Mikor indokolt egy veszteséges vállaltot felszámolni?

Kopátsy Sándor                 PG                2014-02-06

Mikor indokolt egy veszteséges vállaltot felszámolni?

Magyarország lényegesen gazdagabb, el nem adósodott, ország lenne, ha a rendszerváltást kínai módon hajtottuk volna végre. Ezt az állításomat senki sem hiszi el, de még arra sem szánta el magát senki, hogy utána számoljon. A rendszerváltást politikai sikernek könyveljük el, és nem foglalkozunk a társadalmi és gazdasági hibáival. Megelégszünk azzal, hogy a rendszerváltás előtt nem volt az országunk szuverén, utána pedig az.

A magyar rendszerváltás lényegében a csatlós államokéhoz hasonló volt, de azoknál jóval liberálisabb. Eladtunk minden állami vállalatot, amire volt vevő. Sőt garanciákat is adtunk azok jövedelmezőségére, ha csak úgy találunk rá vevőt. Nemcsak azt adtuk el, minél várható volt a korábbinál hatékonyabb működtetés, hanem mindent, amire volt vevő. Az utóbbi jellemző a közművek, szolgáltató kiárusítása.

Máig nem láttam statisztikát arról, hogy ebben a tekintetben, időben és arányban hogyan tért el a magyar kiárusítás a többi csatlós országétól. Az azonban vitathatatlan, hogy a bolsevik rendszerben mi voltunk a legvidámabb barakk, a rendszerváltás utáni szereplésünkkel pedig nem állunk az élen.

Ebben a tekintetben is merőben más úton járt Kína. Nem adtak el szinte semmit. Csupán megengedték, hogy a külföldi tőke befektessen. Nálunk erre csak akkor került sor, amikor már mindent eladtunk, amire vevőt találtunk. Ennek ellenére nőt a külső adóságunk. Nem annyira a volumene, mint sokkal inkább annak kamatterhe.

Ennél nagyságrenddel több kárt okozott a veszteséges vállatok és a termelőszövetkezetek felszámolása. Elvünk volt, hogy ami veszteséges, az eleve kártokozó, akkor is fel kell számolni, ha nincs rá vevő. Ennek során felszámoltunk mintegy másfélmillió munkahelyet, azzal, hogy majd jön a külföldi tőke, és teremt ezeknek munkaalkalmat. Arra nem gondolt senki, hogy a felszámolt munkaerőre van-e valahol kereslet. Pedig mindenki tudta, hogy ezek elenyésző hányada versenyképes az európai munkaerő piacon. Pár százezer leépített váltott át kisvállalkozóvá. Ezek többsége is csak akkor, ha a normatív adózási terhek jelentős hányada alól ki tud menekülni.

A veszteséges vállalatok és szövetkezetek felszámolása következtében az optimálisnál is magasabb foglalkoztatásunk pár év alatt átesett a másik végletbe. Még a volt csatlósok között is nálunk lett a legalacsonyabb a foglalkoztatás. Egyelőre jele sincs annak, hogy ebben a tekintetben jelentős javulás várható. A jelenlegi kormány ugyan programjába vette egymillió új munkahelyteremtést, de ezt is legfeljebb tíz év múlva várja.

A rendszerváltás idején az adott foglalkoztatási szabályok mellett, ennek nagyon kicsi a realitása. Ma is hiányoznak a feltételei.

- Ennek a munkaerőnek a többsége eleve nem olyan szakmájú és magatartású volt, amire az európai piacon kereslet akkor sem volt, ma sincs.

- Egy millió munkahelyteremtés tőkeigénye olyan óriási, amire évtizedeke alatt sem számíthattunk. Senki sem vette a fáradságot, hogy kiszámítsa, mennyi tőkére volna szükség ennyi hatékony munkahely teremtésére.

Ki kell tehát mondani, hogy a jelenlegi foglalkoztatási feltételek mellett az egymillió új munkahely teremtése nemcsak akkor, de ma sem irreális feladat.

Előbb azonban térjünk vissza arra, mint kellett volna a veszteséges vállaltokkal, szövetkezetekkel kezdeni.

Azt, amit Kínában tettek, és tesznek továbbra is. Minden veszteséges vállaltot fenn kell tartani mindaddig, amíg a munkaerejét másutt nem tudjuk úgy foglalkoztatni.

A kínai vezetés azzal igazolta veszteséges vállatok további működtetését, hogy nekik nemcsak a jelenleg foglalkoztatott létszámot kell tartani, hanem még évente a belépő korosztály többlete számára is munkahelyet kell biztosítani. Kínában ugyanis akkor még elviselhetetlenül gyors volt a népszaporulat, évente mintegy húszmillió népességtöbblettel, ezzel tízmillió új munkahelyre volt igény. Ezen felül a kínai mezőgazdaságban évente további tízmillió munkaerő szabadult fel.

A lakosság számának gyors növekedéséből származó munkahelyteremtést megfékezték a gyermekvállalás hatósági korlátozásával, de ennek jótékony hatása csak a születés után mintegy húsz év múlva jelentkezik. Vagyis. Kína szinte csak most érezheti a kevesebb gyermekvállalás munkaerő piaci hatását.

Nálunk könnyebb lett volna a munkaügyi helyzet kezelése.

- Eleve magas volt a foglakoztatási rátánk.

- A falusi lakosság már be volt vonva a munkamegosztásba.

A magyar rendszerváltás ugyanis lassú népesség növekedést és magas foglalkoztatást örökölt. A rendszerváltás meg lehetett volna oldani néhány százezer, viszonylag rövid idejű munkanélküliséggel. Mivel a tartós munkanélküliség alacsony aránya is káros, azt eleve el kellett volna kerülni. Minden olyan munkahely felszámolás, aminek tartós munkanélküliség a következménye, bármi áron elkerülendő.

A foglalkoztatási szintet többé-kevésbé megőrző rendszerváltásról lebonyolítóknak fogalmuk sem volt. Ezzel szemben a kínai vezetés számára fel sem merült, hogy szabad volna leállítani a működő veszteséges vállalatokat. Őket a helyzetük is arra kényszeríttette, hogy csak olyan reform lehet eredményes, aminek bevezetése során nem csökken, a nem folyamatosan növekedik a munkahelyek száma. Az ő iparosításuk, urbanizációjuk valahol ott tartott, ahol a magyar gazdaság a háború után volt.

Mi már a Rákosi-rendszerben néhány év alatt megvalósítottuk a teljes foglalkoztatást. Igaz csak úgy, hogy a munkaerő mintegy negyede veszteséges vállalkozásokban és a felduzzasztott államapparátusban dolgozott. A veszteséges vállalatokban és a felduzzasztott bürokráciában dolgozók aránya meghaladta a két milliót. Ez az arány a közel 150-szer népesebb Kínában 300 millió munkanélkülit jelentett volna.

Egyetlen magyar közgazdásznak sem volt fogalma arról, hogy mivel jár a nagyon alacsony foglalkoztatásra való áttérés. Azt csak most látom, hogy az erőltetett iparosítás ugyan tele volt hibával, de összességében nagyon pozitív történelmi tett volt. Ezer éves történelmünk során csak az erőltetett iparosítás oldotta meg először a társadalom munkaerejének mozgósítását. Fogalmunk sem volt arról, hogy magas foglalkoztatás volt az elsődleges társadalmi érdek, és ehhez az optimális megoldást az erőltetett iparosítás jelentette. Csak a rendszerváltás után, az első évek tapasztalatai alapján döbbentem arra, hogy micsoda kolosszális veszteséggel járt volna a nagy és reménytelen munkanélküliség. Ma már tudom, hogy 3-5 százalékos, hat hónapnál nem hosszabb munkanélküliség az optimum.

Erre Dél-Korea mutatta meg a példát a világnak. A koreai háború után, dél-Koreában katonai diktatúrát vezettek be, és öt éven keresztül 2.400 óra volt a munkaidő. Gyakorlatilag tűrhetetlen volt, és maradt máig is a hat hónapnál hosszabb munkanélküliség. Ezt a rovatot máig üresen hagyják.

A dél-koreai csoda nemcsak arra figyelmeztet, hogy a tartós munkanélküliség tűrhetetlen, de arra is, hogy az olyan ország, ami alacsonyabb szintről kezdi, annak a fejlettebbeknél évente több munkaórát kell teljesíteni. Azonos munkaidővel nem lehet utolérni.

A fejlettségtől független munkaidő kikényszerítése mind a nyugati szakszervezeteknek, mind a keleti marxistáknak közös hibája. Ideje volna felismerni, hogy a 4-6-ször gazdagabb országokat nem lehet úgy utolérni, hogy csak annyi órát dolgozunk, mint azok.

Ha Európa nyugati felének a jelenlegi lemaradását magyarázni akarjuk, elég tudomásul venni, hogy Európában lényegesen alacsonyabb mind a foglalkoztatási ráta, mint az évente ledolgozott órák száma, nemcsak a távol-keleti, de az észak-amerikai országokhoz képest is. Az EU tagországokban a foglalkoztatási ráta átlaga 60, Észak-Amerikában 70, a Távol-Keleten 80 százalék. Ráadásul, az egy évben ledolgozott órák számában is hasonló a különbség. Az EU országokban 1,650, az Egyesült Államokban 1.750, a Távol-Keleten 1.850 órát dolgozik a munkavállalók átlaga.

Ezek után ne csodálkozzunk, hogy az egy laksora jutó jövedelem, és vagyon növekedésében ennél is nagyobb arányú a különbség.

A rendszerváltás gazdaságpolitikai útvesztéséről az első jelzést az adta, hogy nem találtam akkora veszteségű vállalat, aminek a leállítása nem csökkentette a népgazdaság teljesítményét. A legnagyobb vállalati vesztesség is sokkal kisebb volt, mint ami a felszámolással járó kár.

Könnyű volt kiszámítani, hogyha a veszteséget szembeállítottuk a kifizetett bérek kétharmadával, a bérjárulékkal, a költségvetésbe történő befizetésekkel, és amortizációval. Ebből kiderült, hogy minden vállalat esetében jelentős költségvetési veszteséget okozott a felszámolás. A tartós munkanélküliség okozta erkölcsi következményekről akkor még fogalmunk sem volt.

Sajnos, ilyen mérleget nem készített a leépítést bonyolító apparátus. Egyszerűen, úgy kezelte, ami a vállalkozás számára veszteséges, az a társadalom számára is azt.

Ma már tudom, hogyan kellett volna akkor, és hogyan kell ma kalkulálni.

Abból kell kiindulni, hogy a társadalom számára minden értéktermelő munkavégzés fontos, a tartós munkanélküliség pedig mindennél rosszabb. Ezzel szemben a foglalkoztatási jogszabályok csak az olyan foglalkoztatást engednek meg, amelyik a normatív foglalkoztatási feltételekből fakadó munkaadói kiadásnál nagyobb. Ez a követelmény azt jelenti, hogy nem találhat foglalkoztatást az olyan munkaerő, aki nem termeli meg a munkaadójának, a vállalkozásának a foglalkoztatásával járó minden költségeket.

Ez a küszöb automatikusan kizárja a foglalkoztatásból mindazokat, akiknek a foglalkoztatása ezt a küszöböt nem éri el. Minél magasabb ez a küszöb, a munkaerőnek annál nagyobb hányada nem talál munkát.

A társadalom érdekénél nagyobb munkanélküliség ugyan minden piacgazdaságban is jelen van, pedig ott a tulajdonos dönt a felszámolásról. Az azonban sokkal bölcsebben méri fel a felszámolás indokoltságát. Az a vesztesége vállalatát csak akkor számolja fel, ha az a működtetés nagyobb vagyonvesztéssel jár, mint a felszámolás.

A teljes foglalkoztatást kierőszakoló szocialista gazdaságokban azonban a veszteséges vállalatok aránya sokkal nagyobbra duzzadt, mivel a vállalatvezetést nem érintette a vagyonvesztés.

A tőkés piacgazdálkodást folytató társadalmakban is jelentős az olyan munkanélküliség, aminek a foglalkoztatása javítaná a társadalom teljesítményét, de nem nő olyan nagyra, mint ahova a tervgazdálkodó országok eljutottak. Ugyanis, csak ezekben volt ideológiai parancs a teljes foglalkoztatás, és lehetséges a veszteséges vállaltok zavartalan működése.

Azt sem ismerjük el, hogy a tőkés vállalt sem áll le mindaddig, amíg a vesztessége nem haladja meg a leállítással járó vagyonvesztést. Azt ugyanis a tőkéstulajdonos is tudja, hogy az amortizáció meg nem térülése általában kisebb veszteség, mint a leállás, ami az állóeszközök nagy hányadának megsemmisülésével jár. Vagyis, amit a felszámolással járó veszteséget állítja szembe a mérlegben megjelenő veszteséggel.

Nagyon kíváncsi volnék egy olyan felmérésre, ami megmutatná, mennyi vagyont kellett leírni a veszteséges vállaltok leállítása okán. Kiderülne, hogy a tőkés mennyivel megfontoltabb, mint a hatóság bürokratája. Pedig a tőkésnek nem kell számolni a leállítások által okozott erkölcsi kárral.

Sokszor gondolok arra, mennyivel másként viselkedett volna a tőkéstulajdonos, mint az állami bürokrata. Pedig az utóbbinak kellett volna nagyobb súllyal figyelembe venni az okozott társadalmi kárt is.

A szocialista hatalmat szolgálók számára dogmából fakadó kötelesség volt a mindenki számára munkaalkalmat biztosítani.

Ennek a fenntartására, ha nem is tudatosan, hanem spontán kialakultak a módszerek. Mindenek előtt három:

- A veszteségek által okozott fogóeszköz hiányt az állami megtérítette.

- Az átlagbér hatósági szabályozása.

- A munkanélküliség hatósági üldözése.

A vesztességek megtérítésének két formája volt. Egyrészt a vállat veszteségéből képződő pénzügyi hiány megtérítése a költségvetés terhére. A vagyonveszteség pedig csak a mérlegben jelent meg. Mivel az állam volt a tulajdonos, a vagyonvesztés a vállaltot nem érintette.

Az átlagbér ellenőrzésnek csak a szükségszerűségét, és a kártékony oldalát láttuk.

Szükségszerű volt, mert a teljes foglalkoztatás mellett a munkaerő kereslete meghaladta a kínálatát. Ezért a vállatok emelték volna a béreket. Ezzel növelve az inflációt.

Káros hatása volt, mivel az átlagbér ellenőrzése megnehezítette a minőségi munkaerő elegendő motiválását. Vagyis a munkaerő felső harmada nem volt kellően érdekelve a nagyobb teljesítményben, hiszen ennek megfizetését akadályozta az átlagbér ellenőrzése.

A vállaltok érdekeltek voltak abban, hogy a gyenge minőségű, alacsony bérű munkaerőt is foglalkoztassák, mert csak így fértek bele a kötelező átlagbérbe. Akkor még fogalmunk sem volt arról, hogy a gyenge minőségű és a pályakezdő munkaerő foglalkoztatása a piacgazdaságokban is egyre nagyobb probléma lesz. Ezt, nálunk megoldotta az átlagbér ellenőrzése.

Ma már világos, hogy a piacgazdaságokban is krónikus probléma a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatása.

Mivel a több évtizedes tervgazdálkodásban megtűrték a veszteséges vállaltok működését, ugyanakkor a foglalkoztatási feltételekben a fejlettebb nyugati országokat utánozták, egyre jobban felgyülemlett a nyereséges vállalkozásokban alkalmatlan munkaerő. Az tehát nem vitatható, hogy a negyven éves szocialista rendszer magas foglakoztatása hatására a rendszer váltás idejére lényegesen magasabb arányban dolgoztak veszteséges vállalatoknál olyanok, akiket a tőkés országok foglalkoztatási rendszere nem vett volna fel.

Ugyanakkor a teljes foglalkoztatásnak nagy előnye is volt, nem veszett el a normatív foglalkoztatás esetén nem használható munkaerő.

Ez a különbség jól jelentkezett a háborút követő újjáépítés éveiben, amikor a bolsevik rendszerben gyorsabban visszaállt a háború előtti szintre. Aztán azonban megfordult a helyzet. A tőkés társadalmak fejlődése lett lényegesen gyorsabb, mint a bolsevik társadalmaké.

A tőkésállamok fölénye azonban nem csupán a rendszeren múlt, hanem a kultúrán is. Szovjet megszállás alá ugyanis Kelet-Németország és Csehország kivételével, olyan országok kerültek, amelyek fél-perifériás szinten álló nem protestáns kultúrájúak voltak. Ezek a tőkés táborban sem lettek volna sikeresek.