Terjedő földi pokol

Kopátsy Sándor                 EH                   2016 01 01

Terjedő földi pokol

Ezzel az ostoba címmel közli le a tegnapi népszabadság a világtérképet és azon az országokat öt szintre osztva annak alapján, hogy hol milyen magas a béke szintje. A címe pedig pokoli ostobaság, mert fajunk történetében még nem volt olyan sebességű javulás az emberiség életében, mint amekkora a második világháború történt.

Az öt szintet nyolc komponens egyenlege alapján állapítja meg. Ezeket leírom, mert az indokoltságukat vitatom. A kedvező üzleti környezet, a magas szintű humán tőke, kevés korrupció, az információ szabad áramlása, jó kapcsolat a szomszédos országokkal, mások jogainak tiszteletben tartása, jó működő kormány és a javak egyenlő elosztása.

Mindig örülök, ha olyan igyekezettel találkozom, ami több mutató alapján akarja mérni a fejlődést. Ebben az igyekezetben a leginkább az ENSZ által használt mutatót, az egy laksora jutó jövedelem belső fogyasztói árparitáson, a várható életkor és az átlagos iskolázottság eredőjét tartom. Ennek csak egy hibáját látom, a mediterrán államokat, azt is mondhatnám, a latinokat a viszonylag magasabb várható életkoruk alapján jobb helyre teszi, de mivel nincs jobb, ezt használom.

Ha ezzel vetem össze a hivatkozott cikk adatait, néhány feltűnő hibát azonnal látok. Az Egyesült Államok a közepesek között, Nagy Britannia pedig csak a magasak között van. Ugyanakkor Spanyolország, Lengyelország és Magyarország a nagyon magasak kategóriájába került. A nagyon magas szinten belül az első öt: Izland, Dánia, Ausztria, Új-Zéland és Svájc.

Az ENSZ rangsor első tíze: Norvégia, Dánia, Kanada, Új-Zéland, Svédország, Finnország, Ausztrália, Svájc, Hollandia és az Egyesült Államok. A felsoroltakból Izland mérete miatt mard ki. Vagyis az első tíz kivétel nélkül protestáns állam. Az Egyesült Államok közepednek minősítését durva hibának tartom.

A béke szigetei rangsorban néhány mutatót pedig hiányolok, mindenekelőtt a foglalkoztatást.

A történelmi tapasztalataim alapján a kedvenc mutatóm a testmagasság nagysága és változása. Ez azt is jelzi, milyen a jövedelemelosztás. Amennyire ostobaságnak tartom a javak egyenlő elosztását követelmények tekinteni, a testmagassággal az is mérjük. ráadásul ez a mutató a múlt társadalmait is mérhetővé teszi. E mutató alapján világossá válik, hogy korunk nem a terjedő pokol, hanem a soha nem tapasztalható jólét felé vezető korszak a fajunk történelmében.

Azt sem tartom jó illusztrációnak, ami csak az állapotot méri, a változást, a javulást és a romlást figyelmen kívül hagyja. Ezét az idézett írás, jelzést sem tartalmaz arra, hogy az utóbbi ötven év a Távol-Kelet csodájáról szól. Vitathatatlan, hogy a második világháború óta Szingapúr a bajnok. Egy szegény, vegyes etnikumú városállam hatvan élve egy párti vezetéssel az ENSZ mutatói szerint megelőzi az Egyesült Államokat, minden volt nyugat-európai volt gyarmattartót. Nem kisebb eredmény, hogy Tajvan és Dél-Korea megelőzte Japánt. Japán és a Kis Tigrisek ugyan nem a liberálisoknak tetsző demokráciák, de például a négy távol-keleti ország, amelyik a hidegháborúban a demokratikus oldalon állt, az oktatási eredményével csak Finnország versenyezhet. A foglalkoztatási mutatójukkal, az egy foglalkoztatottra jutó évente ledolgozott órák számával megelőznek minden protestáns államot. Ugyanez az eredményük a testmagasság növekedésében is. Kevesen látják be, hogy a második világháború óta Japánban nőtt a legtöbbet mind a várható életkor, mind a testmagasság.

A béke szintjét mérő nyolc mutató közül a javak egyenlő elosztását tartom a legostobábbnak. Az ugyan vitathatatlan, hogy a nagyon differenciált jövedelemelosztás is társadalmi bűn, de nem kisebb ostobaság az egyenlősség követelménye. Szerintem, számos fontos mutató nem lehet jó, ha nagyon differenciáltak a jövedelmek.

A várható életkor, az iskolázottság, a testmagaság, a foglalkoztatás nem lehet eredményt mutató, ha rossz a jövedelem elosztása. A javak egyenlő elosztása pedig semmiképpen nem lehet jó. Nem működhet eredményesen az olyan társadalom, amelyikben a javak minél egyenlőbb elosztására törekednek. A javakat úgy kell elosztani, hogy az minél jobb teljesítményre ösztönözzön. Ezt az olyan társadalom oldja meg sikerrel, amelyikben a jövedelmek teljesítmény arányosak, de teljesítmény nem csak a munkával történő értéktermelés, de a gyermeknevelés is az legyen.

Márpedig ezt a közgazdaságtudomány nem is tekinti értéktermelésnek, legfeljebb a felnevelt gyermekek számát jutalmazza. Azzal azonban nem számol, hogy milyen értékű gyermeket neveltek fel. Azt ugyan egyetlen közgazdász sem vitathatja, hogy a társadalom tagjainak értéke egyre jobban differenciálódik, ezért a felnevelt gyermekek számánál fontosabb társadalmi érdek a minőségük. Minél fejlettebb a társadalom, annál jobban differenciálódik az egyedek értéke. Ezért a szülők társadalmi érékében egyre nagyobb szerepet játszik a gyermeknevelésük minősége. Ez a legnagyobb társadalmi érdek, mégsem jutalmazza egyetlen társadalom sem.

Ha egyetlen kívánságom lehetne, azt kívánnám, hogy az öregkori társadalmi gondoskodás a gyermeknevelés eredménye alapján történjen. Még azzal sem találkoztam, hogy valaki erre gondoljon.