét aratja.

Az Európai Unió rövid története is azt igazolja, hogy a protestánsok fölénye nő, a latinok pedig lemaradnak.

A latinok lemaradása még karakterisztikusabb Amerikában, ahol a két protestáns állam fölénye egyre nő a latinokkal szemben.

Ideje volna tudomásul venni, hogy az országok közti differenciálódás egyre nő. A puritánok annál sikeresebbek, minél puritánabbak. A nem puritánok mind lemaradnak, de annál inkább, minél messzebb vannak a puritanizmustól.

Ehhez képes másodrangú, hogy milyen a politikai rendszerük. 

Állati fehérje fogyasztása

Kopátsy Sándor               PA                     2014-01-27

Állati fehérje fogyasztása

A The Economist múlt heti száma felélesztette a hatvan éves elképzelésem. Az örök barátomat, Burgert Róbertet nevezték ki a Pécsi Állami Gazdaság igazgatójának. A gazdaság fő profilja a tejtermelés volt. Barátom nyugtalan szelleme azonban olyan profilt keresett, amiben gyorsan lehet nagy eredményeket elérni. Akkor már hírét hallottam, hogy Amerikában forradalmi fejlődést értek el a baromfitenyésztésben. Felismertem annak az okát, hogy a marhahúst fogyasztó gazdag Amerikában miért a baromfit választották a fehérhúsú baromfit az olcsó hús jövőjét jelentő állatnak. Azért mert a biológusok gyors eredményt csak olyan állattal érhetnek el, amelyik nagyon szapora. A melegvérű háziállatok közül messze a baromfi a legszaporább, a szarvasmarha meg a legkevésbé.

A biológusnak annál könnyebb feladta a szelekció, minél szaporább a faj. Erre született a döntés, hogy a modern baromfitartásra áll rá. Kellő tapasztalt hiányában ez nem ment könnyen, de tíz év után, már Bábolnán diadalt aratott.

Már akkor felmerült, hogy a távoli jövő húsát a halak, a vizekben élő állatok fogják jelenteni. Ezek esetében még a baromfinál is százszor nagyobb a szaporaság, ráadásul a vizek, sokkal nagyobb területet jelentnek, mint a szárazföld, és mindenütt termékenyek. Ehhez a jóslatomhoz ugyan fél évszázadot kellett várni, de ma már a tények bizonyítják, hogy a halastavakkal, tengeri farmokkal nem lehet versenyezni. Az utóbbi évtizedekben a baromfihúsnál is gyorsabban a vizekben élő állatok fogyasztása nő.

Én már nem érhetem meg, de a jövő fehérjetermelője a tenger lesz.

Közben az élet egyre messzebb sodort a mezőgazdaságtól. Történész szemmel is csak jóval később találkoztam a tejtermelés forradalmi szerepével a magyar társadalom fejlődésében. A svábok által behozott istállós tehéntartás forradalmat jelentett a parasztcsaládok életében. A nők a tejtermelésnek köszönhették, hogy árutermelő szerepet kaptak a családban a tejpénznek köszönhetően. A tej fogyasztása pedig először jelentett egészséges, fehérjegazdagabb táplálkozást népünk életében. Ezzel szűnt meg a legnagyobb népbetegségünk az angol-kór.

Ezért aztán nagy örömmel olvastam egy ausztrál kutatóintézet tanulmányának kivonatát az állati fehérjék termelési és fogyasztási adatairól.

A világgazdaság megértéshez is fontos adat, hogy az Egyesült Államokban az egy lakosra jutó húsfogyasztás 120, Európában 75, Kínában 60, Afrikában 20, és Indiában 8 kiló. Ebből ki lehetne számolni, hogy mekkora volna a földünk eltartó képessége, ha mindenütt úgy táplálkoznának, annyi, főleg vörös húst fogyasztanának, mint Észak-Amerikában. Legfeljebb 1 milliárd, a jelenlegi 7 milliárddal szemben. India, és Afrika lakossága tized annyi sem lehetne.

Számomra különösen érdekesek volnának, ha a húsfogyasztást hármas, vörös, fehér és hal bontásban közölnék.

Számomra nagyon sokat mondtak azok az adatok, amik a különböző húsok, különböző tartásformáiban mutatták meg a takarmányigényt.

2 kiló takarmány kell a baromfihús, 3 kiló a sertéshús, 4-5 kiló a bárányhús, 6-20 kiló a marhahús kilója elő állításához. A fejőstehenek ötöd annyi takarmánnyal termelnek tej formájában annyi fehérjét, mint amennyi 2 kiló húsgyarapodáshoz kell. Az Egyesült Államokban és Nyugat Európában 75-300 kiló száraztakarmány kell egy kiló tejfehérjéhez, Afrikában 500, Etiópiában 2.000 kiló.

A jelenkor megértéséhez az is fontos adat, hogy jelenleg 1.500 millió ember él olyan állattartásból szegényen, amit a fejlett Nyugaton 15 millió farmer megtermelne.

A húsok adják a táplálékunk kalóriatartalmának hatodát, de ehhez használják fel a termőterület, a víz, és a gabona harmadát.

Egy kiló gabona termeléséhez 1.500 liter víz kell, a marhahúshoz ennek tízszerese.

A világgazdaság fejlődése következtében 2050-ben a várható húsfogyasztás a jelenlegi kétszerese lesz.

Hollandiában 1950 óta az egy tehénre jutó tejtermelés kétszeresére, 7.500 literre nőtt. Ezzel szemben Afrikában nem változott. A lakosság pedig négyszeresére nőtt.

Ennyi is elég annak igazolására, hogy fajunk jövője továbbra is, elsősorban attól függ, mint esszünk, és azt hogyan termeljük meg.

Tartós munkanélküliség

Kopátsy Sándor                  PF                 2014-01-28

Tartós munkanélküliség

Évtizedek óta küzdök az ellen, hogy a jót és a rosszat összeadják. A hat hónapnál rövidebb munkanélküliség hasznos, a hosszabb káros.

A rendszerváltás előtt hiányzott, hiszen az átlagbér ellenőrzés mellett nem volt rugalmas a munkaerőpiac. A vállatok megbecsülték az olyan munkást, aki az alacsonyabb bérrel is megelégedett. Az új munkahelyet teremtők nem találtak maguknak munkást. A legjobbakat pedig nem lehetett megfizetni. Tartós munkanélküliség pedig nem is volt, még a rendőrség is üldözte.

A rendszerváltás után a rendszerváltás után pedig a magas lett a munkanélküliség, és az szinte csak tartósan, reménytelenül munkanélküliekből állt. Ez pedig katasztrofális nemcsak gazdasági, pénzügyi, de erkölcsi tekintetben is. Ez ugyan jellemző szinte egész Európára, de azon belül katasztrofális Magyarországon. Jellemző módon az EU tagországok közös jellemzője. Ebben a körben legalább mérik. A 28 tagországban a munkanélküliek 62 százaléka tartósan az. A megfelelő hazai adatokhoz nem tudok hozzáférni.

Ezért aztán a munkanélküliek százaléka értelmetlen mutató. Együtt van benne a jó meg a rossz. Ezért legfeljebb a foglalkoztatási rátát lehet valamire használni. Az is csak akkor volna igazán jó, ha a munkaképes korú tanulókat foglalkoztatottnak vennék számba. Hiszen az oktatásban résztvevők talán a leghatékonyabb értéktermelők, gyarapítják a társadalom tudásvagyonát, a munkaerő minőségét. Ezért a jó mutató a hat hónapnál rövidebb munkanélküliséget figyelmen kívül hagyná, és a munkaképes korban tanulókat pedig a foglalkoztatottak között venné számba.

Számításaim szerint ezzel a mutatóval az EU tagországok között mesze az utolsók lennénk.

Ezt az Egyesült Államokban jól tudják. Ott elsősorban a hat hónapnál hosszabb munkanélküliséget igyekeznek csökkenteni.

Ez a munkanélküliség 1948 és 1911 között csak két alkalommal, és összesen három évig volt 1 százalék felett. Nálunk, becslésem szerint, a rendszerváltás óta mindig meghaladta az 5 százalékot. De, mint írtam, a tényleges adatokat nem ismerem.

Még jobb volna tudni a 6 hónapon túliak, hogyan oszlanak meg. Talán egyszer ezt is megtudjuk, ha nem is a választás előtt, de utána.

A munkaerő áru

Kopátsy Sándor               PG                   2014-01-27

A munkaerő áru

Ötven éve élénk vita folyt arról, hogy áru-e a munkaerő. Ma már ez nem vita tárgya, annak ellenére, hogy sehol nem veszik ezt szigorúan. Még a liberális államokban is vannak olyan foglakoztatási törvények, melyek ezt semmibe veszik.

A szakszervezetek minden országban leülnek tárgyalni a munkaadók szervezetivel, ahol a kormánypárt közvetítésével tárgyalnak arról, hogy mennyire emelkedjenek a kollektív szerződésben rögzített bérek. A minimálbéreket pedig a kormány foglalja törvénybe. E beavatkozásoktól függően aztán a bérekhez, nem pedig a m unkaerő keresetéhez és kínálatához igazodik a foglalkoztatás.

Ezt a gyakorlatot tradíciónak tekintik annak ellenére, hogy ez jelentős foglalkoztatási feszültséget, esetleg inflációt okoz. Az a tény, hogy a bértárgyalások eredménye krónikusan alacsony foglalkoztatást, és a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatását nem képes megoldani, senki sem veti fel, hogy a bérek alakulását a piacra kellene bízni.

Nem volna baj, hogy a bérek alakulását nem a piacra bízzák, ha a hatósági és szakszervezeti beavatkozások nem okoznának krónikus problémát. De okoznak, hiszen mindig, és minden társadalomban alacsony a foglalkoztatás, különösen krónikus a munkanélküliség a képzeten és a pályakezdők esetében.

Mit jelent az alacsony foglalkoztatási ráta?

Indoktalanul drága a munkaerő.

Mit mond, hogy a foglalkoztatás különösen a képzetlenek és a pályakezdők körében botrányosan alacsony?

A képzetlen és a pályakezdő munkaerő ára nagyon magas.

A piac tehát arra figyelmeztet, hogy drága a munkaerő, különösen a gyenge minőségű. Ha a bérek alakulását a piacra bíznák, csökkenne a bérszínvonal, mindenek előtt a képzetlen és a pályakezdők foglalkoztatási költsége. De nem annyival, amennyit a munkanélküliek kapnak. Vagyis a dolgozók jövedelme nőne. Ezzel nőne a vásárlóerő, a termelésre irányuló kereslet.

Az ugyanis vitathatatlan, hogy a termelés hatékonysága akkor nő, ha a kapacitáskihasználás javul. A munkaerejét alacsony szinte kihasználó társadalom ugyanis drágán termel. Ezért alapvető társadalmi érdek volna a munkaképes lakosság maximális munkára fogása.

Ezzel szemben az állam és a már foglalkoztatottak érdekét védő szakszervezetek nem a társadalom egészének, hanem csupán a foglalkoztatottak érdekét védik. Nem veszik tudomásul, hogy mindenki akkor járna jobban, ha a társadalmi érdek szolgálatát a piacra bíznák.

Nem is az a baj, hogy nem bízzák a piacra, hanem, hogy a piac jelzését nem veszik komolyan.

A piac az egész nyugati világban azt jelzi, hogy óriási a képzelten és tapasztalatlan munkaerő munkanélkülisége. Ennek tehát az ára elviselhetetlenül magas. Olyan árat kell megengedni, ami mellett ezt a réteget is bevonják a társadalmi munkamegosztásba.

A munkaerő árát a piac jelzéséhez kell igazítani.

Mivel a piac azt jelzi, hogy a jó munkaerőben hiány, a gyenge minőségűben óriási felesleg van, a jót drágítani, a gyengét olcsóbbítani kell. A jelenlegi kormány az „adóreformjával” ennek az ellenkezőjét tette, az eleve rosszat még rosszabbá tette. De ennél is sokkal nagyobb hiba, hogy a tartósan munkanélkülieket viszonylag úgy támogatja, hogy azok jelentős hányada számára nem is érdemes a munkavállalás. Óriási szakadék van a normatív árán még megvásárolható, és azon már drága munkaerő között. Akit a normatív árán nem vásárol meg a munkaadó, azt az állam eltartja. Ez ugyan sokkal drágább, mint amennyiért munkahelyet találna, de ezt a foglalkoztatás törvényes keretei nem teszik lehetővé.

Jelenleg a gyenge minőségű munkaerő a munkaadónak havonta közel 150-200 ezer forintba kerül, és még megszabadulni is csak nagyon drágán tud tőle. Ezzel szemben, ha nem dolgozik, akkor a költségvetést terheli mintegy 50 ezer forintos segély, és óriási társadalmi erkölcsi és szakmai kár. A társadalomnak még az is érdeke volna, ha a munkaadónak kifizetné a foglalkoztatással járó költségeket, mert a közvetett pozitív hatások még megmaradhatnának. Természetesen ez a véglet, csak azt mutatja, hogy a tartós munkanélküliségnél nincs rosszabb.

Annyi kedvezményt kell a munkaadónak adni, ami mellett megszűnik a tartós munkanélküliség. Azt, hogy milyen áron kell a gyenge minőségű munkaerőt foglalkoztatni, a piac fogja megmutatni.

Valószínűnek tartom, hogy elég volna azzal elindulni, hogy a tartós munkanélküliek és a pályakezdők alkalmazása esetén, bizonyos időre, nincs bérjárulék, és fegyelmi vétség esetén a munkaviszony megszüntethető. Azt, hogy ez sok, vagy kevés a piac jelezni fogja.

Azzal kezdtem, hogy a szocialista rendszerben dogmaként kezelték, hogy a munkaerő nem árú. Most ugyan nincsenek ilyen dogmák, de a rendszerváltás óta gyakorlat, hogy a munkaerő nem áru. Nem tudatosan, de a rendszerváltás óta a foglalkoztatás politika úgy viselkedik, mintha a munkaerő nem árú volna. Pedig az, méghozzá racionálisan gondolkodó áru.  

Nem csökken a szoborállítók és eltávolítók tombolása

Kopátsy Sándor             PP                      2014-01-26

Nem csökken a szoborállítók és eltávolítók tombolása

Azt hiszem, hogy a szobrokat állítók, és eltávolítók szégyentábláján előkelő helyet foglal el Magyarország. Ezen belül is élenjárnak a közép-jobb kormányok.

Arra még büszke voltam, hogy 56-ban a nép ledöntötte Sztálin szobrát. Erre a népnek joga van még akkor is, ha nincs igaza, a kormányoknak pedig akkor is szégyenük, ha igazuk van.

A kormánynak abban igaza van, hogy ezt a szégyent a népem többségének támogatásával végzi. Közép-jobb társadalomban ezt is tudomásul kell venni. A szoborállítások akkor zavarnak, amikor buta politikusok, szélsőséges politikai erők kedvében járnak.

Amennyire Sztálin szobrának felállítását indoktalan talpnyalásnak tekintettem, a Marx-Engels szoborállításnak örültem. Amíg Sztálin történelmi mérlegét egyértelműen negatívnak tartom, Marx és Engels történelmi érdemét ezer év múlva sem fogják vitatni.

Ez az állításom a jelenlegi politikai légkörben indoklásra szorul.

A kereszténység, és különösen annak a római katolikus egyháza, és ennek hatására ez európai történelemfelfogás nemcsak az egyház híveit, de a történelem szereplőit is a vallásis dogma alapján minősíti. Ennek alapján egyetlen meg nem bocsátott bűnnel is el kell kárhozni. Vagyis nem a jó és a rossz egyenlege a minősítés alapja, hanem csak a rossz, a bűn ténye.

Ennek alapján a történelem nagyjai közül szinte nem lesz senki szent. Az én kedvenceim közül biztosan, senki.

Azon nem lehet vitatkozni, hogy Marx és Engels tanítványai is sok bűnt, borzalmat követtek el. De azon sem, hogy óriási szerepük volt mindabban az üdvös változásban, amit az elmúlt száz év alatt megélhetünk.

Ráadásul Marx nemcsak zseniális tudós volt, hanem világvallást alapító is. Vitathatatlan, hogyha a marxista dogmatizmus rossz kezekbe került, sok kárt és borzalmat is okozott. Azt azonban még a jelenlegi politikai hatalom birtokosai sem vitathatják, hogy a fejlett Nyugaton, különösen a puritán kultúrájú, erős polgárságú országokban a szociáldemokráciának alapvetően pozitív szerepe volt.

Az sem vitatható, hogy nemcsak a kelet-európai, de a távol-keleti kultúrákban a marxizmus embertelen formában jelent meg. De ez nem a marxizmusból, hanem a nem megfelelő kultúrából és az elmaradottságból fakadt. Véleményem szerint a marxizmusnak ezek a borzalmas formái sem voltak borzalmasabbak, mint a cári orosz, vagy a császári kínai társadalomé voltak.

Az óta kiderült, hogy a kelet-európai társadalmak tőkés formái sem hatékonyabbak, mint amilyen a bolsevik rendszer volt. Ennek ellenére a hivatalos hazai vélemény csak a kommunista uralom borzalmairól, gyenge hatékonyságáról beszél. Nem veszik tudomásul, hogy a kelet-európai társadalmakban a polgári demokrácia sem működik jobban.

Kínában pedig kiderült, hogy a marxizmus is lehet nagyon hatékony, ha puritán nép alkalmazza. A kínai csoda olyan világtörténelmi esemény, amire fajunk történetében még nem volt példa.

Maradjunk annyiban, hogy az utóbbi hatvan év kedvező világtörténelmi eseményei alakulásában a marxista pártoknak, nézeteknek is nagy szerepe volt. Nagyon elfogult az a minősítés, ami tagadja a dolgozó tétegek felemelkedésében, a gyarmati rendszer felszámolásban a marxista pártok pozitív szerepét.

Ez kevés országban jobban igaz, mint éppen Magyarországban. Az, hogy a Jaltában ránk mért sorsunk ellenére, utat találtunk arra, hogy a Szovjetunióénál, rugalmasabb rendszerben működtessük a bolsevik rendszert. Szinte elsők, útmutatók voltunk abban, hogy pártdiktatúrát fenntartva a gazdaságban szerepet kapjon a piac, a szabadidőben pedig működhetett a vállalkozásuk sok-sok óvodája. Vagyis annak az elődje, ami a század végén Kínában megvalósult, és példátlan eredményességgel működik.

Eljön az idő, amikor a magyar nép arra lesz büszke, hogy nálunk indult el az, ami Kínában a történelem legnagyobb sikerét hozta.

Ezeknek a kezdeményezéseknek az egyik fontos műhelye volt a Közgazdaságtudományi Egyetem, aminek az aulájában van az a Marx szobor, amit ma a Jobbik kezdeményezésére el akarnak távolítani.

Azzal vigasztalom magam, hogy a választási hadjáratok történetében történtek már ennél nagyobb ostobaságok is.

Marxról az utókornak az lesz a véleménye, hogy a 19. század egyik tudományos zsenije volt, aki eltévedt, amikor vallásalapító próféta szerepét is vállalta. Ez a vallás ugyan a 20. században világvallás lett, sokkal több volt a pozitív, mint a negatív szerepe, de a tudományos és technikai forradalom hatása idejét múlttá tette.

Mi magyarok pedig arra lehetünk büszkék, hogy a marxizmus ortodox vallású táborába sodorva, modernizáltuk a magyar társadalmat. Ennek a módszere ugyan kegyetlen volt, de a korábbinál sokkal modernebb társadalomként kerültünk ki belőle.

Sokkal nehezebb dolga volna a közép-jobb társadalom közé-jobb kormányának akkor, ha nem történt volna meg a gyökeres társadalmi átalakulás. A mai politikai elit nagy hányada még mindig az elnyomott társadalmi rétegekben, az úri osztályoktól lenézett volna.

A futószalag mellé is puritán munkások kellenek

Kopátsy Sándor              PG                      2014-01-18

A futószalag mellé is puritán munkások kellenek

Közgazdászként hamar felismertem, hogy a tudományos és technikai forradalom minden társadalmi tevékenységhez minőségi munkaerőt követel. Ebből fakad a távol-keleti országok fölénye. Csak ott lehet a tömegtermeléshez is minőségi munkaerőt állítani.

A tudományokban, az új technikák és termékek kifejlesztésében ugyan a Nyugat fölénye egyértelmű. A tömegtermelésben pedig a távol-keleti országokkal nem lehet versenyezni. Az elmúlt évtizedeke egyik általános jelensége, hogy a Nyugat minden tömegterméket a Távol-Keletről importál. A Nyugat és a Távol-Kelet közti munkamegosztás lényege, hogy a távol-keleti tömegtermékeket a nyugaton gyártott célgépekre, csúcstechnikás termékekre cserélik ki.

Évek óta egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a minőségi autót nem lehet importált olcsó munkaerővel termelni. Márpedig a nyugati gazdag országokban nem megy jó minőségű munkaerő futószalag mellé.

Ezt láttam Wolfsburgban, ahol már 25 évvel korábban is a futószalag mellett csak balkáni és török munkások voltak, az ő nyelvükön fogalmazták meg a szalag melletti teendőket.

Aztán, amikor megvették az Audit, hogy leegyen egy minőségi autója is a Volkswagennek, kiderült, hogy abban a környezetben nem lehet olyan igényes gépkocsit gyártani, ami versenyezhet a Mercedesszel és a BMW-el. Ez csak akkor sikerült, amikor levitték Dél-Németországba. A vasfüggöny megszűnése után megvették a Skodát, és kiderült, hogy ott megbízhatóbb autók készülnek, mert ott cseh szakmunkások dolgoznak a futószalag mellett.

Magyarországon a rendszerváltás után megjelentek a jó német márkák. Ez is azért történt, mert a magyar szakmunkás is elmegy a futószalag mellé dolgozni.

Az Egyesült Államokban is megjelentek előbb a japán autók, majd a gyártásuk is. Jelenleg a világ öt legnagyobb autógyára között csak egy amerikai van, a General Motors, másfél japán a legnagyobb, a Toyota és Renault-Nissan, másfél európai, a Volkswagen és a Renault-Nisssan, és egy dél-koreai a KIA.

Agy autóújságban olvasom, hogy a japán és a dél-koreai gyárak minőségben felzárkóztak a legjobb európaiak közé.

A fentieket azért írtam le, mert rá akartam mutatni a munkaerő minőségének fokozott jelentőségre, hogy a tömegtermékek gyártásában is egyre fontosabb a munkaerő minősége.

Márpedig ebben a legnagyobb a kelet-ázsiai népek fölénye. Magasan vezetnek az oktatásban, a munkakultúrában. Az oktatásuk eredményessége közismert. Azt azonban nem vesszük tudomásul, hogy a kelet-ázsiai munkaerőben a legkevesebb a nem megfelelő minőségű. Ezek a népek minden munkafeladatot komolyan vesznek. A futószalag mellett is büszkék a munkájukra, és a vállalatra, melyeiknél dolgoznak.

A napokban olvasom, hogy jelenleg a versenyzongorák négyötödét, a híres műalkotások a másolatainak kilenctizedét Kínában készítik. Egyikre sincs történelmi hagyományuk, de lelkiismeretesek.

Arra pedig a rendszerváltást követően döbbentem rá, hogy egy társadalomban semmi sem okoz nagyobb kárt, mintha a munkaerejének jelentős hányadát nem képes kihasználni. Márpedig mi ebben az utolsók vagyunk. Okom van tehát az irigyégre.

Nem vagyok történész

Kopátsy Sándor                  PH                 2014-01-25

Nem vagyok történész

A most megjelent, Történelemszemléletem címmel könyvem felborzolta a történészeket. Hozzáteszem, hogy engem középiskolás korom óta borzolnak a magyar történészek. Talán ennek köszönhetem, hogy életem során soha nem lankadt a történelem iránti érdeklődésem.

Az első kijózanító impulzust Marczali Henriktől kaptam. Neki köszönhetem, hogy jozefinista lettem. Ő hívta fel a figyelmem arra, hogy első királyunk óta II. József volt az első király, amelyik a magyar társadalma akarta jobban nyugat-európaivá tenni. Máig tartom az akkor kialakult véleményem, hogy az utolsó nagy társadalmi lehetőséget szalasztottuk el, amikor szembefordultunk a reformjaival.

Akkor még nem tudtam, amit ma már igen, hogy ilyen lehetőséget az államalapítás óta először a reformáción kínált. Annak elmulasztása a hisztérikusan pápista Habsburg uralkodók bűne. Aztán végre jött egy Habsburg uralkodó, aki felszabadította a jobbágyokat, befogadta a zsidókat, korlátozta a katolikus klérus befolyását, vagyis nyugatosítani akart. Erről a királyunkról csak azt tanították, hogy meg sem koronáztatta magát, kalapos király maradt. Marczali Henriknek köszönhetem, hogy felébresztette bennem az elfogult nacionalista történelemfelfogás elleni harciasságomat.

A másik nagy magyar történészem Szegfű Gyula. A Három nemzedéket csak szakszerűsége alapján értékeltem. Igazán nagy azonban csak akkor lett előttem, amikor moszkvai követsége tapasztalatai alapján elsőnek fogalmazta meg a Szovjetunióval való viszonyunk rendezésének fontosságát. Tőle tanultam meg, hogy mit jelentett számunkra a Jalta Egyezmény. Ő már 1947-ben azt javasolta, hogy a finnek példáját kövessük. Azt ugyan nem vette tudomásul, hogy mi nem vagyunk finnek, nálunk a kompromisszumot nem lehet a közvéleménnyel elfogadtatni. A második világháború utáni magyar társadalom a zsidóság és a svábok többségének elvesztése után alkalmatlanná vált arra, hogy a bolsevik Szovjetunióval kompromisszumot kössön. Szegfű olyan távolt állt a marxista történelmi materializmustól, hogy nem érthette meg, mit lehet elfogadtatni a polgárok nélküli magyar társadalommal.

Ezért fogadtam nagy örömmel, amikor a fiatal magyar történészek végre megmutatták, hogy milyen sajátos társadalom volt a magyar. Eleve hatod annyi polgára volt, mint a nyugat-európai társadalmaknak, de ebben szinte nem is volt magyar. Ennek a ténynek a megállapítását tartom a magyar történelemtudomány legfontosabb eredményének. Sajnos, nem éltünk vele megfelelő mértékben. Pedig ennek szem előtt tartása nélkül nem érthetjük meg a történelműnket.

Mindent sokkal könnyebb volna megérteni, ha azon keresztül vizsgálnánk, hogy mikor, mi történt a polgárhiányunk felszámolása, illetve ennek megakadályozása érdekében. Látva, hogy ebben az irányban a szovjet megszállás alatt óriási változások történtek. Parasztpárti létem ellenére felismertem, hogy a sztálinista politika nemcsak szétveri a régi rendet, de a falusi lakosság nagyobb felét városi munkássá, értelmiségivé tette. Máig nem tudatosult, hogy a kelet-európai politikai felépítmény alatt a magyar társadalom struktúrája óriási modernizáción ment át. Ahogyan nem tanítjuk, mit vesztett a polgárosodásunk a zsidóság és a svábok többségének elvesztésével, azt sem vesszük tudomásul, hogy a sztálinista diktatúra és a Kádár-rendszer alatt sikerült munkás- és parasztszármazású értelmiséget felnevelnünk. A mai magyar társadalom még mindig nem elég polgárosult, de sokkal inkább az, mint valaha volt.

Annak ellenére, hogy a politikai vezetés tudatában lett volna annak, hogy az új gazdasági mechanizmus a magyar polgárosodás kiváló elemi iskolája volt.

A jelenlegi rendszer nem hajlandó tudomásul venni, hogy létét a bolsevik megszállásnak köszönheti. A többségük, a nélkül aligha juthatott volna oda, ahol most van.

Amatőr történészként előbb a francia történészektől tanultam megismerni Európa történelmének logikáját. Majd az angolszászoktól tanultam világtörténelmet. Örültem, hogy végre a történelem kutatása is tudomány lesz. Eddig számomra sok tekintetben az államhatalom szolgálója maradt. Ez ellen lázadtam azzal, hogy könyvben tálaltam fel történelemszemléletem.

Izrael jövője

Kopátsy Sándor                PV                    2014-01-17

Izrael jövője

A The Economist legutóbbi száma a zsidóság jövőjével foglalkozik Ki a zsidó? című kérdés alatt. Az írás alapvetően a rabbik álláspontját fejtegeti.

Szerintem sokkal mélyebb a zsidóság jövőjének sorsa, mint a vallásuk álláspontja.

Előtte pár megjegyzés arra, hogy hiba volt a melléklet grafikont csak a második világháború után kezdeni. Sokkal többet mondana a lényegről, ha további 50, de legalább húsz évvel korábbi helyzetet is ábrázolnák.

1930-ban ugyanis mintegy 17 millió zsidó élt a világban. Ezek 80 százaléka Európában, és az Amerikában élt, akik a világ legfejlettebb, leggazdagabb és legiskolázottabb etnikumát jelentették. Ennek az elitnek az elitje pedig gyorsan épült be az otthont adó országokba.

1945-ig az Európa nyugati felén élő zsidóságból 5 milliót elpusztítottak, a megmaradtak többsége pedig fokozatosan Izraelbe, kisebb hányaduk az Egyesült Államokba menekült. Ezeket követte a század végéig a Szovjetunióban élő zsidók többsége is. A háború végén mintegy 11 millió zsidó élt a világban. Ennek tizede már Izraelben.

2013-ra a zsidósság száma elérte a 14 milliót. Közel 6-6 millió él Izraelben és az Egyesült Államokban, és jó 2 millióan még más országokban. A nagy többségük jövője egyelőre biztos, fele az Egyesült Államokban él, a másik fele abban az Izraelben, aminek a biztonságát nemcsak a saját katonai erejük, de az Egyesült Államok is garantálja. Tehát nem az arab világ Izrael-ellenessége jelenti jövőjük fenyegetését. Sokkal inkább az alap nem lehet tartós, amire Izrael épült, és amihez ragaszkodnak.

Ideje volna a világ zsidóságának és mindenek előtt Izrael államnak felülvizsgálni az alapításkor lerakott elveit. A zsidó állam a holokauszt traumájából született. A magukat zsidóknak vallók országa akart lenni. Vagyis vallási alapra épült. Ez az alap akkor érthető volt, de mára anakronizmussá vált.

Az ókorban még járható út volt, hogy egy népnek legyen saját vallása. Ez a saját vallásra épült államot már a Római Birodalom sem tűrte. Nem véletlen, hanem történelem logikája, hogy a kemény egyistenhívő zsidó vallásnak egyik ágából lett a világtörténelem első világvallása, a kereszténység.

Az államát elveszett zsidóság szétszóródott a világban, elsősorban a keresztényben. Ennek a hisztérikusan antiszemita kereszténységnek kisebbségében, nagy szolgálatot tett, hogy saját vallása volt. Ez tartotta őket össze az üldöztetések alatt, és emelte fokozatosan őket a 20. század elejére a Nyugat élcsapatává.

Ekkor már úgy látszott, hogy asszimilálódni fognak, hiszen ők lehettek a nyugati társadalmakban nemcsak leggazdagabbak, hanem a leginkább polgárosultak, a legiskolázottabbak. A mindig jelenlevő antiszemitizmust is elviselhetővé tették a sikereik. Nemcsak hazájuknak érezték a befogadó államokat, de átvették a nyelvüket, sokan beházasodtak, keresztény vallásúak lettek.

A tragédiát az okozta, hogy a sikereik számos országban, főleg a fél-perifériákon, helyesebben a viszonylag polgárhiányos államokban, megirigyelték a zsidóság sikereit. Ehhez járult, hogy a két háború között a polgári társadalmak nagyon rosszul teljesítettek. A tömegek nyomora, a nagy munkanélküliség pedig jó talajt teremtett az antiszemita demagógia számára. Európa Rajnától keletre lévő fele hisztérikusan, saját érdekét sem nézve, antiszemita lett. A Szovjetuniót csak azért nem borította el a zsidóüldözés, mert Hitler ellen szükségük volt rájuk. Ők csak a szovjetrendszer válságának jelentkezése után telepítették ki a zsidóságukat.

Itt most nem térek ki arra, mint vesztettek a Rajnától keletre lévő államok azzal, hogy szinte megszűnt a zsidó kisebbségük. Pedig ennek feltárása a térségünk súlyos mulasztása.

A zsidóság jövője szempontjából azonban a zsidóságnak is látniuk kellene, hogy a keresztény és az arab világban szétszóródott zsidóság sorsa két vágányon haladt.

A zsidóság nagy többsége a keresztény Európában páratlan sikert ét az ipari forradalom után. Ahogy a Nyugat a többi kultúra fölé emelkedett, a zsidóság még ebből az emelkedő környezetből is egyre magasabbra emelkedett. A 20. század elején a nyugati kultúrában lett a zsidóság a világ leggazdagabb, legiskolázottabb, legmodernebb etnikuma.

Ezzel szemben, az arab világban élő zsidóság ugyanúgy megtorpant, lemaradt, mint az arab környezete. Amennyire a nyugaton nevelkedett zsidóság joggal büszke lehet a befogadó népeknél jelentősen nagyobb teljesítményére, annyira hibás ezt akár a faji, akár a vallási fölényükkel magyarázni. Most Izraelben a bőrükön érezhetik, hogy a mohamedán, vagy az abesszin környezetben hova jutottak zsidó hittestvéreik.

De ez a logika igaz minden nép esetében. Mindegyik annyira viszi, amennyire az alkalma kínálkozik.

A magyarokra vonatkoztatva.

- Az Amerikába kivándoroltak Észak Amerikában angolszász puritánok színvonalára emelkedtek. Latin-amerikai országokban latin módon viselkednek.

- A Trianon után Ausztriához csatoltak osztrákok módján viselkednek.

- A Romániához csatoltak viszont még hozzánk képest is lemaradtak.

A kereszténység estében.

- A Római Birodalomban európai keresztények. Majd az idő múltával kettéváltak mediterrán és ortodox kereszténységgé. Végül a reformáció során leváltak a puritánok.

- Az arab világ kereszténységének nagy többsége áttért a keményebb egy istenhívő mohamedán vallásra, a kisebbség pedig Egyiptomban és Abesszíniában a környezete szintjén maradt.

Vagyis, nem a vallás alakítja a kultúrát, hanem a kultúrához alkalmazkodik a vallás.

Ez történt a zsidóság esetében is. Európában, illetve a Nyugaton annak a csúcsára került. Az arab világban pedig a kulturális környezete szintjén rekedt meg. A holokauszt sokkhatása alatt megalakult államuk minden zsidó állama akart lenni, és ma is ezen az elven él. Nem veszi tudomásul, hogy nemcsak a fajok saját vallása, de még a közös vallás sem lehet a közös állam szilárd alapja, ha azon belül két nagyon eltérő kultúra alakult ki az idők során.

Márpedig Izrael a Nyugat legfejlettebb etnikumú zsidósága, és az arab világ szintjén rekedt ortodoxok között áthidalhatatlan szakadék tátong. A nyugati kultúra csúcsát jelentő nyugati zsidóságnak, és az arab világ szintjén rekedt ortodox oknak nem lehet azon az alapon közös államuk, hogy a vallási gyökereik azonosak. Izrael politikai struktúrája egyrészt a legmodernebb Nyugat, másrészt a nagyon elmaradt Közel-Kelet igényét akarja kielégíteni. Ez a két szidó kultúra és civilizáció egyikének sem járható út. Homlokegyenest ellenkező a számukra megfelelő út.

A Nyugaton élő zsidóság volt az első annak felismerésében, hogy az államot és a vallást szét kell választani. Ennek ellenére olyan államot alapítottak, ami példátlan mértékben össze vannak fonódva az állam és a vallás funkciói.

Valaminek a lehetetlenségét mindig nehéz bizonyítani. Izrael esetében csak a demográfiai különbségre utalok. A fejlett zsidóság természetes szaporulata nagyon lassú, az ortodoxoké pedig nagyon gyors. Ez hosszú távon elviselhetetlen kontraszelekció.

A másik megfontolandó érv, hogy a zsidóság mintegy fele az Egyesült Államokban él. Azok kilencven százaléka nyugati kultúrájú, ezek 72 százaléka az utóbbi 13 évben nem zsidóval kötött házasságot. Ezzel szemben Izraelben csak egyházi házasságot lehet kötni.

Azt már korábban leszögeztem, hogy Izrael állam jövőjére garanciát jelent a nagyságához viszonyítottan példátlan, és az Egyesült Államok világviszonylatban példátlan katonai ereje.

Ezzel szemben Izrael belső társadalmi felépítettsége alapos átépítésre szorul.