Tartalom
Kopátsy Sándor EG 2016 01 11
Az Európai Unió kudarcának oka
Kezdek abban reménykedni, hogy az
Európai Unió kudarcai meggyőzik az illetékeseket arról, hogy teljesíthetetlen
feladatot választottak. A három európai
kultúra nem hozható össze integrációba. A Közös Piacnál kellett volna megállni.
Az áruk és a lakosság szabad piaca ugyanis olyan integráció, amit eltérő
kultúrájú és fejlettségű társadalmak számára is előnyös.
A munkaerő közös piaca.
Amennyire a lakosság határoktól független mozgása csak addig előnyös,
amíg a letelepedés, a munkavállalás engedélyezése az államok hatáskörében
marad. A
világgazdaság érdeke, hogy a munkaerő bárhova utazhasson, de ott csak akkor
maradhasson, ha letelepedési engedélyt kap.
Minden fejlett állam érdeke, hogy a saját munkaereje átlagánál jobb
munkaerőt befogadja. Ugyanakkor minden állam érdekét sérti, ha a saját
munkaerejének a jobbik feléből eltávozzanak. Ebből fakadóan az olyan közösség, amiben a munkaerő
szabadon áramolhat a fejlettek fölényét növelve, a kevésbé fejletteket pedig
hátrányosan differenciálja. A fejlettek
felnevelési költség nélkül juthatnak szelektált munkaerőhöz. A kevésbé
fejlettek pedig vesztenek a legnagyobb értékükből, a munkaerejük javából. A jelenkori gyarmati kizsákmányolás fő formája,
ha az olcsóbb bérű tagországok munkaerejét magához csábítja. Ugyanakkor a
fejlett tagok igényt tartanak arra, hogy a gyenge munkaerő oda vándorlását
megakadályozhassa. Ezért a gyengébb
tagok ki vannak szolgáltatva.
A kiszolgáltatott gyengébb tagok a
munkaerejük alsó tízedét maguk sem tudják foglalkoztatni, ezért azoktól örömmel
megszabadulnának. Azok spontán mennének is a fejlettebbekbe még akkor is, ha
ott is csak szociális ellátásból részesülhetnek.
Jelenleg az emberiség ötöde olyan fejlett társadalmakban él, ahol a
munkanélkülieknek is nagyobb jövedelmet biztosítanak, mint amennyi a világ
háromötödébe szinte elérhetetlen. Ezért abból kell kiindulni, hogy jelenleg 2 milliárdnál több
munkaképes korú ember él a világ háromötödében, akik számára a legreálisabb
életcél a fejlett államokba vándorolni még akkor is, ha ott az alsó tizedbe
kerülnek. A fejlettek azonban ezeknek egyetlen százalékát sem tudnák belső
társadalmi feszültségek nélkül befogadni.
Az emberiséget a tudományos és technikai forradalom olyan mértékben
differenciálta, hogy a szegényeknek a gazdagok felé áramlását csak az államok
szuverenitása lesz képes megvédeni. De ez Európán belül is törvénnyé vált. Az Európai Unió minél magasabb szinten szervezi eggyé magát, annál
jobban nő a tagállamai közti különbség. Ezt az újraelosztás sem képes
mérsékelni. Nem véletlen, hogy nem jelennek meg olyan statisztikák, amik
megmutatnák, hogy a tagállamok társadalmi fejlettsége közti különbségek hogyan
alakultak.
Az egy lakosra jutó jövedelem ennek a legáltalánosabban használt mutatója. Ezt is
fogyasztói ár paritáson kellene bemutatni.
Az egy lakosra jutó nettó nemzeti vagyon a jövedelemnél lényegesen nagyobb
különbségeket mutatna. Ennek azonban még csak a hírét sem hallottam. Ezt a mutatót még ott is ostobán,
értelmezhetetlenül használják, ahol nincs érdekük elhomályosítani.
Erre a legjobb példa, amikor a legjobban eladósodott országként emlegetik
Japánt. Pedig a legkisebb adósságú fejlett ország. A közgazdászok összekeverik
az országot, az állammal. A japán állam valóban nagyon eldósodott az országhoz
képest, de ugyanakkor az ország a legnagyobb megtakarítására lehet büszke. A
japán államnak ugyanis az ország a fő hitelezője. Ráadásul az országnak a
fejlettek között a legnagyobb külsőkkel szembeni hitelező. Ráadásul csupa olyan
adósa van, akik a legbiztosabb fizetők, mindenekelőtt az Egyesült Államok. Ha
az országok eladósodottságát vizsgáljuk, kiderül, hogy a protestáns és a
konfuciánus, azaz puritán országok külső adóságuk nettó összege pozitív, vagyis
kifelé hitelezők, nem pedig adósok. Ez igaz az EU tagállamaira is.
Az EU csak azt hirdeti büszkén, hogy a hozzá befolyó tagíjakat a
tagországok gazdasági fejlettségével fordított arányban osztja vissza. Arról azonban hallgat, hogy mi a
működésének a végeredménye. Minden szervezet kötelessége, hogy időről időre
mérje fel a működésének az eredményét.
Erre vannak egyértelmű mutatók, amik
nem függnek a kiértékelő érdekétől.
A közgazdaságnál maradva.
A foglalkoztatás.
Ezt tartom az elsődleges politikai
feladatnak. A liberálisok idegenkednek ettől a mutatótól, mert ezzel mérve a
diktatúrák viszonylag jobban vizsgáztak. A fasiszta rendszereknek ugyan nem
voltam soha a híve, de tudomásul vettem, hogy sikeresen oldották meg a
foglalkoztatást. A tömegek számára vonzó nacionalista, imperialista politikájuk
mellett ennek köszönhették a népszerűségüket. Ennek ellenre még nem akadt olyan
történész, amelyik a faizmus hibáinak hangsúlyozása mellett legalább utalt
volna arra, hogy megoldották a liberálisok legnagyobb hibáját, az alacsony, a
gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatását. Pedig a politikai hatalomra éhes
liberális politikusoknak is illene annyit tudni, hogy a választók megnyerése
szempontjából nincs vonzóbb cél, mint a munkaerő keresletének a növelése, a
foglalkoztatás megoldása.
A fasizmusok megítélőinek illene
tudomásul venni, hogy a fasizmusok nem
azért buktak meg, mert elvesztették a lakosság támogatását, hanem azért, mert
imperialisták lettek a sokkal nagyobb társadalmi és gazdasági erőt jelentő
demokráciákkal szemben.
Nem jobb a marxista diktatúrák
értékelőinek a bizonyítványa sem. A kelet-európai kultúra marxizmusa sem azért
bukott meg, mert a saját kulturális és gazdasági adottságaihoz nem megfelelő
módszert alkalmazott, hanem azért, mert a kelet-európai népek kultúrája
semmilyen társadalmi felépítmény mellett nem lehet hatékony. Valószínű, hogy
ott nincs versenyképes módszer. Azt kellene mérni, hogy ott a jelenlegi módszerek
mennyivel eredményesebbek, vagy mennyivel kevésé azok.
Véleményem szerint, a hidegháború során az ortodox keresztény, azaz a
nagycsaládos kelet-európai és balkéni népek jobban teljesítettek, mint a
bolsevik rendszerük összeomlása óta. Ez akkor válik egyértelművé, ha azt nézzük, hogyan
teljesítenek amióta felhagytak az erejüket messze meghaladó fegyverkezéssel.
Meggyőződésem szerint, ha a Szovjetunió megelégedett volna azzal, amit a
második világháború után, Jaltában kapott, és nem akar az Egyesült Államokkal
versenyezni, nem költi fegyverkezésre a nemzeti jövedelméhez viszonyítva a
többszörösét, ma is fenn állna.
Az sem véletlen, hogy egyetlen történész sem értette meg, hogy miért
buktak meg a kelet-európai marxista diktatúrák. Nem azért, mert befelé
diktatúrák voltak, hanem azért, mert kifelé imperialisták akartak lenni.
Ez ugyan a nyugati keresztény
csatlósok esetében nem ilyen egyértelmű, de még azok rendszerváltás utáni
eredménye sem meggyőző. Különösen nem az, ha a foglalkoztatási mutatójukat is
nézzük.
De mi még azt sem nézzük, hanem csak
a munkanélküliségi rátát. Ennek a mutató legfeljebb csak arra alkalmas, hogy a
rövidtávú változás irányát mutassa. De a foglalkoztatási ráta is félrevezető
mutató, mivel abban a nem foglalkoztatottak összessége szerepel. Ebben azonban
a társadalom érdekét szolgáló egy évnél rövidebb, átmeneti munkanélküliek és a
tartósan munkanélküliek össze vannak adva.
Azt a saját bolsevik rendszerünkben
megtanulhattuk volna, hogy a rövid idejű
munkanélküliség nélkül nem fejlődhet rugalmasan a társadalom, mert az új
kapacitások csak ott jelenhetnek meg, ahol van a piacon elérhető munkaerő.
Ezzel szemben, a tartós munkanélküliség
óriási társadalmi kért okozó. Nemcsak el
kell tartani őket, és közben a munkaerkölcsük és a szakmai értékük romlik, de a
következő generáció felnevelésére is alkalmatlanná válnak. Márpedig mi a
tartós munkanélküliek aránya tekintetében az utolsók vagyunk az EU 28 tagállama
között. Ezért is hangsúlyozni kellene, hogy mi a hidegháború marxista oldalán a legeredményesebbek voltunk, a
rendszerváltás után pedig a kelet-németekhez, a csehekhez, a lengyelekhez és a
szlovákokhoz képest lemaradunk.
Ezért tartanám helyesnek, ha Brüsszel
negyedévenként közölné a tagországokban hogyan alakul a tartósan munkanélküliek
rátája.
Várható életkor.
Ezt a fontos mutatót is évenként
kellene közölni. A szorosabb értelemben vett gazdasági mutatók ugyanis egyik
évről a másikra, világgazdasági, tehát tőlünk független okokból is jelentősen
változhatnak.
Erre most éppen két jó példa van.
Az olajárak csökkenése. Ehhez nekünk semmi ráhatásunk nem volt, ugyanakkor az egyik
legnagyobb importunk ára a negyedére zuhant. Ez érezhető nemcsak a
külkereskedelmi mérlegünk javulásában, de lakossági jövedelmek alakulásában is.
Csökken a forint éréke az euróhoz viszonyítva. A brüsszeli adminisztráció egyik nagy
bűne, hogy a gyengébb tagállamok
valutáit igényüknél magasabb szinten tartotta. Ez már érvényesült az euró
övezet előtt is, de abban robbanásig feszült. Az EU egyik gyógyíthatatlan
betegsége a közös valutával való packázás, ami az euró övezet létrehozásával az
EU történetének a legnagyobb bűne lett. Németország, és általában a protestáns
országok valutája az euró bevezetésével leértékelődött, a viszonylag
szegényebbekké pedig nagyon felértékelődött. Ezzel a legtöbbet a mediterrán országok vesztettek. Ezek német importja
látszólag olcsóvá, az exportja pedig drágává vált. Nagyon gyorsan
menthetetlenül eladósodtak.
Ennél a mutatónál is figyelemmel kell
lenni arra, hogy a testmagasság nemcsak a táplálkozástól függ, hanem a
természeti környezettől is. A melegebb éghajlaton ugyanis azonos jövedelmű
rétegek várható életkor is eltérő. A hidegebb éghajlaton azonos jövedelem
mellett is szegényebb a táplálkozás. A mediterrán népek hasonló jövedelem estén
is egészségesebben táplálkoznak.
Ezzel szemben a melegebb éghajlaton a
baktériumok és vírusok is jobban élnek, ezért jobban terjednek a betegségek.
A várható életkorra erősen hat a
gyermekkori táplálkozás, amibe fontos szerepe van a tejnek. Ezért a tejtermelő
országokban viszonylag kisebb a gyermekhalandóság. Ezt a hatást olyan mutató
küszöbölné ki, ami a várható életkort az egy évet megéltekre vetítve
tartalmazná.
Testmagasság.
Ezzel a mutatóval jó hatvan éve
találkoztam. Azóta a megszállott híve vagyok. Két óriási előnye van. Egyrészt a
feltárt csontok alapján a múlthoz való viszonyításokat is lehetővé teszi,
másrészt a vezetés politikai érekétől is független.
Történészként megértem, hogy lett
kapaszkodóm a társadalmi fejlődés nyomon követésére. A testmagasság ugyan
elsősorban a táplálkozás minőségétől függ, ezért nemcsak a mérete, hanem a
változása is nélkülözhetetlen mutató.
De minden óvatosságom ellenére
megdöbbentem, amikor 2.000-ben végre hozzájuthattam a második világháborút
követő évek magyar adataihoz. Számomra a háborút követő éveket a rossz
élelmezés jellemezte. Ennek ellenére azt kellett látnom, hogy ezer éves
történelmünkben sem előtte, sem utána nem volt olyan gyors emelkedése a
besorozáson részvevők között, mint 1945-50 között. Mivel én ezeket az éveket
úgy őriztem emlékeim között, mind az élelemhiány és különösen a kenyérhiány, a
paraszti padlások seprésének az éveit. Kénytelen voltam gondolkodni.
Magyarország ezer éves történelmében soha nem volt olyan egyelőség közeli
a jövedelmek aránya, mint a háborút követő években.
Az ország lakosságának a nagyobb fele falvakban élt, ahol először volt
minden családnak földje, tehát gabonája. A háború alatt a falusi lakosok közel felének nem volt
szánóföldje, ezért nem is volt beszolgáltatási kötelessége. Most mindenkinek
volt saját termésű gabonája, ezért volt, mint keresni.
A kenyér pedig olcsóbb volt, mint a búza szabadpiaci ára, ezért az is vett kenyeret, akinek
volt a padláson gabonája, sőt nekik is megérte, hogyha kapott kenyeret még a
disznóját is érdemes volt azzal etetni. Nem is szólva a disznót hizlaló városi
lakosokról. Mivel azok nem vehettek gabonát, a disznót is csak akkor tudtak
hizlalni, ha a konyhamaradék mellé kenyeret is vásárolhattak. Nincs most
adatom, de aki kételkedik bennem, nézzen utána, hogy mekkora volt a
kiskereskedelmi kenyérforgalom, és belátja, hogy soha előtte és utána nem volt
akkora. Ennek az oka az aránytalanul alacsony kenyérár volt.
Emlékemben is úgy maradt meg a
munkahelyeken általánossá vált közétkeztetés, ami nem volt nagyon ízletes. De
csak utólag értettem meg, hogy ahhoz többen jutottak, mint valaha, és a
többségüknek először volt egészséges a táplálkozásuk. Szinte minden nap volt
hús, gyakran volt főzelék és mindig kenyér. Jobb, mint a háború előtti munkás
és paraszt nincstelenek táplálkozása.
De mindennél többet mond az a tény,
hogy a sorozott katonák magassága gyorsabban nőtt, mint valaha. Az ország lakossága először táplálkozott
jobban, mint a történelmünk során valaha.
A latin népek bevonása.
Azt, hogy az EU kialakult formájában
többet ártott, mint használt, tények bizonyítják.
Az EU, mint egész, mind a négy óceánon túli angol-szász országhoz, mind
különösen a konfuciánus Távol-Kelet országaihoz képest szégyenteljesen
lemaradt. Ezt az még
magyarázza, hogy az EU nemcsak a puritán, hanem a latin és az ortodox
keresztény kultúrájú országok közössége is. Ez tehát mentség, és bizonyítani
kellene, hogy a nem protestáns tagországok milyen mértékben fejlődtek.
A latin országok fejlődésé a latin-amerikaiakkal kell összevetni. Ezt az összevetést nem tudom
bizonyítani, de ismereteim szerint, azokkal lépést tudtak tartani. Azok
körülbelül úgy vannak lemaradva a négy angolszász országhoz képest, mint az EU
tagjai között a mediterránok a protestánsokhoz képest.
Az Európai protestáns országok közül
csak a hat is ország van az ENSZ ranglistáján az első tíz között, a négy
óceánon túli angolszásszal együtt. De az első húsz között már ott vannak
Németország, Nagy Britannia, Ausztria és Csehország is. Ebben a rangsorban a
legfejlettebb latin ország Franciaország a 23. helyen van.
Az Európai latin országok előnye,
hogy közel vannak a protestánsokhoz, és óriási turisztikai előnyt élveznek
azokhoz képest. Érdemes volna egy felmérést végezni arra, hogy az elmúlt hetven
évben mennyit költöttek ott az Alpoktól északra élők. Becslésem szerint,
százszor többet, mint amennyi a Marshall Segély volt. Ehhez képest eltörpül a
latin-amerikai országok turisztikai bevétele Észak-Amerikából.
A latin-amerikai országok közül a
három legdélebbi óriási mezőgazdasági és bányászati potenciállal rendelkezik.
Két éve ugyan ennek nem sok használt veszi.
Nem olvastam olyan tanulmányt, ami
azt bizonyítaná, hogy van olyan latin-amerikai ország, amelyiktől remélhető
volna a közeledés az angolszász gazdagokhoz. Egyetlen reményt abban látok, hogy
Brazília és Argentína óriási mezőgazdasági potenciája kiépülhet úgy, hogy a
gyorsan gazdagodó Kelet-Ázsiának az élelmezéséhez hozzájáruljon. Ez lehet az a
piac, amin ez a két ország felemelkedhet.
De a latin népek további lemaradása a
puritánokhoz viszonyítva, elkerülhetetlen. Márpedig, ha ez így van, eleve ostobaság volt az európai közösségbe
a mediterránokat is bevonni az áruk és a személyek szabad mozgásán túl. Ezt
minél tovább erőltetik, annál nagyobb lesz a kudarc.
Az ortodox keresztény országok befogadása.
Ez is Németország és Franciaország
látszólagos érdekében történt. Mindkettő szövetségeseket keresett a
támogatására.
Azt már ötven éve írom, hogy a
nagycsaládos kelet-európai és balkéni népek nemcsak a protestánsokkal, de még a
latinokkal sem versenyképesek. Jelenleg csak két ortodox keresztény tagja van
az EU-nak. Szerintem mindegyiknek jobban megfelelne, ha a többi ortodox néppel
járnának közös utat.
A közép-európaiak és a baltiak befogadása
Két közép-európai ország, Ausztria és
Csehország egyértelműen nyugat-európaiak lettek már azzal, hogy a Német-Római
Császárságba kapcsolódtak. Érdekes módon, nem akadt magyar történész, aki
elgondolkozott volna azon, hogy első királyunk jól döntött-e akkor, a mikor a
pápától és nem a német császártól kérte a koronát. Pedig ezen, Géza és István
eleve elgondolkodott. A cseh Vencel is tudta, miért előnyösebb számára a
császárhoz, mint a pápához való kötődés.
Az,
hogy ez a magyar történészek számára fel sem merült, a katolikus klérusunk
hatalmát, t
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése