AZ ÉN KÖZGAZDASÁGTANOM

Kopátsy Sándor                  EE                  2014-10-01

AZ ÉN KÖZGAZDASÁGTANOM

I.

Az osztálytársadalmak alépítménye a túlnépesedés

A természeti környezet szerepe

Marx ugyan felismerte, hogy a társadalmi viszonyok az akaratunktól függetlenek, azokat a társadalom életfeltételeinek az adottságai determinálják. Ezt a társadalom alépítményének nevezte. Azzal már alig foglalkozott, hogy mi a társadalmak alépítménye. Hiányos marxista ismereteimből csak arra emlékszem, hogy a természeti környezet szerepét azzal intézte el, hogy a termékeny trópusi viszonyok kedvezőtlenül hatottak a fejlődésre. De ennek bizonyítását is elintézte azzal, hogy ahol könnyen talált táplálékot a gyűjtögető ember, ott viszonylag probléma mentes volt az élete. Mivel nem volt kényszer új megoldások keresésére, kényszer a változtatásra, ezrét nem is volt fejlődés. Arra már ki sem tért, hogy ennek valóban ez lett volna az elsődleges oka.

Az, a tény, hogy az ember a trópusokon könnyen talált táplálékot, nem kellett a hideg ellen védekezni, még messze nem azt jelentette, hogy ott könnyebb volt megélni. A könnyebben élés legjobb mutatói, a várható életkor, a testmagasság egyáltalán nem azt jelezte, hogy a trópusok gazdag vegetációja könnyebb életet jelentett. A buja trópusokon ugyan nagyobb az ott élő fajok számára, ami könnyebb táplálékszerzést jelentett. Az fel sem merült, hogy ahol látszólag könnyebben élt az ember, ott könnyebben éltek az ellenségei is.

A közvélemény a búja trópusi környezetben csak az emberre is veszélyes ragadozókra gondol. Ezek is nagyobb veszélyt jelentettek, de a legveszélyesebbek a kórokozók, a vírusok, a bacilusok, a járványokat terjesztő, vérszívó rovarok voltak. Véleményem szerint, ezekhez képest az emberevő ragadozók elhanyagolható halálokozók voltak. A gyűjtögető társadalmakban is a nagy többség azért halt meg, mert az ember egészségelleni védekező képessége gyenge volt. Márpedig a trópusokon ez volt a legnagyobb halálok.

Fajuk története tele van a jobb életkörülményeket teremtő sikerekkel, de szinte a jelenkorig alig valami történt az élet védelme, meghosszabbítása érdekében. Már ezen is érdemes volna elgondolkodni, hogy miért fordított az ember sokkal nagyobb figyelmet a minél jobb, mint a minél hosszabb életre. Az ember miért olyan faj, amelyik fiatalon és egészségesen nem értékeli az élet biztonságát, hanem az életét is kockáztatja a jobban élés érdekében. Erre csak az lehet a magyarázat, hogy a fajunkat nem fenyegette a kihalás, de még a kívánatosnál alacsonyabb létszám veszélye.

A jelenkor azt bizonyítja, hogy az ember biológiailag mintegy háromszor hosszabb életre képes, mint amennyi a gyűjtögető társadalomban a várható életkora volt.

Még a demográfusok is keveset foglalkoznak a várható életkor alakulásával, pedig kevés adat mond annyit a társadalmi fejlődésünkről, mint a várható életkoré.

Előre bocsátva, nem vagyok e téma szakembere. Ennek ellenére a becsléseim így is jó irányban mutatnak. A gyűjtögető társadalmakban a várható életkora valahol a húszas évek első felében lehetett. Ez is bőven elég volt ahhoz, hogy létszámát nemcsak tartani tudta, de a föld szinte minden természeti környezetében nagyon gyorsan berendezkedett. Minden fajnak a várható átlagos életkora a létszámuk újratermeléséből számítható ki. Mindenfajnak annyi az átlagos várható életkora, amennyi a létszámának tartását biztosítja. Ez csak az utóbbi mintegy hatezer évben torzult azzal, hogy a nagyon elszaporodott ember a fajokat pusztító, és fajokat szaporító lett. Az ember számos fajt kipusztított, sokkal kisebb létszámra csökkentett, ugyanakkor számos háziállat létszámát a vadon élő elődeinek sokszorosára növelt.

Mivel az ember olyan szapora, hogy a létszámának tartásához elegendő, ha a potenciális élethosszánál sokkal rövidebb életet él, a halál ellen nem is fejlesztette védekező képességét. A várható élet hossza nem azért nőtt meg, mert fejlettebb lett az egészségvédelem, hanem azért, mert jobbak lettek az életfeltételek. Biztosabb a rendszeres táplálkozás, jobb a lakás. Az ember teremtett a maga számára minden természeti környezetnél jobb környezetet.

Visszatérve a természeti környezetre.

Azt a tények bizonyítják, hogy az ember nem a meleg, egyenlítő közeli Dél-Afrikában érezte a legjobban magát.

- A legjobb bizonyíték a tény, hogy fajunk szülőföldjéről más, egyre jobban eltérő természeti környezetekbe vándorolt.

- Az első két állat, a kutya és a rénszarvas domesztikációja a sarkkör térségében, a tundrán történt.

- Az első haszonnövények a magas hegyek völgyeiben, illetve a csapadékszegény síkságokon jelentek meg.

- Az első magas-kultúrák ott alakultak ki, ahol enyhe volt a tél, és a folyamok síkságai önözhetővé tehetők voltak, és volt erős, a talajművelésre és teherszállításra alkalmas domesztikálható állat.

- Az elmúlt ezer év sikerei, a természetes csapadékra épülő földművelés, az óceánok meghódítása, az ipari forradalom, a második agrártechnikai forradalom, végül a tudományos és technikai forradalom a négy évszakos mérsékelt éghajlaton történek.

A négy évszakos éghajlat

A fenti kérdésekről már sokszor írtam, a négy évszakos klímáról azonban nem is hallottam, pedig a felismerésem jelentősnek tartom.

Az elemi iskola első két osztályát falusi gyermekként éltem meg. Minél öregebb lettem, annál jobban felértékelődött bennem az a két év. Azt azonban, hogy miért, csak 90 évesen értettem meg.

Társadalomtudósként korán felismertem, hogy a sokféle környezetben megforduló emberek rugalmasabbak, másokat jobban megértők lettek. A távolsági kereskedőket a társadalom élcsapatának tartottam. A nomád és a tengerjáró népeket pedig azért értékeltem, mert megtanulták a sokféle környezethez való alkalmazkodást.

Arra azonban csak néhány éve döbbentem rá, hogy a magyar falvak parasztságának évente négy évszakhoz kellett igazodni. A négy évszak nemcsak négy klímát jelentett, hanem négy eltérő életmódot is. Mások voltak a feladatok, az étkezés, más a munkamegosztás. Akinek évente négyszer kellett a természeti környezetéhez igazodni, más volt, mint azok a városi emberek, akinek a munkájuk nem függött az északoktól.

Ma már a négy évszakkal magyarázom az utóbbi ezer év történelmét. De nagyon fontosnak tartom, hogy a gyerekek minél több életformával találkozzanak, kerüljenek bölcsödébe, járjanak óvodába, kerékpározzák be a környéket, lássanak pusztát, falut, várost, utazzanak idegen országba.

Fogazásgátlás

A termelésre való áttéréssel azonban olyan mértékben megjavultak az életfeltételek, hogy a várható életkora néhány évvel megnőtt. Ez a néhány év is olyan mértékben megnövelte a szaporaságát, amit nem lehetett elviselni. Az elviselhetetlen népszaporulatot a társadalomnak magának kellett levezetni. Ezt csak a halálozás fokozásával lehetett megoldani.

Ha maga az ember nem válik halálokozóvá, akkor a születések, és a halálozások létszámtartó egyensúlya valahol a húszas évek első felében lévő átlagos élethossz mellett van. Ha ennél hosszabb az átlagos élettartam, az emberek száma elviselhetetlen gyorsan növekszik.

Nagyon kíváncsi lennék egy olyan grafikonra, ami megmutatja, hogyan növekedik a népesség a várható életkor függvényében, ahol nincs mód a normális fogazásmentes szexuális életre. Tudom, hogy nem volna egyszerű az ilyen grafikon elkészítése, mert a várható életkor növekedése olyan életmódot jelent, amiben mind a nők, mind a férfiak termékenysége is növekszik, de ugyanakkor, bizonyos határon túl növekszik a már nem termékeny nők és férfiak aránya is. Ezek azonban már csak a jelenkor problémái. Fajunk életében eltelt mintegy százezer évnek csak az utóbbi egy tízezred részében lett megoldva a fogamzásgátlás, és nőtt jelentőssé a már nem termékeny korúak aránya.

A napokban volt az öregek napja. Ennek okán három adat ragadt meg bennem.

- A lakosság átlagos életkora, a várható életkor és a 60 év felettiek aránya egyaránt a legmagasabb Norvégiában. Abban az országban, amelyik az ENSZ három mutatós rangsorában is a legfejlettebb ország. Vagyis ezek a mutatók is jól mérik a jelenkori társadalmak fejlettségét.

- 2012-ben 809 millióan, az emberiség 11 százaléka volt 60 év feletti. 2030-ban, várhatóan 1.375 millióan, a lakosság 16 százaléka, 2050-ben pedig 2031 millióan 22 százalék lesz az öregek aránya.

- A fejlett nyugat-európai országokban a leggyorsabban a nagyon öregek, a 100 évnél is továbbélők aránya növekszik. Ennek megélése ma százszor nagyobb valószínűségű, mint száz éve volt.

Sem a politikusok, sem a társadalomtudósok nem veszik tudomásul, hogy a fejük 38 év alatt többet öregszik, mint előtte százezer év alatt. Még megdöbbentőbb volna, ha az öregek arányváltozását 1812-től mutatnánk meg.

Ami meglepő, hogy a közvéleménynek fogalma sincs arról, hogy a saját országában mikor, mennyi volt a várható életkor, vagy a 60 évnél idősebbek aránya. Amatőr történészként, a nagyon sok nem tanított történelmi ismeret között ezt is fontosabbnak tartom, mint sok, a királyok személyével foglalkozó adatot.

A fajuk létszámát érintő változások nemcsak Marxot nem érdekelték, de a jelkor politikai prófétáit sem, pedig minden fajnak, az embernek a sorsát sem lehet megérteni, ha nem tekintjük elsőrendű tényezőnek a létszáma alakulását.

Ezért is tekintettem a népesedést eleve fontos témának. Ez a tanulmány is ennek a kérdésnek a fő motiválója.

Azt, hogy az osztálytársadalmak fontos alépítménye a túlnépesedés, hamar megéreztem, de csak jó ötven évvel később jutottam odáig, hogy nemcsak fontos, hanem az elmúlt hatezer év minden osztálytársadalmát meghatározó egyetlen közös eleme. Tehát, minden osztálytársadalom azonos alépítménye, a túl-népesdés megfékezése.

Ez alól egyetlen kivétel a rabszolgatartó társadalom, ami akkor jön létre, amikor valamilyen okból annyira megugrik a halálozás, hogy munkaerőhiány lép fel. Erre három példát ismerek.

- Az időszámításunk előtti 7.-5. században a görög gabonatermő gyarmatokon a malária szinte kipusztítja a lakosságot. Azt az Afrikából importált tórabszolgákkal próbálják pótolni.

- Az időszámításunk előtti és utáni néhány században a Közel-Keletről behozott járványok kipusztítják a mediterrán térségben a városok lakosságát. Ezt is a hadjáratok során szerzett rabszolgákkal akarják pótolni.

- A 17.-19. században, Amerikában a bevitt járványok kipusztítják az elve gyér őslakosságot, és a jövedelmező vállalkozásként működő ültetvényeken munkaerőhiány lépett fel. Ezt Afrikából elrabolt rabszolgákkal pótolják.

Egyik esetben sem indokolt rabszolgatartó társadalomról beszélni. Az első két esetben városi polgárok társadalma működött. A görög, illetve a római polgárok voltak az uralkodó osztály. Az amerikai ültevényeken és a szolgáltatásokban a munkaerő jelentős hányada, de nem a többsége ugyan rabszolga volt, az uralkodó osztály pedig tőkésekből és gyarmattartó birodalom megbízott tisztviselőiből állt.

Az is probléma, hogy a társadalomtudomány még mindig a világtörténelmet nagyon a közel-keleti és európai térségre koncentrálja. A sokkal jelentősebb távol-keleti és dél-ázsiai történelmet figyelmen kívül hagyja, pedig azok ismerete nélkül a mezopotámiai és az egyiptomi társadalom is nehezen érthető meg.

A kínai társadalom történetét csak Fukujama műve alapján ismerem. Abban a császár hatalma ugyan korlátlan volt, de a birodalom működését mandarinok biztosították. Akik a császár rabszolgái voltak, akinek, amíg bírták a császár bizalmát, lefelé korlátlan hatalmuk, és mesés jövedelmük volt. Ezt a társadalmat joggal lehetne az isteni császár rabszolgáinak birodalmának tekinteni. Ugyanakkor a jövedelmek főforrása a földhasználat után fizetett adó azt jelentette, hogy feudális társadalom volt. A megtermelt jövedelem négyötöde a mezőgazdaságból származott. Ez volt a fő forrása a hadsereg és a tisztviselői kar fenntartásának, az óriási építkezéseknek, a kincsképzésnek. Ezek magas hányada arra utalt, hogy óriási volt a munkaerő felesleg.

Ha a kínai és az egyiptomi ókori társadalmakat összevetjük, párhuzamosságot találunk. Azzal a formai különbéggel, hogy a fáraók korlátlan hatalmának megvalósítói nem mandarinok, hanem papok voltak, de ugyanúgy felfelé rabszolgák, lefelé korlátlan hatalmú, nagy jövedelmű urak.

Arról ma is mélyen hallgatunk, hogy ugyanilyen társadalom volt az Oszmán Birodalom is. Abban is a nagyhalmú egyházi és világi apparátus minden tagja a korlátlan hatalmú szultán rabszolgája volt, de a szultán bizalmát élvezve, korlátlan hatalmuk, és nagy jövedelmük volt. Sem a hatalom, sem a jövedelem nem volt örökölhető.

Nehezen érthető, hogy a magyar történelem mélyen hallgat az oszmán társadalom ismertetéséről, pedig az ország nagy része közel kétszáz évig az Oszmán Birodalomhoz tartozott, illetve annak provinciája volt.

A pásztortársadalmak még kevésbé férnek bele az osztálytársadalmak, rabszolgatartó, földesúri és tőkés, hármas tagolásba.

A papság szerepe.

Talán a legnagyobb hiányosság, a vallási klérus társadalmi szerepének homályban tartása. Pedig az európai középkorban a keresztény vallás klérusának hatalma szinte korlátlan volt. Számos uralkodó ugyan rendelkezett a püspökök kinevezésének jogával, de a leváltásához már nem volt joga. A klérus belső döntései a politikai hatalomtól függetlenek voltak. A papok felett nem volt az uralkodónak joga.

Szinte semmi nem történt a bolsevik és a fasiszta társadalmak minősítésével. Ezeket elintézi a társadalomtudomány azzal, hogy rosszak, sőt bűnösek voltak. Ebben a tudománytalan minősítésben az sem zavarja a társadalomtudósokat, hogy ezek a 20. századi, két háború közti tőkés osztálytársadalmaknál népszerűbbek, és hatékonyabbak voltak.

A fasizmusok a faji alapú nacionalista ideológia, azaz jobboldali vallás klérusának, pártjának a diktatúrái voltak. Gyakorlatilag a tőkés osztálydiktatúra jobboldali ellenzéke.

A bolsevik rendszer az elveiben internacionalista vallás klérusának, azaz a pártjának a diktatúrája volt. Gyakorlatilag a tőkés osztálydiktatúrának a baloldali marxista klérus diktatúrájaként működő ellenzéke.

Mindkettő közös jellemzője, hogy a tőkés gyarmatosítóknál is imperialistábbak voltak épen akkor, amikor a kevésbé fejlettek feletti uralom az előnyből hátránnyá vált. A Nyugaton mindkét diktatúra megbukott, mert közben a gyarmattartó tőkés osztálytársadalmak sokkal hatékony össznépi társadalmakká alakultak át, amikkel szemben a szélsősége ideológiák már nem versenyképesek.