A gazdasági siker feltétele

Kopátsy Sándor                EH                    2015 06 29

A gazdasági siker feltétele

Középiskolás koromban már feltűnt, hogy az utóbbi ezer év gazdasági sikerei lemérhetők voltak azzal, hogy melyik ország milyen közel van az Atlanti Óceán észak-nyugati partjaihoz. Azt csak később ismerem fel, hogy a közelség alatt nem a távolságot, hanem annak legyőzési idejét és költségét kell mérni. Ezen az alapon a csehek, a lengyelek, de még a balti népek is közelebb voltak, mert az áruk szállítási költsége csak a vízen volt elviselhető. Megállapítottam, hogy a Kárpát Medence nagyon messze van.

Még egyszerűbb mércének tartottam a Golf Áram hatásának érvényesülési fokát. Ezt a távolságot megbízhatóan mutatta, hogy a búza vetőmagjának, hol hányszorosa a termés. Ez a mutató ugyan nem volt túlságosan kedvezőtlen, de a nyugat-európai piacokra való szállítása, egészen a vasút megjelenéséig elviselhetetlenül drága volt. A vasút mégis óriásit javított a Kárpát Medence helyzetén. A személyek és a drága áruk számára tizedére csökkent a szállítási költség és idő. A gőzhajók megjelenése azonban hamar leértékelte a helyzetünk javulását azzal, hogy a tengeren túlról a sokkal olcsóbban termelt gabona olcsóbban is szállítható lett.

Ezek az információk alaposan leértékelték számomra Magyarország történelmének tálalását, mert abban szó sem volt arról, amitől a történelmünk függött.

A feudális és nyugati keresztény magyar állam alapítóknak az osztrák és a cseh politikai kötődéssel kellett volna csökkenteni a Nyugattól való távolságot.

Az osztrákok viszonylag könnyű helyzetben voltak, mert közös nyelvük eleve a germánsághoz való kötődést jelentette. A szállítás szempontjából ők sem voltak lényegesen közelebb a Nyugati piacokhoz, de eleve részei voltak a Német-Római Birodalomnak.

A csehek előnye volt, hogy ők vízi úton elérhették az Atlanti Óceánt. Az pedig bölcsességükre vall, hogy szláv voltuk ellenére, eleve megelégedtek azzal, hogy a Német-Római Birodalom választói fejedelmeinek egyike lesznek.

Géza és István, a nagyobb függetlenségük érdekében önállók akartak lenni, és a pápától kérték a koronát. Itt ütköztem először a problémába, hogy valóban az uralkodónk függetlensége, az államunk szuverenitása az elsődleges társadalmi érdek. Ebben a kérdésben a magyar történészek kétségét sem vetik fel annak, hogy ami a királyunk érdeke, az a nemzetünké is.

Számomra soha nem volt kétséges, hogy a nemzet, az állampolgárok érdeke az első, és ehhez kell az uralkodónak az érdekét illeszteni. Azt, hogy ezt a hatalom birtokosának nehéz elfogadni, megértem, de azt nem, hogy a történészeink ezt máig tudomásul veszik. Sőt ma is ennek alapján értékelik a történelmünket. A korok minősítését a hatalmat birtokló szabadságának maximumához mérik. Mintha a nép érdeke az uralkodó személyes érdekével volna azonos.

Ebben a kérdésben mindig a csehekre hivatkozok. Csehország csak az első világháború után lett szuverén állam, mégis mindig jóval előttünk jártak, és járnak ma is. Gazdaságföldrajzi adottságuk ugyan kedvezőbb volt, de szláv voltuk okán inkább lehettek volna germánellenesek.

A második évezred derekán a reformáció jelezte, hogy a puritán népek kinőtték a mediterránok római katolicizmusát. Ettől kedve egyre nőtt a puritánok fölénye. Ekkor a Kárpát Medence országa számára lehetőség nyílt a puritán Nyugathoz csatlakozásra. A csatlakozás spontán megtörtén, az itt élő lakosság nagy többsége a Nyugat puritán vallását választotta. Ez a döntés megszilárdulhatott volna, ha nem kerülünk Habsburg uralom alá. A történészek még ötszáz év után sem hangsúlyozzák a 16. század által kínált modernizációs lehetőséget. Pedig ehhez elég lett volna az Oszmán Birodalommal való megegyezés, ami élig-meddig Erdélyben meg is történt.

A 19. és a 20. század közepe között a vasúti és a közúti szállítás forradalmának köszönhetően, közel kerültünk a Nyugathoz. A gabonaexport jelentősége az életszínvonal emelkedésével arányosan csökkent. Ugyanakkor a belterjes mezőgazság exportja és az ipari munkamegosztás számára létrejöttek a munkamegosztás hatékony feltételei. Történelmi fordulatot jelentett a közúti szállítás diadala, ami biztosította a nyugat-európai távolságokon belüli vállalati szintű munkamegosztást. A 20. század végére Európa nyugati fele a szállítás szempontjából egységes piaccá váltak.

A magyar történelem számára a szállítási forradalom ugyan létrehozta a Nyugattal való integráció technikai feltételét. Ezzel párhuzamosan a magyar társadalom évezredes problémája, a betegesen alacsony polgárság is megoldódni látszott. Az ország lakosságának mintegy húszadát kitevő zsidó etnikum példátlan gyorsan élt a polgárosodás megnyílt lehetőségével, és nyugati színvonalú polgárrá vált. Az ország történetének kétségtelenül a legnagyobb hiányossága a magyar etnikum beteges polgárhiánya megoldódni látszott. Ezer éves történelmünkben először volt polgárságunk. Ráadásul kiváló minőségű.

A viharos polgárosodással azonban szembefordult az abnormálisan nagyszámú nemességünk folytatását jelentő úri középosztály. Trianon után az úri középosztály ellenforradalmát támogatta felűről az arisztokrácia, aluról a magyar nép, amely képtelen volt megemészteni, hogy csak a létszámának megfelelő országa marad. A lényegében nemzeti állammá zsugorodott ország lakosságának nagy többsége egyrészt teljes revíziót, másrészt megszabadulást akart a meggazdagodott zsidóságtól.

A második világháború alatt a zsidóság öthatodát elpusztítottuk, illetve elengedtük.

A háborúvesztés után a Szovjetunió csatlósa lettünk. A megszállás történelmi érdeme volt az arisztokrácia és az úri középosztály hatalmától való megszabadulásunk. A nagybirtokrendszer következetes felszámolása után is nagy maradt a falusi lakosság kielégíthetetlen földigénye. Ennek a nyomásnak engedve, a svábokat hazaárulóknak minősítettük, földjüktől megfosztottuk és batyuval kitelepítettük.

A Szovjetunió hatására erőltetett iparosítást folytattunk. Ennek köszönhetően, a falvak túlnépesedettségét sikerült negyedére csökkentenünk.

A szovjet megszállás alatt a társadalmunk polgárhiánya nem érződött az események alakulásában. Egyrészt a polgárság igényei előtt a bolsevik rendszer elzárta az utat, másrészt a megmaradt, mintegy százezres zsidóság, realitásból és félelemből beállt a proletárdiktatúra élcsapatába. Ezt a jobb-közép magyar közvélemény bűnnek minősíti, én előnyüknek tartom. A bolsevik évtizedeket annak köszönhetjük, hogy a magyar zsidóság adott realista színvonalat a társadalmi viselkedésünknek.

Nem csak a jelenlegi közép-jobb kormányzat, de a történészeink sem ismerik fel, hogy a másoknál sikeresebb csatlós sorsunkat két ténynek köszönhettük.

Egyrészt a bolsevik rendszer zsidó káderei sokkal inkább értelmiségiek voltak, mint a zsidóságuk szinte teljesen elvesztő csatlós országokban.

Másrészt a Szovjetunió reformista káderei a mezőgazdaság modernizációjával akartak kezdeni, és erre a feladatra Magyarországot tartották a leginkább alkalmasnak, és a reformot az agrárpolitikus Nagy Imrére bízták.

Sajnos a reformok moszkvai támogatói sem voltak elég erősek, a magyar közvélemény, de még a kommunista párt kádereinek többsége sem tudta felmérni, hogy hol van a mozgásszabadásunk határa. Ezért tört ki 1856-ban a forradalom, és két hét alatt messze átlépte a Moszkvában megengedett határokat. A szovjet hadsereg leverte a forradalmat.

Óriási szerencsénkre a szovjetvezetés elfogadta, hogy Kádár János legyen a diktatúra élén. Elképzelni sem tudom, mi lett volna, ha nem ő a hatalom első embere. Ezt azonban a rendszerváltás utáni halom képtelen tudomásul venni, és a jelentőségét értékelni.

A második világháború utáni Európa történelmét, mindenekelőtt a hidegháborút nem lehet megérteni, ha eltekintünk attól, hogy a megelőző száz évben, elsősorban a zsidóság páratan sikerének köszönhetően, felzárkózás folyt, ezer év óta először csökkent Európa keleti felének lemaradása. Ez az eredmény azonban megszűnt, visszaállt a polgárhiányosság állapota, mivel a zsidóságot kiirtották, illetve hagyták kivándorolni, a másik élenjáró etnikumot, a germánokat pedig kitelepítették. Ezért a térség motorját szinte felszámolták. Európa keleti felének a 20. században bekövetkezett legnagyobb hatású történelmi eseménye, a zsidó és a germán etnikum felszámolása volt. Ettől kezdve a Nyugathoz való felzárkózás motorja eltűnt. Közép- és Kelet Európa felzárkózása reménytelenné vált. Ez a legmarkánsabban Lengyelországban és a Kárpát Medencében jelentkezett. Ez a leginkább egyértelmű, ha e két térségnek az első világháború előtti és az 1990-es rendszerváltás utáni etnikai állapotát állítjuk egymással szembe.

A Szovjetunió szétesése után az általa felügyelt térség országai visszanyerték a szuverenitásukat, de ezek főleg etnikai okból képtelenek voltak élni a lehetőséggel.

A trianoni Magyarország ugyan harmad akkora területű egy nemzetiségű országgá változott, de a század közepére elvesztette zsidó és germán kisebbségét. Itt térek ki arra, hogy nemcsak a politika, és a történészek, de a magyar közvélemény is csak arról beszél, hogy elveszítettük azokat a területeket, ahol kisebbségben éltünk, pedig a nagy társadalmi változást az jelentette, hogy Trianon után a lakosság nyolctizede magyar etnikumú volt. A két legnagyobb kisebbség a germán és zsidó pedig előttünk járt. Egyetlen messze lemarad etnikumunk a lakosság egyetlen százalékát kitevő cigányság volt. A rendszerváltás utáni országban egyetlen százalékra zsugorodott mind a zsidóság, mind a germánság, ezzel szemben a legnagyobb etnikummá szaporodott a cigányság.

Még senki sem készített olyan mérleget, ami megmutatná, hogy az ország lakosságának etnikai változása mekkora veszteséget jelent az emberi vagyon értékében.

A rendszerváltást követő 25 év mérlegét tragikusnak tartom. Az arisztokráciától és az úri középosztálytól ugyan megszabadultunk, de ma a magyar társadalom kevésbé polgári, azaz nyugat-európai, mint száz évvel korábban volt.

A fentiekkel azt kívántam bizonyítani, hogy a történelem múltját és jövőjét nem a politikai események, hanem a társadalomhoz való igazítás alakítja.