AZ EURÓPAI UNIÓ TÖRTÉNETE

EURÓPA CENTIKUSSÁG 1

AZ EURÓPAI KÖÖSSÉG MEGSZÜLETÉSE 3

MI A TEENDŐ 3

Kopátsy Sándor                 PG                  2012-06-24

AZ EURÓPAI UNIÓ TÖRTÉNETE

Azzal kezdettől fogva tisztában voltam, hogy Európa jövőjét, a Nyugaton belüli helyzetét, és a Távol-Kelettel való versenyképességét alítók éretlenek a feladatra. Ehhez a feladathoz egyrészt túlságosan Európa centrikusak, másrészt nem ismerik a világgazdaság fejlődését alakító tényezőket. A jövő útjának keresésére ugyanis a politikusok közössége a legkevésbé alkalmas.

EURÓPA CENTIKUSSÁG

Európa az elmúlt ötszáz évben hozzászokat ahhoz, hogy minden, ami fontos, körülötte forog. Annak ellenére, hogy a két világháború, és a hidegháború egyértelműen jelezte, vezető szerepe elveszett, ezt nem volt, és ma sem képes tudomásul venni.

A történészek sem tudatosították, hogy a két világháborút, ha nem a megnyerését, hanem a következményeit nézzük, egyedül az Egyesült Államok nyerte meg. A hidegháborúban, az Egyesült Államok és a Szovjetunió katonai erejéhez képest Európa nyugati fele csak másodrangú szövetséges volt. Ennek ugyan a színpada Európa volt, de kontinens korábbi nagyhatalmai csak a statiszták szerepét játszhatták.

Még kevésbé tudatosult, hogy a háborút követő ötven évben a helyzetén legtöbbet a háború két legnagyobb vesztese, Japán és Németország javított.

Mindez csak évtizedekkel a háború után valósult meg, de még az ezredfordulóra sem tudatosult.

A háborút követő rendezés során az Európai Unió gondolatának bajnokai azt már érezték, hogy egyikük sem lehet ismét főszereplő, de elhitték, hogy az Egyesült Európa még az lehet. Elhitették az európai államok összefogva méltó partnerei lehetnek mind Észak-Amerikának, mind a Távol-Keletnek. Elhitték, mondom, mert semmiféle nyoma sincs annak, hogy felmérték volna az egyenrangúság feltételeit.

A hibás ítélet abból született, hogy Európát csak földrajzi dimenziókban látták. Nem értették meg, hogy korunkban már, és a jövőben egyre inkább, nem a földrajzi közelség köt össze, hanem a kulturális rokonság. Európa csak földrajzi foglom, kulturálisan heterogén. Európa három egymástól nagyon eltérő kultúrájú és gazdasági fejlettségű országok térsége. Ezen belül csak a puritán észak-nyugati harmada lehet versenyképes Észak-Amerikával és a Távol-Kelettel.

Az fel sem merült, hogy a Nyugat már régen nem csupán Európa, hanem a két Amerika és Ausztrália is. A Nyugaton belül csak a puritán Nyugat-Európa és a négy volt angol gyarmat, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland a versenyképes.

Európa déli, mediterrán és keleti, pravoszláv része, valamint Latin-Amerika ugyan a Nyugat része, de nem versenyképes, mert erre nem alkalmas a kultúrája. Még mindig nagyon általános, hogy a múlt történelmi és földrajzi fogalmaival gondolkozunk. Volt idő, amikor a mediterrán kultúra lényegesen jobban megfelelt a kor követelményeinek, és a Földközi Tenger medencéje volt a Nyugat centruma. A reformáció, majd az ipari forradalom után azonban Európa északnyugati, protestáns harmada lett a társadalmi fejlődésnek megfelelő centrum. Ez a pozíciója lényegében a 20. század közepéig tartott. Eztán az új centrum az Atlanti óceán északi medencéje és a Távol-Kelet vált azzá.

Európa jövőjét tervezőinek azt kellett volna szem előtt tartani, hogy a jövő a puritán és a konfuciánus népeké. Csak azok a népek számíthatnak az átlagnál gyorsabb fejlődésre, amelyek puritánok, vagy konfuciánusok. Azok a népek melyeknek a viselkedése ilyen, azok bárhol élnek, számíthatnak a sikerre, amelyek pedig nem ilyenek, azok egyre jobban lemaradnak. A kulturálisan rokon népek, az a távolságuktól függetlenül közel vannak, hatékonyan együttműködhetnek. A máskultúrához tartozók pedig hiába vannak közel, hiába közös volt a múltuk, képtelenek a hatékony együttélésre. Ezért nemcsak a volt gyarmattartó, Anglia, de a puritán európai államok mindegyike közelebb van a négy tengerentúli, angol nyelvű, puritán országhoz, mint a déli, mediterrán, illetve a kelet-európai szomszédokhoz. A puritán nyugat-európai népek csak a távoli puritán kulturális rokonaikkal, az Egyesült Államokkal, Kanadával, Ausztráliával és Új-Zélanddal tudnak kooperálni, a szomszédos mediterrán és kelet-európakkal nem. Ez annál is könnyebb, mivel a fejlettségük szinte is azonos. Egyformán gondolkodnak és egyformán élnek.

Ezt nemcsak akkor nem értették meg, hanem ma sem, amikor már az EU egységének csődje nyilvánvaló.

Magas szellemi magaslatra sem kellett volna felemelkedni, látni kellett volna, hogy a Nyugat egyben is lényegesen kisebb potenciális erőt jelent, mint a Távol-Kelet. Az egész puritán Nyugat lakossága fele sincs a konfuciánus Távol-Keletének. A Távol-Keletnek óriási előnyei mellett, a legnagyobb nehézsége a túlnépesedettségéből származik.

Amennyire a puritán Nyugat egyik nagy előnye, hogy a tengerentúli Nyugat, vagyis a négy volt angol gyarmat, óriási még mindig jelentősen alulnépesedett és erőforrásokban gazdag térség. Szem előtt kellene tartani, hogy amíg a Távol-Kelet térsége alig tízmillió négyzetkilométer, az észak-amerikai és az ausztrál térsége harmincmillió. A háromszor nagyobb térségben ma még alig négyszázmillió ember él.

Ehhez még azt tegyük hozzá, hogy a Távol-Kelet számára nincs kulturálisan rokon, kedvező adottságú, alulnépesedett, további népességet befogadni képes térség. Ezzel szemben a Nyugat számára potenciális terjeszkedő térség elsősorban Latin-Amerika, és Európa nem puritán nagyobb fele, vagyis másik harmincmillió négyzetkilométer.

Fontos szempont a jövő alakulása szempontjából, hogy a Nyugat és fél-perifériái mezőgazdasági és bányászati célokra óriási tartalékokkal rendelkeznek, a Távol-Kelet pedig e tekintetben nagyon szegény. A szomszédságában vagy lakhatatlan, vagy túlnépesedett térségek vannak.

A puritán Nyugat számára a két Amerika és Ausztrália óriási terjeszkedési lehetőséget jelent. A Távol-Kelet azonban csak magára számíthat.

Mindez nem azt jeleneti, hogy a Távol-Keletet félteni kellene, hiszen a jelenkor, és a várható jövő szempontjából a legfontosabban, az emberi vagyonban a leggazdagabb. A konfuciánusok ugyanis a nyugati puritánoknál is puritánabbak, szorgalmasabbak a munkában és a tanulásban, takarékosabbak, fegyelmezettebbek.

A jövő tehát egyértelmű abban az értelemben, hogy a belátható jövőben a világ élvonalába csak a puritán Nyugat és a konfuciánus Távol-Kelet tartozhat. A fölénye még a jelenleginél is nagyobb lesz. Hozzájuk képest az összes többi kultúra egyre jobban lemarad. Még az elmúlt ötven évnél is jobban egyértelműé válik a következő ötvenben, hogy csak ott történhet az átlagosnál gyorsabb fejlődés, ahol a lakosság puritán, illetve konfuciánus módon él, és nem szaporodik.

Ez már a második világháború óta így van, de a politika és a tudomány nem veszi tudomásul.

Ez egyre inkább így lesz, akkor is, ha nem válik tudatossá.

A fejlődésben csak az olyan társadalom lehet versenyképes, amelyik a két előfeltételnek megfelel. Puritán és nem szaporodik. Ez akkor válik általánossá, ha Kína és Vietnám felzárkózása az élvonalhoz megvalósult. Ez viszonylag gyorsan, mintegy fél évszázad alatt biztosnak vehető. A század derekára csak olyan társadalom lesz a világ élvonalába, melyik lakossága puritán módon él, és viselkedik, valamint a lakosság számának növekedése is leáll.

A tudományos forradalom azonban a működtetőkkel szembeni minőségi igényt tette az elsődlegessé. Ebből a tényből a közgazdaságtudomány máig sem vonta le a következményt. Már a jelenkori, de még inkább a jövő gazdasági eredménye elsősorban attól függ, milyen minőségű munkaerő működteti. Ezt először Max Weber vette észre, amikor leszögezte, hogy a tőkés osztálytársadalom gazdasági teljesítménye elsősorban a működtetők kultúrájától függ. Az óta a felismerése fényesen bebizonyosodott azzal, hogy minden puritán, és a távol-keleti puritán, azaz konfuciánus nép fejletté emelkedett, és velük szemben minden más kultúra lemarad.

Korunkban az emberiség, ezen belül a kultúrák sorsát elsősorban az határozza meg, hogy a lakosságuk viselkedési módja mennyire puritán.

Ennek vannak nagyon egyértelmű illusztrációi is.

Ma a világ két legfejlettebb, a tudomány és technika leghatékonyabb működtetője Nyugaton a zsidó, a Távol-Keleten a kínai diaszpóra. Iskolázottságban és vagyonban minden államot megelőznek.

Az elmúlt ötven évben Szingapúr volt a leggyorsabban fejlődő városállam. A siker titka, hogy nemcsak kedvező a gazdaságföldrajzi adottsága, de kínaiak lakják, illetve ők alakítják a sorsát. Ezzel szemben, talán még kedvezőbb adottsága van Panamának, de nem megy semmire, mert spanyol kultúrájú a lakossága.

Izrael a nyugatról menekült zsidóság állama lett. A gazdaságföldrajzi és a kulturális környezeti adottsága ugyan rendkívül mostoha, mégis gazdaggá vált. Sőt a világ egyik leggazdagabb társadalma volna, ha nem fogadja be a közel-keleti kultúrában ragadt, a nyugati zsidósággal együttműködni képtelen vallási testvéreit.

Európában éppen a jelenlegi pénzügyi vállság teszi nyilvánvalóvá, hogy Európán belül sem férhetnek meg egy közösségen a puritánok és a mediterránok.

Ezt azonban száz éve egyértelműen tanúsítja Amerikában a puritán és a mediterrán népek által berendezett államok eltérő sorsa. A két észak-amerikai állam a világ legfejlettebbjei között van, ugyanakkor minden latin-amerikai állam egyre jobban lemarad. Pedig Argentína gazdaságföldrajzi adottsága közép-amerikai, Csilléé kaliforniai. Csak a lakosság viselkedése más.

Az is tény, hogy az Egyesült Államok néhány déli államában a lakosság nagy többsége latin, vagyis mediterrán kultúrájú, és képes volt beilleszkedni, sőt felzárkózni. De ennek feltétele volt, hogy az Egyesült Államok tagországa legyen. Nem Mexikó zárkózott fel, hanem csak Texas.

A fentieket nem azért írtam le, a felvázolt személetemet, mert vitathatatlanak tartom. Illusztrációnak szántam arra, milyen szemlélettel kellene Európa jövőjét alakítóknak látni a világot ahhoz, hogy kontinensünk jövőjét építhessük. Az ilyen személetnek azonban a csírájával sem találkozhatunk.

AZ EURÓPAI KÖÖSSÉG MEGSZÜLETÉSE

Az Európai Közösség úttévesztését megérthetjük, ha szem előtt tarjuk, hogy azt a francia német összefogás hozta létre. A franciák találták ki, és a németek ismerték fel az abban rejlő lehetőségeket.

Nézzük meg, hogyan járt a hidegháború idejére Európa négy legnagyobb népe, az angol, a francia, a német és az orosz.

Attól függetlenül, hogy kik álltak a háború végén a győztesek és a vesztese oldalán, a század végére lényegében mindnyájan elveszették nagyhatalmi szerüket.

A háború után ugyan a győztesek oldalán álló hármat az ENSZ Biztonságai Tanácsának állandó, vétójoggal rendelkező tagjának fogadták el, tehát politikai nagyhatalmi státuszt kaptak. Ez azonban csak rang volt, hiszen a következő ötven évet a hidegháború két katonai szuperhatalma, az Egyesült Államok, és a Szovjetunió jelentette. A két szuperhatalom között csak katonai tekintetben volt egyenrangúság, de az is csak azért, mert az Egyesült Államok érdeke volt, hogy a szövetségesei féljenek a Szovjetunió katonai erejétől. Ezt a tényt a történészek máig nem ismerték fel. Pedig könnyű elképzelni, hogy a Szovjetunió katonai erejétől, és politikai befolyásától való félelem nélkül, nagyon másként alakul a gyarmatok felszabadítása, az ezer éve egymással marakodó államok összeborulása, a háborút követően a tőkés társadalomban a reformok megvalósítása.

De ehhez arra is szükség volt, hogy a Szovjetunió örömmel, lelkesen vállalja a számára Jaltában kiosztott szuperhatalmi szerepet, akkor is, ha ennek költségei a rendszer bukásához vezettek. Nem ismerem az orosz történészek véleményét, de a jelét sem látom annak, hogy felismerték volna, hogy a bolsevik rendszer összeomlását elsősorban az elviselhetetlen mértékű fegyverkezés okozta. Pedig ennek nagyon egyszerű a logikája.

A hidegháború alatt a Szovjetunió nemzeti jövedelmének 20-30 százalékát fordította fegyverkezésre. Ezt a számítást máig nem végezték el, pedig az elviselhetetlen fegyverkezés vitathatatlan tény. Nemcsak a közvetlen emberi és anyagi ráfordítások, de azoknak a békés gazdaságtól való, ilyen mértékű elvonása évtizedeken keresztül, minden politikai rendszert versenyképtelenné tett volna, nemcsak a bolsevikot.

Ez világossá válik, ha megnézzük, hogy a hidegháború másik frontján olyan országok voltak, ahol az egy laksora jutó jövedelem három-négyszer magasabb volt, és a katonai kiadások részaránya, negyede-ötöde sem volt. Ráadásul, a demokratikus oldalon a haditechnika eredményei a polgári gazdaságban is azonnal jelentkeztek, és nagyrészük abból származott.

Elég volna feltételezni, hogyan alakul a Szovjetunió sorsa, ha nem száll be a fegyverkezési versenybe. Néhányszor tíz százalékkal magasabb lehetett volna az életszínvonal, még egyszer nagyobb a békés célokra fordított felhalmozás. Akkor aligha omlik össze a bolsevik rendszer.

A hidegháborúval az Egyesült Államok elérte mindkét célját. A szövetségese engedelmesen viselkedtek, az ellenfele pedig beleroppant.

A Szovjetunió alkotóelemeire esett szét, még a keleti szláv népek is kiváltak, és a maguk útját járják. Oroszország nemcsak a Szovjetunióhoz, de a forradalom előtti Oroszországhoz képest is veszített a súlyából. A fejlett világ felé jelentős ideológiai befolyása pedig megszűnt. Ezzel a nyugat-európai országokban is másodrendű pártokká váltak a marxista pártok. Európa legnagyobb népe a bányajáradékból élő béna kacsává süllyedt.

Mégis hiba volna, ha nem látnánk, hogy Kelet-Európa népei eleve alkalmatlanok az élvonalba kerülésre. Távolról sem puritánok. Számukra semmiféle felépítmény nem hozhat sikert. A tőkés demokrácia még a bolsevik diktatúránál is kevésbé. A kelet-európai kultúra diktatúrát igényel, függetlenül attól, hogy milyen ideológiára épül.

A három nyugat-európai ország relatív európai nagysága elveszette korábban élvezett szerepét.

A háborúvesztést tudomásul vevő, a fasiszta múltját megtagadó, kettéosztott Németország viselte el legjobban. A század végére egyesült, és a kontinens legerősebb gazdasági hatalma lett.

Angliát némileg vigasztalhatja, hogy a nyelve fajunk történetében példátlan szerepű világnyelv lett. A volt gyarmatai pedig fölé emelkedtek. Angolnak lenni, a nép egésze számára nagyobb előny, mint valaha. Sokkal jobban kapcsolódik a négy volt gyarmatához, mint amikor gyarmatai voltak. Ezekben az életszínvonal magasabb, mint az őshazában. Csupán be kellene látni, hogy nemcsak a birodalma, de maga is elvesztette korábbi elsődleges szerepét.

Franciaország veszett a legtöbbet, csak a Biztonsági Tanácsban élvezett állandó tagsága jelzi, hogy száz éve még nagyhatalom volt. Ez magyarázza, hogy az egyesült Európa gondolata tőlük merült fel. Az volt az ország vezetőinek utolsó reménye, hogy Európa nyugati felén az egyik vezető hatalom lehet.

Ebben a francia ambícióban azonnal meglátta az akkor még megosztott Németország is a maga reményét. Létre jött a kontinens nyugati felének két legnagyobb népének szövetsége, amire az európai gazdasági közösség kiépítése elindulhatott. Az Európai Unió fokozatosan francia-német közös létesítménnyé vált.

Anglia sem mellette, sem ellene nem volt a Nyugat-Európát egyesítő tervnek. Kezdettől fogva fél szívvel ide, fél szívvel az angol nyelvű volt gyarmataihoz, mindenek előtt az Egyesült Államokhoz kapcsolódónak érezte magát. Belül is volt, kívül is az Unióban. Jellemző módon, a közös valutától mér elhatárolta magát.

Az út, ami az Európai Unió történetét a jelenlegi csődhelyzetig hozta, csak abból érthető meg, ha látjuk, hogy a francia és a német érdekek alakították.

Azt, hogy a négy mediterrán, latin állam is elsietett tagja lett az Európai Uniónak Franciaország érdeke diktálta. Ez az ország a reformáció óta billeg azon a határon, hogy kultúrájában latin, mégis a puritán Nyugat-Európa nagyhatalma akar lenni, amire térsége predesztinálná. Európa egész újkori történelmét nehéz megérteni, ha nem vesszük figyelembe, hogy Franciaország az egyetlen latin, katolikus ország az Alpoktól északra, amelyik nem képes a hovatartozásában egyértelműen dönteni. Máig nem hangsúlyozzák a történészek, hogy milyen óriási hatása volt annak, hogy a franciák nem lettek reformátusok. Ha úgy alakul, hogy a hugenották győznek, egészen más módon alakul a történelem Európában. Franciaországban azonban az ellenreformáció győzött. Ezután az ország a politikai támaszát a katolikus mediterrán térségben kereste. Ez a törekvés érvénysült abban, hogy Olaszország eleve az alapító tagok, a másik három mediterrán ország pedig hamar, éretlenül az Európai Unió, sőt a közös valutarendszer tagja lett.

Az pedig a protestáns Németország érdekének felelt meg, hogy az Európai Unió keletre terjeszkedett. A germánság ösztönösen mindig kelet felé kereste a támaszát. Tudatosan használom az ösztönös jelzőt, mert soha nem vált be. A 20. század óta még kevésbé. Már a Német-Római császárságban is, a cseh volt az egyetlen keleti szomszéd nép, amelyik hozzájuk emelkedett, és kultúrájával integrálódni tudott. A német állam azonban mindig keletről akarta fedezni a hátát a prosperáló nyugati konkurenseivel szemben.

A németek támogatták a franciák, a franciák pedig a németek bővítési törekvését. Ezek a feltételek nélküli csatlakozások az euró-övezetben bontakoztak ki a maguk abszurditásában. A németek és franciák közös pénze is abszurdum. A két kultúra pénzügyi kultúrája annyira eltérő, hogy ami jó az egyiknek, rossz a másiknak. Nem is tudtak megegyezni abban, hogy melyik ország adja a közös jegybankjuk elnökét. Végül abban egyeztek meg, hogy megállapított idő után cserélik egymást.

A németeknek abban igazuk volt, hogy minden protestáns ország az ő útjukon fog járni, tehát legyen tag. A franciák pedig a mediterrán népekben bízhattak, hogy ellensúlyozni fogják a németek allergiáját az inflációval szemben.

Így jutottak el oda, hogy 17 három kultúrájú, nagyon eltérő fejlettségű országnak közös pénzük lett. Ez a pénz történelmében példanélküli abszurdum.

MI A TEENDŐ

Egyelőre még attól is nagyon messze van az európai politikai hatalom, hogy felismerje, hogy Európa eltévedt, hogy más vágányra kell állnia. Pedig ez vak vágány nemcsak a szó technikai értelmében, hogy nincs kiút, ás vágányra kell állni, hanem abban az értelemben is, hogy vakok állították Európát rossz vágányra.

A szakszerűtlenségre épülő euró zóna ugyan tarthatatlan, de valamilyen kompromisszumok alapján tartani fogják.

Két várható fejleményt képzelhetünk el.

Anglia kifarol az EU közösségéből. Fokozatosan felerősödik az Egyesült Államokkal, és a másik három gyarmatával való politikai és gazdasági közösség.

Ezt a folyamatosan felerősíti az euró fokozatos hanyatlása, ami Anglia, mindenek előtt London szerepélt növeli Frankfurttal, az EKB szerepével szemben. Anglia azonban olyan kis szereplő, hogy az ide, vagy az oda csatlakozásnak inkább csak jelzés értéke lehet.

Nagyobb hatása annak lehetne, ha az egész puritán Nyugat-Európa ismerné fel, hogy számára fontosabbak a tengeren túli puritán nyugatiak, mint az európai nem puritánok. Csak ez lenne a Nyugat egésze számára optimális megoldás. Erre azonban kevés a remény, mivel mind a németek, mind a franciák számára az európai hegemóniájuk elvesztését jelentené.

Azt, hogy ez a két nyugat-európai mértékkel mért nagy, nem akar világméretben kicsi lenni. Ezt jól jelzi, ahogyan a jelenlegi euró vállsághoz viszonyulnak. Bármennyire egyértelmű, hogy egyetlen mediterrán ország sem képes lerendezi az adósságát a nélkül, az erősek óriási kifizetni engedményeket tegyenek. E tekintettben egy helyi étékkel nagyobb összegekről van szó, mint amit a saját országuk közvéleményével el lehet fogadtatni.

Brüsszel számára egy út marad, az EU olyan lazább közösség lesz, amelyik megengedi a tagállamok nagyobb pénzügyi, sőt gazdasági szabadságát, tehát nem előre lép, hanem hátra. Az euró övezet pedig leszűkül a fejlett puritánok körére, legfeljebb a franciák férhetnek ebbe bele. A felére olvad euró övezet közös valutája azonban sokkal erősebb lehet, mint a jelenlegi, euró.

A mediterrán országok kiszállása azok számára is hosszú távú előnyt jelent, hiszen visszatérhetnek az előző évtizedekben járt pénzpolitikára, az erősekénél nagyobb inflációra, és a 20-30 százalékkal leértékelt valutára. Ehhez egyrészt nem kell takarékoskodni, amire eleve képtelenek, másrészt jobb külkereskedelmi mérlegre, és nagyobb turisztikai bevételre számíthatnak.

Itt kell kitérnem arra, hogyan értelmezzük az infláció és a valuták optimális mértékét.

Ami az inflációt illeti.

Az infláció megítélésében még mindig németek vagyunk. Az infláció minél kisebb annál jobb. Vagyis nincs is jó infláció. Ezzel szemben az állam fedezetnélküli pénzteremtése, vagy a pénzontás a pénzpolitika, de általában a gazdaságpolitika egyik legnagyobb vívmánya. A gazdaságtörténelem nem ismer olyan pénzteremtőt, amelyik nem élt a pénzrontás lehetőségével. A 20. század egyik nagy vívmánya, hogy ezt a jogot az államra bízták.

Az ugyan nem vitatható, hogy az államok többsége nem élt vissza a pénzteremtés jogával, és sokkal jellemzőbb volt a kívánatosnál nagyobb, mint a kisebb pénzteremtés. Vagyis a kívánatosnál nagyobb infláció. Az pedig ritka kivételnek számított, amikor az indokolt inflációnál kevesebbet engedtek.

Ennek ellenre amióta általánossá vált a jegybankok fedezet nélküli pénzteremtése, gyorsabban növekszik a gazdaság, kisebb romló hatással, visszaeséssel járnak a vállságok. Ugyan nem csak ezért, sőt még nem is elsősorban ezért, de az állami pénzteremtés is szerepet játszott a sikerben.

Egyelőre, az elmúlt ötven év tapasztalatai szerint, a kevésbé fejlett, fél-perifériás országokban nagyobb volt az infláció, mint a fejlettekben, hasonló színvonalon lévők között pedig a puritánoknál volt kisebb az infláció. De nincs semmi olyan jelenség, ami arra utalna, hogy a kisebb infláció jobb eredményre vezetett. Vagyis, azt kell elfogadni, hogy az optimális infláció a viszonylagos fejlettségtől és a kultúrától függ.

Ebből azonban az fakad, hogy a különböző fejlettségi szinten és különböző kultúrákhoz tartozó országoknak nem csak közös pénzük, de még közös gazdaságpolitikájuk sem lehet. Ha csak ennyit tudnánk az EU brüsszeli illetékesek, fel sem merülhetett volna 17 ilyen, mindkét tekintetben nagyon eltérő ország számára közös pénzt teremteni.

Nincs tehát semmi reális remény arra, hogy Európa nyugati fele megérti a világtörténelmet alakító erők működését, és annak megfelelően fog viselkedni.

A távlati remény csak az lehet, hogy majd valamikor a század derekán, amikor Kína nemzeti jövedelme meghaladja az Egyesült Államokét, tehát egyértelművé válik, hogy a világgazdaság súlypontja már nem Európa, de még nem is az Atlanti Óceán északi medencéje, hanem a Távol-Kelet, illetve a Csendes Óceán északi medencéje, az Egyesült Államok saját súlyának növelése érdekében a Nyugat puritán országait, ezzel Európa puritánjait is magához vonzza. Ez a Nyugat azonban nem földrajzi, hanem kulturális foglom lesz. Minden tekintetben egyenrangú társa a Távol-Keletnek.