Nincs alapja az általános emberi jognak

Kopátsy Sándor               PE                   2014-01-31

Nincs alapja az általános emberi jognak

A Nyugaton általános felfogás, hogy vannak mindenütt érvényes jogok. Ezeket a társadalmak kultúrájától, fejlettségi fokától függetlenül, mindenütt kötelező betartani. Ez egy tudományos ostobaság. A jog a társadalmak felépítménye, aminek milyenségét a társadalom fejlettsége, kultúrája határozza meg. Márpedig ma már a fejlettségben egy a százhoz különbségek vannak. A kultúrák közti különbséget ugyan nem lehet mérni, de az élet egyre jobban megmutatja a Növekvő kulturális különbségeket. Minél nagyobb szerepe van a gazdaságban a kultúrának, annál nagyobbak a különbségek.

Ezért minden kultúrának, és azok minden szintjének más jogrendszerre van szüksége. Sőt azon belül minden társadalomban más jogrendszert kellett alkalmazni. Tehát nincs, soha nem volt, és amíg eltérő kultúrájú, és fejlettség szinten lévő társadalmak lesznek, nem is lehet egységes felépítményük. Vagy tudomásul vesszük, hogy a tárdalomnak is vannak törvényei, vagy tudománya sem lehet. Az a tény, hogy a múltban minden társadalomban más jogrendszer működött, azt diktálja, hogy ma sem lehet elvárni, hogy minden társadalomban azonos jogok legyenek.

A társadalom történetében először fordul elő, hogy néhány fejlett országban minden felnőtt állampolgárnak azonos politikai joga van. Erre a múltban soha, sehol nem volt példa.

A tények azt bizonyítják, hogy az általános állampolgári jogok csak ott működhetnek, ahol a lakosság nem szaporodik lényegesen, ahol már elég gazdag és már elég iskolázott, valamint puritán erkölcsű. Ez jelenleg a világ népességének mintegy a tizede számára többé-kevésbé érvényesül. Amelyik társadalmak megpróbálják az egyenjogúságot e feltételek bármelyike nélkül megvalósítaani, ezért súlyos árat fizetnek.

Mivel jelenleg a társadalmak nemcsak kulturálisan különbözők, de a gazdasági tekintetben sokkal differenciáltabbak, mint valaha voltak, természetes, hogy a jogi felépítményükben is egyre nagyobb különbségek vannak.

Most a saját szakmámban igyekszem bizonyítani, hogy milyen károkkal jár az, ha a közgazdaságtan azonos szabályokkal akarja az eltérő kultúrájú, és gazdasági fejlettségű országok gazdaságait működtetni.

Számomra az első ilyen homogenizáló törekvés az azonos heti munkaidő követelése volt. Ezzel pályakezdőként találkoztam. A marxistának nevezett bolsevik rendszer a fél-perifériája szintjén bevezette a fejlett nyugati országokban már általános heti, és éves munkaórák számát. Ez azt jelentette, hogy a negyed akkora termelékenység és bérszint mellett azonos volt a munkahét, és a munkaév óraszáma. Vagyis úgy akartunk utolérni azokat a társadalmakat, ahol már az egy lakosra jutó jövedelem a mienkének többszöröse volt, hogy a fejlettségi szintünkhöz viszonyítva sokkal kevesebbet dolgozunk.

Emlékszem, hogy a koreai háború után, Dél-Koreában a hatalomra került katonai diktatúra, kötelezővé tette az éves 2.400 órás munkát. Nálunk akkor már csak 1.750 óraszámot dolgoztunk. Dél-Korea a történelem talán leggyorsabb felzárkózását valósította meg, mi pedig az egész szocialista táborral együtt, egyre jobban lemaradtunk.

Ezt látva, álltam be azon kevesek sorába, akik a munkaviszonyban ledolgozott munkaidő utáni időben kerestük a jövedelemtermelő munkaalkalmakat. Gyorsan kiderült, hogy a magyar nép a jobb élet, a nagyobb jövedelem érdekében örömmel dolgozik a szabad idejében is. Minden várakozást felülmúló tempóban nőtt a háztáji földeken a termelés, a szabadidőben történő házépítkezés. Az ipari munkások is keresték a munkaidő utáni jövedelmet.

Amennyire tudatosult, hogy a másik bolsevik országok polgárai irigyelték a nagyobb politikai szabadságot, és még a fejlett demokráciák is a legvidámabb barakknak minősítették az országunkat. Ennek ellenére máig sem tudatosult, hogy a szocialista táborban mi dolgoztunk a legtöbbet. Becsléseim szerint, a munkaviszonyon kívül termelt jövedelem hányad sehol nem volt olyan magas, mint nálunk. Még a marxista apparátus is megértette, amit a rendszerváltás utáni liberális polgáraink képtelenek voltak, hagyták az embereket, hogy a munkaidő után jövedelmet termeljenek.

A Kádár-kor viszonyát a jövedelemtermeléshez jól illusztrálta a vicc.

Az amerikai elnök, a szovjet párt főtitkár, és Kádár beszélgetnek.

Az amerikai elnök: Nálunk a munkások havi 1.500 dollárt keresnek, 1.200-ból megélnek, a többit megtakarítják öreg napaikra.

A szovjet pártfőtitkár: Nálunk a munkások 750 rubelt keresnek. Ha elég türelmük van sorban állni, 600 rubelt elvásárolhatnak. A maradékból pedig békekölcsönt jegyeznek.

Kádár: Nálunk 1.500 forint az átlagbér, 2.000-ből megélnek. Az nem a mi gondunk, hogyan teremtik elő a hiányzó 500-at.

A magyar maszekolásnak köszönhetően, a vidéki lakosság átlagosan 2.200, a városik, mivel kevesebb alkalmuk volt, 2.000 órát, vagyis a hivatalos munkaidőnél 400-200 órával többet dolgoztak. Ha nem is annyit, és olyan intenzitással, mint dél-Koreában, ezért nem is olyan gyorsan zárkóztunk fel. A szocialista táboron belül mégis ennek köszönhetően, az élre kerültünk.

Ezért lett volna kézenfekvő, hogy a rendszerváltás után nem csökkentjük a dolgozók számát, és növeljük a munkaviszonyban végzett órák számát, és növeljük a munkavégzés intenzitását. Ennek az ellenkezőjét tettük.