A magas foglalkoztatás ösztönzése

Kopátsy Sándor               PF                    2015 07 11

A magas foglalkoztatás ösztönzése

A bolsevik évtizedek legnagyobb tanulása az volt, hogy a dolgozók érdekét semmi sem garantálja jobban, mint a magas foglalkoztatás. Minden társadalomban az van előnyös pozícióban, akiből kevés van. Ezt az örök igazságot felejtette el a marxizmus, de a gyakorlatban kiválóan alkalmazta. A munkások hatalmát teremtett azzal, hogy dogmája volt a teljes foglalkoztatás. Akkor, benne élve, csak a hátrányát láttam, azt hangsúlyoztam. Annyi munkanélküliséget javasoltam, amennyi ember akkor büntető táborokban volt, egyetlen százalékot.

Azt már a náci rendszerből megtanultam, hogy a nép számára az elsődleges követelmény, legyen mindenkinek munkája, amiből segélyekre nincs rászorulva. Aki ezt nem érti meg, nem értheti meg azt sem, hogy miért volt Hitler olyan népszerű még a nagyon tisztességes németek számára is. Máig nem vesszük tudomásul, hogy magas munkanélküliségű, szociális juttatások nélküli tőkés osztálytársadalomnál jobbnak tartották a mindenki számára a munkából való megélést biztosították.

Mivel a nácizmus csak a német érdeket elismerő imperializmus volt, szerencsénkre, megbukott.

Azon azonban nem botránkozok, hogy a rendszerváltással a munkából való megélés lehetőségétől megfosztott millióknak Kádár országa jobb volt, mint az erőseknek sokkal többet adó demokrácia. Csak botránkozok azokon a demokratákon, akik a lakosság számára a politikai jogok az elsődlegesek nemcsak a munkából való megéléssel, de még a jövedelemmel szemben is. A társdalom tagjainak óriási többsége számára nagyon másodlagosak a politikai jogok. A napokban találkoztam azzal az adattak, hogy Indiában a 9 év alatti gyerekek 30 százaléka alultáplált, Kínában pedig csak 2. Ennél jobban aligha bizonyíthatja valami a véleményemet, hogy Kínban most csoda zajlik, Indiában pedig tragédia készül. Az viszont bosszant, hogy a magyar kilencéves gyerekekről csak annyit tudhatunk, hogy jelentős hányaduk nagy szegénységben él. De azt is csak úgy, hogy mennyien, de az, hogyan oszlik meg ezek aránya a cigány és nem cigány lakosság esetében, szigorú titok.

Ötven éve tudom, hogy a lakosság életviszonyainak alakulása a legjobban az átlagos testmagasság alakulásával mérhető. Ezt a módszert éppen hazánkban egy ezred sorozási adatai alapján dolgozták fel. Aki ezt elvégezte, a világ szakmai köreiben tudják, de a megyeszékhelyen ahol orvos és tanár volt, nem tudják. Nem utolsó sorban azért sem, mert zsidó volt, akit átadunk a náciknak.

Jelenleg mindenki tudja, hogy az ország legnagyobb baja a nagyon alacsony foglalkoztatás. Azt ugyan a hivatalos politikai is elismeri, hogy ennek javítása volna a legnagyobb bajunk, de még az sem közöljük, hogy azonban, hogy mekkora, nem közöljük, hogy az EU 28 tagországa között az utolsók vagyunk. Ezzel szemben a kormány csatornáin állandóan szerepel, hogy a közmunkásoknak köszönhetően mennyivel csökkent a nyilvántartott munkanélküliek száma. Azt sem írta még le senki, hogy ez a mutató mekkora volt a Kádár-rendszerben, és mekkora a rendszerváltás óta.

Mivel a foglalkoztatás kívánatos szintjét tartom a legfontosabb társadalmi mutatónak, megszállottan foglalkozok azzal, hogyan lehetne ezen javítani.

Egyetlen lehetőséget abban látok, hogy a munkaerő árát a keresletének és kínálatának arányához lehet igazítani. Ez abból fakad, hogy akár a munkavállalók adóztatásával, akár a foglalkoztatásával járó elvonást az állam a piactól függetlenül szabályozhatja. A közgazdászok addig sem jutnak el, hogy a történelemben először van arra lehetőség, hogy más lehet a munkaerő ára, más annak a költsége a munkaadó, és más a munkavállaló számára.

Erre lehetőséget először a munkajövedelmek adóztatása adott lehetőséget. Szinte már minden tőkés osztálytársadalom is áttért a munkajövedelmeket is tartalmazó progresszív adóztatásra. Ez az adóztatási mód azt jelenti, hogy a munkaerő piacán kialakult béreket a társadalmak többsége nivellálja. Aki magas bért kap, aránylag is magasabb adót fizet. Vagyis az adózott jövedelmeket nivellálja a társadalom. Ez a nivellálás a háború után nagyon erős volt, az óta mindenütt csökken. Mi olyan ország vagyunk, amelyik az egységes adókulccsal ezt lehetetlenné tettük. A kormányunk azt hiszi, hogy ezzel a középosztály pozícióját erősítni. Megfeledkezik arról, hogy csak a gazdag társadalomnak lehet erős középosztálya. Az alacsonyan foglalkoztató társadalom szegény. A szegény társadalomban a középosztály is szegény, mivel gazdag nem lehet, úr akar lenni. Az urizálás már jelentkezik.

Még nagyobb kár származik abból, hogy az egységes adókulcs kizárja a jövedelemarányoknak a társadalmi érdekhez történő igazítását.

Éppen a napokban került a kezembe olyan írás, ami azt ismertette, az Egyesült Államok az adóztatással hogyan támogatja a képzelten, kevéssé keresett munkaerő foglalkoztatását. Az olyan családok számára, amiben alacsony az egy személyre jutó bérjövedelem, ennek arányában adókedvezményt ad. Ez egy háromgyerekes családban egy alacsony bérű kereső esetében évi 6.000 dollár.

Ennek az adóztatási rendszernek az érékelésével három kutatóintézet is foglalkozik. Többnyire inkább a hibáit, mint az eredményét keresve. Az egyik tanulmány arra hivatkozik, hogy az az adózás a belkereskedelmi és vendéglátó láncoknak kedvez. Ebben igazuk van. Öt-hat éve vizsgáltam, hogy az Egyesült Államokban, mely ágazatokban magas a képzetlen munkaerő aránya. Két ágazat emelkedett ki, a főleg mexikói bevándorlókat foglalkozató, kertészkedő mezőgazdaság, Kaliforniában, és a kereskedelmi nagyvállatok. Ezek sikere sem elég azonban arra, hogy ne az ilyen, képzetlen, tapasztalatlan munkaerőben a legmagasabb a munkanélküliség. Tehát ilyenből többre volna szükség.

A három említett tanulmány egyike sem veti fel a kérdést, milyen foglalkoztatás felel meg a társadalom érdekének. Pedig egyszerű a válasz. A magas, és a munkaerő minden szintjén közel azonos.

Ami a foglalkoztatási szintet jelenti, Európában mindenütt az optimum alatt van. Az EU 28 tagállamában az összesített foglakoztatási szinte jó tíz százalékkal alacsonyabb, mint a négy tengerentúli angolszász országban. Ráadásul ezekben az egy dolgozóra jutó ledolgozott órák száma is mintegy száz órával alacsonyabb. Kevesebb az ünnep, a szabadság és a hiányzás. Vagyis a tengerentúli protestáns országokban közel három héttel hosszabb a hét.

Még nagyobb a távol-keleti országokhoz viszonyított különbség. Ott az év kétszáznál is több munkanapból áll. Hozzá teszek még két példát.

Dél-Koreában a háborút követő öt éven át évente 2.600 munkanap volt a kötelező. Ezerrel több, mint jelenleg Magyarországon! Ma is fele a vasárnapokon kívüli ünnep, és nincs statisztikailag kimutatható tartós munkanélküliség. Leírta ezt valaki nálunk!

Japánban mindenki számára 68 év a nyugdíjkorhatár, ezen nincs engedmény. A ténylegesen nyugdíjba vonulók életkora pedig 71.8 év!

Európa egészét a versenytársaikat azoknál kevesebb munkával lépést tartani akaró kontinensnek tekinthetjük.

Ami a foglalkoztatási ráta optimumát jelenti.

Nem elég a magassága, nagyon fontos az egyenletessége is.

A munkaerő felső hányadai hatványozottan értékesek. A munkabér, az első olyan mérce, ami a munkaerő társadalmi érékét méri. Az osztálytársadalmakban csak a művészetek területén volt teljesítményarányos a jövedelem. Ott sem mindig az érték létrehozója kapta, gyakran éppen a legértékesebb, leginkább új értékeket hozó művek sokáig nem voltak reálisan értékelve. Az utókor annál inkább megette ezt. A tapasztatok szerint viszonylag hosszú időre volt szükség, amíg az érékek rangsora stabilizálódott. Ma a legjobbak ezerszer annyit érnek, mint a kor elfogadott műalkotásai, és a legnagyobb művészek művei között is egyre nőnek az értékkülönbségek.

A kommunikációk forradalmai a versenysportokat is felértékelték. Ma ennek a legjobbjai messze jobban megfizetettek, mind a tudományoké.

A művészetek és a versenysportok számomra azért érdekesek, mert a jelenkor legfőbb feladatát, a képességek kifejtésének maximalizálását e két területen oldják meg a legjobban. A jelenkori társadalmak teljesítményekre koncentráló képzést csak a művészetekben és a versenysportokban valósítják meg hatékonyan. Nem érzem túlzásnak, hogy a társadalmak várható teljesítménye ugyanis attól függ, milyen hatékonyan fejlesztik ki a képességeket. Ez szinte csak a művészetek és a versenysportok területén működik hatékonyan.

A képesség kifejlesztésnek két feltétele van. A korai, megbízható képesség felismerés és a homogén képességek homogén csoportokban történő kifejlesztése. Ez csak a művészek és sportolók képzésében valósul meg. A társadalom képességigényének a 99 százalékban azonban nem ez történik. Szinte nincs korai képesség felismerés, és az oktatási rendszer nagyon későn tér rá a homogén képességű csoportok oktatására. Pedig a társadalom jövőjének kilátásait két feltétel javítja a legjobban.

A gyermekvállalások családi hátterének javítása. Ennek két módszere van. A gyermekvállalást csak annyi gyermek számára támogatják, ahány eredményes felnevelése várható, és az öregkori ellátás mértéke a gyermeknevelés eredményétől függjön.

Olyan képesség feltárási és oktatási rendszer, ami a művészek képzésben bevált. Ez nálunk, annál is ígéretesebb, mivel a két területen a képzésünk világszínvonalú.

A tartós munkanélküliség felszámolása.

Mivel annak a lehetőségét eljátszottuk, hogy adókedvezménnyel támogathassuk a tartós munkanélküliek és a pályakezdők alkalmazását, csak a foglalkoztatással járó elvonás csökkentésére marad lehetőség. Már sokszor leírtam, hogy a tartós munkanélküliek és a pályakezdők alkalmazása esetén engedjük el a bérjárulékot.

A szükséges intézkedések működési eredményéről pedig folyamatosan be kell számolni etnikai, képzettségi bontásban.