A kínai csoda

Kopátsy Sándor                PG                 2016 01 22

A kínai csoda

A világtörténelem legnagyobb csodája, ami Kínában az elmúlt harminc évben történt. A Nyugat politikai elitje, és társadalomtudósai azonban ezt nem hajlandó tudomásul venni, és fő témája azt harsogja, hogy Kína növekedése lassul. Lassulásnak azt tekintik, ami háromszor gyorsabb, mint az egyesült Államoké, és hatszor, mint az EU tagországaié. Kína növekedése valóban lassul, de még mindig minden más országhoz viszonyítva példátlanul gyors a növekedése, hiszen a 6 százalék felett van. Ez az egy lakosra vetítve is 5 százaléknál gyorsabb fejlődést jelent, az emberiség másik négyötödére vetítve ez a mutató tizede sincs.

A The Economist aggódó írása is ezt az aggódást fejezi ki. A szövegben azonban közli egy táblázaton, hogy az elmúlt 30 évben a nemzeti jövedelme, változatlan áron, hússzorosára nőtt. Egy másik adata pedig azt mutatja, hogyan nőtt azok aránya a lakosságon belül, akiknek az egy napi jövedelme meghaladja a 20 dollárt. Kínában ezek már középosztálynak számítanak. Az arányuk 30 év alatt 1 százalékról 25 százalékra nőtt. Ezek a számok azt mutatják, hogy Kína egy lakosra jutó nemzeti jövedelme még a magyarokét sem érte el, de 2050-re még 5-6 százalékos növekedéssel is meghaladja a jelenlegi leggazdagabb országokét.

Azt illene figyelembe venni, hogy a sokszorta gyorsabb társadalmi fejlődés esetén a társadalom sokkal nehezebben tud a társadalom arányos fejlődéséhez igazodni.

Én sem tartom ideális megoldásnak a minden család csak egy gyermeket vállalhat megoldást, mert az egy gyermek általános alkalmazása csak abban volt forradalmian új, hogy megfékezte a gyors népességnövekedést, és a kontraszelekciót, de átesett a másik végletbe, a munkaerő mennyiségének a gyors csökkenésébe és megszüntette a kontraszelekciót. De az egy házaspár egy gyerek rendszer két irányban is hibás volt.

Egyrészt az egy gyerek helyett jobb lett volna az átlagosan kettő, de legalább másfél. Az a tény, hogy 25 éve csak egy gyermek volt engedélyezve. 500 millióval csökkent a lakosság száma a reform előtti állapotokhoz viszonyítva. Becslésem szerint, jobb lett volna 200-300 milliós csökkenés.

Másrészt a családi háttértől független egységes gyermekvállalás felszámolta a kontraszelekciót, de nem jelent pozitív szelekciót sem. Márpedig a következő generáció értéke akkor maximális, ha a gyermekvállalás mögött a családok gyermeknevelési képességével arányos a gyermekvállalás. Az optimumot az olyan állami szabályozás jelentené, ami a gyermekvállalást a családi háttérhez igazítaná. Vagyis a családok felső tizedénél nincs szükség a korlátozásra, mert ott akár a 4-5 gyermek felnevelése is átlag feletti eredményt ígér. Az ilyen családoknál úgyis két gyermek alatt van az átlag. Ezeket a családokat az állami támogatás alig motiválja. A gyermeknevelésre úgyis sokkal többet költenek, mint amennyit a társadalom adhat. Az alsó tizedben pedig még az egy gyermek vállalását is feltételekhez kellene kötni. Például korhatárhoz, a házasság néhány évéhez, lakáshoz. Vagyis a társadalom érdekének megfelelő gyermekvállalás olyan, amelyik a családok felső tizedében nem állít korlátot, az alsót pedig egy alatt tartja.

Az ideális gyermekvállalási szabályozás olyan, aminek az átlaga közel van a kettőhöz, de a családok gyermeknevelési képességével arányosan elosztott legyen.

A kínai rendszert csak azok bírálhatják joggal, akik ezt a kisebbik hibának értékelik a fejlett társadalmak népességfogyását és kontraszelekciót jelentő rendszerükhöz viszonyítva.

Kína csodálatomat nem rombolja le az, hogy a mindenkinél sikeresebb is követ el hibákat.