A Mein Kamf megjelenésének évfordulóján

Kopátsy Sándor                  EH                  2015 12 24

A Mein Kamf megjelenésének évfordulóján

A The Economist másik karácsonyi írása Hitler németországi megítélésével foglalkozik. Mind a fasizmus, mind a bolsevizmus történelmi megítélése hamis. A fasizmust a második világháború alatti szereplése, a bolsevizmust pedig a hidegháborús szerepe alapján ítéljük meg. Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy a rendszerek, ideológiák megítélését szabad-e a végkifejlődésük minőségével azonosítani. Ezt a vallások, ideológiák megszállottai megtehetik, a történészek azonban nem. Ha mégis ezt teszik, érthetetlen marad a népszerűsége.

Ezt ebben az írásban csak a fasizmusok esetében próbálom bizonyítani.

Az első világháború végén Oroszországban egy szélsőbaloldali diktatúra került hatalomra. Ezzel párhuzamosan néhány közép-európai társadalomban is kommunista diktatúrával próbálkoztak, de ezek internacionalizmusa nem talált elég támogatást a közvéleményben.

A két háború között a társadalmi fejlődés második vonalában lévő társadalmak, mindenekelőtt a mediterrán országok, és a legfejlettebb latin-amerikai ország, Argentína, a fejlett tőkés osztálytársadalmakban jellemző válsággal, óriási munkanélküliséggel szemben a jobboldali politikai diktatúrát választották. A mediterrán fasizmusok még nem voltak antiszemiták, de annál inkább imperialista gyarmattartók akartak maradni, és még inkább azzá válni.

Az első jelentős fasiszta ország Olaszország lett. Amíg el nem kezdte az afrikai gyarmatszerzéseit bővíteni, viszonylag eredményesen működött. Eddig az olasz fasizmus joggal népszerű volt. Felszámolva a krónikus munkanélküliséget, a gazdasági teljesítménye és társadalmi elfogadottsága nagyobb volt, mint a nyugat-európai fejlettebb demokratikus társadalmaké. A fasizmusokat a nagyobb hazafiáguk és a magasabb foglalkoztatásuk tette az északabbi, gyarmatokkal nem rendelkező, polgárságban viszonylag szegényebb országokban is népszerűvé. A fasizmus terjedésének az adott lökést, hogy berobbant a világgazdasági válság, elviselhetetlenné vált a munkanélküliség. A történészek sem hangsúlyozzák, hogy a két háború közt a tőkésosztály demokráciái a lakosság többsége számára nem voltak demokráciák. A dolgozók és a nők nem élezték a politikai jogokat, és krónikus volt a munkanélküliség. Vagyis a fasizmusok egy olyan tőkés osztálydemokrácia ellen győztek, ami szűkre szabta a politikai jogokban részesülők körét, és munkátlanságra kárhoztatta a munkaerő jelentős hányadát.

A 20. század történelme azért maradt érthetetlen, mert nem hangsúlyozzák a második világháború előtti és utáni demokráciák közti óriási minőségi különbséget. Csak ennek a minőségi különbségnek a figyelembe vétele teszi érthetővé, hogy a két háború között miért győztek a fasiszta diktatúrák, és miért tűntek el a második világháború után. Ezt a változást azzal ködösítik el a történészek, hogy összemossák a két háború közti gyarmattartó tőkés osztálydiktatúrákat és a háború utáni gyarmataitól megfosztott, és össznépivé vált demokráciákat.

A két háború közti demokráciák még gyarmattartók és tőkés osztálydiktatúrák voltak. Az elutasítottságuk elsődleges oka a nagyon magas munkanélküliség volt. A második világháború utáni demokráciák azonban elvesztették a gyarmataikat, a politikai jogokat az egész lakosságra kiterjesztették és viszonylag magas szinte biztosították a foglalkoztatottságot. Ha ezt a különbséget figyelembe vesszük, magyarázatot kapunk arra, hogy miért volt a tőkés osztályuralom demokratikus formája is elutasított a lakosság nagy többsége számára, és miért állt a társadalom nagy többsége a demokráciája mögé.

A két háború között a baloldali és a jobboldali diktatúrák gyenge ellenféllel álltak szembe. A háború után azonban egy egészen más demokrácia valósult meg, ami a lakosság többségének az érdekét szolgálta.

A két háború között a fasiszta rendszerek azért voltak népszerűek, mert a tőkés osztályuralomnál jobbak voltak. Ez a népszerűségük akkor szűnt meg, amikor a fasiszták még a tőkés imperialistáknál is imperialistábbak lettek, és erejüket meghaladó imperialista háborúkba kezdtek.

A fasizmusok útját a legkarakterisztikusabban Németország járta. Amíg erőszakos hódításokba nem kezdett, talán a világtörténelem legnépszerűbb diktátora volt Hitler, és a legsikeresebb tőkés társadalom a náci Németország.

Még a gazdaságtörténészek sem hangsúlyozzák, hogy a náci rendszer néhány év alatt megvalósította a teljes foglalkoztatást, példátlan tempóban növekedett a gazdaság, és még a szinte azonnal elindított hadseregfejlesztés ellenére is, évente minden országénál gyorsabban növekedett az egy lakosra jutó jövedelem. Aki nem élte meg, nem is értheti meg, Hitler népszerűségét.

Arról szó sem esik, hogy a náci rezsim gyorsan felszámolta a poroszok szinte korlátlan hatalmát a hadsereg, a közigazgatás és a bíróságok vezetésében. E közben a német nemzet háború utáni tekintélyét is helyre állította.

Még Hitler imádata is érhető, ha tárgyilagosan figyelembe vesszük az eredményeket. Az azonban érhetetlen, hogy az ország megnövekedett erejét is messze meghaladó imperialista háborús kalandokba keverése során is Hitler mögött maradtak már csak a germán büszkeséggel magyarázható.

A német közvélemény azért van bajban Hitler megítélésével, mert nem választja ketté a szerepét a háború előtti és a háborúskodó Hitlernek. Nem merik kimondani, hogy a háború előtti Hitler a legnagyobb germán uralkodójuk egyike volt, a háborúskodó azonban a szégyenükre vált.

Ezt az európai történészeknek is meg kellene érteni. Számukra Hitler és a fasizmus eleve életveszély volt, amitől meg kellett szabadulni. Európa csak akkor tudja megőrizni a szerepét, ha tudomásul veszi, hogy térségében nagyon eltérő kultúrák vannak, és azok társadalomépítési eredményessége is nagyon eltérő.