Harari könyveinek jelentősége

Kopátsy Sándor                EH                   2018 08 06

Harari könyveinek jelentősége

Néhány nap múlva fél éve lesz, hogy a születésnaporma a barátom egy Harari könyvvel ajándékozott meg. Kiderült, hogy kiadták magyarul. Eddig csak hallomásból ismertem, hogy Harari, a jeruzsálemi egyetem történész professzora a közelmúltban két könyvet írt a homo sapiens történelméről. Eleve felkeltette a figyelmemet, hogy végre valaki nem a jelen társadalmat bírálja, hanem az emberiség történetéből akarja a tanulságot levonni.

Hararinak történelmi érdeme, hogy fajunk sorsát nem a 19. század tőkés polgárokban gazdag osztálytársadalminak, hanem a Homo sapiens történelmének elemzése alapján vizsgálja. Marx azért tévedett el. Az emberiség jövőjét nem az emberi faj történelme, hanem a korabeli Nyugat-Európa fejlett tőkés osztálytársadalmainak elemzése alapján kívánja előrevetíteni. Még a marxizmus ellenfeleinek sem jutott az eszükbe, hogy Marx a fajunk életének legsikeresebb korában a legsikeresebb néhány társadalom elemzésével azt bizonyította, hogy azok működtetése alapvetően hibás.

Marx halála után rövidesen Max Weber, német politológus pedig már azt ismerte fel, hogy a jelenkorban csak azok a társadalmak sikeresek, amelyekről Marx azt bizonygatta, hogy a legrosszabbak. A Weber felismerése óta ugyan bebizonyosodott, hogy a Marx által bírált társadalmak az átlagnál gyorsabban fejlődnek, ugyanakkor az európai marxizmusok jelentéktelenekké váltak.

Harari két könyve a homo sapiensről azt illusztrálja, hogy a mintegy 150 ezer éve Dél-Afrikában megjelent homo sapiens életének első 140 ezer évében lényegében egy ritka állat maradt. E hosszú idő alatt sokáig Dél-Afrikában maradt, térben és az élete minőségében alig terjeszkedett.

Azt, hogy ezt a homo sapienset állatnak minősíti, nem magyarázza. Pedig ideje volna definiálni az állat és az ember közti különbséget. Az alapvető különbséget abban látom, hogy az állat ösztönlény marad, viselkedésé az ösztöne diktálja. Az ember az első faj, amelyik életvitelében a környezetéhez történő alkalmazkodása tudatos, az agya által felismert érdekéhez igazodó. Az ember az első faj, amelyik a környezetéhez eszével, tehát nem sok generáción keresztül a génjei mutációjával és azok szelektálódásával igazodik. Márpedig az emberi közösség, ha új természeti környezetbe kerül, azonnal tudatosan az adottságokhoz igazodik. A tudomány máig nem szentelt kellő figyelmet annak a ténynek, hogy a gyűjtögető közösségek életvitele eleve nagyon eltérő volt, de ennek ellenére változatlan faj maradt. A homo sapiens viszonylag gyorsan szinte minden természeti környezetben megjelent, ott nagyon elérő életmódokat alakítottak ki, de változatlan kromoszómájú faj maradt.

Darwin sem vette tudomásul, hogy az eltérő környezethez kétféle alkalmazkodás van. Az egyik, amit a mutáció és a szelekció alakít, ez lassú, de a kromoszóma változásával jár. A másik, az emberé, aki az eszével ismeri fel a környezet elvárásait, és ehhez igazodik. Ez az igazodás is lehet nagyon jelentős, de a kromoszóma változatlan marad. Harari ezt ugyan nem fogalmazza meg, de gyűjtögető ősünket állatnak minősíti. Ez a felfogás vitatható, mégis elfogadható.

Harari nem az első abban, hogy a gyűjtögető ember még kis betűs homo sapiens volt. A vallások és a mitológiák is az emberteremtés idejét nem a homo sapiens megjelenése, hanem annak a gyűjtögetésről a termelésre való áttérés idejére teszi. Nemcsak a biblia, de minden kultúra az ember megjelenésének idejét és helyét akkorra és oda teszi, amikor az ember a gyűjtögetésről a termelésre életterében áttért.

A zsidó, a keresztény és a mohamedán vallások az ember teremtését valahova Mezopotámiába és az önözése búza- és árpatermelés idejébe teszi. Ez egyértelműen azt jelenti, hogy nem a homo sapiens megjelenése korát és idejét tekinti az emberteremtésnek, hanem Mezopotámiát és alig tízezer évet.

Hararinak is ez a véleménye annak ellenére, hogy magát a gyűjtögetésből élést viszonylag ideális életvitelnek tartja, és ehhez képest a munkából való megélést becsapásnak minősíti. Azon nem akad meg, hogy a gyűjtögetés viszonylag hosszú ideje alatt szinte semmi előrelépés nem történt, a termelésből élés alig tízezer éve alatt pedig a fajunk létszáma ezerszeresre, a várható életkora háromszorosára, a testmagassága pedig negyedével nőtt.

Amennyire logikus, hogy a vallások és a mitológiák az ember megjelenésének idejét nem mintegy 150 ezer, hanem alig 10 ezer évre teszik, annyira hibás Harari véleménye, hogy a termelésből való megélés becsapás volt.

Az ajándékba kapott könyv előttem spontán kinyitva egy ábrájával azonnal megfogott. Azt ábrázolja, hogy jelenleg a földünkön élő, egy kilónál nehezebb állatok súlyának 40 százaléka az ember, 50 százaléka az ember háziállatai, és csupán 10 százalék a vadon élő állat. Harari ezzel azt bizonyítja, hogy a földet az utóbbi tízezer évben az ember kisajátította. Akkor ugyanis az ember részesdése nem 40, és a háziállatok részesedése nem 50, hanem egyetlen ezrelék sem volt. Akkor még az egyelten háziállat a rénszarvas csordákkal együtt élő néhány ezer ember néhány ezer kutyája volt.

Ennél az adatoknál fontosabb és meggyőzőbb bizonyítékot annak igazolására nehéz elképzelni, hogy az ember az utóbbi tízezer évben magának sajátította ki bolygónkat, a földet.

Nehéz azt mondani, hogy ilyen biológia csoda kevés történhetett az égitestek milliárdjain.

Harari ennek a csodának nem keresi az okát, pedig ez jelenleg nagyon indokolt volna. A tudósok ugyanis hisztérikusan ijesztgetnek a megindult felmelegedés okozta károkkal. Ezt a témát ő is elkerüli. Még arra sem tér ki, hogy minek köszönhetjük a gyűjtögetésről a termelésre kényszerülésünket. Pedig vitathatatlan, hogy még ma is csak ezred annyian lennénk, és gyűjtögetnénk, éheznénk, ha nem szűnik meg a jégkorszak, nem lesz melegebb az éghajlat, nem emelkedik mintegy 70 méterrel a tengerek szintje.

Még nem írta le senki, hogy milyen szerencsés bolygóra kerültünk, ahol az éghajlati viszonyok sokszor és jelentősen változtak. Ha nincsenek ezek a változások, akkor talán élet sem lenne a földön, de az vitathatatlan, hogy a földi élet fejlettségét a sok klímaváltozásnak köszönhetjük.

Tudatunkban a legutóbbi klímaváltás máig is úgy szerepel, hogy a vízözön sok jó adottságú életteret elfoglalt a tenger, és a fajok megmaradását is Noé bárkájának köszönhetjük.

A tudomány máig hallgat arról, hogy mit köszönhetünk az utolsó felmelegedésnek. Senkinek nem jutott az eszébe, hagy a jégkorszaki viszonyok fennmaradása esetén szóba sem jöhetett volna a szántóföldi, öntözéses gabonatermelés és a háziállatok domesztikációja.

Fiatal vízügyi tanácsadóként döbbentem arra, hogy a Nílus völgyét nem lehetett volna öntözni, ha az a Földközi Tenger 70 méterrel alacsonyabb szintjébe rohan. Azt csak becsülni próbáltam, hogy a jégkorszak alatti tengerszint esetében az öntözéses gabonatermelés területe tized akkora sem lehetett volna.

Jelenleg a tudósok azzal rémítgetnek, hogy néhány fokkal melegebb klíma esetében milyen nehézségekkel kell majd számolni. Az azonban senkinek nem jutott az eszébe, hogy hol tartanánk, ha nem szűnik meg a jégkorszak.

Az utolsó felmelegedés pozitív hatásával senki sem foglalkozik. Harari sem érinti.

Kína megítélése.

Harari könyvei akkor jelentek meg, amikor Kína, vagyis az emberiség ötöde már a társadalmak történelmében példátlan sikert ér el. Ezt a sikert Kína két reformja után érte el, és nem látszik annak az oka, hogy ez a siker előbb véget ér annál, hogy társadalmi fejlettsége szuperhatalmi szintre emelkedik. A gazdaság piacosítása ugyan megkerülhetetlen reform volt, de semmi eredményt nem hozott volna, ha nem állítják le a lakosság 2-3 százalékos növekedését. Ezt bizonyítja a tény, hogy Indiában eleve piacos a gazdaság, a politikai élet viszonylag demokratikus és az ország nemzeti jövedelme hasonló mértékben nő, mint Kínában, de az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon szinte stagnál, a birodalom jövője mégis egyre kilátástalanabb.

1990 óta pedig a magukat korábban is marxistáknak tartott kínai kommunisták példátlan sikert értek el nem annak köszönhetően, hogy a gazdaságukat piacosították, hanem azért, mert a népszaporulatukat erőszakkal megállították. Vagyis a kínai kommunisták csak abban a tekintetben maradtak marxisták, hogy nem tűrik meg a politikai ellenzéket. A siker titka a népszaporulat leállítása, ami képtelenség lett volna demokratikus politikai felépítménnyel. Ezzel el is jutottunk az egy laksora vetített elsődleges feladatokhoz, a népszaporulat leállításának a megkerülhetetlenséghez.

A fogamzásmentes szexuális élet lehetősége.

Nehezen érthető, hogy a társadalomtudományok máig sem jutottak el annak felismeréséhez, hogy fajunk példátlan sikerének kulcsa a fogamzásmentes szexuális élet megoldhatósága. Amit a polgárosult, gazdag és iskolázott puritán társadalmakban a második világháború óta történt, az elsősorban annak köszönhető, hogy fajunk szexuális ösztönével élést a társadalom érdekének megfelelő szintre szorítását lehetővé tette a tudomány mind a férfiak, mind nők számára. Ez óta a puritán polgárosodott társadalmak lakossága nem szaporodik, hogy csak annyi, vagy még annyi sem a születés, amennyit a társadalom érdeke elvisel. Mindez nemcsak spontán, a szükségségnek a felismerése nélkül történt, de még utólag sem állapította meg a tudomány, hogy a váratlanul elért eredményt elsősorban annak köszönhetjük, hogy a tudomány megoldotta a fogamzásmentes szexuális életet. Mivel a fogamzásgátlók használta egyszerű, a szexuális gyönyört nem érinti és viszonylag olcsó.

Tényként lehet megállapítani, hogy a 20. század második felére minden olyan társadalomban, ahol az egy lakosra jutó jövedelem meghaladja a 20 ezer dollár/fős szintet, a lakosság iskolázottsága pedig a 12 évet, a gyermekvállalás a létszám újratermelésének a szintje alá csökkent. Jelenleg a Nyugaton az angolszászok, a germánok és a skandinávok lakossága csökken, ha nem fogadnak bevándorlókat. Ez a Távol-Keleten is bekövetkezett Japánban, és a Négy Kis Tigrisben, vagyis a hidegháború alatti demokráciákban.

A puritán társadalmakban spontán, több párt között folyó demokratikus harcban, fennmarat a gazdaság piacos szabályozottsága, leállt a túlnépesedés, és példátlan mértékben felgyorsult az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, a várható életkor és az iskolázottság növekedése.

Az emberteremtés.

Harari is bölcsen döntött abban, hogy az emberteremtést nem a homo sapiens megjelenése, mintegy 150 ezer évre teszi vissza, hanem szerinte is, a bibliára támaszkodva, a szántóföldi gabonatermelés megjelenése emelte a fajunkat isten teremtményévé, nagy betűs Homo sapienssé. Azt ő is figyelmen kívül hagyja, hogy a homo sapiens a termelésre térést megelőzően mintegy 140 ezer éven keresztül gyűjtögető maradt. Az azonban nem tűnt fel neki sem, hogy fajunk akkor csak lett isten teremtménye, amikor már az életfeltételit nem a gyűjtögetéssel, hanem az öntözéses gabonatermeléssel és a pásztorkodással biztosította. Harari ugyan elfogadta a tényt, hogy jelenleg a földünkön élő állatok négyötödét a Homo sapiens pásztortársadalmai domesztikálták. Tévedett abban, hogy a homo sapiens csak ott lett isten teremtménye, ahol áttért a szántóföldi gabonatermelésre. Az állatok domesztikációját még sem említi meg, annak ellenére, hogy az öntözéses szántóföldi gabonatermelés csak ott jelent meg, ahol a pásztornépek az igavonásra megfelelő fajokat előzőleg domesztikáltak.

A homo sapiens az amerikai kontinensen azért nem lehetett önerőből magas-kultúra, a homo sapiens ezért, mert nem lett nagybetűs, mert nem volt az igavonásra és a trágyázásra alkalmas domesztikálható állatuk. Amerikában ugyan volt a szarvasmarhánál is erősebb vadállat, a bölény, de mivel ennek az élettere a klímaváltozás után is fennmaradt, nem vált domesztikálhatóvá. A láma pedig nem volt elég erős az igavonásra.

Harari gyakran foglalkozik azzal, hogy Ausztráliában viszonylag előbb megjelent a homo sapiens, mint Amerikában, de ott a felfedezéséig szinte a gyűjtögetés a kapáskultúrák szintjére sem emelkedhetett.

Ausztrália mintegy 70 millió éve szakadt el Afrikától, vagyis akkor, amikor még ott sem jelentek meg kétszikű növények és a magzatburkos emlősök, mert az egyenlítőöz közeli területén 70 millió év óta nem volt jelentős éghajlatváltozás, tehát a biológiai fejlődés ott stagnált. Erre Darwin sem figyelt fel, és azért hihette, hogy ahol a fajok fejlődését egyedül a mutáció és a szelekció jellemzi. Nála fel sem merült, hogy a viszonylag változatlan éghajlaton nincs fajfejlődés. Ausztráliában azonban nemcsak az állatok, de a növények fajfejlődése is megállt. Ebből az a következtetés fakad, hogy ahol nem történtek jelentős klímaváltozások, ott nem volt biológiai fejlődés.

Ennek a ténynek a tudomásulvételéből pedig az következik, hogy az olyan égitesteken, ahol nem jellemző a létfeltételek viszonylag gyakori és jelentős változása, ott nem történhet biológiai fejlődés. Az életet tehát nem olyan égitesteken kell keresni, ahol a földünkhöz hasonlóak az adottságok, hanem csak olyanokon, amelyeken viszonylag sokszor változtak a körülmények.

Mivel a sarkokon található jégmezőkön nem történtek éghajlatváltozások a sok százmillió éves hóból megállapítható, hogy földünkön szinte jellemzők voltak az egymást tízezer évenként váltó jégkorszakok. A földünkön jelen levő fejlett éle elsősorban annak köszönhető, hogy a biológiai életnek sok változáshoz kellett alkalmazkodni.

Azt a biológusok viszonylag korán felismerték, hogy a dinosaurusok uralmának végét az állatvilágban valamilyen óriási természeti katasztrófa okozta, és csak ennek köszönhetően jöhetett létre az emlősök jelenlegi uralma. Az mégsem tűnt fel, hogy Ausztráliában az erszényeseket nem váltották fel a magzatburkosak, ott a fajfejlődésnek ez az útja is megállt.

Hasonló történt a legfiatalabb faj fejlődéstörténete, a homo sapiens esetében is. A kis betűs homo sapiens átalakulása, a nagy betűs Homo sapiensre csak a jelentős éghajlatváltozásnak köszönhető. Tehát a fajunk is csak ott fejlődött, ahol a legutóbbi felmelegedés hatására az élettereknek jelentős megváltozása történt. Ezt a tudósoknak is tudomásul kellene venni, hogy a fajunk is csak ott és akkor fejlődött, ahol az életterei jelentősen megváltoztak. Ezért a jelenleg folyó felmelegedéstől is elsősorban annak pozitív egyenlegű hatását kell várni. Ideje volna tudomásul venni, hogy fajunk is csak akkor jut előbbre, ha a megváltozott életkörülményekhez kénytelen volt alkalmazkodni.

Az régóta izgatott, hogy nemcsak a zsidók bibliája, de mindhárom eredeti magas-kultúra mitológiája az emberteremtést nem a homo sapiens megjelenése idejére és helyére, Dél-Afrikába, és nem 140 ezer évvel korábbra teszi, hanem oda, amikor a saját kultúrájának területén a gyűjtögetésről áttért a gabonatermelésre és a pásztorkodásra. Azon Harari sem akad meg, hogy az emberteremtését Mezopotámiában az önözéses búza és árpa termelés idejére és ennek térségre teszi. Ő ezt a forradalmi áttérést a fajunk becsapásának minősíti. Eltekint attól, hogy ennek a legutóbbi felmelegedésnek köszönhetően, alig tízezer év alatt a létszámunk ezerszeresére, és a táplálkozásunk jelentősen megjavult, a várható életkorunk a háromszorosára, az iskolázottságunk százszorosára növekedett. A fajfejlődésben a tízezer év példátlanul rövid idő, de még ennél is példátlanabb a bekövetezett változás. A legutóbbi felmelegedés előtt homo sapiens 150 ezer év alatt ezred annyit sem változott, mint a termelésből megélés alig tízezer éve alatt. Harari említést sem tesz arról, hogy ma ezerszer többen vagyunk, és háromszor tovább élünk, mint amilyen létszámra a gyűjtögetés 150 ezer év alatt felszaporodtunk, akkor ez nem becsapás volt. Ezt állítja annak ellenére, hogy ő az első társadalomtudós, aki bebizonyította, hogy a termelésből megélés alig tízezer éve alatt a lakóhelyünket, a földet magunk igényéhez igazítottuk, magunknak sajátítottuk ki.

Ő is elköveti minden társadalomtudós közös hibáját, hogy nem veszi tudomásul, hogy az osztálytársadalmak mindegyike vészesen túlnépesedő volt annak ellenére, hogy minden osztálytársadalom példátlanul önpusztító volt.

Sokáig azt a tényt a csúcsragadozókra jellemző népesség szabályozásához hasonlítottam. A nagy macskákra, és a ragadozó madarakra jellemző, hogy a hímek a nem tőlük származó kölyköket megölik. Ez azonban jelentéktelen önpusztítás az osztálytársadalmakra jellemző halálozás fokozásához képest. Ezeknek a csúcsragadozóknak a létszáma ugyan a tizedére csökkent, de ez nem az önpusztításuk, hanem annak a következménye lett, hogy a Homo sapiens életterüket tizedénél is kisebbre szorította. Éppen Harari volt az első, aki bebizonyította, hogy a vadállatok élettere az embernek a termelésre térése óta a tizedére csökkent.

Sajnos, a demográfusok az életterük csökkenésének a demográfiai hatásaival nem foglalkoznak. Erre Darwinnak sem terjed ki a figyelme, és ezért ki sem tért arra, hogy az életterek megváltozásának mi volt a szerepe a fejfejlődésben. Ezt a témát a biológusok csak a dinoszauruszok kipusztulása során emlegetik. Tudomásul veszik, hogy egy óriási természeti katasztrófa elpusztította a dinoszauruszok nagy többségét, és ez életteret teremtett az addig jelentéktelen emlősöknek. Az ebből fakadó következtetést mégsem volna le senki.

A jégkorszak megszűnését okozó felmelegedést a mitológia a vízözön pusztításaként őrizte meg. A tudomány máig nem állapította meg, hogy a 8-10 ezer éve történt felmelegedés következében az ember elképesztő gyorsan úgy felszaporodott, hogy a vadállatok élettere tizedére csökkent, az új élettereket az ember és a szolgálatába állított domesztikált állatok foglalták el. Azt még Harari sem mondta ki, hogy fajunk példátlan fejlődése a klímaváltozásnak volt a következménye. Ha nem történt volna igen jelentős klímaváltozás, ha a jégkorszak előtti éghajlati viszonyok a földünkön lévő életterek többségében igen jelentős változása nem történik, a homo sapiens még mindig kisbetűs fajként, ezred ekkora létszámban gyűjtögetésből élne.

Ezt a tényt, a mitológiák, vallások, de még a társadalomtudomány is az isten emberteremtésével magyarázta. Pedig ez csak azért történhetett meg, mert valami okból, a földön igen jelentős mértékben megváltoztak az életterekben a természeti környezetek. Különleges módon, Harari ezt az ember becsapásának minősíti. Pedig ezt a változást csak az ember és a szolgálatába állított biológiai környezete érte meg diadalaként. Ezt minden vallás és mitológia az isten emberteremtésével magarázza. Harari pedig az emberi faj becsapásának minősíti. Ennek ellenére ő az első, aki a termeléssel öneltartóvá vált homo sapienset lakóhelyének égitestét az igényéhez alakításaként mutatja be.

A vallás szerepe.

Harari ugyan olyan állam egyetemén társadalomtudós, ahol az állam is vallási alapon szerveződött és működik, nehezen magyarázható, hogy a Homo sapiens történelmében nem tartja jeltősnek a vallások szerepét. Mivel nem ismerünk olyan osztálytársadalmat, amiben nem volt szerepe a vallásnak, nem állíthatjuk azt, hogy a vallás nem volt objektív szükségszerűség.

Már a gyűjtögető társadalmakban is volt másvilág, de az elsősorban az elődök tiszteletben jelent meg. A halottakat eltemették, maradványaikat tisztelték, ami azt jelentette, hogy a halál utáni életben hittek, a halál nem jelentett megsemmisülést, de az életben elkövetett tettekért nem volt felelősség, a vezetők nem voltak istenek.

A szántóföldön önözéssel gabonát termelő társadalmak vezetője azonban az istenekkel közös rangot kapott. Ezek a társadalmak csak akkor működhettek hatékonyan, ha a vezetőjüket magát is tévedhetetlen istennek tekintették. A Nílus árterülete, Egyiptom volt a klasszikus példája annak, hogy a társadalom minden tagjának a sorsa az uralkodótól, a fáraótól függött. Ezt a korlátlan hatalmat a papok, a vallás klérusa valósította meg. A piramisok, vagyis az örökké élő fáraók sírjai szinte azonnal megjelentek. Az aligha vitatható, hogy a piramisok építése vallási célú közmunka volt. Tekintettel arra, hogy a Nílus völgye volt az az önözési adottság, ami alig igényelt csatornahálózatot, vagyis az öntözésnek nem volt nagy vagyonigénye. Ezt jól kifejezi a távol-keleti, kínai önözés vagyonigényével történő összevetés. Ha a vízügyi szakemberek felmérnék, hogy mekkora értékű egy lakosra vetített vagyonra volt szükség a Távol-Keleten és Egyiptomban, kiderülne, hogy Egyiptomban szinte egy példátlan természeti adottságot kellett hasznosítani, Kínában pedig négy egymással párhuzamos folyam medencéjéből kellett egyetlen csatornahálózatot építeni. Ezt jól kifejezi, hogy Egyiptomban a felesleges munkaerő szinte csak a piramisokat építette, aminek gazdasági szerepe nem volt, Kínában pedig az egyetlen nagy csatorna nagyságrendekkel nagyobb feladat volt, mint az összes piramis. Ezért fajunk történelmében Európa felemelkedéséig csak a Távol-Kelet és Dél-Ázsia jelentette az emberiség jelentős hányadát.

Kétségtelen, hogy ennek ellenére Mezopotámia volt a homo sapiens Afrikán kívüli megjelenésének, a gabonafogyasztásnak és a háziállatok domesztikálódásának a szülőföldje. Az európai történészek Európa történelmi szerepét a görög és a római nép magas-kultúrára emelkedésével kezdik. Ezt Harari ugyan nem érinti, de nem is tisztázza. Szakmai szempontból azonban nem vitatható, hogy a görög városállamok, és a Római Birodalom még a Közel-Kelet szerves része volt. Ez a két magas-kultúra ugyanis közel-keleti volt. A görög városállam soha nem vitatták, hogy Mezopotámiával és Egyiptommal közös kultúrájúak. A Római Birodalom ugyan már jelentősen túlterjedt a Földközi Tenger vízgyűjtőjén, de Egyiptomra és Mezopotámiára, mint az övékénél magasabb kultúrára néztek. Ezt jól jellemzi a tény, hogy Európa a gabonáját, tudományát, vallását, írását, matematikáját onnan hozta. Harari még azt sem említi, hogy Európa az egyistenhívő kereszténységet is Jeruzsálemből hozta.

Európa akkor lép a homo sapiens élcsapatába, amikor már megtermeli a maga kenyerét. De nem ez a nagy esemény a Homo sapiens életében, hanem hogy itt jelenik meg a kiscsalád és a természetes csapadékkal is megelégedő, és a fagyos telet elviselő gabonaterelés.

A kiscsalád jelentősége.

Harari színesen mutatja be az anyajogú nagycsaládot, de utalást sem tesz arra, hogy az igazi forradalmi változást a kiscsaládos társadalmak jelentik. Harari ugyan szellemesen bemutatja, hogy a nagycsaládokban a homo sapiens szexuális ösztönét nem korlátozta semmi. Abban csak az anya volt biztos, az apa személye nem. Ennek a megkülönböztetett szerepe akkor lett, amikor az ember várható életkora elkezdte meghaladni a 25 évet. Nemcsak Harari, de egyetlen történész és demográfus sem állapítja meg, hogy a homo sapiens csak addig nem túlszaporodó faj, ameddig a várható életkora 25 év közelében mozog. Ez a faji tulajdonságunk csak akkor szűnik meg, amikor a szexuális szereplők mindegyike élhet a fogamzásgátlással. Ezt megelőzően a túlnépesedés ellen csak a társadalom által szervezett halálokozás jelenthet védelmet.

Nemcsak a mitológiák és vallások, de Harari sem említi, hogy a homo sapiens elviselhetetlenül túlszaporodóvá válik, ha a nemi ösztönének megfelelően szaporodik.

Az unkával megtermelt jövedelem olyan alépítményt hozott létre, aminek az elsődleges feladata a túlnépesedés megfékezése volt. Csak ennek a tudatával lehet megérteni, hogy miért volt minden osztálytársadalom elsődleges funkciója a halálozás fokozása. Ezt azonban egyetlen társadalomtudós sem ismerte fel, mindegyik a halálozás mérséklésének megoldhatatlan problémáját akarta megoldani. Addig senki sem jutott el, hogy az osztálytársadalmak stabilizálását csak a halálozás fokozásával lehetett megoldani. A másik megoldás az lett volna, hogy a születések számát csökkentik.

Ennek két jelentős szerepet betöltő módja volt.

A nagycsaládról átállás a kiscsaládra.

Harari ugyan a nagycsaládban felismerte a fajunk szexuális ösztönével élés szabadságát, de ennek a társadalmi követelményivel nem foglalkozott. Sem ő, sem az elődei. Pedig a homo sapiens történelmének a megértéséhez nélkülözhetetlen kulcs a családforma. A gyűjtögető társadalmak nagycsaládokban éltek, mert a gyűjtögetés hatékonysága elsősorban attól függött, hogy mennyi tapasztalattal rendelkezett a csoport vezetője. Gyűjteni ugyan szinte minden mozgásképes családtag tudott, az eredménye azonban attól függött, hogy a vezetője mikor, hol és mit keresett. Ilyen pedig csak a közösség legértelmesebb, legtapasztaltabb tagja volt.

Most gyakran láthatók olyan kisfilmek, hogyan lehet a természetben megélni abból, ami ott található és csak kezdetleges szerszámokkal rendelkeznek. Ezt gyermekkoromban Robinson története bizonyította. Ez megtanított arra, hogy a kőkori eszközökkel való megélés óriási teljesítményt követel. Az első és nélkülözhetetlen feltétel a tűz. E nélkül szinte semmi sem oldható meg.

Azt pedig sok évtizedes természetjárásaim során tanultam meg, hogy a gyűjtögetés értelmiségi feladat, tudni kell, mikor, mi és hol található. Ismertem a Bakonyban olyan férfit, aki zseniális gombász volt. Mindig tudta, hogy mikor, hol és mit lehet találni.

Azt tehát megértettem, hogy a gyűjtögetés hatékonysága első sorban a szellemi vagyontól függött. Ehhez képest a gyermekkorom falujában a családok jóléte a földjük nagyságától függött. Azt senki sem gondolta, hogy az él jobban, aki jobban gazdálkodik, mert azok éltek jobban, akiknek több és jobb földjük volt. Szinte a falu minden családja ugyanazt a feladatot végezte. A munka eredménye elsősorban attól függött, kinek mekkora értékű földje volt.

A falu közvéleménye azokat irigyelte, akiknek olyan mellékállásuk volt, ami után havi pénzjövedelme volt, de az mellett gazdálkodhatott. Ilyen volt a bakter és a postás. A nagyobb és jobb föld kívánsága irreális volt, de bakter vagy postás mindenki lehetett.

A nagycsalád nem volt hatékony megoldás a mezőgazdaságban, mert ott a hatalom a legöregebb családtagé volt. Mai fogalmaink szerint a nagycsaládos társadalmakban a jogi személy a nagycsalád feje volt. Az értéktermelők jogtalanok voltak. Másé volt a jövedelem fölötti rendelkezés joga, és mások voltak az értéktermelők. Mivel a mezőgazdasági munkák többségét nem a lakhelyen, hanem a földeken végezték, a hatalom birtokosa nem volt a munkahelyen. A dolgozók pedig nem voltak a termelt érék tulajdonosai.

Ezért lett a földeken végzett mezőgazdasági munkák leghatékonyabb tulajdonosa a kiscsalád feje. Mai fogalmainkkal kifejezve a farmer. A közgazdászok ugyan a nagyüzemek fölényét hirdették, és ez a tudományos és technikai forradalom, valamint a közúti szállítás győzelméig ez megvalósulónak számított. Ez először a mezőgazdaságban történt meg. Jelenleg a családi farmerok a leghatékonyabb mezőgazdászok. A történészek szinte tudomásul sem veszik, hogy az először Nyugat-Európában a kiscsaládos jobbágyrendszerben valósult meg. A nyoma sem található meg annak, hogyan lett a nagyüzemi öntözéses gabonatermelésből kiscsaládokra bízott jobbágyrendszer Nyugat-Európában. Ugyan itt is koncentrálódott a földek tulajdona a csekély számú arisztokrácia tulajdonába, ezek azonban a földjük hasznosítását azonban kiscsaládos jobbágyokra bízták. Ez zseniális megoldásnak bizonyult. A történészek még azzal sem foglalkoznak, hogy miért volt a kiscsaládos jobbágyrendszer, mint a nagycsaládos, ami másutt fennmaradt. Még Európa keleti felén is. A kiscsaládra bízott föld azért bizonyult hatékonyabbnak, mert a bérbeadó arra bízta földje használatát, aki azt elvégezte.

A kiscsaládos jobbágyrendszer fölényének nemcsak a hatékonyabb művelés, hanem a máig nem említett gyermekvállalás csökkentés volt. Ismereteim szerint, fajunk történelmének egyetlen hatékonyan működő születéskorlátozó módja a kiscsaládos jobbágyrendszer volt. Európa nyugati fele ennek köszönhetően volt a kevesebb gyermeket vállaló társadalom.

Mivel a földesuraknak az volt az érdekük, hogy a jobbágytelek akkora legyen, amit egy kiscsalád is képes megművelni, de ne ennél kisebb, vagy nagyobb. Ez esetben jutott a legnagyobb jövedelemhez. Ugyanakkor a jobbágyokra bízott földek nagysága csak nagyon lassan növekedett, a jobbágycsaládok száma is csak nagyon lassan volt növelhető. A jobbágytelkek számát a történészek máig nem rögzítették. Ennek ellenére nem vitatható, hogy ez a lakosság spontán szaporodásánál lényegesen lassabb volt. A kor római katolikus klérusa gyorsan felismerte, hogy a jobbágytelek biztosításához kötött házasság esetben nincs annyi jobbágytelek, mint amennyi fiatal házasodni akar. A házasságok egyre jobban kitolódtak.

Kevés történelmi adat hatott rám jobban, mint a tény, hogy Nyugat-Európában a házasságkötők életkora jó tíz évvel magasabb volt, mint minden más kultúrában. Ez azt jelentette, hogy térségünkben az első a társadalom által elismert születés első, legbiztosabb szülése kimaradt. A kiscsaládos jobbágyrendszer közel felére csökkentette a születések számát. Ezért lehetett az emberiség alig huszadát eltartó Nyugat-Európában sokkal kevésbé halálokozó a feudális kiscsaládos társadalom.

Ez a felismerésem aztán magyarázatot adott arra, hogy a középkori Nyugat-Európa miért lehetett a humanizmus bölcsője.

Ezt a nyugat-európai keresztény gyorsan felismerte. A keresztes hadjáratok ugyanis a házasságra nem számítható férfiak elpusztítását szolgálták. Ezt a római pápák sikerrel titokban tartották, pedig ez a cél leplezhetetlen volt. A hadjáratba a legidősebb fiúk nem mehettek, mert azokra szükség volt a jobbágytelkek művelésére. A hadjáratokban való rézvétel után a hazatérésnek tizednyi esélye sem volt. De a katolikus klérus ezekről a kevesekről is igyekezett gondoskodni, ezeket szerzetesrendekbe szervezte. Mivel a keresztes hadjáratokban csak a férfiak pusztultak, a lányokban még nagyobb felesleg keletkezett. Ezeket is egyházi rendekbe kellett szervezni.

Máig egyetlen történész sem vette a bátorságot, hogy a keresztes hadjáratok és az egyház rendek tényleges okára mutasson.

Az ipari forradalom a munkáltatást személyekre bontotta.

Nyugat-Európa a jobbágyrendszer megszűnése után a munkavállalást már személyre bontotta. Amennyire a kiscsaládos jobbágyrendszer tört részére csökkentette a nagycsaládos munkavállalókkal kötött szerződést, az ipari forradalom ezt a család egyes tagjaira bontotta. Amennyire a kiscsaládokra bontott földhasználati szerződéseknek nem volt a világban követője, a munkásokkal személyesen kötött szerződés lassan, de minden kultúrában követésre talált.

Ugyanakkor a közúti hálózatra épült munkamegosztás egyre inkább a családi vállalkozásokra épül.

1982-ben került a kezembe egy munkavállalási statisztika, ami egyértelműen bizonyította, hogy a gazdasági ágazatokban a tíz fő alatti vállatokban dolgozók aránya gyorsan nő, az 500 főnél többet foglalkozatók részesedése pedig gyorsan csökken.

Az ember példátlan mértékben növelte a többsége nyomorát.

A termelésből megélő ember példátlan önpusztítóvá vált. Az egyetlen faj, amelyik módszeresen jelentős önpusztítóvá vált, hosszú távon mégis példátlanul gyorsan szaporodik. Máig a nyomát sem találtam annak, hogy a társadalomtudományok feltárták volna, hogyan alakul a népszaporulatunk, ha nem teremtünk a többség számára nyomort, ha nem pusztítjuk önmagunkat és vagyonunkat rendszeres háborúzással, és nem üldözzük az ember természetes tudásvágyát.

Azt a tudatunk nem tekintette elkerülhetetlennek, és indoktalan pusztításnak minősítette. Nem jutott senkinek az eszébe, mi lett volna, ha az értéktermelők rendelkezhetnek az általunk termelt jövedelemmel, ha nem életet és vagyont pusztító módon háborúznak. Pedig az évenkénti éghajlatváltozások is egyértelműen mutatták, hogy a jobb termésű években, békeidőben csökken a halálozás. Még nem találkoztam olyan társadalomtudóssal, aki számokkal bizonyította volna, hogyan alakult volna a fajunk létszáma, ha csak a társadalom szükségletének megfelelő szintű az elvonás és a kikényszerített szolgáltatás. Ebből azonnal kiderült volna, hogy a spontán népességnövekedés nagyságrenddel nagyobb lett volna az elviselhetőnél.

Minden osztálytársadalom háborúzott.

Jelenleg a már gazdag társadalmak katonai kiadása a nemzeti jövedelmének tizedét sem fordítja annak, ami jellemző volt az osztálytársadalmakban. Azokban meghaladja a nemzeti jövedelem ötödét, ma általában a két százalékát. Kivételes, ha ennél magasabb egy ország hadikiadása. De ez is sok, hiszen a fejlett társadalmak között hetven élve nincs háború, és nem is várható. Az Egyesült Államok hadereje meghaladja az összes demokráciáét. A fejlett társadalmak hadseregét pedig egyre inkább csak a lemaradó túlnépesedő országok közti háborúk megakadályozására használják.

Minden osztálytársadalom üldözte a tudásvágyat.

Sokáig értetlenül álltam a bibliai állítás előtt, hogy a tudásvágy az ember eredendő bűne. Ezzel a bibliamagyarázók sem foglalkoznak. Megelégszenek azzal, hogy ez az asszony, Éva bűne. E bűn alól csak a megváltó, az isten küldöttje adhat majd feloldozást. A kereszténység Krisztust megváltónak tekinti, de azt nem indokolja, hogy Krisztus az eredendő bűntől mivel váltott meg. Azt társadalomtudósként ismertem fel, hogy a magát a termelésből eltartó emberiség létszáma évente maximum 1-2 ezrelékkel nőhetett. Az ennél gyorsabb népességnövekedés önmagában lehetetlenné tette azt, hogy az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, a várható életkor, és az iskolázottság növekedhessen. Ezt a tényt ugyan már a két világháború között egy társadalomtudós felismerte, hogy a társadalom célja nem az ország nemzeti jövedelmének a növekedése, hanem az, hogy az egy lakosra jutó fizikai vagyon és a szellemi jövedelem, a várható életkor növekedése jelenti a társadalom növekedését. Ezt a felismerés Bródy András és Rácz Jenő könyve már a múlt század ötvenes éveiben publikálta. Mivel akkor még a lakosság ismereteit nem tekintették vagyonnak, legfeljebb akkor, ha tőkeként működött. Mivel akkor még nem vált nyilvánvalóvá, hogy a társadalom szellemi vagyona, a munkaerő képessége és képzettsége ugyanolyan fontos, mint a fizikai vagyon, a szellemi vagyont nem is tekintettük vagyonnak.

Ezért lepett meg a tény, hogy az ENSZ a tagjainak a társadalmi fejlettségét már három mutató, az egy lakosra jutó jövedelem, a várható életkor és az iskolázottság, eredőjével méri. Ennek a mércének a bevezetéséről csak annyit tudok, az ENSZ statisztikusai javasolták ezt a mércét. Véleményem szerint, ez a mérce minden korábbinál jobb. Ez a mutató a szellemi vagyont ugyan csak az iskolázottsággal, de végre, méri.

A várható életkor figyelembe vétele ugyan vitatható, mert ez csak addig igaz, amíg a várható életkor növekedése csak a munkaképesség határáig társadalmi érdek. Jelenleg már minden fejlett államban általános a munkaképességének és képzettségének növeléséről történő társadalmi gondoskodás, valamint a munkaerő minél magasabb foglalkoztatása. A demokratikus államokban a választási törvények a pártokat arra kényszerítik, hogy a szavazók többségének megnyerése érdekében a munkaképesség korának tényleges hosszabbodása ellenére, csökkentik a nyugdíjkorhatárokat. Ugyanakkor a munkavállalás kezdete egyre jobban kitolódik. A munkaügyesek sem mutatnak arra rá, hogy a tudományos és technikai forradalom hatására egyre magasabb képzettségre van a társadalomnak szüksége, aminek következtében a munkaképessé válás egyre későbbre kitolódik. A munkaerő nagyobb fele már ma is diplomát szerez, ezek munkavállalása a 25 év közelében lesz általános. A fejlett társadalmakban a nők nagyobb aránya szerez diplomát. Ez is az oka annak, hogy a diplomás nők gyermekvállalása egyre csökken és kitolódik. Ma a fejlett társadalmakban a nők gyermekvállalási átlaga 1.5 körül van. Ezzel szemben a foglalkoztatást mérő statisztika még ma is 15 éves kort tartja a munkaképesség kezdetének. Nem veszi tudomásul azt, hogy a munkaképes korban történő tanulás a szellemi vagyon termelése, tehát a társadalmi érdeket szolgáló foglalkoztatottságot jelent.

Ez EU egyik gyenge szereplésének az egyik oka az alacsony foglalkoztatása. A tagállamai között a legkisebb az évente ledolgozott órák száma, több a munkaszüneti nap és szabadság, valamint legkorábban történik nyugdíjba vonulás. Jelenleg ugyan örömmel fogadom a kormány erőfeszítését a nyugdíjasok foglalkoztatása érdekében, de a nyugdíj korhatár emelése és a későbbi nyugdíjba menés esetén a nagyobb nyugdíj volna a hatékony megoldás.

Ez EU brüsszeli bürokráciája tudatosan elhallgatja a két tényt, egyrészt az évente ledolgozott órák számát, másrészt a tényleges nyugdíjba vonulók korát. Pedig ez az EU tagországok gyenge teljesítményének az elsődleges oka.

A társadalomtudományok legnagyobb hibája.

Nemcsak a társadalomtudományok, de Hararinak is a legnagyobb hibája, hogy az osztálytársadalmak túlnépesedését figyelmen kívül hagyja. A homo sapiens azzal, hogy a gyűjtögetésről áttért a termelésre, olyan életfeltételeket teremtett, ami elkezdte növelni a várható életkorát. Fajunk, amíg gyűjtögetett, az átlagos várható életkora 25 év körül ingadozott. Ez egyensúlyban állt a homo sapiens természetes szaporaságával. Mindkét nemünk ösztönének megfelelően élte a szexuális életét, és az ebből fakadó szaporasága mégis nagyon lassú népességváltozást jelentett. A gyűjtögető társadalmak lakosságának a számra az elfoglalt életterünkön stagnált. Fajunk életének első 140 ezer évében csak a meglévő élettereiből való kirajzással szaporodott. Ezt Harari is jól jellemzi azzal, hogy a homo sapiens ekkor még ritka állat volt.

A gyűjtögetés mellett az életterek eltartó képessége keményen korlátozott volt. Ebben az életmódban minden járóképes személy gyűjtögetett. Harari említést sem tesz arról, hogy a homo sapiens ma is ritka állat lenne, ha nem tér át a gyűjtögetésről a termelésre. Ehhez még azt tegyük hozzá, hogy a termelésre térés óta eltelt közel tízezer év alatt ezerszeresére, az utóbbi száz évben ötszörösére szaporodott. Ez a népességrobbanás úgy zajlott, hogy a létszámunknak mintegy kilenctizede éhezett.

Ezt a változást csalhatatlanul jelzi a növekvő testmagasság, és a várható életkor hossza. Hararinak is ezeket az adatokat kellene közölni.

A túlnépesedést megállította a fogamzásgátlás.

Az osztálytársadalmak közel tízezer évét az jellemezte, hogy a homo sapiens faji ösztöne sokkal nagyobb szaporulatot teremtett, mint amennyit a társadalom képes volt elviselni. A gyűjtögető ember még olyan ritka állat volt, amelyik nemi ösztöne a mintegy 25 éves várható életkornak felelt meg. Nem ismerem az emlősállatok mindegyikének az ösztönös szaporaságát, de azt tudom, hogy amelyeket vadászunk, évente egyszer párosulnak, és általában egy utódot szülnek.

Ez alól egyetlen kivétel a vaddisznó, ami több utódot ellik, és az emberen kívül nincsen ellensége, ragadozója, ráadásul óvatos vad, amit nem könnyű még modern folyós fegyverrel is elejteni. Amíg a házsertést a pestis fenyegette, és az állomány nagy többségét erdei legelőkön tartották, ahol a vaddisznókkal nemcsak találkoztak, de párosultak is, a sertéspestis rendszeresen, 6-8 évenként szinte kipusztította a vaddisznókat. Ez a járvány mindig akkor robbant, amikor a vaddisznók állománya elérte azt a kritikus sűrűséget, amiben a pestis gyorsan terjedhetett. 6-8 évenként sok lett a vaddisznó, amiből kevés maradt. Ahogyan a tudomány megoldotta a házi sertés védelmét a pestistől, és szinte megszűnt az erőkben történő legeltetés, a vaddisznó állományt csak a vadászok tudják eltűrhető mértéken tartani. Évente külön disznóhajtásokat szerveznek, és a kilövése alig korlátozott. Így is mindig nagyobb állomány marad, mint amit az erdészet megengedne.

A többi nagyvad évente egyszer, néhány napon keresztül párosodik, és általában egy utódot ellik.

Az emberhez hasonló testsúlyú vadállatokhoz viszonyítva a férfiak szexuális ösztöne szinte folyamatos, a nők havonta csak néhány napra nem fogamzásképesek. Ez csak azért jöhetett létre, mert az ember fizikai adottságai, fizikai ereje, távolságlegyőző képessége, látása, szaglása, reflexe viszonylag gyenge. Ezzel szemben agyunk, kezeink, hangképző képességünk azonban nagyságrendekkel fejlettebb.