Miért omlott össze a Szovjetunió?

Kopátsy Sándor                  PH                  2014-02-04

Miért omlott össze a Szovjetunió?

A Szovjetunió összeomlásának 24. éve is elmúlt, de még mindig nem tart ott a történelemtudomány, hogy feltárná az összeomlás okát. A kommunista ellenesek elintézik azzal, hogy a kelet-európai marxizmus, a bolsevik rendszer volt működésképtelen. A rendszer hívei pedig bölcsen hallgatnak.

Ezért aztán nincs is vita.

A polgári társadalomtudományok híveit nem zavarja a tény, hogy nem ismerünk példát arra, amikor egy társadalmi rendszer azért omlott volna össze, mert lemarad, mert versenyképtelen. Csak az a történelmi tény, hogy ha a társadalom alkalmas arra, hogy a meglévőnél hatékonyabb rendszert működtessen, akkor rátér arra. A világgazdaság kiépülése előtt nem volt a társadalmak között verseny. Amelyik társadalom képessé vált arra, hogy a termelésből tartsa el a lakosságát, áttért az osztályuralom valamelyik formájára. Azok mindegyike csak arra volt képes, hogy a lakossága nagy többségét valamivel a létszínvonal felett tartsa. Ezek között nem folyt hatékonysági verseny, legfeljebb erőfölény. Egymás életteréért versenyeztek. Csak olyan példákat ismerünk a történelmünkből, amikor a megszálló nép áttért a legyőzöttek életformájára. Ez is csak a pásztornépek esetében vált jellemzővé. A pásztor, ha földművelő országot foglalt el, mindig áttért a földművelésre. Fordított áttérés azonban soha nem fordult elő.

Az egymástól távol lévő államok nem is ismerték egymás társadalmait. Erre csak az óceánok meghódítása után kerülhetett sor. A túlnépesedett térségeket kizsákmányolták, a ritkán lakottakat betelepítették. Erre is csak a többi társadalomnál fejlettebb, katonai téren pedig sokkal erősebb Nyugat volt képes.

A kialakuló világgazdaságban ugyan voltak jelentős fejlettségi különbségek, de az elmaradottak soha, sehol nem cserélték fel a társadalmi formájukat, ha nem telepedett rájuk a nyugati gyarmattartó.

Kelet-Európa, vagyis a Szovjetunió területén, ezer éven keresztül mindig versenyképtelen állam, illetve államok voltak, azok társadalmi rendszere mégsem alakult át a hatékonyabb nyugati mintára. Oroszország történetében egyszer, Nagy Péter cársága alatt volt kísérlet arra, hogy nyugati társadalommá váljon, de az is szinte nyom nélkül elmúlt. Nem azért, mert nem volt elég hatékony, hanem azért mert nem lehetett elég hatékony, és visszaállt a kelet-európai, ortodox keresztény kultúrának megfelelő társadalmi rendszer. Ez esetben fel sem vetődött, hogy miért bukott meg Nagy Péter rendszere. Tudomásul vettük, hogy Kelet-Európa számára nem működőképes a polgári társadalmak felépítménye. Vagyis, Oroszország társadalma nem alkalmas a tőkés polgárok osztályuralmára, nemcsak azért, mert nincs polgársága, hanem azért sem, mert erre eleve alkalmatlan a lakosság viselkedési kultúrája.

Amikor az első világháború végén összeomlott a cári rendszer, előbb a gyenge polgárság akart polgári társadalmat, aztán a kommunisták szocialista társadalmat építeni. Mivel polgárság alig volt, proletárok, fronton szenvedő katonák és szegényparasztok viszont voltak, és a kommunista pártank kiváló vezetői, ők szerezték meg a hatalmat. Lenin által vezetett bolsevikok, mivel a fejlett tőkés országokban nem győztek a kommunisták, úgy érezte, ne szalasszák el az alkalmat, építsék addig is a kommunista párt diktatúráját, amíg Nyugton is győz a forradalom. Mivel nem győzött, magukra maradtak.

A keleti népek, hogyan ezer éve érzeték, hogy az ő kereszténységük szükségszerűen más, mint Európa nyugati felén. A marxizmusuk is szükségszerűen más lett. Ez is, az is a dogmatikus klérus vallása. Tekintettel arra, hogy a két háború között a tőkés osztálydiktatúrák is nagyon alacsony hatékonysággal, óriási munkanélküliséggel működtek, nem is döntöttek nagyon rosszul. Ahogyan az európai fél-perifériák a tőkés demokrácia helyett a fasizmust, a kispolgárság diktatúráját, az oroszok a kommunista pártjuk klérusának diktatúráját választották.

A 30-as évekre a Nyugat minden fél-perifériája diktatúra lett. A bolsevik legalább nem volt kifelé agresszív, ahogyan minden fasiszta rendszer azonnal azzá változott. A féktelen náci fasizmusnak az erejétől félve, a nyugti demokráciák nem sokat törődtek a bolsevik Szovjetunióval, amelyik legalább nem faji alapon működött.

Az, hogy a baloldali és a jobb oldali diktatúrák nem fogtak össze Hitler ostobaságán és a németek túlzott önbizalmán múlt. A második világháború előtt még megegyeztek, sőt a már Sztálin által vezetett Szovjetuniót is bevonták az imperialista terjeszkedésbe. Nemcsak Hitler, de a német vezérkar is elhitte, hogy a Szovjetunió politikai, gazdasági és katonai téren erőtlen, a tőkések támogatására nem számíthat, tehát könnyen megszállható, és a háborús céljaikra kizsákmányolható. Csalódtak, mert a Szovjetunió nem omlott össze, sőt a Nyugat aktív segítségére is számíthatott. Az iszonyú háborús veszteségek ellenére talpon maradt.

A Háború végére az Egyesült Államok elnöke, azt is helyesen felismerte, hogy a németek és a japánok jelentik a sokkal nagyobb veszélyt, és a nyugati demokráciáknak jól jön a Szovjetunió katonai erejétől való félelem. Ezért Jaltában a Szovjetunió megkapta Közép-Európa, a Baltikum, és a Balkán nagy részének országai feletti felügyeletet. Sztálin nem volt képes átlátni az Egyesült Államok stratégiáját, és a háborús győzelemtől megittasult szovjet hadsereg vezetése támaszkodni tudott az orosz nép nacionalizmusára, és a Szovjetunió beleélte magát a neki felajánlott szuperhatalmi szerepbe. A vezetésben senki sem ismerte fel a tényt, hogy ebbe a szerepbe bele kell bukni.

A Jaltában kapott szerep három okból volt katasztrofális.

1. A második világháború után sokkal dinamikusabb polgári társadalmakkal állt szembe a Szovjetunió. A történészek sem hangsúlyozzák, hogy a két világháború utáni demokratikus országok nagyon eltérő módon viselkedtek.
- Ez első világháború után megszilárdították a gyarmati rendszert. A második után azt megszüntették.

- Az első világháború után demokráciát nem szélesítették ki, sértetlenül tovább élt a tőkés osztályuralom, szűk maradt a választójog, nagy a munkanélküliség, alacsony a dolgozó rétegek oktatása, egészségügyi és öregkori ellátása. A második után minden tekintetben jelentős fordulat következett be.

- Az első világháborút lassú gazdasági növekedés követte. A második után pedig példátlanul gyors gazdasági növekedés és magas foglalkoztatás volt jellemző.

2. A Jaltai Egyezmény alapján a Szovjetunió olyan országok felett szerzett befolyást, amelyek számára idegen, megemészthetetlen volt a sztálinista rendszer. A sztálinista rendszer stabilitásának egyik fontos feltétel volt a bezártság. Ezt a kommunikáció technikai forradalma lehetetlenné tette. A Szovjetunió akkor gyarmatosított, amikor az már nem előny, hanem hátrány volt. Máig nem vallják be, hogy a Szovjetuniónak nem előnyt, hanem hátrányt jelentett a KGST piacba zártsága.

Az első világháborúban még óriási jelentősége volt a létszámnak. A Szovjetunió a második világháborúban is még megverhette a németeket úgy, hogy az ember és hadianyag vesztesége ötször nagyobb volt. A második világháború végére, és főleg utána azonban olyan haditechnikai forradalom következett be, amiben a felszereltség rendkívül drága technikai színvonala lett a döntő elem. Ebben a Szovjetunió már nem állhatta a versenyt. A hidegháború végére már a szovjetvezetés számára is nyilvánvalóvá vált, hogy versenyképtelen. A szovjetrendszer a katonai kiadások súlya alatt roppant össze.

Az utolsó mondat a lényeg, és erről senki sem beszél. Pedig könnyű elképzelni, hogyan alakul a Szovjetunió második világháború utáni sorsa, ha csak a fegyverkezési kiadásait tartja a nyugati országokkal hasonló, néhány százalékos szinten. A nyugati tábor egetlen másokat jelentősen felülmúló haderejének kiépítése, és fenntartása kitelt a nemzeti jövedelem 6 százalékából. Ezzel szemben versenyképtelenné vált a Szovjetunió annak ellenére, hogy a hadsereg kiépítésére és fenntartására a nemzeti jövedelmének 25-30 százalékát fordította.

Fel sem lehet mérni, mennyivel másként alakul a Szovjetunió sorsa a második világháború után, ha csak ötöde annyit költ fegyverkezésre, és abból a pénzből a polgári gazdaságot és az életszínvonalat emelik. A hidegháborúnak ugyanis nem volt semmi katonai oka.

A Szovjetunió tehát nem azért omlott össze, mert egy párti, kommunista diktatúra volt, hanem azért, mert erejét messze meghaladó módon fegyverkezett. A kelet-európai kultúrájú népeknek jobban megfelelt, mint amilyen lett a birodalom szétesése után. Ha, a Szovjetunió csak annyit fordít a nemzeti jövedelméből, mint a mostan Oroszország, jobb életet tudott volna biztosítani a lakosságnak, mint a jelenlegi Oroszország. Az utóállamok mindegyikére el lehet mondani, hogy ma viszonylag rosszabbul élnek, mint a bolsevik rendszerben élnének. Tegyük hozzá, hogy Oroszország még a jelenleginél is rosszabban élne, ha nem volna az exportált nyersolaj és földgáz ára négyszer magasabb, mint akkor.

Az erkölcsi viszonyok még rosszabbak lettek. Visszatért a cári rendszer korrupciója. A magántulajdonról bebizonyosodott, hogy csak ott nem hálózza be a rendszert a korrupció, ahol puritánok az erkölcsök. Ezt megtanultam az adórendszerek vizsgálata során. A skandináv országokban az adórendszer kivetett adójának 95 százalékát befizetik, a dél-mediterrán térségben alig többet, mint a felét. A szovjetrendszerben nem volt magántulajdon, nem volt magánvállalkozás, az elvonásokat be lehetett hajtani. Oroszországban, most általános az adócsalás, a korrupciós ügyintézés.

Putyin ugyan börtönbe zárta a legnagyobb adócsalókat, ha nem támogatták, és az államhatalmi funkciókat a belügyi apparátus kádereire bízta. Ezek ugyan kevésbé korruptak, mert náluk az egymás őszinte támogatása érvényesül. Ez azonban sokszor még a korrupciónál is drágább. Elég arra gondolni, hogy a mostani téli olimpia 50 milliárd euróba került, a tervezettek az ötszörösébe. Ezen felül a játékok alatti a közbiztonságra 50 ezer karhatalmista, a flotta és a légierő vigyáz. Ennek a költsége nincs is az 50 milliárdban.

Azt kellene végre tudomásul venni, hogy a kelet-európai kultúra, a lakosság viselkedése eleve versenyképtelenné teszi a rendszert.

Már sokszor leírtam, hogy a jelenkorban csak az olyan rendszer lehet versenyképes, amelyiket puritán erkölcsi lakosság működtet.

Száz éve Max Weber hívta fel erre a figyelmet, amikor a 20. század küszöbén leírta, hogy a tőkés osztálytársadalmat csak a protestáns erkölcsű lakosság képes versenyképesen működtetni. Akkor még nem tette hozzá, hogy ez a 20. század óta minden társadalmi felépítményre, rendszerre igaz.

A két háború között a puritán erkölcsi németek és japánok fasizmusa volt a két leghatékonyabb társadalom. Nem azért vesztettek, mert alacsony volt a teljesítményük, hanem azért, mert imperialisták lettek olyan korban, amikor az már nem lehet hatékony. Sokkal jobb a fejlettek közti élénk kooperáció, tapasztaltcsere, mint az erőszak. Ezek vesztették el a háborút, mégis a második világháborút a német és a japán csoda követte.

Általánosan beigazolódott, hogy a puritán erkölcsű népek mindent, nemcsak a jót, de a rosszat is hatékonyan bonyolítják. Ugyanakkor az is kiderült, hogy a marxista tanok alapján a kelet-európai kultúrájú népek Szovjetuniója összeomlott, ugyanakkor a puritán kultúrájú Kína pártdiktatúrában a világtörténelem legnagyobb sikerét aratja.

Az Európai Unió rövid története is azt igazolja, hogy a protestánsok fölénye nő, a latinok pedig lemaradnak.

A latinok lemaradása még karakterisztikusabb Amerikában, ahol a két protestáns állam fölénye egyre nő a latinokkal szemben.

Ideje volna tudomásul venni, hogy az országok közti differenciálódás egyre nő. A puritánok annál sikeresebbek, minél puritánabbak. A nem puritánok mind lemaradnak, de annál inkább, minél messzebb vannak a puritanizmustól.

Ehhez képes másodrangú, hogy milyen a politikai rendszerük.