Vakvágány

Kopátsy Sándor                 PP                   2015 07 10

Vakvágány

Három napja a Népszabadság Bauer Tamás Vakvágány címmel közölte le az előválasztásról írt véleményét. Ó is azok közé tartozik, akiknek mindig elolvasom az írásait, amikkel soha nem értek egyet, de elgondolkodtatnak. Diákkorom óta tudom, hogy a magyar társadalom kóros hibája a liberalizmus hiánya. Ennek ellenére a legáltalánosabb társadalmi kudarcaink abból fakadnak, hogy a zsidó értelmiség annyi liberalizmust akar lenyomni a magyar társadalom torkán, amennyitől azt a liberalizmust is kihányja, amire égető szüksége volna. Ez vezetett mindig oda, hogy teret kapott a liberalizmus ellenesség.

Ennek életem során már a harmadik hullámával találkozom.

A kiegyezés utáni sikeres évtizedeket a polgárosodó magyar zsidóságnak köszönhetjük. Nélkülük nem lehetett volna történelmünk talán legsikeresebb szakasza a vasúthálózat kiépülésével járó társadalmi és gazdasági fejlődésünk. Sajnos, a tempó sok volt nemcsak az arisztokráciának és az úri középosztálynak, de a magyar közvélemények is. Az arisztokrácia és az úri középosztály joggal érezte, hogy a hatalmáról van szó. A közvélemény többsége pedig elhitte, hogy a lehetőségeket a zsidóság lopta el előlük. Ebben a zsidó polgárság is felelős volt annyiban, hogy óvakodott felvetni a következetes földosztást, a nép úgy érezhette, kihagyták a nagy újraelosztásból. Ezért a közvélemény bambán, jó része egyetértve, elnézte a magyar zsidóság többségének felszámolását.

A bolsevik megszállás ugyan meghozta a következetes földreformot, az arisztokrácia és az úri középosztály hatalmának a következetes felszámolását. A megszállt ország azonban már elvesztette a zsidóságának öthatodát és a svábok felét, vagyis a társadalmi haladás motorját. A háború utáni magyar társadalomnak nemcsak az élcsapatának többsége veszett el, de az államvezetésben jártas úri középosztálya is. Ennek uralmától ugyan meg kellett szabadulni, de a társadalmunk működetésének tapasztalatai nagyon hiányoztak.  Az még szerencse volt, hogy a megmarat zsidóság beállt a megszállók által kiszabott bolsevik vágányra. Ezt ma felróják nekik, pedig a szűkre szabott lehetőségek kihasználását elsősorban a zsidóságunknak köszönhetjük. Azt, hogy a sztálinista gazdaságirányítást felválthattuk a piac jelzéseit lereagáló mechanizmussal, hogy elhalkult az urbánus-népi ellentét, hogy mi lehetünk a legvidámabb barakk, a megmaradt zsidóság nélkül nem érhettük volna meg.

A rendszerváltás után új erőre kapott az elnyomott liberalizmus. Már az is a zsidóság eredménye volt, hogy az első választást az Antall József vezette, aki az úri középosztályt visszaállítani akaró politikát képviselte. Szerencsére, ezt történelmi visszarendeződésre törekvőket a magyar társadalom a következő választáson egyértelműen leváltotta, és a Horn Gyula vezette volt állampárt kapott egyértelmű politikai támogatást. Ez az egyértelmű közép-bal párt a döntő fölénye birtokában is azonnal felajánlotta a liberális pártnak a koalíciót. Ennek a döntésnek csak érzem a logikáját, de a következménye végzetesnek bizonyult. Mind a közép-bal, mind a radikálisan liberális pártnak ez az együttműködésük a szerepvesztésükhöz vezetett.

A liberálisok félreértették a nagy támogatottságukat. A volt csatlós államok között az első választásokon is nálunk volt a legerősebb liberális erő a törvényhozásban. Az a furcsa helyet állt elő, hogy a polgárságban, ezért a liberalizmusban is nagyon szegény magyar társadalomban volt a legerősebb liberális párt.

A bal-közép volt állampárt fölényes győzelme a második választáson ugyancsak példátlan volt. Ráadásul Horn Gyula nemcsak felajánlotta a liberálisoknak a koalíciót, de a gazdaságpolitikát is rájuk bízta. Ezt a végezetes hibáját az óta sem tudja kiheverni.

Egyik politikai erő sem mérte fel a reális erejét, és ennek volt köszönhető, hogy a harmadik választáson súlyos vereséget szenvedtek, és a kis liberális pártból erős közép-jobb párttá átalakult Fidesz alakíthatott kormányt. Ez azonban még korán történt, erre nem volt felkészülve. Ezért aztán 2002 után újra két ciklusra visszakerült a kormányra a szoclib koalíció. Ez azt jelentette, hogy a közép-jobb magyar társadalomnak továbbra is szoclib kormánya volt.

Csak a 2010-es, ötödik választáson aratott példátlan győzelmet a közép-jobb magyar társadalomra szabott közép-jobb kormány. Ismereteim szerint a demokráciák történetében először fordult elő, hogy a két cikluson át kormányon levő szoclib szövetség úgy vesztette el a választásokat, hogy a körzetek 99 százalékában az ellenzék, a Fidesz győzött. Ez kellett a kétharmados törvények megváltoztathatóságához. Az új választási törvénynek köszönhetően a kétharmadhoz már 2014-ben a körzetek 90 százaléka is éppen elég volt. Egyik győzelemre sincs példa a demokráciák történelmében. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy közben megerősödött a szélsőjobb párt is. Ma Európa nyugati felén, az EU 28 tagállama között málunk a legerősebb a politikai spektrum jobb oldala. A szoclib baloldalnak a törvényhozásban csak egy hatod súlya maradt.

A Fidesz példátlan választási sikereinek az alapja az, hogy felismerte a tényt, hogy a közép-jobb magyar társadalomnak nincs közép-jobb pártja, és gyorsan ilyenné alakult át. Jó vágányt választott.

Elég az 1994-as és a 2010-es választások eredményét szembe állítani, hogy felmérhessük a politikai fordulat mértékét. Mind a liberálisok, mind a szocialisták felszámolták önmagukat.

Az a tény, hogy az egyik nap a liberális Bauer tamás, a másikon Mihályi Páter kap teljes oldalt a véleménye kifejtésére a szocialisták volt újságában, jelzi, hogy megpróbálják az összefogásukat.

Ennyi bevezetés után térek rá Bauer Tamás írására.

Azt, hogy nemcsak mi, de az európai államok, kivéve Britanniát, a kívánatosnál több párttal működők lettünk. Lényegében két párt csak az öt angolszász, protestáns és többé kevésbe a távol-keleti már meggazdagodott országban van. Az európai demokráciák felfedezték, hogy a párok hatalma annál nagyobb, minél többen vannak. A sok pártban látom az egyik okát annak, hogy Európa nyugati fele egyre jobban lemarad az élcsapaton belül. Ez az okot azonban szinte csak most kezdik felismerni.

Tény az, hogy a négy tengerentúli angolszász ország megelőzte a volt európai nagyhatalmak mindegyikét.

Az is tény, hogy a tartósan egy párt több cikluson keresztüli kormánya által vezetett skandináv államok is megelőzték az európai nagyhatalmakat.

Az is tény, hogy a távol-keleti országok, Japán és a kis tigrisek diktatúrákkal indultak, és csak a célba érés után jelentek meg az egymással vetélkedő pártok.

Annak tudomásul vétele, hogy a kettőnél több párt más sok, nem is beszélve a fél tucatot is meghaladó pártokról, szinte csak most jelentkezik a politikai irodalomban.

Alig egy éve, az olasz kormánypárt vetette fel a két párt rendszerhez visszavezető megoldást. Zseniálisnak tartom az ötletet. Éppen az ellenkezőjét javasolják annak, a mi az Antall - Tölgyessy Paktumot jellemezte. A lényege, hogy a legtöbb szavazatot kapott egy, illetve két partot erősíti. Ha egyetlen párt túllépi a 40 százalékot, megkapja a 60 százalékot. Ha nincs ilyen erős párt, akkor a két első kapja meg a többséget. Ez a rendszer azt eredményezi, hogy csak olyan párt számíthat jelentős parlamenti képviseletre, amelyik megszerezheti a 40 százalékot, ha ilyen nincs, legalább a második lehet.

Bauer Tamásnak abban igaza van, hogy a mi választási rendszerünkben fél-tucat párt estén nem jó az előválasztási rendszer, de azt fel sem veti, hogy már az a hiba, hogy fél tucat párt között kell a választóknak választani. Ő azt veti fel, hogy a több ellenzéki párt tartson előválasztást annak érdekében, hogy egyetlen jelölt mögé állhassanak. Ezzel a tavalyi választás előtt is előálltak, de kabaréba fulladt.

Nem csoda, hogy Bauer Tamás gyorsan tollat ragadott, és azt bizonyítja, hogy sok párt esetében értelmetlen az előválasztás. Annak valóban csak ott van értelme, ahol az előválasztás tudtában, elve csak két párt van. A jelenlegi magyar pártok esetében valóban vakvágány.

Magam is sokszor gondolkodtam azon, hogyan lehet kizárni a kis párokat a törvényhozásból. Ennek a legegyszerűbb módja a magas választási küszöb. Ha ezt a 20 százalékra emelnénk, a kispártok eleve kiesnének a rostán.

Az Antall - Tölgyessy Paktum ennek az ellenkezőjét találta ki. Egyrészt a küszöböt alacsonyan, 5 százalékban állapították meg és a körzetükben megbukottak is a listáról bekerülhettek. Az a paktum olyan választási szabályt jelentett, amiben a körzetek 98, illetve ma már 90 százalékát kellett megnyerni ahhoz, hogy a fontos törvények hozatalára elvi lehetőség nyíljon.

Erre a rendszerre nem mondta Bauer, hogy vakvágány, pedig elég volna megnézni az ország rendszerváltás óta mutatott eredményét, illetve eredménytelenségét.