A világgazdaság várható eredménye 2016

Kopátsy Sándor                 EG                  2016 01  07

A világgazdaság várható eredménye 2016

A The Economist ez évi első száma közli az országok GDP növekedésének várható eredményeit. Ez a kitűnő gazdasági hetilap sem képes megszabadulni attól, hogy az országok eredményeit csak egy lakosra vetítve szabad összevetni. Az országokra vetített jövedelem ugyanis hamis képet mutat, feltorzítja az eredményt ott, ahol nő a népesség. Nincs tekintettel arra, hogy a népesség növekedése együtt jár azzal, hogy csökken az egy lakosra jutó élettér és vagyon.

A reális képet az adna, ha három mutatót vennének figyelembe.

Az egy lakosra jutó élettér.

A klasszikus közgazdaságtan egyik eredendő hibája, hogy az országok életterének optimális eltartó képességét figyelem nélkül hagyja. Pedig az életterek eltartó képessége nagyon differenciált és a fejlettségi szinttől, a tudomány és a technika fejletségétől függően nagyon változó.

A gyűjtögető életmódban az eltartó képességek közti különbség már nagyon eltérő volt. A csapadékos trópusokon volt a természet eltartó képessége a legmagasabb. Ez fakadt abból, hogy ott növényvilág éves hozama százszor nagyobb volt, mint a sarkkörhöz közeli tundrán. Ahol nagy volt a növények éves hozama, ott magas volt az állatállomány, és a gyűjtögetésből élő ember eltartó képessége is.

Tekintettel arra, hogy az eltartó képességhez nemcsak a nagyobb hő szükséges, hanem a víz is. Ezért a vízben szegény trópusok eltartó képessége nagyon alacsony volt. Alig tudatosul, hogy a sarok közelében is nagyon alacsony a csapadék, mégis nagyobb az eltartó képesség, mint a trópusi sivatagokon. Az ok, hogy a növényzet csapadékigénye nagyon függ a víz párolgásától. A nagy hidegben alig van párolgás. A sarkokon az évezredekkel korábbi csapadék is megtalálható.

Arra sem fordítunk kellő figyelmet, hogy a be nem fagyó vizekben az életformák viszonylag gazdagok. A sarki tundrák felszíni élővilága tört része annak, ami a sark közeli tengerekben él. Ezt azért érdemes figyelembe venni, mert jelenleg a tengerek megművelésének a forradalma folyik. Márpedig, ha ez megtörténik a földünk élelem termelési kapacitása többszörösre nőhet. A tengereket ugyanis eddig csak gyűjtögetésre használtuk. Kihalásztuk azt, ami ott megtermett emberi beavatkozás nélkül.

Az osztálytársadalmak eltartó képessége.

Az önözéses szántóföldi gabonatermelő társadalmak a térségük eltartó képességét mintegy százszorosára növelték. Annak ellenére, hogy az árasztásos önözésre alkalmas terület viszonylag kicsi, a szárazföld néhány százaléka, ez a kis terület tartotta el a kor emberiségének mintegy kétharmadát.

Becslésem szerint, az öntözéses gabonatermeléssel közel párhuzamosan alakult ki a csapadékban gazdag dombokon, hegyeken a természetes csapadék lefolyását akadályozó, teraszos öntözés. Azzal, hogy ez a termelési mód miért nem volt versenyképes az árasztásos öntözéssel, a tudomány keveset foglalkozott. Pedig egyszerű a magyarázat. Amíg az árasztások öntözés egyúttal nagyon hatékony szállítási feltételeket is biztosított, a csapadékot megtartó teraszokon az anyagmozgatás nagyon nehezen megoldható feladat volt. Amíg a gyakorlatilag állóvizű csatornákon nagyon hatékony volt a termés, a trágya szállítása, addig ez a meredek hegyoldalon nagyon nehezen megoldható feladat volt.

Nagyon általános felfogás a kerekes járművek megjelenésének forradalmi szerepe, de szinte senki sem teszi hozzá, hogy a kerekes járművek a jelentős szintkülönbségek legyőzésére mennyire alkalmatlanok voltak. Az állóvizű csatornán egy tonna terhet kötéllel elhúzhatott egy ember egynapi járóföldre is. Kerekes járművel már sárban is, ehhez a teljesítményhez négy ökör kellett. Ez a feladat a néhány fokos emelkedőn pedig már szinte megoldhatatlan volt. A dombos területeken az anyagmozgatásra csak az ember és a málhás állat volt alkalmas. Senki sem mutatott rá arra, hogy a kerék csak kemény és viszonylag sík terepen volt forradalmi találmány. Ez a magyarázata annak, hogy a sok tekintetben nagyon fejlett amerikai kultúrák fel sem találták a kereket.

Megdöbbentett, amikor kiszámoltam, hogy Magyarországon, száz évvel ezelőtt a mezőgazdaság még sokkal több tonna/kilométer szállítást teljesített, mint a vasúthálózat. A Kárpát Medence településhálózatát is a szállítási feltételek alakították ki. Az alföldi homok minden évszakban könnyen járható, ezért az ilyen terepeken egymásától távoli óriás falvak voltak a téli lakóhelyek, és távoli tanyákon folyt a termelés. Ilyen Zalában, vagy a hegyek között nem alakulhatott ki.

A vasút és az autópályák hálózata előtt, a települési szerkezetet a szállítás költsége határozta meg. Ebben a tekintetben forradalmat a mezőgazdaságban a traktor jelentett.

A természetes csapadékra épülő szántóföldi földművelés.

Még az európai történészek sem veszik tudomásul a nyugat-európai agrártechnikai forradalom világtörténeti jelentőségét. Az évenkénti 500-1000 milliméteres csapadékos, négy évszakos gabonatermelés tette lehetővé, hogy a gabonatermelés az önözhető területek többszörösén megtörténhessen. Ez a termelési mód ugyan ezer éven keresztül, egységnyi területen tized annyi lakost tartott el, mint az önözés, de kezdettől fogva olcsóbb volt. Ezzel magyarázható az is, hogy a 20. századi agrártechnikai forradalom ebben a művelési módban alakul ki.

Nem véletlen, hogy az önözéses földművelés ugyan nagy lakosságot képes eltartani, de a termelési költségeiben nem történt forradalom. Ebben az is közrejátszott, hogy a nagy eltartó képessége miatt munkaerőben bővelkedő és földben szegény kultúrákban alakult ki. Becslésem szerint, ha az önözéses gabonát olyan hatékonyan tudnák termelni, mint a szárazföldit, 2-3 milliárd ember munkája válna feleslegessé.

Nem véletlen, hogy ma már az olcsó gabonát, általában az élelmiszert ott termelik, ahol a lakosság 3-5 százaléka dolgozik a mezőgazdaságban.

Ha Kínában olyan hatékony lenne a mezőgazdaság, mint az Egyesült Államokban, 300-500 millió embernek kellene más ágazatokban munkahelyet teremteni.

Az elmúlt száz év világtörténelmének megértéséhez az egyik kulcs az, hogy a 19. század közepén a ma már fejlett világban is a munkaerő fele még a mezőgazdaságban dolgozott, a 20. század végén pedig már a tizede sem.

A közgazdászok azzal sem számolnak, hogy mibe került az, hogy a fejlett társadalmakban munkaerő kétötödének a mezőgazdaságon kívül kellett munkahelyet teremteni.

Ezzel visszatértem a kiinduló problémámhoz.

A munkahelyteremtés vagyonigényéhez. Az elmúlt száz évben az emberiség ötszörösére gyarapodott, tehát ma ötször annyi munkahelyre van szükség, mint száz éve. Ezen túl pedig a munkaerőnek ötödét a mezőgazdaságon kívül kellett foglalkoztatni.

Hatvan éve az Országos Tervhivatalban döbbentem rá arra, hogy a lakosság növekedésével óriási felnevelési költség és vagyonnövelés jár. Ezt felismerve állapítottam meg, hogy csak az a társadalom lehet versenyképes, amelyik képes féken tartani a népszaporulatát. Aki ezt szem előtt tarja az két feltételt vizsgál.

1.  A lakosság növekedése legyen lassú. Az eleve túlnépesedett társadalmakban inkább 1-2 ezrelék csökkenés, az alulnépesedettekben pedig 1-2 ezrelékes növekedés a kívánatos.

2.   Az optimálisnál alacsonyabb népességű társadalmak számra a néhány ezrelékes befogadás a legjobb megoldás. Ezt azonban szelektálni kell, mert csak az olyan munkaerő befogadása hatékony, amelyik a befogadó ország munkaerejének átlagánál jobb. A jó minőségű munkaerő értéke az egy lakosra jutó GDP 10-15-szöröse. Ennyibe került volna ugyanis a felnevelése.

A befogadó ország átlagánál jobb munkaerő befogadása talált kincs. Az olyan befogadása pedig, amelyik a befogadó ország munkaerejének alsó ötödébe tartozik, nemzeti csapás. Ebben Európa nyugati fele a második világháború óta elrettentő ostobasággal vizsgázik. A gazdag országok a háborús károk újjáépítéséhez a minél olcsóbb, a munkaerejük alsó ötödébe tartozó munkaerőt fogadott be.

Ez csak azért nem járt látványos kudarccal, mert Európa keleti feléről kitoloncolták a germán etnikumokat. Ezek ott az elitet jelentették. Hazájukba visszatérve pedig néhány év alatt a német átlaghoz zárkózhattak fel.

A német gazdasági csoda alapja a háborús emberveszteségükkel azonos nagyságú hazatelepítés volt. Ezt sem írta még le senki.

Az elmúlt év közel-keleti milliós bevándorlása pedig az ostobaság csúcsa. Olyan munkaerő érkezik Nyugat-Európába, amelyik a befogadó ország alsó ötödébe tartozik, ráadásul kulturálisan a legnehezebben asszimilálódó.

Mi várható a világgazdaságban 2016 után?

Nagyon mást várok, mint amit a The Economist adatai sugallnak.

Folytatódik, ami két éve elindult. A nyersanyagtermelő országok, különösen az olajt és földgázt termelők példátlan mértékű bányajáradéktól esnek el. Ezt a folyamatot nem jelzik az idézet adatok, mert nem 2015-től, hanem már 2014-től szenvednek óriási veszteséget a nyersanyagokat exportáló, és bányajáradékból élő, kevéssé fejlett országok.

A legnagyobb vesztesek az olajban gazdag arab országok. Ezek után jön Oroszország, Brazília. Ezek nemzeti jövedelme nem 2015-höz, hanem 2014-hez viszonyítva esik vissza. Oroszország ma negyed árat kap az exportált olajért, földgázért. Brazília nyersanyag exportjának árindexe a 2013-asnak alig 40 százaléka.

A legnagyobb nyertesek a már gazdag országok.

Élükön az Egyesült Államok, amelyik a legnagyobb olajpocsékoló volt, de a palagáz feltárásának köszönhetően a legnagyobb importőrből önellátó lett.

A második nyertesek Japán és a már gazdag távol-keleti országok. Ezek fejlett gazdasága olcsó energiahordozókat és nyersanyagokat kap.

Nyertes az Európai Unió is. De más okokból azonban példátlanul lemarad a négy óceánon túli országhoz, még sokkal inkább a távol-keleteikhez képes. A lemaradás okaival korábban már többször foglalkoztam.

A legnagyobb nyertes azonban Kína. A nagyon magas nyersanyagárakat éppen a példátlan gyorsasággal növekvő iparosodása okozta. Kína azonban már túl van az iparosítás leginkább anyaggénes szakaszán. Utána pedig hasonló méretű igénnyel nem jöhet senki, mert nincs olyan jelentős méretű ország, amelyik nem túlnépesedő, és a lakossága puritán volna.

India lehetne a legnagyobb nyertes, mert nyersanyagokban, főleg olajban szegény, de a lakossága az elviselhetőnél tízszer gyorsabban szaporodik, a lakosságának viselkedése pedig nem puritán.  Még nem írta le senki, de a következő száz évben az indiai értelmiség lesz a fejlett világba betelepülő legnagyobb etnikum. Az értelmisége sokmilliós, szakmai tekintetben kiváló, gyorsan asszimilálódó, és hazájában megfizethetetlen. Ráadásul angolul beszél.

Ezt évtizedek óta tudtam, de az Egyesült Államok adati már bizonyítják. Ott a legsikeresebb befogadottak dél-ázsiaiak, azok nagy többsége pedig indiai.

A túlnépesedő országok ugyan keresletet jelentenének nyersanyagok és az energiahordozók piacán, de nem lesz elegendő vásárlóerejük azok megvásárláshoz.

A közölt táblázaton szereplő országok élvonalában, 6 százalék feletti GDP növekedéssel szinte csak ázsiai országok vannak. Köztük jelentős csak India, és nem jelentételen Vietnám. De, ha figyelembe vesszük, hogy a lakosságuk évente 2-3 százalékkal növekszik, akkor kiderül, hogy a lakosság növekedésükből fakadó felnevelési költségük és az egy lakosra jutó vagyonigényük tartásához a kétszámjegyű GDP növekedés sem nyújtana fedezetet. Ezek a gyorsan növekvőknek minősített országok mindegyike lemaradó.

Kétszer, három sokatmondó adat

Kopátsy Sándor                 PH                   2010-01-13

Kétszer, három sokatmondó adat

A történészek még mindig nem ismerték fel, hogy mit kellene tudni, hogy megbízható ítéletet mondhassanak. Ez jutott eszembe, amikor az elmúlt évben születetek számát látom.

Majdnem százezer volt a születések száma. Ez ugyan azonnal azt mutatja, hogy fogy a népünk, hiszen ennél ötven százalékkal többre volna szükség ahhoz, hogy tartsuk a létszámunkat. Ez tehát önmagában lesújtó szegénységi bizonyítvány.

Az is tudom, hogy a rendszerváltás évében még 125 ezren születtek. Ha ez az évenkénti ezernél nagyobb csökkenés folytatóik, gyorsan elfogyunk.

Azt is tudom, hogy a két háború közt mindig 200 ezer felett volt, de azon is háborgott a magyar értelmiség. Tegyük ugyanis hozzá, hogy akkor tizenöt évvel még rövidebb volt a várható élettartam. A 30-as évek közepéig pedig a gyerekek kilencven százaléka után nem fizettek családi pótlékot. E rendszer legnagyobb bűne azonban az egy milliós veszteség, amit az esztelen háborúzásuk, és a nemcsak esztelen, de embertelen zsidóirtásunk jelentett.

Máig nem láttam olyan adatokat, hogy a különböző jövedelmi, és iskolázottsági rétegekben mekkora volt a gyermekvállalás, és mekkora a várható életkor. Feltételezésem szerint, mind az úri középosztály, mind a zsidó polgárság még bőven vállalt annyi gyermeket, ami a létszáma növekedését szolgálta. E két réteg várható életkora ugyanis lényegesen az országos állag felett volt. A parasztság körében azonban a földhiány az egy gyermek vállalására szorított. Sok gyermeke a nincsteleneknek volt, de ők rövidebb életre számíthattak.

Mennyivel reálisabb kép rajzolódna ki a két háború közti rendszerről, ha ismernénk, tanítanák ezeket az adatokat.

A szocialista rendszer negyven éve alatt, döntően a biztos foglalkoztatás, részben adminisztratív kényszer következtében 250 ezer körül mozgott a születés szám, és nőtt a várható életkor. Ha nem is gyorsan, de a kívánatos mértékben gyarapodott az ország lakossága.

A születési számok mögötti társadalmi struktúra azonban titok. A lényeg ennek ellenére egyértelmű.

Az ország zsidó etnikumának négyötöde elpusztult, vagy kivándorolt. A megmaradtak is kevesebb gyermeket vállaltak. A svábok felét kitelepítettük. Az úri középosztályt is erősen érintette a Nyugaton maradás, és a társadalmi üldöztetés. Vagyis az a réteg, amelyik a két háború között az érettségizettek kilencven, a diplomások kilencvennyolc százalékát adta, tört részére zsugorodott. Ezt a hiány bőven pótolták azok a paraszt- és munkásgyerekek, akiket érettségihez, diplomához jutattak. A pótlásuk azonban csak számszerű, mert történelmi mértékű veszteség, hogy éppen azok a rétegek szorultak ki a felsőoktatásból, akikről a szüleik a leginkább gondoskodtak. Csak sejteni lehet, hogy hány világhírű magyar emberrel többre lehetnénk büszkék, ha azok is tanulhattak volna, akiket a rendszer osztályellenségként kizárt. Természetesen azt is látni, tanítani kellene, hogy mennyi tehetséget köszönhetünk a munkás- és parasztgyerekek tömeges iskolázásának.

A bolsevik rendszerben mivel nem volt jelentős a magas jövedelműek száma, még nem jelentkezett ennek a rétegnek a gyermekvállalástól való tartózkodása. Ezért joggal feltételezhető, hogy a gyermekválásban nem volt a jövedelmi és képzettségi rétegek között jelentős különbség. Az biztos, hogy a jelenleginél lényegesen alacsonyabb volt a leszakadt rétegekben, különösen a cigányság körében a gyermekvállalás.

A rendszerváltás azonban mindkét területen nagy változást okozott. Ötödével kevesebb gyermek születik, és sokat romlott a születések mögötti családi struktúra. A képzett és magas jövedelmű rétegen mintegy felére csökkent, a leszakadt rétegen, mindenek előtt a cigányságban, jelentősen megnőtt a gyermekvállalás.

Jelenleg tehát ötödével csökkent a következő generáció létszáma, de ennél sokkal nagyobb a minőségi romlás. Ezt ugyan nem vagyunk hajlandók mérni, de az oktatásban bekövetkezett színvonalesés, és fegyelemromlás világosan mutatja.

Ha a két negyven éves ciklust a munkaerő minőségi és mennyiségi újratermelésén mérjük, egyértelmű a katasztrófa. Fele annyi gyermek sem születik, mint a Horthy-rendszerben, és a rendszerváltás óta ennél is okkal nagyobb az etnikai romlás.

Ez az egyetlen ok is bőven elég arra, hogy a fejlett EU országokhoz nem felzárkózunk, hanem lemaradunk.

A keresztény Európa kialakulása

Kopátsy Sándor                  EE                  2016 01 10

A keresztény Európa kialakulása

(Kis Magyar Történelem)

Kevés társadalomtudományi felismerés hatott rám jobban, mint Max Weber német politológusé. A 20. század küszöbén felismerte, hogy a tőkés osztálytársadalmakat csak a protestáns erkölcsi magatartású népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni. Ezt a felismerését csak Európán belül, és a kontinens három kereszténységére, a keleti ortodoxra, a nyugati latinra, és a nemzeti nyelvüket használó protestánsokra, értelmezte. Azt sem vizsgálta, hogy ez a három kereszténység mennyire fedi a kulturális különbségeket, a kultúrát a vallásával azonosította.

Az európai kereszténységek ugyan a három európai kultúrát fedik, de nem pontosan. Európa kereszténysége egészen a középkor derekáig a Római Birodalom területére korlátozódott. Európa északi népei, a lakosságnak mintegy fele, pogány pásztornép maradt. Ezt a történészek elintézik azzal, hogy velük nem is foglalkoznak. Számukra Európa csak akkor lett egész, amikor az egésze keresztény lett.

Azt, bármennyire bizonyították a tények, hogy Európa egésze csak akkor lett keresztény, amikor egésze földművelővé változott, meg sem említik. Ez csak az első ezredforduló előtti és utáni századában történt meg, amikor a szántóföldi gabonatermelés meghódította a négy évszakos, vagyis a fagyos telű térségét is. Ezt megelőzve csak a gabonatermelő térség volt keresztény, mivel ahol még nem termett meg a telet elviselő gabona, ott jobban, biztosabban élt a pásztor.

Ez sehol nem jelent meg világosabban, mint a Kárpát Medencében. Ezen belül a Dunántúl és Erdély már a Római Birodalom fénykorában római provincia lett. Ezekben római városok, később keresztény kolostorok is voltak. Szőlőt telepítettek, a déli domboldalakon a gabona termelésével is próbálkoztak. Ezt a magyar történészek nem hangsúlyozzák, mert számukra a történelem a honfoglalással, vagyis velünk, magyarokkal kezdődött. Ezt azért is megtehetik, mert a hunok, avarok és a magyarok számára a legelőnek megfelelő Alföld volt a fontos élettér.

A római városok azonban ma is büszkén őrzik az eredeti latin nevüket, a megmaradt város romjait.

Büszkén őrzöm az emlékét annak, hogy a British Múzeumban felfedezhettem, hogy a Balkánról érkezett földművelés először a Kárpát Medencében jelent meg, méghozzá jóval a Római Birodalom előtt. A Mecsek déli völgyében, egy nagyon bő forrás közelében, a mai Zengővárkony határában. Ettől délre, pár kilométerre, a mai Pécsváradon, már jóval a honfoglalás előtt keresztény kolostor volt, aminek másik három társával együtt, első királyunk kiemelt rangot adott. Azt Bakonybélben nyomoztam ki, hogy az apátságát a Grázi Püspökség alapította. Pannonhalmi Kolostor pedig még talán ezeknél is korábban létrejött.

A nomád pásztor hunok számára azonban nem volt elég vonzó a Kárpát Medence, mivel a földművelés még nagyon kis területen biztosíthatta a megélhetést. A hatékonyabb földművelést először az avarok vették tudomásul, mert addigra már itt is megjelentek a teret jobban tűrő gabonák, a talajt megforgató ekék, a patkolt lovak, vagyis a pásztorkodásnál vonzóbb volt a földművelés. Erre László Gyula hívta fel a figyelmemet. Ő volt az első, és máig az egyetlen, aki felismerte, hogy a népet nem Gézának, a fejedelemnek, és fiának, Istvánnak kellett ráerőltetni a földművelésre, vele és a kereszténységre, hiszen a mi érkezésünk idején az itt élő népek többsége már földműves és keresztény volt.

Az európai történészek sem ismerik el, hogy a kereszténységnek az északi térségben történő elterjedése, nem a királyok és a térítők munkájának a következménye volt, hanem a Nyugat-Nyugat-Európában bekövetkezett agrárforradalom vonzásának hatására történt.

Előtte Európa fagyos telű részén pogány pásztornépek éltek. Csak a fagyálló gabona, a talajforgató eke, a hám és a patkó megjelenése értékelte a földművelést a pásztorkodás fölé. Ezt látva, a lakosság nem akart pásztor maradni, hanem falvakban élő fölművessé vált. Ezzel a váltással járt, hogy a lovat áldozó pogány vallást a kenyéráldozatú kereszténység váltotta fel. Vagyis az első ezredforduló környékén a húsevő pogány pásztorok, kenyéren lő földművesekké váltottak át.

Az a tény, hogy a kereszténység elterjedése nem a királyok akaratán, és a térítők elszántságán múlt, nem kisebbíti azoknak a királyoknak, papoknak az érékét, aki felismerték a változás szükségszerűségét, és élére álltak.

Ugyanakkor tudománytalan félrevezetés annak elhallgatása, hogy velünk egy időben lettek keresztények az északabbi germánok, a csehek, a lengyelek, de még az ukránok is. Mivel Európa egésze földművelő és keresztény lett, függetlenül attól, hogy mit akartak az uralkodói, térítői, nem lehet azt állítani, hogy a királyoknak és a térítőknek köszönhetjük, hogy földművesek és keresztények lettünk.

Európa népeinek átállása a pásztorkodásról a földművelésre, nem a királyok és püspökök akaratán, hanem az agrártechnikai forradalom eredményén múlt.  

Az Európai Unió kudarcának oka

Tartalom

A munkaerő közös piaca. 1

A foglalkoztatás. 3

Várható életkor. 3

Testmagasság. 3

A latin népek bevonása. 3

Az ortodox keresztény országok befogadása. 3

A közép-európaiak és a baltiak befogadása 3

Kopátsy Sándor                 EG                   2016 01 11

Az Európai Unió kudarcának oka

Kezdek abban reménykedni, hogy az Európai Unió kudarcai meggyőzik az illetékeseket arról, hogy teljesíthetetlen feladatot választottak. A három európai kultúra nem hozható össze integrációba. A Közös Piacnál kellett volna megállni. Az áruk és a lakosság szabad piaca ugyanis olyan integráció, amit eltérő kultúrájú és fejlettségű társadalmak számára is előnyös.

A munkaerő közös piaca.

Amennyire a lakosság határoktól független mozgása csak addig előnyös, amíg a letelepedés, a munkavállalás engedélyezése az államok hatáskörében marad. A világgazdaság érdeke, hogy a munkaerő bárhova utazhasson, de ott csak akkor maradhasson, ha letelepedési engedélyt kap.

Minden fejlett állam érdeke, hogy a saját munkaereje átlagánál jobb munkaerőt befogadja. Ugyanakkor minden állam érdekét sérti, ha a saját munkaerejének a jobbik feléből eltávozzanak. Ebből fakadóan az olyan közösség, amiben a munkaerő szabadon áramolhat a fejlettek fölényét növelve, a kevésbé fejletteket pedig hátrányosan differenciálja. A fejlettek felnevelési költség nélkül juthatnak szelektált munkaerőhöz. A kevésbé fejlettek pedig vesztenek a legnagyobb értékükből, a munkaerejük javából. A jelenkori gyarmati kizsákmányolás fő formája, ha az olcsóbb bérű tagországok munkaerejét magához csábítja. Ugyanakkor a fejlett tagok igényt tartanak arra, hogy a gyenge munkaerő oda vándorlását megakadályozhassa. Ezért a gyengébb tagok ki vannak szolgáltatva.

A kiszolgáltatott gyengébb tagok a munkaerejük alsó tízedét maguk sem tudják foglalkoztatni, ezért azoktól örömmel megszabadulnának. Azok spontán mennének is a fejlettebbekbe még akkor is, ha ott is csak szociális ellátásból részesülhetnek.

Jelenleg az emberiség ötöde olyan fejlett társadalmakban él, ahol a munkanélkülieknek is nagyobb jövedelmet biztosítanak, mint amennyi a világ háromötödébe szinte elérhetetlen. Ezért abból kell kiindulni, hogy jelenleg 2 milliárdnál több munkaképes korú ember él a világ háromötödében, akik számára a legreálisabb életcél a fejlett államokba vándorolni még akkor is, ha ott az alsó tizedbe kerülnek. A fejlettek azonban ezeknek egyetlen százalékát sem tudnák belső társadalmi feszültségek nélkül befogadni.

Az emberiséget a tudományos és technikai forradalom olyan mértékben differenciálta, hogy a szegényeknek a gazdagok felé áramlását csak az államok szuverenitása lesz képes megvédeni. De ez Európán belül is törvénnyé vált. Az Európai Unió minél magasabb szinten szervezi eggyé magát, annál jobban nő a tagállamai közti különbség. Ezt az újraelosztás sem képes mérsékelni. Nem véletlen, hogy nem jelennek meg olyan statisztikák, amik megmutatnák, hogy a tagállamok társadalmi fejlettsége közti különbségek hogyan alakultak.

Az egy lakosra jutó jövedelem ennek a legáltalánosabban használt mutatója. Ezt is fogyasztói ár paritáson kellene bemutatni.

Az egy lakosra jutó nettó nemzeti vagyon a jövedelemnél lényegesen nagyobb különbségeket mutatna. Ennek azonban még csak a hírét sem hallottam. Ezt a mutatót még ott is ostobán, értelmezhetetlenül használják, ahol nincs érdekük elhomályosítani.

Erre a legjobb példa, amikor a legjobban eladósodott országként emlegetik Japánt. Pedig a legkisebb adósságú fejlett ország. A közgazdászok összekeverik az országot, az állammal. A japán állam valóban nagyon eldósodott az országhoz képest, de ugyanakkor az ország a legnagyobb megtakarítására lehet büszke. A japán államnak ugyanis az ország a fő hitelezője. Ráadásul az országnak a fejlettek között a legnagyobb külsőkkel szembeni hitelező. Ráadásul csupa olyan adósa van, akik a legbiztosabb fizetők, mindenekelőtt az Egyesült Államok. Ha az országok eladósodottságát vizsgáljuk, kiderül, hogy a protestáns és a konfuciánus, azaz puritán országok külső adóságuk nettó összege pozitív, vagyis kifelé hitelezők, nem pedig adósok. Ez igaz az EU tagállamaira is.

Az EU csak azt hirdeti büszkén, hogy a hozzá befolyó tagíjakat a tagországok gazdasági fejlettségével fordított arányban osztja vissza. Arról azonban hallgat, hogy mi a működésének a végeredménye. Minden szervezet kötelessége, hogy időről időre mérje fel a működésének az eredményét.

Erre vannak egyértelmű mutatók, amik nem függnek a kiértékelő érdekétől.

A közgazdaságnál maradva.

A foglalkoztatás.

Ezt tartom az elsődleges politikai feladatnak. A liberálisok idegenkednek ettől a mutatótól, mert ezzel mérve a diktatúrák viszonylag jobban vizsgáztak. A fasiszta rendszereknek ugyan nem voltam soha a híve, de tudomásul vettem, hogy sikeresen oldották meg a foglalkoztatást. A tömegek számára vonzó nacionalista, imperialista politikájuk mellett ennek köszönhették a népszerűségüket. Ennek ellenre még nem akadt olyan történész, amelyik a faizmus hibáinak hangsúlyozása mellett legalább utalt volna arra, hogy megoldották a liberálisok legnagyobb hibáját, az alacsony, a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatását. Pedig a politikai hatalomra éhes liberális politikusoknak is illene annyit tudni, hogy a választók megnyerése szempontjából nincs vonzóbb cél, mint a munkaerő keresletének a növelése, a foglalkoztatás megoldása.

A fasizmusok megítélőinek illene tudomásul venni, hogy a fasizmusok nem azért buktak meg, mert elvesztették a lakosság támogatását, hanem azért, mert imperialisták lettek a sokkal nagyobb társadalmi és gazdasági erőt jelentő demokráciákkal szemben.

Nem jobb a marxista diktatúrák értékelőinek a bizonyítványa sem. A kelet-európai kultúra marxizmusa sem azért bukott meg, mert a saját kulturális és gazdasági adottságaihoz nem megfelelő módszert alkalmazott, hanem azért, mert a kelet-európai népek kultúrája semmilyen társadalmi felépítmény mellett nem lehet hatékony. Valószínű, hogy ott nincs versenyképes módszer. Azt kellene mérni, hogy ott a jelenlegi módszerek mennyivel eredményesebbek, vagy mennyivel kevésé azok.

Véleményem szerint, a hidegháború során az ortodox keresztény, azaz a nagycsaládos kelet-európai és balkéni népek jobban teljesítettek, mint a bolsevik rendszerük összeomlása óta. Ez akkor válik egyértelművé, ha azt nézzük, hogyan teljesítenek amióta felhagytak az erejüket messze meghaladó fegyverkezéssel. Meggyőződésem szerint, ha a Szovjetunió megelégedett volna azzal, amit a második világháború után, Jaltában kapott, és nem akar az Egyesült Államokkal versenyezni, nem költi fegyverkezésre a nemzeti jövedelméhez viszonyítva a többszörösét, ma is fenn állna.

Az sem véletlen, hogy egyetlen történész sem értette meg, hogy miért buktak meg a kelet-európai marxista diktatúrák. Nem azért, mert befelé diktatúrák voltak, hanem azért, mert kifelé imperialisták akartak lenni.

Ez ugyan a nyugati keresztény csatlósok esetében nem ilyen egyértelmű, de még azok rendszerváltás utáni eredménye sem meggyőző. Különösen nem az, ha a foglalkoztatási mutatójukat is nézzük.

De mi még azt sem nézzük, hanem csak a munkanélküliségi rátát. Ennek a mutató legfeljebb csak arra alkalmas, hogy a rövidtávú változás irányát mutassa. De a foglalkoztatási ráta is félrevezető mutató, mivel abban a nem foglalkoztatottak összessége szerepel. Ebben azonban a társadalom érdekét szolgáló egy évnél rövidebb, átmeneti munkanélküliek és a tartósan munkanélküliek össze vannak adva.

Azt a saját bolsevik rendszerünkben megtanulhattuk volna, hogy a rövid idejű munkanélküliség nélkül nem fejlődhet rugalmasan a társadalom, mert az új kapacitások csak ott jelenhetnek meg, ahol van a piacon elérhető munkaerő.

Ezzel szemben, a tartós munkanélküliség óriási társadalmi kért okozó. Nemcsak el kell tartani őket, és közben a munkaerkölcsük és a szakmai értékük romlik, de a következő generáció felnevelésére is alkalmatlanná válnak. Márpedig mi a tartós munkanélküliek aránya tekintetében az utolsók vagyunk az EU 28 tagállama között. Ezért is hangsúlyozni kellene, hogy mi a hidegháború marxista oldalán a legeredményesebbek voltunk, a rendszerváltás után pedig a kelet-németekhez, a csehekhez, a lengyelekhez és a szlovákokhoz képest lemaradunk.

Ezért tartanám helyesnek, ha Brüsszel negyedévenként közölné a tagországokban hogyan alakul a tartósan munkanélküliek rátája.

Várható életkor.

Ezt a fontos mutatót is évenként kellene közölni. A szorosabb értelemben vett gazdasági mutatók ugyanis egyik évről a másikra, világgazdasági, tehát tőlünk független okokból is jelentősen változhatnak.

Erre most éppen két jó példa van.

Az olajárak csökkenése. Ehhez nekünk semmi ráhatásunk nem volt, ugyanakkor az egyik legnagyobb importunk ára a negyedére zuhant. Ez érezhető nemcsak a külkereskedelmi mérlegünk javulásában, de lakossági jövedelmek alakulásában is.

Csökken a forint éréke az euróhoz viszonyítva. A brüsszeli adminisztráció egyik nagy bűne, hogy a gyengébb tagállamok valutáit igényüknél magasabb szinten tartotta. Ez már érvényesült az euró övezet előtt is, de abban robbanásig feszült. Az EU egyik gyógyíthatatlan betegsége a közös valutával való packázás, ami az euró övezet létrehozásával az EU történetének a legnagyobb bűne lett. Németország, és általában a protestáns országok valutája az euró bevezetésével leértékelődött, a viszonylag szegényebbekké pedig nagyon felértékelődött. Ezzel a legtöbbet a mediterrán országok vesztettek. Ezek német importja látszólag olcsóvá, az exportja pedig drágává vált. Nagyon gyorsan menthetetlenül eladósodtak.

Ennél a mutatónál is figyelemmel kell lenni arra, hogy a testmagasság nemcsak a táplálkozástól függ, hanem a természeti környezettől is. A melegebb éghajlaton ugyanis azonos jövedelmű rétegek várható életkor is eltérő. A hidegebb éghajlaton azonos jövedelem mellett is szegényebb a táplálkozás. A mediterrán népek hasonló jövedelem estén is egészségesebben táplálkoznak.

Ezzel szemben a melegebb éghajlaton a baktériumok és vírusok is jobban élnek, ezért jobban terjednek a betegségek.

A várható életkorra erősen hat a gyermekkori táplálkozás, amibe fontos szerepe van a tejnek. Ezért a tejtermelő országokban viszonylag kisebb a gyermekhalandóság. Ezt a hatást olyan mutató küszöbölné ki, ami a várható életkort az egy évet megéltekre vetítve tartalmazná.

Testmagasság.

Ezzel a mutatóval jó hatvan éve találkoztam. Azóta a megszállott híve vagyok. Két óriási előnye van. Egyrészt a feltárt csontok alapján a múlthoz való viszonyításokat is lehetővé teszi, másrészt a vezetés politikai érekétől is független.

Történészként megértem, hogy lett kapaszkodóm a társadalmi fejlődés nyomon követésére. A testmagasság ugyan elsősorban a táplálkozás minőségétől függ, ezért nemcsak a mérete, hanem a változása is nélkülözhetetlen mutató.

De minden óvatosságom ellenére megdöbbentem, amikor 2.000-ben végre hozzájuthattam a második világháborút követő évek magyar adataihoz. Számomra a háborút követő éveket a rossz élelmezés jellemezte. Ennek ellenére azt kellett látnom, hogy ezer éves történelmünkben sem előtte, sem utána nem volt olyan gyors emelkedése a besorozáson részvevők között, mint 1945-50 között. Mivel én ezeket az éveket úgy őriztem emlékeim között, mind az élelemhiány és különösen a kenyérhiány, a paraszti padlások seprésének az éveit. Kénytelen voltam gondolkodni.

Magyarország ezer éves történelmében soha nem volt olyan egyelőség közeli a jövedelmek aránya, mint a háborút követő években.

Az ország lakosságának a nagyobb fele falvakban élt, ahol először volt minden családnak földje, tehát gabonája. A háború alatt a falusi lakosok közel felének nem volt szánóföldje, ezért nem is volt beszolgáltatási kötelessége. Most mindenkinek volt saját termésű gabonája, ezért volt, mint keresni.

A kenyér pedig olcsóbb volt, mint a búza szabadpiaci ára, ezért az is vett kenyeret, akinek volt a padláson gabonája, sőt nekik is megérte, hogyha kapott kenyeret még a disznóját is érdemes volt azzal etetni. Nem is szólva a disznót hizlaló városi lakosokról. Mivel azok nem vehettek gabonát, a disznót is csak akkor tudtak hizlalni, ha a konyhamaradék mellé kenyeret is vásárolhattak. Nincs most adatom, de aki kételkedik bennem, nézzen utána, hogy mekkora volt a kiskereskedelmi kenyérforgalom, és belátja, hogy soha előtte és utána nem volt akkora. Ennek az oka az aránytalanul alacsony kenyérár volt.

Emlékemben is úgy maradt meg a munkahelyeken általánossá vált közétkeztetés, ami nem volt nagyon ízletes. De csak utólag értettem meg, hogy ahhoz többen jutottak, mint valaha, és a többségüknek először volt egészséges a táplálkozásuk. Szinte minden nap volt hús, gyakran volt főzelék és mindig kenyér. Jobb, mint a háború előtti munkás és paraszt nincstelenek táplálkozása.

De mindennél többet mond az a tény, hogy a sorozott katonák magassága gyorsabban nőtt, mint valaha. Az ország lakossága először táplálkozott jobban, mint a történelmünk során valaha.

A latin népek bevonása.

Azt, hogy az EU kialakult formájában többet ártott, mint használt, tények bizonyítják.

Az EU, mint egész, mind a négy óceánon túli angol-szász országhoz, mind különösen a konfuciánus Távol-Kelet országaihoz képest szégyenteljesen lemaradt. Ezt az még magyarázza, hogy az EU nemcsak a puritán, hanem a latin és az ortodox keresztény kultúrájú országok közössége is. Ez tehát mentség, és bizonyítani kellene, hogy a nem protestáns tagországok milyen mértékben fejlődtek.

A latin országok fejlődésé a latin-amerikaiakkal kell összevetni. Ezt az összevetést nem tudom bizonyítani, de ismereteim szerint, azokkal lépést tudtak tartani. Azok körülbelül úgy vannak lemaradva a négy angolszász országhoz képest, mint az EU tagjai között a mediterránok a protestánsokhoz képest.

Az Európai protestáns országok közül csak a hat is ország van az ENSZ ranglistáján az első tíz között, a négy óceánon túli angolszásszal együtt. De az első húsz között már ott vannak Németország, Nagy Britannia, Ausztria és Csehország is. Ebben a rangsorban a legfejlettebb latin ország Franciaország a 23. helyen van.

Az Európai latin országok előnye, hogy közel vannak a protestánsokhoz, és óriási turisztikai előnyt élveznek azokhoz képest. Érdemes volna egy felmérést végezni arra, hogy az elmúlt hetven évben mennyit költöttek ott az Alpoktól északra élők. Becslésem szerint, százszor többet, mint amennyi a Marshall Segély volt. Ehhez képest eltörpül a latin-amerikai országok turisztikai bevétele Észak-Amerikából.

A latin-amerikai országok közül a három legdélebbi óriási mezőgazdasági és bányászati potenciállal rendelkezik. Két éve ugyan ennek nem sok használt veszi.

Nem olvastam olyan tanulmányt, ami azt bizonyítaná, hogy van olyan latin-amerikai ország, amelyiktől remélhető volna a közeledés az angolszász gazdagokhoz. Egyetlen reményt abban látok, hogy Brazília és Argentína óriási mezőgazdasági potenciája kiépülhet úgy, hogy a gyorsan gazdagodó Kelet-Ázsiának az élelmezéséhez hozzájáruljon. Ez lehet az a piac, amin ez a két ország felemelkedhet.

De a latin népek további lemaradása a puritánokhoz viszonyítva, elkerülhetetlen. Márpedig, ha ez így van, eleve ostobaság volt az európai közösségbe a mediterránokat is bevonni az áruk és a személyek szabad mozgásán túl. Ezt minél tovább erőltetik, annál nagyobb lesz a kudarc.

Az ortodox keresztény országok befogadása.

Ez is Németország és Franciaország látszólagos érdekében történt. Mindkettő szövetségeseket keresett a támogatására.

Azt már ötven éve írom, hogy a nagycsaládos kelet-európai és balkéni népek nemcsak a protestánsokkal, de még a latinokkal sem versenyképesek. Jelenleg csak két ortodox keresztény tagja van az EU-nak. Szerintem mindegyiknek jobban megfelelne, ha a többi ortodox néppel járnának közös utat.

A közép-európaiak és a baltiak befogadása

Két közép-európai ország, Ausztria és Csehország egyértelműen nyugat-európaiak lettek már azzal, hogy a Német-Római Császárságba kapcsolódtak. Érdekes módon, nem akadt magyar történész, aki elgondolkozott volna azon, hogy első királyunk jól döntött-e akkor, a mikor a pápától és nem a német császártól kérte a koronát. Pedig ezen, Géza és István eleve elgondolkodott. A cseh Vencel is tudta, miért előnyösebb számára a császárhoz, mint a pápához való kötődés.

Az, hogy ez a magyar történészek számára fel sem merült, a katolikus klérusunk hatalmát, t

Az elhibázott privatizáció

Kopátsy Sándor                EE                    2016 01 13

Az elhibázott privatizáció

A vállalati és a társadalmi érdek nem azonos

Nehezen szánom magamat erre a témára. Nem számíthatok egyetértésre, de leírom, mert a Nyugat, és ezen belül is az EU legnagyobb társadalmi betegsége az alacsony foglalkoztatás.

Márpedig a társadalom gazdasági teljesítményének semmi sem árt jobban, mint az alacsony foglalkoztatás.

Azt már többször leírtam, hogy a két háború közt a szélső ball és a szélső jobb népszerűsége azzal magyarázható, hogy a tőkés demokráciában jellemző alacsony foglalkoztatással, a tartós munkanélküliséggel szemben megoldást kínáltak.

Mind a kelet-európai bolsevik, mind a nyugat-európai fasizmusok népszerűségének az alapja a tőkés demokráciáknál magasabb foglalkoztatás volt. Ezek a diktatúrák ugyan elnyomták, elsorvasztották a politikai demokráciát, a szakszervezetek erejét, a munkások gazdasági hatalma azonban mégis ezekben vált először jellemzővé. Ezek bizonyították be, hogy a munkások helyzete elsősorban azon múlik, hogyan aránylik a kínálatukhoz viszonyítva a keresletük.

1960-ban még meglepett, amikor a csepeli szakmunkás azzal indokolta, miért nem küldi egyetemre a gyermekét. Azt mondta, mert az adott rendszerben nem a diplomás tisztviselők, hanem a munkások az urak. De nem azért, mert ezt mondja a párt, hanem azét, mert csak a munkás lehet független a minden hatalommal rendelkező párttal szemben. Neki nem kell a pártitkár kedvében járni, mert a gyárban nagy szükség van rá, mint a tisztviselőkre. A helyi pártitkár is csak egy a sok tisztviselő között, és én vagyok a kevésbé pótolható.

Azt elismertem, hogy igaza van, de azt lassan értettem meg, hogy miért.

Ezt akkor értettem meg, amikor be kellett vezetni az átlagbér ellenőrzését. Nemcsak nálunk a bolsevik rendszerben, hanem a háború utáni újjáépítés során a nyugati demokráciákban is. Rádöbbentem, amire Marx sem gondolt, a munkásoknak csak ott lehetnek kizsákmányolva, ahol létszámukhoz viszonyítva kicsi a kereslet velük szemben. Hatalmuk pedig csak ott lehet, ahol a keresletük nagyobb, mint a kínálatuk. Mivel a tőkés társadalmakban nagyobb a munkások száma, és jobb a minőségük, ki vannak zsákmányolva.

A bolsevik rendszer ugyan nem azért hozott létre munkaerőhiányt, hogy a munkásoké legyen a hatalom, hanem azért mert gyorsan akart iparosítani. Erős államot akart, aminek a párt az ura, ehhez azonban erős gazdaságra volt szüksége. Ezzel mesterségesen, a munkaerő kínálatánál nagyobb keresletet teremtett. Az erőltetett gazdasági növekedés érdekében a munkaerő keresletét a kínálata fölé emelte, ennek hatására a béralkuban munkás került fölénybe a munkaadójával szemben.

Nehezen magyarázható, hogy a bolsevik rendszert értékelők figyelmen kívül hagyják, hogy milyen előnnyel járt a dolgozók számára a mesterségesen létrehozott munkaerőhiány.

Ezzel szemben a rendszerváltás katasztrofális bűne, a munkaerő iránti kereslet drasztikus csökkentése, ebből szükségszerűen fakadó kiszolgáltatottsága.

A mesterségesen felpumpált munkaerő kereslet azzal járt, hogy a munkások bérét a munkaadók emelték, mert csak így tudtak elegendő munkáshoz jutni. A munkaerőhiány a fejlett tőkés országokban is jelentkezett a háború alatt, és utána, az újjáépítésben. Ott is az államnak kellett korlátozni a bérek emelését. Kiderült, hogy a munkaerő is áru, aminek az ára, függetlenül attól ki a munkaadó, az értéke fölé emelkedik.

Különösen vonatkozott ez a bolsevik államra, aminek az erőltetett iparosításhoz magas felhalmozási igénye volt. Az emelkedő bérek mellett csökkent a felhalmozási forrás.

Akkor, belűről nem értettük meg, hogy csapda helyzetbe került a gazdaságpolitika, egyrészt növelni akarta a felhalmozási forrásokat, másrészt a spontán emelkedő bérek hatására csökkent a vállaltok nyeresége. Ez kényszerítette ki a kiáramló bérek korlátozását szolgáló átlagbér ellenőrzést.

Ez azonban azzal járt, hogy a jó munkaerő motivációjára nem akadt fedezet. Ezért kényszerültek a vállalatok arra, hogy az átalagbér tatása érdekében felvegyenek minél több olcsó munkaerőt. Az átlagbér ellenőrzés ezzel mesterséges keresletet teremtett a gyenge minőségű munkaerővel szemben.

Máig nem ismerte fel senki, hogy a magyar átlagbér ellenőrzés volt az első, és máig egyetlen hatékony megoldás a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatása érdekében. Akkor csak a hátrányát láttuk, a munkaerő javának megfizethetetlenségét.

Ma minden társadalomban a munkanélküliség mértéke a munkaerő minőségével fordítottan arányos. A jó munkaerőben mindenütt hiány van, a gyenge minőségűvel szemben pedig nincs kereslet.

Ez a probléma azért általános, mert a szakszervezetek olyan minimál bért, és felmondási nehézségeket harcolnak ki a kormányukkal szemben, ami úgy megdrágítja a gyenge minőségű munkaerő árát, hogy azok kisebb-nagyobb többsége tartósan munkanélküli marad. Azt még a liberális közgazdászok sem hajlandók tudomásul venni, hogy ami nem kell el, annak magas az ára. Vagyis minden társadalom olyan foglalkoztatási feltételeket működtet, amik annyira megdrágítják a gyenge minőségű munkaerő árát, hogy nincs irántuk elegendő kereslet.

A gyenge minőségű munkaerő hivatalos ára nálunk is olyan magas, hogy a munkaerő alsó tizedében 20 százalék alatt van a foglalkoztatásuk.

Márpedig minél gyengébb minőségű a munkaerő, annál nagyobb kárt okoz, ha nincs bevonva a társadalmi munkamegosztásba.

A veszteséges vállalt megítélése.

A Veszteséges vállaltok kártékonyaknak minősítése már jóval a rendszerváltás előtt virágzásba borult. Az ugyan vitathatatlan, hogy a társadalom érdeke, hogy minél kisebb legyen a vállatok vesztesége, de ez nem azt jelenti, hogy a veszteséges vállatokat fel kell számolni. Az is igaz, hogyha lehetőség van rá, hogy a munkaerejével más, jövedelmezőbb, vagy akár kevésbé veszteséges vállalkozást lehet alapítani, akkor meg kell tenni. De alapvető különbséget kellett volna tenni, a veszteséges és a társadalom számára kártékony vállalat között. Az előbbit csak akkor szabad felszámolni, ha készen áll a munkaerejét foglalkoztató más, jövedelmező, vagy akárcsak kevésbé veszteséges vállalkozás.

Nemcsak a társadalom, de az állam számára is hasznos minden olyan vállalkozás, amelyik nemzeti jövedelmet termel, és nincsen helyette olyan, amelyik nála hatékonyabb.

Nemzeti jövedelmet termel minden olyan vállalkozás, amelyik hozzáadott értéket gyarapít, vagyis a felhasznált anyagok és szoláltatások levonása után is van termelési értéke. Ezért a privatizációt értékelőknek azt kellett volna bemutatni, hogy a leállított vállatok hozzáadott értéke mennyi volt. Ebből kiderült volna, hogy mekkora értéket vesztett a magyar társadalom abból, hogy a kohászatot szinte felszámolta.

Hozzáadott érték volt a másutt munkát nem találó dolgozók bére, a költségvetésbe történő minden befizetés, és még a vagyonvesztés is. Ezt kell csökkenteni a veszteségtérítéssel.

De ez még mindig csak a veszteség anyagi, pénzügyi része. Hosszú távon ennél is nagyobb volt a közvetett kár.

Mivel a társadalom jövőjének alapját a következő nemzedékben látom, példaként azt hozom fel, hogy csak az olyan társadalom képes a következő generációt hatékonyan felnevelni, amelyikben nincs jelentős tartós munkanélküliség. Ez minél nagyobb, annál több olyan gyermek nő fel, aki a családban nem látott munkaviszonyból származó jövedelmet, akinek a szülei nem a munkájukból éltek. Ezt jól bizonyítja az a tény, hogy az oktatási rendszerek minősítése csak olyan társadalmakban magas, ahol magas a foglalkoztatás, szinte nincs is tartós munkanélküliség. Ilyenek a távol-keleti és a skandináv országok. Ezért minősítem a privatizációval teremtett munkanélküliséget az oktatási rendszerünk leromlása okának. Sajnos, a kormányzat nem hajlandó olyan felmérést végeztetni, hogy milyen a tartósan munkanélküli szülők gyermekeinek az iskolai eredménye.

A kisemberek vagyonbiztonsága is azért romlott le, mert széles rétegnek nincs legális munkajövedelme.

A privatizáció által okozott oktatási és erkölcsi károk nagysága ugyan nehezen mérhető, de szó nélkül hagyása mégis súlyos hiba.

A privatizáció hívta fel a figyelmemet arra, hogy a vállalati veszteség egészen mást jelent, mint a társadalmi veszteség. E kettő lényegében ugyanaz volt a klasszikus közgazdaságtan korában, mert egyrészt a tőkés vállalkozó nem fizetett nyugdíjjárulékot, betegbiztosítást és számottevő adót sem, a társadalom pedig nem gondoskodott a munkanélküliekről.

Egészen más lett a helyzet a jelenkor fejlett társadalmaiban, ahol a vállalat a fizetett bér arányában jelentős összeggel hozzájárul a nyugdíj és az egészség biztosításhoz. Ez a klasszikus kapitalizmusban nem is létezett. A legnagyobb különbség azonban abból származik, hogy a munkanélküliekről a társadalomnak kell gondosodni. Ezért a munkanélküliség az államnak nagyon drága lett.

Ahogyan elkezdtem számolni, hogy a veszteséges vállalat mennyit fizet be a költségvetésbe, illetve a leállítása mennyi többletkiadást okoz az államnak, azonnal kiderült, hogy a vállalati veszteség, és az állami veszteség, köszönő viszonyban sincs egymással. Máig nem találtam olyan veszteséges vállalatot, aminek a leállítása nem rontotta az állam pénzügyi egyensúlyát.

A dolgozók hatalma mindenekelőtt attól függ, milyen arányban van a keresetük a kínálatukkal szemben. Ennek ellentmond a szakszervezetek feladata, hogy akiket alkalmaznak, azok minél magasabb jövedelmet és biztonságot élvezzenek. Ezzel szemben a munkaképes lakosság elsőrendű érdeke, hogy a munkaerő kereslete nagyobb legyen, mint amennyi munkanélküli munkát keres. A társadalom egészének, ezen belül az államnak érdeke az, hogy a munkaerő kereslete és kínálata között olyan egyensúly legyen, ami mellett magas a foglalkoztatás.

Ezzel szemben a szakszervezetek csak a munkaviszonyban lévők közvetlen érdekét akarják növelni. A minél magasabb bért, a minél nehezebben megszüntethető munkaviszonyt tekintik céljuknak. Ez a céljuk csak akkor felel meg a dolgozók összességének, ha optimális a foglalkoztatás. A szakszervezetek azonban az alacsony foglalkoztatás esetén sincsenek erre tekintettel.

Mikor van a munkaerő kereslete és kínálata egyensúlyban?

Akkor, ha a foglalkoztatás elég magas, vagyis a társadalom érekének megfelelő. Ha alacsony a foglalkoztatás esetén azonban csak tovább ront, ha emelkedhetnek a bérek és nehéz a nem szükséges munkaerőtől megszabadulni.

Mit értsünk az optimális foglalkoztatás alatt?

A legalább 80 százalékos foglalkoztatást. Ezt igazolja a tény, hogy a sikeres társadalmakban a foglalkoztatási ráta a 80 százalék közelében van. Európa nyugati felén, ezen belül az EU-ban is alacsony a foglalkoztatás. Különösen a nem protestáns népek országaiban.

A tényleges foglalkoztatást két mutató, a foglalkoztatási ráta és a foglalkoztatottak évente teljesített órája, mérni.

A foglalkoztatási ráta.

Ezt a mutatót hibásan használjuk. Munkanélkülinek tekintjük, akiknek nincs munkájuk, függetlenül attól, hogy az egy évnél rövidebb, vagy hosszabb idejű. Amíg a rövid idejű munkanélküliség társadalmi érdeket szolgáló, pozitív jelenség, a tartós a társadalom betegsége. Ezért a helyes foglalkoztatási ráta, ami a munkaképes korú lakossághoz csak az egy évnél hosszabb ideje munkanélkülieket viszonyítja. Ez azt jelenti, hogy a kívánatos foglalkoztatási ráta nem 80, hanem inkább 90 százalék. Ebben az esetben ideális a foglalkoztatási ráta Dél-Koreában, ott ugyanis nincs egy évnél hosszabb idejű munkanélküliség. Ez csak ott fordulhat elő, ahol a tartós munkanélküliség olyan szégyen, amit senki sem visel el. Ott a munkanélküliek az egy év lejárt előtt olyan feltételek mellett is vállalnak munkát, amivel egyébként nincsenek megelégedve, de tudják, hogyha meg lesznek vele elégedve, akkor ennek megfelelő lesz a jövedelmük.

Nyugat-Európában használt foglalkoztatási mutatóban a korkedvezményes, de munkaképes nyugdíjasok sincsenek tartós munkanélkülieknek számolva. Itt elrettentő példaként említem, hogy Japánban a nyugdíjba menők átlagos életkora 72.5 év, a törvényes 68 év ellenére. Ezzel szemben Görögországban az átlag 20 évvel alacsonyabb korban megy nyugdíjba.

Az EU tagországaiban a foglalkoztatási ráta lényegesen alacsonyabb, mint a négy óceánokon túli angolszász országban. Különösen alacsony a latin és az ortodox keresztény országokban. EU-ban lényegesen alacsonyabb a foglalkoztatási ráta, mint az óceánon túli angolszász országokban, és felháborítóan alacsony, ha a távol-keleti országokkal állítjuk szembe.

Magyarországon a rendszerváltás előtt magasabb volt a foglalkoztatási ráta, mint bármelyik európai demokráciában. Most az EU 28 tagországa között az utolsók vagyunk.

Az évente ledolgozott óraszám.

Nyugat-Európában, illetve az EU-ban szinte nem is találkozunk azzal a mutatóval, hogy hol, hány órát dolgoznak évente a munkaviszonyban lévők. Pedig ebben a tekintetben még nagyobb a lemaradásunk.

Az óceánon túli angolszász országokban évente 150, a távol-keletiekben pedig 300 órával többet dolgoznak. Vagyis a sokkal gazdagabb óceánon túli angolszász országokban 10, a távol-keletiekben 20 százalékkal több munkaórából áll a munkaév!

Aki annak az okát keresi, hogy a gazdasági növekedés miért sokkal gyorsabb a kelet-ázsiai országokban, és lényegesen gyorsabb az óceánon túli angolszász országokban is, nézze meg, hogy hol mennyien, és mennyit dolgoznak.

Az EU kényelmesebben akarunk hozzájuk felzárkózni. Mi pedig még ennél is kevesebb munkával akarunk felzárkózni.

Gyakran idézem a véleményem. Mi egy számunkra rossz rendszerben, szuverenitásunktól megfosztva, viszonylag jól teljesítettünk. A rendszerváltás után, a szuverenitásunk birtokában pedig viszonylag gyengén. Mi ennek az oka? Akkor szinte mindenki dolgozott, ma egymillióval kevesebben dolgoznak. Ezt a katasztrofális változást a liberális, a veszteséges vállaltokat felszámoló privatizáció okozza.

Foglakoztatás a vegyes etnikai összetételű országokban.

A liberális közgazdászok ezzel sem szívesen foglalkoznak. Aki felveti, fasiszta.

A sokkal sikeresebb távol-keleti országok, még ha több nyelvűek is, de kulturálisan viszonylag homogének. Ott minden ország lakossága, etnikai hovatartozásától függetlenül, konfuciánus, azaz puritán, akik nemcsak a munkában, de a tanulásban és jól vizsgáznak.

Illusztrációt csak az Egyesült Államokban, az etnikai tekintetben legtarkább országban végzett felmérések adatai mutatnak. Ott négy csoportba osztják a lakosságot.

1.  Európai népek. Ez alatt a protestánsokat értik.

2.  A latinok. Ezek a latin amerikaiak.

3.  Az ázsiaiak. Ebben a többséget a távol-keletiek jelentik.

4.  Az afrikaiak. Ezek a négerek.

A négy etnikai csoport viselkedése között óriási a különbség.

A sorrendjük, az eredményük alapján.

Az ázsiaiak, amiben a többség kelet-ázsiai konfuciánus. A dél-ázsiaiak többsége pedig magasan képzett értelmiségi. Ezek Amerikában is a leginkább munkavállalók, az oktatásban is a legsikeresebbek.

A protestánsok teljesítménye minden mutató alapján magasan a második.

E két etnikum teljesítményéhez legfeljebb a skandináv jóléti államok hasonlíthatók.

A latinok többsége viszonylag friss bevándorló. Ugyan lényegesen az előző kettő mögött vannak, de, érzésem szerint, sokkal jobban élnek, és gyorsabban emelkednek, mint azok, akik a latin-amerikai országukban maradtak. Érdekes volna egy olyan mutató, ami az Egyesült Államokban élő latinokat a Mexikóban élőkkel hasonlítaná őket össze. Azt, hogy Észak-Amerikában a latinok is gyorsan emelkednek, jól illusztrálja Texas, ahol az egy laksora jutó jövedelem négyszerese a mexikóinak.

Az afrikaiak, azaz a négerek. Róluk a közelmúltban viszonylag sok adathoz jutok, mivel a feketék 60 éve egyenjogú állampolgárok. Ma is egyértelmű ugyan a lemaradásuk, de hozzá kell tenni, hogy toronymagasan jobban élnek, iskolázottabbak, mint Afrika és Latin Amerika bármely országában a fajtestvéreik.

Az Egyesült Államokban élő afrikaiakról egy adatot itt sem tudok elhallgatni. Ez az éves jövedelmük és a vagyonuk aránya. Ezzel a mutatóval még nem találkoztam, de a hatása alatt maradtam. Amíg a protestánsoknak az éves jövedelmük 17-szerese a vagyonuk, a négereké még az éves jövedelmüknél is kisebb. Az éves jövedelmük a fehéreknél csak harmadával kisebb, a vagyonuk azonban a húszada!

Azonnal az jutott eszembe, hogy nálunk a magyarok és a cigányok összevetése e mutató alapján hasonló lenne. De nálunk tilos ilyen adatokat gyűjteni és publikálni.

Nem rég leírtam, hogy a magyar cigányság foglalkoztatása ugyan hét pecsétes titok, de a témával foglalkozók véleménye szerint, 20 százalék. Az amerikai négereké ezzel szemben 70 százalék, magasabb, mint a magyar átlag. A magyar cigányok foglalkoztatási rátája azért ilyen botrányosan alacsony, mert a munkaügyi előírásaink olyan feltételeket szabnak a foglalkoztatásukhoz, aminek a magyar cigányok alig ötöde felel meg. Ha én lennék a magyar cigányok sorsáért felelős, azért harcolnák, hogy legyen olyan kedvező a foglalkoztatásuk, hogy legalább kétharmaduk találna munkát.

A magyarországi tartósan munkanélküliek szakszervezetének, ha volna, azért kellene harcolnia, hogy a tartósan munkanélküliek és a pályakezdők olcsóbban legyenek alkalmazhatók. Egyelőre az is elég, ha a tartós munkanélküliek alkalmazása után nem volna bérjárulék, és indoklás nélkül is elbocsáthatók lennének. Bármennyire köztudott, hogy a munkaadók azért is félnek a képzetlen munkaerő felvételétől, mert ha nem felelnek meg, nehéz tőlük megszabadulni.

A munkaerő is áru.

A szocializmusban annak tudomásulvételétől, hogy a munkaerő is áru, évtizedekig kellett harcolni. A rendszerváltás óta ez nyilvánvaló, a munkavállalást mégis úgy szabályozzák, mintha nem áru volna. A munkaerő alkalmazását törvények szabályozzák, függetlenül attól, hogy ennek következtében jelentős hányaduk nem talál munkát. A munkaképes lakosság alsó minőségi ötöde, képzettsége, viselkedése olyan, amit a magas ára miatt nem talál munkát. Mivel nincsen adatom, csak becsülni tudom, hogy ezek foglalkoztatási rátájuk valahol a 20 százalék körül van a felső négyötöd 80 százalékával szemben. Vagyis a munkaerő alsó ötödét gyakorlatilag kizárjuk a társadalomból, holott ezek foglalkoztatása számos szempontból leginkább indokolt volna.

Egyrészt a képzetlenek tartós munkanélkülisége okozza a viszonylag legnagyobb erkölcsi és szakmai károsodást, másrészt ezek vállalnak viszonylag több gyermeket, akiknek a felnevelési viszonylag reménytelen.

A magyar társadalom rendszerváltás utáni legnagyobb betegsége a gyenge minőségű munkaerő elképesztően alacsony foglalkoztatása. Ez a nyavalyánk abból fakadt, hogy a veszteséges vállalatokat meggondolatlanul felszámoltuk.