Eurikai Egyesült Államok?

Kopátsy Sándor                EH                   2014-09-27

Eurikai Egyesült Államok?

A Heti Válasz a fenti kérdés alatt írja meg a véleményét az Európai Unió és az Egyesült Államok szabadkereskedelmi megállapodásáról, Facsinay Kinga nevével jegyezve. Az írás feletti képen, nem feltűnően: A rovat az MVM partner támogatásával jelenik meg. Ennek a támogatónak a kilétét ugyan nem ismerem, de gyanúsan megegyezik a kormány véleményével. Az Alkotmányra hivatkozik, no meg a kormány agrárpolitikájára. Azt most nem vitatom, hogy mit keres az Alkotmányunkban a biológiai forradalom eredményeinek elutasítása, mert a szabadkereskedelmi megállapodást azok a brüsszeli bürokraták kötik, akik sokkal fontosabb kérdésben is tájékozatlanok, mint az egyik kis tagország alkotmánya.

Az is kezdettől fogva nyilvánvaló, hogy a biológia tudományához sem konyítanak.

Nagyobb baj, hogy az EU vezetőinek fogalmuk sincs a világgazdaságot alakító erőkről.

A két világháború, és a több évtizedes hidegháború nem volt elég arra, hogy az Európáért aggódó politikusok megértsék, hogy Európa nem lehet történelmi főszereplő.

A két világháború megmutatta, hogy a demokrata Európa nem képes megvédeni önmagát. Az Egyesült Államok és az angol domíniumok nélkül mind a két háborút Németország nyerte volna meg.

A hidegháború pedig azt is megmutatta, hogy Európa még Oroszországgal szemben is gyengének bizonyult. Az Egyesült Államok csatlósává kellett válnia. Azt hittem, hogy Európa nyugati, demokrata fele végre tudomásul vette, hogy a súlypontja áttevődött az óceán túlsó partjára.

Ezzel szemben az európai Nyugat a Szovjetunió összeomlására azzal reagált, hogy végre szuperhatalommá szervezheti önmagát. Ezzel a céllal hozta létre az Európai Uniót. Erre a kontinens legerősebb országa, a még kettéosztott Német Szövetségi Köztársaság megnyerte, lefizette szövetségesének, és csendes társának Franciaországot. Nagy Britanniát ugyan nem hagyták ki, de igazán be sem vonták. Nem tetszett a németeknek és a franciáknak, hogy ez a volt világbirodalom az Egyesült Államokkal megkülönböztetett viszonyt ápol, és továbbra is eljátszik a gondolattal, hogy a domíniumaival megkülönböztetett közösséget alkot.

Az EU, és a két főkolompos, Németország és Franciaország még Törökország, és Ukrajna tagságával is kacérkodik, hogy nagyobb fiúnak érezhesse magát, mint az Egyesült Államok. Képtelenek tudomásul venni, hogy a már gazdag protestáns államok közössége létszámra sokkal kisebb közössége minden tekintetben erősebb lenne, mint a jelenlegi kulturálisan, gazdasági tekintetben heterogén 28 tagállamú EU. Az idézett írás is elismeri, hogy a szabadkereskedelmi megállapodás esetén az Egyesült Államok lényegében a közösség 29. tagjává válna. Csak azt nem teszi hozzá, hogy az Egyesült Államok új tagsága önmagában szinte minden tekintetben nagyobb, mint a jelenlegi 28 együtt.

A szerző szerint a szabadkereskedelmi megállapodás „az utóbbi évtized legjelentősebb világgazdasági kezdeményezése”.

Az európai és a tengerentúli Nyugat egyesülését azonban Európa két és félezer éves történelme legfontosabb eseményének kellene tekinteni. Ha ezzel Facsinay Kinga is tisztában volna, az általa felvetett aggályok a bolhacsípés rangját sem érnék el.

A 20. század eseményei azt igazolták, hogy Európa nyugati fele elvesztette az ipari forradalmat követő kétszáz évben játszott vezető szerepét. A tudományos és technikai forradalom hatására, a puritán nyugat-európai államok felértékelődtek, a latinok, és még inkább az ortodoxok leértékelődtek. A puritánok között a két nagyot, Nagy Britanniát és Németországot a hat kicsi, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia, megelőzte. Az ezer éves európai nagyhatalom, a latin Franciaország pedig még hátrább került. Ugyanakkor a négy tengerentúli puritán ország a gyarmattartók fölé emelkedett. Ezzel a puritán Nyugat nagyobb, fejlettebb, erősebb fele a tengerentúlra került. Ezt a tényt azonban a volt európai nagyhatalmak nem hajlandók tudomásul venni. Úgy akarnak a minden tekintetben szuperhatalommal, az Egyesült Államokkal egyenrangúnak lenne, hogy közösséget hoztak létre a puritánok sebességével tartani képtelen latin és ortodox keresztény államokkal. Az egyértelmű tapasztaltok ellenére, elsősorban Németország és Franciaország nem hajlandó tudomásul venni, hogy ezekkel közösségben nem erősebbek, hanem gyengébbek lettek. Most már ott tartanak, hogy nemcsak a balkéni államokat, de Ukrajnát is, maguk között szeretnék látni.

Az EU jelenlegi tagsága az elmúlt húsz évben fele olyan gyorsan növekedett, mint a négy tengerentúli angolszász ország, és negyed olyan gyorsan, mint a távol-keleti demokráciák, és az utóbbi harminc évben az EU lakosságánál négyszer népesebb Kína. Az EU 28 tagállama eleve minden tekintetben heterogén volt, de a tagságuk során ez csak tovább növekedett. A latinok, és még inkább az ortodoxok lemaradása nem csökkent, hanem nőtt.

Bebizonyosodott, hogy az áruk vámmentességénél szorosabb hatékony közösségben csak az azonos kultúrájú, és azonos fejlettségű országok működhetnek hatékonyan. Az ennél szorosabb közösség nem csökkenti, hanem növeli a különbségeket.

Az EU brüsszeli vezetésébe összegyűjtött kiskaliberű bürokratáknak fogalmuk sincs arról, hogy közös pénzügyi politikájuk, közös költségvetési hiányuk, azonos inflációjuk csak közös kultúrájú, és azonos fejlettségű államoknak lehet.

A közös munkaerőpiaca csak olyan államoknak lehet, amelyek bérszínvonala között néhánytíz százaléknál nem nagyobb a bérszínvonalak közti különbség. Nagyobb különbség esetén a kevésbé fejlett elveszíti a munkaerejének javát, a fejleteket pedig ellepi a használhatatlan minőségű munkaerő.

Az elmúlt ötven év bebizonyította, hogy a század második felére a Távol-Kelet visszanyeri évezredeken keresztül tartott, vezető pozícióját, és vele csak a puritán Nyugat lehet versenyképes. Ennek a versenyképes Nyugatnak azonban a nagyobb, erősebb, dinamikusabban növekvő fele Észak-Amerikában és Óceániában lesz. Ennek a négy puritán, angolszász országnak van még jelentős élettere, ezek rendelkeznek erőforrásokkal, a leginkább befogadó képesek. Aki ezek nélkül akarja a Nyugatot a Távol-Kelettel versenyképessé építeni, ostoba.

Az EU számára a jelen helyzetben csak az kívánkozik, hogy háromszintűvé szervezi magát. A puritánokat, és a latinokat a tengeren túli tagokkal közös szinten szervezik. Az ortodox keresztény tagokat pedig Oroszországra bízzák.

Csak a puritánok szintje lehet szoros közösség, amiben nemcsak az áruk, de a munkaerő és a tőke is szabadon áramolhat, sőt közös pénzük is legyen.

Az EU brüsszeli vezetésébe összegyűjtött kiskaliberű bürokratáknak fogalmuk sincs arról, hogy közös pénzügyi politikájuk, közös költségvetési hiányuk, azonos inflációjuk csak közös kultúrájú, és azonos fejlettségű államoknak lehet.

Az EU agrárpolitikája

Európa jelenkori történetének legnagyobb gazdaságpolitikai ostobasága az volt, hogy mezőgazdaság támogatására fordította a forrásainak kétharmadát. Ennek az ostobaságnak a két legjelentősebb német és francia politikus, Audenauer és de Gaulle volt. Mindketten csak azt látták, hogy a főtámogatójuk a parasztság volt. Azoknak akartak a kedvükben járni. Audenauer azt is felismerte, hogy az agrártámogatással lehet a legjobban megvásárolni a franciák hűségét. A háborús élelmiszerhiány tapasztalata arra tanította őket, hogy elsődleges feladat a lakosság élelmezése. Arról fogalmuk sem volt, hogy közben az agrártechnikai forradalom tizedére csökkentette a mezőgazdaság munkaerő igényét, hogy még az ő iparosodott országukban is többször annyian élnek a mezőgazdaságból, mint amennyire modernizálás estén szükség lesz. Az Európai Unió többi országában pedig még az övékénél is többen maradtak parasztok. Ezzel szemben az Egyesült Államokban már a felsőigénynél is többet termel a munkaerő 3 százaléka.

Még nem akadt senki, aki megmutatta volna, hogy mennyit vesztett Nyugat-Európa azzal, hogy a mezőgazdaság támogatására dobta ki a sok pénzt, mennyivel előbbre lenne a közösség, ha ezt a pénzt a tudomány, az oktatás és az infrastruktúra fejlesztésére fordítja.

A mezőgazdaság állami támogatása azonban nemcsak az EU bűne volt, hanem a legokosabbak is ezt követték. A legnagyobb dotációt a japán mezőgazdaság kapta és kapja. Hatod áron megvehetné a rizst a világpiacon. Ennek ellenére ez az ország állt a leggyorsabban talpra. Az első gazdasági csoda a japán volt.

Norvégia a második az agrártámogatások sorrendjében. Ennek ellenére a világ leggazdagabb országa, és neki van a legnagyobb egy lakosra jutó megtakarítása.

Az agrárágazatban a legsikeresebb ország az Egyesült Államok. Ott is magas a mezőgazdaság támogatása. De csak a fele annak, amit az EU kiosztogat, és közel háromszor akkora az egy lakosra jutó jövedelme.

Azt sem merte leírni senki, hogy mennyivel olcsóbban táplálkozhatott volna a lakosság az EU 28 országában, vámmentes az Egyesült Államok és az EU között a mezőgazdasági termékek forgalma. Ettől félnek a parasztok, annál inkább, minél többen vannak. Vagyis, minél szegényebbek.

Az agrárlobby azzal védi az érdekét, hogy az európai élelmiszer ugyan drága, de egészséges. Az EU számára az ember az első. Ebben visszacseng, mint mondtak a magyarok, amikor megjelent a battériában tartott bábolnai csirke. Az nemcsak rosszabb, de egészségtelenebb is. A baromfitartás forradalmának köszönhetően, ma háromszor annyi csirkét eszünk, harmad olyan áron.

Nem hagyhatom ki a magyarországi összevetést. A rendszerváltás előtti időkben a legprogresszívebb ágazat a mezőgazdaság volt. A rendszerváltás óta a legkonzervatívabb lett. A Minisztérium a tudományos újtól való irtózás vára lett.

Örömmel olvastam, hogy elkészítették a kereskedelmi korlátok lebontásával járóváltozás mérlegét. Eszerint minden háztartás a nagyobb liberalizálással évi 545 eurót nyerne az EU-bsn, és 655 eurót az Egyesült Államokban. Ez a jövedelmükhöz viszonyítva közel azonos arányt jelent.

„Ez esetben Európa arra kényszerülhet, hogy beengedje piacára az amerikai génmódosított élelmiszereket, és felgyorsítsa a génmódosított növények engedélyezését…” Ez csak egy pihentagyú újságírónak lehet érve. Még nem találkoztam olyan diplomatacsaláddal, tudóssal, diákkal, akik nem vállalták az amerikai megbízatást, mert ott kénytelenek lesznek az egészségükre ártalmas ételeket fogyasztani.

„… van, aki a Coca-Colától a chipsen, a lejárt szavatosságú kekszen át a csokoládéig belekever mindenféle élelmiszer hulladékot a disznók takarmányába.” Ettől az ostobaságtól eldőltem. Életem legszebb emlékei közé soroltam a csodálatos disznóvágásokat, és most kiderül, hogy akkor nem vágtak olyan disznót, ami nem a konyhai hulladékon, a moslékon hízott. Én pedig az ilyen disznó húsát jóízűen megettem. Azt is elárulom, hogy a legjobban a kacsapecsenyét szeretem, pedig tudom, hogy milyen táplálékon nő fel a parasztházak udvarain.

Ha hitelt adnák Facsinay Kinga óvó figyelmeztetésének, megnyugtatna az utolsó mondata. „Ez után a megállapodást jóvá kell hagynia az Európai Parlamentnek és az összes tagállamnak, illetve az amerikai kongresszusnak.”

Én, naivul eddig abban a hitben éltem, hogy megérthetem, hogy az Egyesült Államok tagja lesz az Európai Uniónak, illetve az Európai Unió lesz tagja az Egyesült Államoknak.

Most kijózanítottak. Talán az unokáim megérhetik.