Az oktatás piacosítása

Kopátsy Sándor                EO                   2018 08 24

Az oktatás piacosítása

Bevezetés

Mintegy húsz éve egy Halm Tamás által vezetett közgazdasági vitán vetettem fel, hogy az öregkori ellátást nem a keresetarányos tőke megtakarításból, azzal arányos mértékben kellene bevezetni, hanem az a gyermekvállalás eredményével arányos. Az anyáknak valamivel több, mint az apáknak. A gyermektelenek pedig forduljanak a magánpénztárakhoz. Akkor még megkülönbözetően bosszantott a magán nyugdíjpénztárak erőltetése is. Azt kellett tapasztanom, hogy a közgazdászok is idegenül fogadják az ötletemet.

Most, hogy meghívtak a jövő héten Debrecenben rendezett Közgazdasági Vándorgyűlésre, ami meghatott, és valószínűleg ez lesz az utolsó ilyen alkalom, újból elővettem az öregkori ellátási témát. Húsz év alatt szorgalmasan gyűjtöttem az érveket, amik megerősítették az érveimet. Ugyanakkor tudom, hogy a jelenlegi politikai körülmények között is reménytelen a javaslatom, mégis leírtam, és tájékoztatásul elküldöm a Magyar Közgazdasági Társaság elnöknek, főtitkár asszonyának és Halm Tamásnak, azzal a meggyőződéssel, hogy a téma ma sem időszerű, de idővel nem lesz megkerülhető.

Nem tőkét kell gyűjteni, hanem jobb munkaerőt.

Ahol az áránál jobb a munkaerő, oda megy a tőke, ahol van tőke, de nem jó a munkaerő ott pedig meg sem marad. A tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően a jelenkori társadalmak legfontosabb ágazata a tudásvagyon növelése, vagyis az oktatás lett. Ebből az következik, hogy az oktatást kellene leginkább piacosítani. Tudomásul kellene venni, hogy jelenleg az oktatás a legkevésbé piacosított szektora a társadalomnak. Még az sem tudatosult, hogy az oktatás a munkaerő minőségét, tudásvagyonát növelő szektor. Ezt jól jelzi a tény, hogy a foglalkoztatási statisztika a 15 évnél idősebb diákokat, holott ezek a következő generáció szellemi vagyonát, vagyis az értéktermelő képességének gyarapítóit nem foglalkoztatottaknak tekinti. Jelenleg azok, akik 15 éves korban abba hagyják a tanulást, és munkát vállalnak, nem lehetnek a társadalom gazdagítói. Ma az emberiség ötöde olyan társadalmakban él, ahol csak azok lehetnek a társadalom hatékony építői, akik minimum 18 éves korukig tanulnak, de még ezek jobb képességű felével még diplomát is szerezzenek, ami azt jelenti, hogy legfeljebb 24 éves korukban lépnek munkába.

Ha a munkaerő szellemi vagyonát legalább olyan következetesen mérnénk, mint a fizikai vagyont, akkor kiderülne, hogy az emberiség egyötöde ma már olyan társadalmakban él, ahol az egy lakosra jutó szellemi vagyon nagyobb, mint az egy lakosra jutó fizikai vagyon. Ennyire becsülöm a diplomaszerzésre fordított munkaidőt és költséget.

A klasszikus közgazdaságtan, mint a tőkés osztálytársadalmak tudománya, szinte csak a fizikai vagyonigényt vette figyelembe. A szellemi vagyonból csak azt, ami tőkeként működött. Ezt megtehette, mert a munkaerő óriási többsége olyan értéktermelő munkát végzett, ami még a meglévő képességénél is kevesebbet igényelt. A tőkés osztálytársadalmakban az alkalmazott technika a többségében a munkaerő szellemi vagyona több volt, mint amennyit a tőkések igényeltek, ezért a tőkés osztálytársadalmak hasznosítani tudtak. Nem véletlen, hogy a zsidók bibliája a tudásvágyat eredendő bűnnek minősíti.

A hazai közgazdasági szakirodalomban talán a legnagyobb hatást az ötvenes években megjelent Rácz Jenő – Bródy Andás könyve: A termelés tőkeigényéről, hatotta rám. Ebből tanultam meg, hogy az egy lakosra jutó jövedelemmel arányosan kell növelni az egy lakosra jutó fizikai vagyont is. Ráadásul, ők a képzettséggel szerzett szellemi vagyont még figyelmen kívül hagyták, de még ez a vagyonigény is minden kultúrában állandó volt. Akkor becslésem szerint, a két háború között a zsidó kisebbség vagyona az éves jövedelmük ötszöröse volt. A svábokét és a protestáns magyarokét háromszorosnak, a katolikus magyarokét és a szlovákokét kétszeresnek, a románokét és a balkáni szlávokét másfélszeresre becsültem. Az országban élt cigányság vagyona pedig az éves jövedelmüknél is kisebb volt.

Jelenleg Európában az angolszász, a germán és a skandináv népek vagyona az éves jövedelmük háromszorosa, a latin népeké kétszeres. Az Egyesült Államokban az éves jövedelemhez viszonyított vagyon arányai: A kelet-ázsiai és az európai zsidóság vagyona négyszeres, a puritánoké, azaz a protestánsoké háromszoros, a latin-amerikaiaké kétszeres, a feketéké egyszeres. A világ két legnagyobb létszámú etnikumában a kínaiaké háromszoros, az indiaiaké kétszeres alatt van.

Ezekből az adatokból következett, hogy nem elég az egy lakosra jutó jövedelmet, hanem ezzel arányosan tartani kell az egy lakosra jutó vagyon arányát is.

Tehát a népesség növekedése nemcsak több fogyasztással, de több vagyonigénnyel is jár. Ez pedig azt jelenti, hogy az 1-2 ezreléknél gyorsabb lakosságnövekedés elviselhetetlen vagyonigényt is támaszt.

Ebből vontam le a következtetést, hogy az osztálytársadalmak azért kényszerültek halálozás fokozására, mert a spontán lakosság növekedés nagyságrenddel több felhalmozást igényelt, mint amennyire a társadalom képes volt. Ezt máig csak Kína vette tudomásul 1990-ben, amikor nemcsak piacosította a gazdaságát, de erőszakkal korlátozta a gyermekvállalást. Ennek köszönhetően példátlanul gyorsan növeli az egy laksora jutó jövedelmet és vagyont, az iskolázottságot és a várható életkort.

Kína példátlan eredménye sem volt elég arra, hogy a lakosság növekedésével járó fizikai és szellemi vagyonigényt reálisan mérjük.

Az osztálytársadalmak vagyonigénye.

A történészek sem figyeltek fel arra, hogy az osztálytársadalmak oktatása eleve két eltérő vágányon folyt.

A politikai és a vallási hatalomnak a törvények és dogmák tiszteletben tartását biztosító apparátusra volt szüksége. Ezért ennek megfelelő káderképzést épített ki. Ezt ugyan kezdettől fogva igyekezett elhallgatni. Középiskolámnak a jelmondata: Nem az iskolának, az életnek tanulunk. Ezzel szemben a mi iskolánk is a Horthy rendszer szolgálatára tanított bennünket. Az egyházak oktatása pedig az egyház dogmáinak szentségét szolgálta. Az iskolák vagy az állam, vagy az egyházak tulajdonában, a pedagógusok pedig azok alkalmazottai voltak. Akkor a szakszervezetek politikai szerepe korlátozott volt.

Jelenleg szerte a világban a pedagógusok szakszervezetei a legerősebbek. Alig kap figyelmet a tény, hogy a vállalkozói szektorokban tört részére zsugorodott a szakszervezeti tagok aránya, ugyanakkor a közszolgálati szektorokban szinte teljes lett. Ezen belül is a pedagógusok szakszervezetei a legerősebbek. Ennek az az oka, hogy a pedagógusoknak van a legtöbb szabadságuk, ezért az egyetlen szakma, ahova a jól kereső férjek feleségei örömmel helyezkednek el, akiknek nem a nagyobb kereset, hanem a több szabadság számít. A pedagógusok jövedelmét is a tulajdonos állam, illetve az egyház szabályozta. A szakmán belüli érvényesülést döntően a társadalmon belüli rangsor szabályozta. Még senkinek nem jutott az eszébe, hogy megmutassa, hogy a főispánok, főpapok között hányszor magasabb volt az arányszámuk az uralkodó osztálynak, az arisztokráciának. Amíg a gazdaságban a vezetőválasztásban elsődleges szempont a képesség, addig a közszolgáltatásokban legfeljebb a származáson belül válogattak. A középkori egyetemek rektora mindig a teológiai kar vezetője volt. Ez csak a szakokra osztódott egyetemek elterjedésével változhatott.

A művészek és a hivatásos sportolók képzése azonban eleve a felismert és elfogadott képesség volt. Az senkinek nem tűnt fel, hogy csak ebben a két szakmában nem számított a származás, és a politikai hatalom pedig nem szólt bele a javadalmazásba.

A művészek munkáival szemben az uralkodó osztály kincsképzése óriási keresletet teremtett a művészek munkáival szemben. Ez volt a magyarázata annak, hogy a még nagyon szegény társadalmakat is óriási kincsképzés jellemezte. A hivatásos sportolókra pedig a politikai hatalomnak azért volt szüksége, mert a diktatúrák kegyetlenségeinek elfogadását a nép számára a cirkuszok biztosították.

A technika kevesebb és képzetlenebb munkaerőt igényelt.

A társadalomtudományok máig nem ismerték fel, hogy az osztálytársadalmakban a technikai fejlődés a munkaerő többségével szemben nem több, hanem kevesebb tudást, szellemi erőfeszítést követeltek. Ez azért maradhatott rejtve, mert magát a technikai fejlődést az egyre több ismeret tette lehetővé. A fejlettebb technikát zsenik találták fel. Azok hatékony működtetéséhez azonban egyre kevesebb képességre lett szükség. Az ipari forradalom találmányai zseniknek köszönhetők, de azok hatékony működtetése egyre kevésbé képzett munkaerőt igényelt. Az ipari forradalom előtt a céhipar munkaerőigénye több éves tanulást, gyakorlást követelt. Ez még a háziipar esetében is így volt, mert annak a minősége is nagyon függött a képességtől. Ezzel szemben a gyáriparban, a bányászatban, majd a mezőgazdaságban is, a gépekkel történő termelésre szinte mindenki a fizikai ereje arányában alkalmasnak bizonyult.

Évezredeken keresztül a technikai eredmények működtetéséhez egyre több, a korábban igényeltnél is kevesebb képességre, képzettségre lett szükség. Ez a folyamat csak a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően, a 20. század elején tetőzött. A munkaerő többségének csak a fizikai erejére volt kereslet. De még ezek többsége is a munkaadók igényénél is kisebb nélkülözhető volt. Azt egyetlen társadalomtudós és forradalmár sem ismerte fel, hogy a munkaerő kizsákmányolása azért volt jellemző, mert a munkaerő mennyiségi és minőségi kínálata a keresleténél nagyobb volt. Nem a rabszolgatartó, nem a földesúr, és nem a tőkés vállalkozó volt szívtelen, a munkásaival szemben közömbös, hanem a rabszolga, a jobbágy és a munkás kínálata volt lényegesen több a keresletüknél. Minden rendszerben az árak nem az eladók elvárásai, hanem a kereslet és kínálat egyensúlyán alapulnak. Ezért bukott meg minden olyan rendszer, amelyik nem a kereslet és a kínálat egyensúlyára épült.

A társadalomtudósok és a forradalmárok nem ismerték fel, hogy a munkaerő azért volt olcsó, azért volt kizsákmányolható, mert még a munkaerő mennyiségi és minőségi kínálata nagyobb volt, mint a foglalkoztatók igénye. Ez azért nem vált nyilvánvalóvá, mert nem tudatosult a túlnépesedés ténye. A kizsákmányolás nem a munkaadó akaratából, hanem a munkaerő mennyiségi és minőségi túlkínálatából fakadt. Ez csak akkor szűnt meg, amikor a tudományos és technikai forradalom lehetővé tette a gyermekvállalás feletti döntést, viszonylag egyszerűen és olcsón élni lehetett a gyerekvállalás feletti döntéssel.

Máig nem írta le senki, hogy az egy lakosra jutó jövedelemnek, vagyonnak, a várható életkornak és az iskoláztatásnak az elképzelhetetlenül gyors növekedése csak azért történhetett meg, mert váratlanul és gyorsan csökkent a gyermekvállalás. A olcsó és egyszerű fogamzásgátlás tette lehetővé az utódvállalás feletti döntést.

A nyugati társadalomtudósok és politikusok 1990-ben botránkoztak azon, hogy Kínában politikai erőszakkal korlátozzák a gyermekvállalást, de arra nem gondoltak, hogy ez a puritán Nyugaton és a Távol-Keleten már a megelőző ötven évben spontán megtörtént, és e nélkül a puritán népek óriási társadalmi fölénye sem alakulhatott volna ki. Máig nem tudatosult, hogy a Nyugaton, az utóbbi közel száz évben elért váratlan társadalmi siker előfeltétele az volt, hogy a szülők dönthetnek a gyermekvállalásuk felett, és azok még annyi gyermeket sem vállaltak, ami a létszámot biztosítaná.

Jelenleg az emberiség puritán kétötödében elképesztő gyorsasággal nő az egy lakosra jutó jövedelem, vagyon, a várható életkor és az iskolázottság. Ezt csak az tette lehetővé, hogy megszűnt a túlnépesedés. Ugyanakkor az emberiség háromötöde viszonylag egyre jobban lemarad, mert kulturálisan éretlenül és gazdaságilag szegényen élő népek spontán népszaporulata felgyorsult, a népessége gyorsabban növekszik, mint valaha. A mély szegénység gyors csökkenése, a jobb táplálkozás és az egészségügyi forradalom vívmányainak köszönhetően csökkent a halandóság, nőtt a spontán népszaporulat. A jelen legnagyobb történelemformáló eseménye az, hogy a gazdag puritán lakosú országokban spontán, Kínában pedig a politikai erőszakkal csökkent a népszaporulat, és ennek köszönhetően példátlan mértékben fejlődik a társadalom, nő az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, hosszabbodik a várható életkor és nő az iskolázottság.

Ezzel egy időben az emberiség kétharmadában tízszer gyorsabban nő a lakosság, mert csökkent a mély nyomorban élők aránya, teret foglaltak az egészségügy vívmányai. Az egy lakosra jutó jövedelem lassan, a vagyon gyorsan csökken.

Százmilliók akarnak a lemaradó világból a jóléti államokba vándorolni. A túlnépesedő, ezért lemaradó társadalmakban a lakosság nagy többsége, legalább kétmilliárd ember számára a gyorsan fejlődő országokba vándorlás az egyetlen elérhető életcél. Ezekről, még ha a fejlett államokban csak munkanélküliek lennének, akkor is jobban gondoskodna róluk a társadalom, mint amire számíthatnak a hazájukban. Ezeknek a bevándorolni akarók azonban egyetlen századát sem képesek befogadni a fejlett, csökkenő lakosságú országok, mert generációkon keresztül sem képesek asszimilálódni.

Csak egyetlen megoldás lehetséges, hogy a lemaradó országokban megszűnik a túlnépesedés, sikerül elterjeszteni a fogamzásgátlók általános használatát, és 12 év fölé emelni az iskolázottságot. Azonban amire ez elérhető, 10 milliárd embert kell eltartani a földnek.

Jelenleg az emberiség háromötöde túlnépesedő.

Amíg az emberiség háromötöde túlnépesedik, ott a társadalmi fejlődés lehetetlen. Mint említettem számukra csak a túlnépesedés megállítása jelenthet megoldást. Ezzel szemben a Fejlett Nyugat ebben a térségben csak olyan feladatokat támogat, ne legyenek ott egymás pusztító háborúk, csökkenjen a gyermekhalandóság, szűnjenek meg a járványok. Ezek a célok szinte megvalósultak. Jelenleg az emberiség háromötöde olyan társadalmakban él, ahol a Nyugat jótékonysági akciói hatására két milliárddal többen élnek. Az ugyan nemcsak erkölcsileg, de technikailag is elfogadhatatlan, hogy a felesleges lakosságot elpusztítsák. Egyelőre csak két lehetőség kínálkozik. A fejlett világ terjessze el a fogamzásgátlók használatát, és növelje a lakosság iskolázottságát. Csak ez a két módszer csökkenteti a gyermekvállalást, a túlnépesedést.

A kevesebb gyermekvállalás előnye.

Közgazdászként szégyelltem magam, amikor a diplomás fiatalok nagycsaládját lelkesen támogattam. Kapcsolatba kerültem az egyházi középiskola után egyetemet végzett fiatalokkal. Ezek számára megkülönböztetett nehézséget jelentett az egyetemre jutás. Arra kényszerültek, hogy ipari vállaltokban vállaljanak munkát. A kemény erkölcsük és nyelvtudásuk révén hamar felfedezték őket. Néhány év után a vállat vezetői, mint munkásokat küldték őket egyetemekre. Ott is jól szerepeltek, hiszen gyakorlati tapasztalatokkal rendelkeztek. Diplomájuk után a munkahelyük örömmel várta őket.

Ezek a fiatalok a katolikus egyházi dogmának megfelelően lelkes gyermekvállalók, és sikeres gyermeknevelők lettek. Ezek megőrizték a középiskolás közösséget, fenntartották a barátságukat. Először spontán jöttek össze egymás lakásában. Rájöttek azonban, hogy NACSAK, azaz Nagy Családosak Köre néven rendszeres kapcsolatuk értéket jelent. A karrierjük a privatizáció után tovább emelkedett. A külföldi beszállítók megbízottjai lettek, jól kerestek. Meggyőződésem szerint, az egyetemi társaik átlagánál lényegesen jobban megfizetettek lettek, mivel szakmai hálózatot is jelentettek.

Ennek alapján lettem a diplomás családok több gyermeket vállalásának a híve. Ezért fogadtam kétségekkel a kínai általánosan egyetlen gyermekre történő korlátozást. Ma is annak a híve vagyok, hogy a társadalom érdeke ugyan a gyermekvállalás korlátozása, de ezen belül az alacsony átlagot a szülők jövedelme és iskolázottsága alapján progresszíven kellene szabályozni. A szülők felső jövedelmű és iskolázott tizede számára ne legyen plafon, az alsó tized számára pedig az egyhez is feltételt kötnék. Ennek ellenre nem vitatom, hogy egy ilyen erkölcsileg embertelen rendszer alkalmazásakor fel kell mérni ennek a közvélemény számára történő fogadtatását. Kínában is erre ébredtek, és már el is indultak a rugalmasabb alkalmazás útján.

A kínai gyermekvállalási reform azonban valamire megtanított. Az egyetlen gyereküket sokkal hatékonyabban nevelik a szülők. Jelenleg a szakma csodálkozik az egyetlen gyermekű kínai generáción. 1990 óta nemcsak a kínai társadalom fejlődése is elképzelhetetlen csoda lett. Ezen belül azonban kiderült, hogy az egyetlen gyermekek nevelése példátlanul sikeresnek bizonyult.

Azt illett volna tudni, hogy a szülőknek az egyetlen gyermekük nevelésére mennyivel több jövedelmet és szülői figyelmet fordítanak.

Jelenleg erre éppen az Egyesült Államokban figyeltek fel. Az 1990 után született generációk iskolaválasztása, egészségének védelme, képességének a feltárása példátlan eredményeket hozott. Arra egy amerikai ingatlanügynök tanított meg, hogy az iskolás gyermekes családok számára az elsődleges szempont, milyen iskola van a lakás körzetében. Kínában ez bebizonyosodott, a legjobb iskolák körzetében sokkal magasabbak az ingatlanárak.

A felmérések szerint az 1990 utáni kínai korosztályoknak a technikai új számára nagyobb az affinitásuk, mint bármelyik amerikai államban. Gyorsabban veszik át az újat, mint bárhol a világon. Ebből tanultam meg, hogy a társadalomtudományoknak mérni kellene az új befogadásának sebességét. Az nálunk is köztudott, hogy a gyerekek gyorsabban veszik át a technikai újat, mint a diplomás szüleik. Nem is szólva a nagyszülők hozzáállásáról. A nagy faj, hogy ebben a pedagógusok sem járnak az élen.

A hazai művészek és sportolók oktatása.

Nemcsak az egész ország közvéleményét, de a világ televíziós csatornáit is felébresztette a Magyar Televízió Virtuózok címen közvetített zeni versenye. Világosan bemutatta, hogy a művészek és a sportolók képzésében a világ élvonalában vagyunk, ugyanakkor a közoktatásunk egyre jobban lemarad. Bármennyire egyértelmű ennek az oka, nem vesszük tudomásul.

A művészetre és a sportra való képességeket a két ágazatban az oktatók, trénerek igyekeznek minél előbb felfedezni, és azt minél korábban fejleszteni. Ezzel szemben a közoktatásban először a középiskolákban kezdődik, de jellemzővé az egyetemeken, tehát nagyon megkésve alkalmazzák.

Az úszók esetében a vízbiztonságot a születés utáni első hónapokban kezdik. A labdaérzéket hat éves korban kezdik fejleszteni. A legnagyobb különbség azonban abban van, hogy a művészek és a sportolók képzése nem ismeri az évente három hónapos szabadságot. Nevetségesnek tűnik, ha az operaénekesek, zongoristák, atléták, labdarúgók nyáron, karácsonykor, húsvétkor, összesen három hónapra távol maradnának a szakmájuktól. A reál és a humán szakterületen azonban ez a jellemző.

Senkinek nem jutott eszébe, hogy a közoktatásnak is hasonló elvre kellene épülni.

A magzati kihordás szerepe.

Erre a finnországi tapasztalok hívták fel a figyelmemet. Ott 80 éve rögzítik az újszülöttek adatait, testsúlyát, testhosszát és a koponyájuk körméretét. Ezek az adatok alapján rangsorolják az évjáratokat és öt évenként mérik az eredményt. Már az iskolai eredményekben egyértelművé vált, hogy a jó magzati kihordástól függ az eredmény. A felső tized négy évvel az átlagnál több évet tölt iskolában, és jobbak a tanulási eredményeik is jobbak. Még meglepőbb, hogy ötven éves korukban lényegesen több adót fizetnek. A várható életkorukról még nem tudtam adatot szerezni.

Ezzel szemben az egészségügy százszor annyit költ a koraszülöttek, a gyengén kihordottak megmentésére, mint a jó kihordásért az anyák jutalmazására. Nem a koraszülöttek megmentésére költött kiadás az indoktalan, hanem a sikeres kihordások jutalmazásnak elmaradása az. Tudomásul kellene venni, hogy a következő generáció teljesítménye jobban függ a magzatok jó kihordásától, mint a napi politika hatásától.

Nincs mentsége annak, hogy a magzat kihordásának várható eredményét nem mérjük, és az anyákat ezért nem jutalmazzuk.

Az első négy évben megszerzett szókincs.

Az Egyesült Államokban az agykutatók tanácsára négyszázezer négyéves gyermek szókincsét felmérték. A tudósokat is meglepte az első eredmény. A felső tized szókincse az alsó tized négyszerese volt. Kiderült, hogy a nagy szókincsűek közösségben éltek. Tehát nem annyira a szülők szókincséből, mint az óvodás csoporttársaiktól, vagyis egymástól tanulnak.

Néhány év után a szókincs felmérését kiterjesztették az egész évjáratra. A múlt évben már a középfokú végzettségű korosztályon bizonyosodott be, hogy a négy éves korban megszerzett szókincs nagysága az iskolai eredményekkel is szoros korrelációban van. Ezért törvénybe iktatták, hogy szülői kötelesség heti két napon óvodába vinni a gyermeküket.

Meglepő, hogy az iskolás kor előtti közösség milyen fontos az agyfejlődés szempontjából. Szerencsére, az anyák munkaviszonyának megtartása jobban hat a gyermekük életteljesítményére, mint az állandó családi környezet.

Nehezen érthető, hogy a magyar oktatáspolitika mennyire figyelmen kívül hagyja az agyfejlődésről szerzett nemzetközi tapasztalatokat. Az elmúlt évben a szingapúri oktatási miniszter levélben gratulált a legnagyobb szókincsű gyermek szüleinek és közölte, hogy a gyermekük a legjobb iskolába is beiratkozhat, és az angol nyelvtanulását az állam finanszírozza. Nem véletlen tehát, hogy Szingapúr az ENSZ PISA szerint még Dél-Koreát és Finnországot is megelőzi.

A közoktatás is legyen az egész évben folyamatos.

Elképesztőnek tartom, hogy a legfontosabb vagyonképző ágazat a közoktatás az egyetlen, amelyikben évente három hónapra szünetel az üzemeltetés, fel van függesztve a diákok tanulása, üresek az épületek, fűzetést kapnak a pedagógusok. Történik ez annak ellenére, hogy ezt a megszakítást valaki a szakmából indokolta volna. A művész és a sportoló számára természetes a folyamatos képzés, mert a teljesítményük lényegesen gyengébb lenne a versenyeken. Ugyanakkor nyelvek, a reál és humán tárgyak képzését évente háromszor, megszakítjuk. Ezt a nyelvek esetében ugyan a közvélemény is ostobaságnak tartja. Köztudott, hogy a nyelvtanulás legjobb módja a nyelvi környezetben való élés.

A közoktatás is homogén tanulócsoportokban történjen.

A heterogén tanulócsoport a pedagógust is megoldhatatlan feladat elé állítja. A két képességcsoport, a reál és a humán tárgyak képességei között is akkora a befogadó képességek közti különbség, hogy nem lehet olyan színvonalat találni, amit a közösség minden tagja képes befogadni. A pedagógus csak azt teheti, hogy viszonylag alacsony szintet választ, de annak a befogadása a legjobbak számára nem feladat. Csak a viszonylag homogén képességű tanulócsoportot lehet eredményesen tanítani.

Zárszó.

A legutóbbi húsz év gyűjtöttem az indokoltságot, amiket korábban nem ismertem, ezért elképzelésem csak megerősödött. Annak ellenére, hogy a megvalósíthatásának nem jöttek létre a politikai és tudati feltételei a honlapomon közölni fogom. Még egyszer köszönöm a kedves meghívást

Miskolc, 2018. Augusztus 27.           Kopátsy Sándor