Szingapúr 50 éves

Kopátsy Sándor                 PP                   2015 07 21

Szingapúr 50 éves

Nem régen még arról írtam, hogy meghalt Szingapúr alapítója, Lee Kuan Yew, a demokrata diktátor, aki 45 évig volt a törvényhozás négyötödét birtokló párt elnöke, majd a hatalmát a fia örökölte. Szingapúr korábban Malajzia szegény, többségében kínaiak által lakott városa volt.

Yew sikere már a 70-es években egyértelmű volt. Mao figyelt fel rá, és tapasztalat szerezés érdekében, amíg otthon az iszonyúan kegyetlen kulturális forradalmat szította, oda küldte hat hónapos tapasztalatcserére a kiszemelt utódját, Tenget. Az 1990-es kínai reform tehát a szingapúri tapasztaltok átültetése volt. Jellemző módon arról, hogy Mao számára a kínai reformok mintája Szingapúr volt. Abba most nem megyek bele, hogy valóban szükséges volt a kínai reform előtt az ellenzék brutális felszámolása, mert véleményem szerint a kínai kulturális forradalom által okozott iszonyú károk és szenvedések nélkül aligha számíthatott volna sikerre a reform. A lényeg, hogy Mao kiszemelt utódját nem Észak-Koreába küldte, hanem a tőkés városállamba, Szingapúrba.

Számomra különös élmény volt, amikor megtudtam, hogy Yew és Tang ugyanannak a kínai etnikumnak volt a tagja, tehát a gyermekkoruk nyele is közös volt. Vagyis a 20. század második felének két talán legnagyobb politikusa, azonos kínai etnikumból származott.

Az ugyan köztudott, hogy 1965-ben, amikor Szingapúr kiszakadt Malajziából, Kelet-Ázsia legszegényebb állama volt. Azt azonban ritkán teszik hozzá, hogy a világ legjobb adottságú kikötője.

Még kevesebb szó esik arról, hogy a 20. század elejére a világ két leggazdagabb, legiskolázottabb népe az európai zsidó és a távol-keleti kínai diaszpóra volt. Ennek a két diaszpórának a sorsával érdemes volna alaposan foglalkozni. Ahogyan a sikeres zsidóság Európa keleti felét majdnem felemelte, a kínai diaszpóra ezt tette Kelet-Ázsiában. Tajvan már az egy főre jutó jövedelmével Japánt megelőzte, Szingapúr és Hong-Kong az Egyesült Államokat is. Ellentétben az izraeli zsidósággal a kínai diaszpóra Szingapúrban kimondottan jó viszonyt épített ki nemcsak Malajziával, de Indonéziával és Indiával is. A Hong-Kong pedig képes együtt élni Kínával.

Szingapúr számomra azzal is példa, hogy az állam nyelve a kínai mandarin és az angol. Ennek a kis városállamnak az emberiség közel felével közös nyelve van. Tudom, hogy szinte senki sem érti meg, mégis leírom: Ha a 18. század végén bevezetik II. József nyelvreformját, valószínűleg előbbre tartanánk. Már diákkoromban a csehek előbbre jutását részben azzal magyaráztam, hogy ők tudomásul vették a német nyelv használatát, mégsem veszett el a nyelvük, de mentalitásuk germánabb lett. Nálunk lényegesen többre jutottak. Megint az európai zsidókra hivatkozok. Bármelyik ország üldözött kisebbsége voltak, annak a nyelvét használták. A magyar irodalom és zene felemelkedése a zsidóság nélkül aligha történhetett volna meg.

Ebbe az írásba mégis azért fogtam bele, mert a nagyon színvonalas írás is azzal zárul, hogy Szingapúr is elöregedik. Kevés témára vagyok olyan allergiás, mint az elöregedésre. Ennek illusztrálására kitalált a közgazdaságtudomány egy ostoba mutatót, az egy dolgozóra jutó nyugdíjasok számát. Ennél ostobább mutatót nehéz volna kitalálni.

Örülök, hogy ezt a mutatót éppen Szingapúrra használták. Itt aztán világossá válik, hogy az öregek ellátása nem azon múlik, mikor hány dolgozó jut egy nyugdíjasra, hanem az, hogy milyen gazdagok azok, akik gondoskodnak róluk. Sehol a világon nincs magasabb nyugdíj, mint Szingapúrban. Közel ötvenszer akkora a nyugdíj, mint Nigériában.

Azt is nehezen lehet magyarázni, hogy a dolgozóknak miért éppen csak a nyugdíjasokat kell eltartani. Fel kell nevelni, el kell tartani a munkába lépes előtti fiatalokat, a betegeket, a háztartásbelieket. A bürokraták azért csak a nyugdíjasokat veszik figyelembe, mert a nyugdíjak fedezetét a bérekre vetített járadékból fizetik. Azt figyelmen kívül hagyják, hogy egy dolgozóra mennyi eltartott jut. Mindenekelőtt a gyerekek, az eltartott családtagok, az öreg nem nyugdíjasok is.

A használt mutatók közül még a leginkább elfogadható a foglalkoztatási ráta. Ez Szingapúrban 80 százalék felett van, nálunk csak 55 százalék. Jobb mutató volna a lakosság munkára fogása, vagyis, hogy a lakosság hány százaléka vesz részt az értéktermelésbe. Ez esetben tehát nemcsak a már munkaképtelen korúakat veszi számba, hanem minden olyan lakost, akit a dolgozóknak kell eltartani. A gyorsan szaporodó országokban a passzívek többsége a még munkára nem fogott fiatal. Ezek aránya ötször nagyobb a Szahara alatti afrikai országokban, mint Szingapúrban. Ráadásul nemcsak a növekmény felnevelési költsége magas, de ennél sokkal nagyobb vagyonigénye van annak, hogy a többlet számára az életviteléhez és foglalkoztatásához szükséges vagyont is létre kell hozni. A népesség növekedésével járó vagyonigény az elsődleges oka annak, hogy az 1-2 ezreléknél gyorsabb népszaporulat tartósan el sem viselhető.

Szingapúrt nem sajnálni, hanem irigyelni, a példáját követni kell. Itt ötven év alatt az egy lakosra jutó jövedelem negyvenszeresére nőtt. Elsők a világon.

Ráadásul, ezt a példátlan eredményt gyakorlatilag egyetlen, megdönthetetlen párt uralma alatt érték el.