Eltévedt a magyar értelmiség

Kopátsy Sándor                  PP                  2014-10-13

Eltévedt a magyar értelmiség

A választás előtti szombaton két olyan élményem volt, ami erre az írásra késztett.

Reggel a Népszabadságban olvastam Lengyel László: Tudom, hogy csatára készülsz uram… címmel megjelent írását. Este pedig azokkal a pénzügyminisztériumi kollégákkal ünnepeltünk, akik negyven évvel korábban a legértékesebbnek tartottam, és még élő kollégáim közé tartoztak. Mindkét alkalommal azt kellett éreznem, hogy nem ebben az országban élnek. Nincsenek tisztában azzal, hogy az országunknak ezer év óta legnépszerűbb vezetése van. Ez másnap, ebben az évben harmadszor, demokratikus választáson bebizonyosodott.

Előbb azt kell bizonyítani, hogy az országunknak ezer éves történetében még nem volt ennél jobban támogatott politikai vezetése. A kormányok politikai elfogadottsága csak az óta mérhető, mióta általános és titkos választójogú választáson több párt közül lehet szabadon, titkosan választani.

A két háború között csak a városokban volt titkos szavazás, a választási jog pedig szűkre volt korlátozva.

1945 után ugyan általános és titkos volt a választás, de az országnak nem volt szuverenitása, majd néhány év után egyetlen, a megszállóknak tetsző párt indult a választáson. Tehát nem lehetett választani.

Demokratikus választások csak 1990 óta vannak. Vagyis csak az óta beszélhetünk a nép által választott kormányzásról. 2010-előtt csak egyszer fordult elő, 1994-ben, hogy egyetlen párt, az MSZP szerzett abszolút többséget a törvényhozásban. Ehhez azonban, a választási törvényünk jóvoltából, a körzetek négyötödét kellett megnyerni, de azzal sem lehetett fontos törvényeket módosítani. Ehhez ugyanis a körzetek 98 százalékának megnyerése volt szükséges.

Az Antall-Tölgyessy Paktumban rögzített választási törvény, tudtommal a világon valaha előfordultak közül, a legliberálisabb volt. Liberálisnak az olyan választási törvényt nevezem, amelyik maximális lehetőséget biztosít arra, hogy egyetlen párt ne szerezhessen akkora többséget, amit az alkotmány a fontos törvények meghozatalához megkövetel. Ezzel a liberálisnak egyáltalán nem mondható magyar társadalomnak volt a legliberálisabb választási törvénye. (Csak megjegyzem, hogy ebben a tekintetben a legkevésbé liberális alkotmánya az Egyesült Államoknak van.)

Az SZDSZ és az MSZP liberális szárnya, a még liberális Fidesz parlamenti képviselte Európában példátlan erejű liberális jelenlétet biztosított a törvényhozásban. Ehhez járult, hogy a miniszterelnök a liberálisok kegyéből lehetett a középé-jobb Demokrata Fórum elnöke, tehát le volt nekik kötelezve. Azt, hogy a liberálisoknak ilyen erejük van, egy a liberalizmust elutasító, közép-jobb magyar társadalomban, csak Orbán Viktor ismerte fel, és gyorsan elindult abban az irányban, hogy a kis, liberális Fideszből középé-jobb néppártot szervezzen, és elfoglalja a halálraítélt Demokrata Forum terepét.

Ez annyira sikerült, hogy a harmadik választásból mér a legerősebb pártként került ki.

A kádereinek nagy többségét már elvesztő Forum elnöke, Dávid Ibolya nem ismerte fel, hogy a Fideszt kellett volna koalíciós partnerként támogatni, és akkor életképes, a hatalmát megtartó közép-jobb párt maradhat. E helyett a liberálisok szövetségét kereste. Még nem írta le senki, hogy mi lehetett volna, ha a Demokrata Forum vállalja a Fidesszel történő szövetséget. Akkor Orbán nem szorul a KDNP-re. Ez nemcsak az országnak, de a Forumnak is jobb megoldás lett volna. A 2002-es választás után a Fidesz-Forum kormányon marad.

Azt megértem, hogy Dávid Ibolya joggal érezte a veszélyt, hogy a Forum számára ez a statiszta szerepét jelenti. De azt látnia kellett volna, hogy egyrészt a Forum nem a KDNP tehát annál nagyobb szerepe lehetett volna, másrészt a statisztaszerep is több mint a megszűnés.

2002-2010 között visszaállt a liberálisok uralma. Ez annyira deformált liberális politikát jelentett, amint a liberalizmus hiányos magyar társadalom egyre kevésbé viselt el. Az MSZP is liberális párttá alakult át, és rálépett arra az útra, amin máig is halad. Cserbenhagyta a munkások érdekképviseletét, és liberális párttá alakult át. A párt néhány hónap után feladta a saját miniszterelnökét, és a liberális Gyurcsány Ferencet ültette a kormány, majd rövidesen a párt élére.

Az MSZP az óta elszenvedett vereségei magyarázatával máig nem nézett szembe. Pedig egyszerű az úttévesztés magyarázata. A saját liberálisai javaslatára menesztette a SZDSZ-nek nem tetsző Medgyessyt. Utódjául az Elnökség a baloldali frakciójukat is vezető Kiss Pétert javasolta. Amikor néhány liberális megyei titkár ügyeskedése után nem az erre alkalmas Kiss Péter, hanem a liberális Gyurcsány lett a miniszterelnök, és gyorsan a párt elnöke is. Az elnökség tagjai pedig tudomásul vették, hogy az ő javaslatukat elutasították.

A 2006-os önkormányzati választáson már világossá vált, hogy a választók nagy többsége meg akar szabadulni a liberálisok uralmától. Ez azt jelezte, hogy a liberalizmust óvatosabban kellene adagolni. Az MSZP liberális vezetői azonban az ellenkező irányba mentek.

2010-ben a közép-jobb Fidesz megnyerte a választóin körzetek 99 százalékát, ezzel az elképzelhetetlen kétharmados törvényhozási többséget. Ehhez hasonló győzelmet a demokráciák történelme nem ismer. Véleményem szerint a jövőben sem fog senki ilyent elérni.

2010 után a Fidesz úgy módosította a választási törvényt, hogy a kétharmados többséghez már elég a körzetek 90 százalékának a megnyerése. Még ez is olyan küszöb, amint még egyetlen demokráciában sem értek el.

2014-ben azonban a Fidesz ezt a csodát is elérte. Azonban ehhez kellett a baloldal silány, sokkal inkább liberális, mint baloldali stratégiája. A Fidesz kétharmados többsége nemcsak megmaradt, de a szoclib erőkkel szemben négyötödös fölénye lett. Az MSZP választóinak jelentős baloldali hányada megundorodva a liberális politikától, átállt a szélsőjobb támogatására. Ezzel tovább növelve a Fidesz erejét a szoclib erőkkel szemben.

Mindezeket látva, biztos voltam a Fidesz vasárnapi győzelmében.

Lengyel László szombati írása azonban arról győzött meg, hogy nem tanult az Együtt választási vereségéből. Befolyását elveszti minden olyan értelmiségi, aki elve lehetetlen célok szolgálatába áll. Márpedig ő, és az intézete arra tett fel mindent, hogy Bajnai az egyetlen alkalmas ellenzéki miniszterlepők jelölt. Ebben nem az volt a katasztrofális hiba, hogy Bajnai erre nem lett volna alkalmas, hanem az, hogy ennek semmi esélye sem volt. Az Együtt ereje ugyanis nagyon kevés volt ahhoz, hogy a sokkal erősebb MSZP elfogadja. Bajnai számára a legnagyobb reális cél  csak az lehetett volna, ha ő lesz a gazdasági tárcákat összefogó népgazdasági miniszter. Ez ellen sem az MSZP-nek, sem a DC-nek nem lett volna kifogása.

De a legnagyobb hiba az volt, hogy a Fidesz legyőzhetőségében hitek. Ennek esélye ugyanis nulla volt. Meg kellett volna elégedni a bekövetkezettnél kisebb vereséggel.

Az értelmiség feladata a realitások között választani. Sajnos, a magyar értelmiség a rendszerváltás után olyan hitben ringatta magát, ami a liberalizmusban szegény magyar társadalomban irreális volt. Ahogyan ez kiderült, és még annyi liberalizmus sem maradt, aminek van realitása. Erre az értelmiség többsége irreális követelményeket támasztva ellenzékbe vonult. Nem vette tudomásul, hogy hol él.

Már a rendszerváltás is a liberálisok győzelmével kezdődött. A Lakiteleken megalakult, közép-jobb Demokrata Fórumot túlságosan jobboldalinak, sőt antiszemitának is tartották. Az állampártban és az SZDSZ-ben lévő liberális erőknek sikerült a tapasztalatlan Demokrata Forum élére ültetni a Kisgazdapártban nem fogadott Antall Józsefet. Neki pedig sikerült a közép-jobb Forumot az úri középosztály konzervatív politikai, és liberális gazdaságpolitikai párttá deformálni. Mivel az úri középosztály már kihalt, a Forumra is kihalás várt. A fennmaradásának utolsó esélye az volt, hogy 2002-ben a Fidesszel szövetkezik kormányalakításra.

2006-ra egyértelművé vált, hogy a magyar választók számára a liberális baloldal elviselhetetlen.

A 2010-es választás után a liberális SZDSZ megszűnt, az MSZP pedig elvesztette baloldali választóinak támogatását.

Így lett a közép-jobb Fidesz Európa demokrata országai között a legjobban támogatott párt.

Aki nem látta szombaton a vasárnapi eredményt, vak, aki meg látta, az nem kezelheti természetellenes állapotnak a Fidesz uralmát.

Lengyel László egy nappal a választási eredmény előtt írása első harmadában azt bizonyítja, hogy a jelenlegi politikai állapoltunk természetellenes deformáció. Méghozzá olyan stílusban, ami garanciát jelent arra, hogy ne lehet hatása a belátható jövőben.

Az írásának a középső harmada a 150 éve kötött kiegyezéssel foglalkozik. Azt ugyan elfelejti, hogy a kiegyezés bölcs kompromisszum volt a császárral, de eleve megfeledkezett arról, hogy a császár megnyerésénél is fontosabb lett volna a kisebbségekkel békét kötni. Ez nemcsak elengedhetetlen, de a császárnak is tetsző lett volna.

Azt vagy nem tudták, vagy tudták, csak el kellett felejteni, hogy nemcsak a magyar hatalmi elit, de a közvélemény sem fogadná el a lenézett etnikumok egyenrangúságát. Lengyel is elfelejti, hogy a kisebbségi jogok megadásáról nemcsak a hatalmi elit, de a magyar közvélemény sem akar hallani. A közép-jobb magyar társadalom számára elfogadhatatlan volt a kisebbségek egyenjogúsága. Ezt Deák Ferencnél talán senki sem élte meg jobban. Ő jó harminc évvel korábban, mint Zala megye újonc követe, lelkesen vitt az országgyűlés elé egy javaslatot arról, hogy a jobbágy is, ha van rá pénze, vásárolhasson ingatlant. Ezt a javaslatát csak úgy fogadta el a diéta, hogy betoldott egy mondatot: „Ha tud magyarul.” Így aztán a törvényhozás mindkét háza elfogadta. Deák tehát 1867-ben is tudta, hogy meddig lehet elmenni. Csak azt nem tudta, hogy a kiegyezés előkészítői hamarosan a politikai lomtárba kerülnek. Hamar a konzervatív, erőszakosan magyarosítani akaró, a 30 millió magyar országáról álmodozó főurak kezébe kerül a tényleges hatalom. Bibó és Erdei joggal látták, hogy a kiegyezéssel szabadkeze kapott a nacionalizmus, és szükségszerűen zsákutcába, végül Trianonhoz vezetett.

Ennek a harmadnak a célját nem ismerem.

A harmadik harmadban az írás azt vetíti fel, milyen sors vár Orbánra: a Berlusconié. Azon ne csodálkozzon, hogy amíg Orbán lesz a magyar történelem legnépszerűbb kormányfője, vagy államfője, nemcsak neki, de akiket ő támogat, nem teremhet politikai babér.

Este pedig azokkal a régi pénzügyes kollégákkal voltam együtt, akik ugyancsak kétségbeejtőnek látják a Fidesz uralmát, akik számára nem demokrácia az, ami a nagy többséget képviseli, ahol a választók akaratából egyetlen párt kapott meg minden hatalmat.

Másnap a választáson bebizonyosodott, hogy a magyar választók továbbra is kiszorítják a szoclib pártokat a hatalomból. A Fidesz minden megye és a főváros törvényhozásában többségbe került. Ilyen önkormányzati győzelmet sem ismer a demokráciák történelme. Ráadásul ez a harmadik elseprő győzelem ebben az évben.

Az elseprő győzelem nemcsak a Fidesz érdeme, hanem a baloldal bűne is. Eladta magát a liberálisoknak. Márpedig a magyar társadalom nagy többsége számára a liberális politika sokkal inkább taszító, mint vonzó.

A magyar társadalom súlypontja a nyugat-európai középénél jobbra van. Ezért ebben az országban annak a pártnak van a legnagyobb esélye a győzelemre, amelyik nyugat-európai középnél jobbra van.

A második párt az lehet, amelyik közép-bal, a rendszerváltás során a viszonylag vesztesek érdekeit védi. Ezek a rendszerváltást követő liberális politika következtében sokan vannak. A baloldali pártnak vigyáznia kell arra, nehogy liberálisnak tartsák.

Az is természetes, hogy a parlamenti küszöb közelében legyen egy liberális, és egy szélsőjobb párt is. A liberális párt pedig csak addig hasznos, amíg nem jut hatalomhoz. A szélső-jobb azért nem veszélyes, mert, van erős közép-jobb párt, ráadásul a mai Európában nincs nemzetközi elfogadása.