Kopátsy Sándor EH 2012-06-10
IRÁNYTŰM A TÖRTÉNELEMHEZ
Kilencven évesen
büszke lehetek arra, hogy előbb-utóbb minden történelmi meglátásom
fenntarthatom. Többségük már igazolódott, illetve nem kellett változtatni
rajuk. A legfontosabbak elfogadására számíthatok. Igaz, csak a halálom után.
Ma már látom,
hogy szerencsés utat jártam. Lelkes kamaszként akartam történész lenni.
Érettségi előtt felismertem, hogy az egyén is csak akkor lehet független, ha
anyagi téren szilárdan állhat a lábán. Ezért inkább a Műegyetemre mentem.
Megtanultam, hogy a műszaki világban reálisan mérhetők az eredmények, az
igazságok. A további sorsom felett Jaltában döntöttek. A műszaki gyakorlat
megtanított arra, hogy a piac iránytűje nélkül vakon megy a gazdaság. Tehát
átnyergeltem a közgazdaságtanra, ahol megragadtam. Ebben a szakmában pedig
kiderült, hogy a társadalom ismerete nélkül eltévedünk. A folyamatos történelmi
ismereteim, és műszaki múltam sokat segített a politikai folyamatok
megértésében.
Most látom, hogy
három szakmám szerencsésen kiegészítette egymást.
Társadalom felfogásom elvi
alapja marxista, leninista.
Ez ma
magyarázatra szorul. A politizáló, valláslapító Marx ugyan leszerepelt, de
számomra ő marat a társadalomtudomány atyja. Marxnak köszönheti a
társadalomtudomány, hogy a politikát felépítménynek kell tekinteni. Aki el akar
abban igazodni, annak a társadalom alépítményét kell feltárni. Aki nem képes
feltárni, hogy mikor, miért olyan a társadalom amilyen, sötétben, érzelmei
alapján tapogat.
Marx azonban nagyon
a feje tetejére állította a saját zseniális elméletét. Elkapta a forradalmár és
a próféta lendülete. Elméletéből az fakadt, hogy aki változtatni akar a
társadalmon, az kerülje a politikát, és keresse annak az okait. Ezzel szemben
kitalált egy általa ideálisnak elképzelt társadalmat, és annak az erőszakos megvalósítására
adott gyakorlati tanácsokat. Marx elméletét mindenki másnál jobban Marx akarta
megcáfolni. A helyett, hogy a természeti környezet, a kultúrákat jellemző
vonások okait kutatta volna, a felépítmény erőszakos átalakítására koncentrált.
Ennek lett a következménye, hogy viszonylag kevés tudós fogadta meg a tanácsát,
hogy a társadalomra jellemző jelenség okait keresse. Ezzel szemben százmilliók
vallása lett az általa meghirdetett politikai forradalomban való hit.
Lenint pedig
Sztálin elődjének tekintik. Pedig, ami harminc éve Kínában történi, annak ő az elindítója.
Többek között a mögött, hogy mi lehettünk a legvidámabb barakk, Lenin szelleme
állt. Nemcsak a magyar gazdasági reform híveiben, de a kínai reform
megfogalmazóiban sem tudatosult, hogy azt teszik, amit Lenin elindított a
polgárháború után. A marxi elmélet karakterisztikus példáját látom abban,
amikor Lenin azzal indította el az ország villamosítását, hogy a fény meghozza
majd az áhított jövőt. Ahol a sötétben is lehet olvasni, ott modernizálódik a
társadalom. Rajk László népi kollégiumokat építő mozgalmában is a leninizmust
láttam, éppen úgy, mint a magyar reform során kibontakozó sajátrezsis
házépítési lázban.
A politikának
nemcsak Marx tulajdonított indokoltál sokkal fontosabb szerepet, hanem a mai
politikusok is. Ez még érthető, de az már sokkal kevésbé, hogy a történelem
továbbra is a politika szolgálóleánya maradt.
Az én
marxizmusom néhány példával illusztrálom.
Az átlagos testmagasság.
Kevés hírt
fogadtam nagyobb örömmel, minthogy vannak már történészek, akik a társadalmak
teljesítményét az átlagos testmagassággal mérik. Végre van egy mérce, amivel a
jólét mérhető. Fajunk megjelenése óta az átlagos testmagasság megbízható
mércéje az átlagos életminőségnek. Ma is, ahol magasak az emberek, ott magas az
egy főre jutó jövedelem, viszonylag egyenletes annak az elosztása. Ezt ugyan
már diákkoromban felismertem, hogy az arisztokraták magasak, a kubikosok és a
cigányok alacsonyak. Azt csak ötven évvel később tudtam meg, hogy az
egészségügyet tanító orvos, tanárunk a világ tudományos irodalomban jól ismert.
Ő volt az egyik első hirdetője volt annak, hogy a testmagasság a jólét mércéje.
A Monarchia testmagaságra vonatkozó sorozási adatai ismertek a világtörténelem
művelői számára, de ismeretlenek a magyar történelemoktatásban.
A burgonya és a tejtermelő tehéntartás.
A
történelemoktatásban alig kap szerepet a családon belüli munkamegosztás, holott
ez minden egyén életében fontosabb, mint a pártok szerepe.
A magyar
történelemben szinte semmit nem tanítunk arról, hogy a pásztorkodó, és a
gabonatermelő társadalmakban a nők gazdasági szerepe másodrangú volt, és ebből
fakadt, hogy az ilyen társadalmakban a nők családon belüli rabszolgák voltak.
A kapás növények
azonban elsősorban a nők munkáját igényelték. Még inkább ilyen volt az istállós
tehéntartás. Aki már nem fiatal, és falun élt tudja, hogy a tejpénz volt az
asszonyok első havi fizetése, hogy a tej és a burgonya fő táplálék volt,
elhiszi, hogy a tehéntartással mennyire megnőtt a nők gazdasági szerepe, és
elhiszi, hogy ezzel szűnt meg az angolkor, a csontok gyenge fejlődése, mint
népbetegség. Ez a téma sem kapott még rangot a történelmünkben.
A bab szerepe.
Mi már csak az
Amerikából behozott babot tekintjük babnak. Pedig már sok évezreddel korábban
Egyiptomban, és Észak-Afrikában ez volt a nélkülözhetetlen fehérjét tartalmazó,
tehát a húst jórészt pótoló élelem. Ezt még ma is, sok ezer év után is
ünnepelik. Dél-Itáliában az év egyik napja az egyiptomi bab, a fáva ünnepe.
Ezen a napon még ma is, ez az egyedüli táplálék. Egészen a hűtőszekrények
koráig az amerikai bab volt városban, falun az egyik fő táplálék. Ennek az
emlékét vélem abban, hogy a jósláshoz is babot használtak.
A patkó.
A Nyugat
felemelkedésének egyik kulcsa volt a patkó. Ez tette lehetővé, hogy a sárban,
hóban, jégen is lehetett a lovat használni. A páradús éghajlatban a patkolatlan
ló tizedét sem éri a patkoltnak. Ez igaz nemcsak a talajművelésben, a
szállításban, de a hadviselésben is. A patkolt ló tette a katonát nagyon
hatékonnyá. Vagyis a lovagkor sem lehetett volna patkó nélkül. Ezt vélem a
hiedelem mögött, hogy a patkó szerencsét hoz, hiszen szerencsét hozott.
Az iránytű.
Ez a kis mágnes
darab a tengerjáró hajók hatékonyságát megsokszorozta. Ennek volt köszönhető,
hogy a ködös tengerek is hajózhatóvá váltak. Velencei feljegyzések szerit az
iránytű előtt évente egyszer fordultak meg a hajók az Adrián. Utána háromszor.
Vagyis Velence kereskedelmi világhatalom lett az iránytűnek köszönhetően. Ennél
is sokkal jelentősebb, hogy a Nyugat az iránytűnek köszönheti, hogy
meghódította az óceánokat.
A tűzfegyverek.
A tűzfegyverek
megjelenése a magyar történelemben korszakhatár. Előtte a legjobb katona a
pásztor volt, utána pedig a városi polgár vált azzá. A puskapor előtt
tekintélyes katonai hatalom volt a pásztorokban gazdag Magyarország. A
puskapor, azaz Mohács óta, minden háborút elvesztettünk. Ennek egyik okát a
társadalom beteges polgárhiányában látom. Nálunk még a második világháborúban
is a huszárság volt a legelitebb fegyvernem, amikor már szinte semmire nem volt
használható.
Az ipari
forradalom aztán sorra hozta a történelemformáló találmányokat.
A tudományos és
technikai forradalom pedig tucatjával hozza az ilyen technikai vívmányokat. Az
elmúlt ötven évben több technikai változás pergeti körülöttünk a történelmet,
mint előtte évezredek során. A benne élők sem képesek felfogni, hogy mi, hova
fog vezetni.
Fogamzásgátlás
A legfontosabbat
a végére hagytam. Jó ötezer éve fajunk életének legtöbb problémája abból
fakadt, hogy nem volt megoldva a fogamzásgátlás. Az első százezer évet ugyan
csak azért élhette át a fizikai adottságaiban nagyon szegény fajunk, mert a
párzási ösztön nagyon erős volt, és a fogamzási lehetőségben nagyon gazdag. Ennek
volt köszönhető, hogy fajunk fennmaradhatott százezer évig, amíg a klímaváltozás
arra nem kényszeríttette, hogy a gyűjtögetésről áttérjen a termelésre.
Ez azonban olyan
óriási ugrást jelentett az életminőség javulásában, és eszközeinek köszönhetően
csúcsragadozóvá vált, csökkent a halandósága, hogy túlszaporodóvá vált. A
túlszaporodás ellen magának kellett védekezését kialakítani, a fő halálokozóvá
válni.
A túlszaporodás ellen való védekezés
társadalmi felépítménye lett az osztálytársadalom. Azt, hogyan látja el a
túlnépesedő társadalom ezt a feladatát, könyvben írtam le. Itt elég annyi, hogy
a túlszaporodó társadalom az alépítmény,
amire csak osztálytársadalom épülhet. Ha Marx eljuthatott volna idáig, le
kellett volna tennie a fegyvert, és bevallani, hogy az osztálytársadalom
mindaddig objektív felépítmény, amíg meg nem oldódik a fogamzásgátlás. Az osztálytársadalmon való túllépés
előfeltétele, hogy a szexuális életből csak akkor származzon fogamzás, ha ez a
két fél közös akarata.
Ahogyan a
fogamzásgátlás megoldódott, minden erőszak, politikai szánék nélkül, a jólét és
az iskolázottság bizonyos szinte felett, létre jöttek az első össznépi
társadalmak. Ahol a gyermekvállalást a politikai erőszak képes volt korlátozni,
példanélküli növekedésnek vagyunk a tanúi. Ahol azonban néhány ezreléknél
gyorsabb a népszaporulat, ott szükségszerű maradt az osztálytársadalom.
A magyar történelem kulcsa.
A jelenlegi
politikai légkör elerősíti bennem a diákkorom óta jellemző történelemfelfogásom
lényegét. Sok büszke úr, és kevés
racionális polgár társadalma vagyunk. Tized ennyi nemesre, úrra, és tízszer
több polgárra lett volna, és lenne ma is szükségünk.
Ezt mindaddig
csak éreztem, amíg nem olvastam Győrffy adatait, a közkori magyar társadalom
összetételéről. Amíg a középkori nyugat-európai társadalmakban a lakosság
mintegy 1 százaléka volt nemes, és 6 százaléka polgár, a magyar és a lengyel
társadalmakban az arány éppen fordított volt. Ettől kezdve szinte minden
érthetővé vált.
Ezért aztán
ösztönösen az urak ellensége és a polgárok barátja, baloldali, liberális
voltam. Úgy éreztem, hogy aki magyar, annak mindent megelőző feladata a társadalmát
balra és liberálisabb irányba kell húzni.
Ezért aztán a háború
után a bolsevik baloldalnak sokat megbocsátottam, mert rombolta az urak világát.
Környezetem nem
értette meg, hogy nemcsak a bolsevik megszállókat fogadtam felszabadítónak, de
az általuk működtetett fél-ázsiai módszereket is tudomásul vettem, annak
ellenére, hogy a polgárt és a kisárutermelő parasztot is ellenségüknek nézték,
de keményen üldözték az úri világot,
munkát adtak mindenkinek, és értelmiséget képeztek a munkások és parasztok
gyermekeiből. Számomra, mindig
több volt az érdemük, mint a bűnük.
Azon ugyan háborogtam,
hogy több parasztot kezeltek kulákként, mint amennyi volt, hogy seperték a
padlást ott is, ahol éheztek, de javukra írtam, hogy mindenki födet, vagy
munkát kapott, hogy a munkás és parasztgyerekekből értelmiséget neveltek. A
kulákok többségét én is a reformok ellenségének tartottam, a padláson összesepert gabona többsége pedig az üzemi konyhákban kötött
ki, a munkások jobb étkezést szolgálta.
Ide kívánkozik,
hogy jó ötven évvel a padlásseprések után került a kezemben a besorozott
katonák átlagos testmagassága. Magam is megdöbbentem, hogy a háborút követő öt évben születettek testmagassága sorozáskor nagyobb
lett, jobban növekedett, mint történelmük során valaha. Vagyis a háborút
követően, a Rákosi-rendszerben jobb volt a nép táplálkozása, mint előtte
bármikor. Hihetetlennek tartottam, hiszen magam is megéltem. Csak végiggondolva értettem meg, hogy a
saját földjét művelő paraszt, és közel kétmillió új munkás, nemcsak boldogabb
volt, mint előtte a cseléd, a nincstelen, a munkanélküli, de jobban is
táplálkozott. Az irodalomból tudtam, hogyan táplálkoztak békeidőben a
nincstelenek milliói. Megtanultam, hogy a tudós ne az érzelmei, hanem a tények
alapján ítéljen.
A történészeket arra kérem, ne
politizáljanak, hanem mérjenek. Az átlagos testmagasság ezerszer jobban
méri a népjólétet, mint az összes történelmi okmány. Mégsem használjuk. Pedig,
ha fontosnak tartanánk, az elmúlt ezer évre is elvégezhetnénk, hiszen a
sírokban talált csontok alapján nem volna nagy feladat. Legfeljebb az
eredmények tudatában át kellene írni a történelmünket. Végre tisztán
láthatnánk, hogy mikor, hogyan élt a népünk.
Bolsevik
évtizedekről, a rendszerváltás után, tovább javult a véleményem, mint ahogyan,
akkor benne élve minősítettem.
Annak idején az
erőszakos kollektivizálást keményen elítéltem. Ma már tudom, hogy abban is több
volt a jó, mint a rossz. Marx azt tanította, és a marxisták hittek neki, hogy a
paraszti életforma szüli a kapitalizmust. Az óta megtanultam, hogy a paraszti életforma legjellemzőbb
karaktervonása, hogy nem szüli az újat, mert nem képes lépést tartani a
fejlődéssel. A paraszti életforma fékezi a változásokat, a tőkés polgárosodást
éppen úgy, mint a szocialista fejlődést. Ha szűk az élettere, nem képes haladni
a korral.
Márpedig a mi népük életében vidéken mindig
sokkal többen életek, mint amennyit eltartott a falú határa. A történészek
alig tesznek említést arról, hogy az
ország népessége mindig meghaladta a foglalkoztató képességét.
Azt már Weber
felismerte, hogy a paraszt, ha városba kerül, és van rá lehetősége, hamar az
ottani lakosoknál jobb polgár, értelmiségi lesz. Ha kimegy Amerikába, forradalmasítja
a mezőgazdaságot, olyan farmer lesz, aki legyőzi a tőkés mezőgazdasági
nagyüzemet is. A túlnépesedett falvakban azonban lassan változik.
A paraszt nagy társadalmi érték, ha
élettérhez jut. Azonban, ha a faluja határában ötször annyi lakosnak kell
megélni, mint amennyire szükség volna, társadalmi fékké válik.
Akkor nem számoltam
azzal, hogy a falvakban tízszer annyian kényetlenek megélni, mint amennyi
munkaerőre az intenzív mezőgazdaságnak is szüksége van. Én is elsősorban a
falvak népét a mezőgazdasági reformokkal akartam boldogítani. Ma már tudom,
hogy a falvak modernizációjának első
feltétele, hogy a többségnek a mezőgazdaságon kívül legyen munkája. Ebben
mondott csődöt a rendszerváltás utáni politika, amelyiknek már csak harmad
annyi lakosa maradt, mint amennyi a kollektivizálások idején volt. A harmad
akkora falusi lakosság foglalkoztatása mégis katasztrofális.
Ez a felismerés
vezetett oda, hogy felismerjem, a falvak
népéért a legtöbbet, a padlásokat leseprő Rákosi rendszer tette azzal, hogy kétmillió
új munkahelyet teremtett. Ehhez képest másodlagos, hogy a munkahelyek
többsége nem volt a világpiacon versenyképes.
A rendszerváltás pedig megtanított arra,
hogy a veszteséges, versenyképtelen vállalt, a tartós munkátlansághoz képest, a
kisebbik rossz. Akkor nem tudtam. Ma már tudom.
Annak ellenére,
hogy a magyar nép, illetve Magyarország történelmében nem volt nagyobb történelmi
feladat, mint az egész nemzet munkára fogása. Ezt pedig a bolsevik rendszer
megvalósította. Ezer éves történelemben
csak a bolsevik megszállás évtizedei voltak ilyenek.
Az, hogy ezek az
eredmények együtt jártak sok kegyetlenséggel, nem vitatható, de még nem
állította senki ezekkel szembe, hogy mennyi embernek adta meg a munkából faló
megélés lehetőségét.
Ezek az
élményeim egyre jobban meggyőztek arról, hogy a jó történész dogmatikus
keresztény sem lehet. Gyerekkori vitám a kereszténység erkölcsi mércéjével, hogy
annak tanai szerint egyetlen halálos bűn elseperheti az ezerszer több jót is. A keresztény teológia a bűntelenség vallása
akar lenni. Az én hitem azonban a jóság fölénye alapján mérlegel. Az én
nagy ideáljaim többsége a keresztény dogma szerint elkárhozott. Szerintem, ezek
mind üdvözültek, hiszen a nagyon sok jóhoz képest eltörpülnek a vétkeik. A társadalomtudományok méregén egyforma
súllyal kell mérni a jót, és a rosszat.
Az ilyen mérések
alapján, többnyire elkárhoznak a legnagyobbak, és a tétlenkedők pedig szentek
lehetnek.
Minél több
mérleget készítettem, annál inkább kiderült, hogy a bolsevik rendszerről elfogultan, elsősorban a bűnei alapján
ítélkezünk.
A politikai diktatúra.
A történészeknek
kellene a legjobban tudni, hogy fajunk történetében százszor többet volt
diktatúra, mint demokrácia. Az a kevés, amit mi demokráciának hívunk, a mai
értelemben a lakosság huszadát sem érintette.
A görög
társadalmat, mint demokráciát emlegetjük. Nem valljuk be, hogy abban csak a
rabszolgatartó, nagy, több generációs családok feje volt szabad állampolgár.
Vagyis a családok tizede. A családban azonban rabszolgaság volt, legalábbis
abban az értelemben, hogy mindenki a családfő alattvalója volt. Mivel
öt-tízszer annyi volt a rabszolga, mint a szabad család, a görög társadalom lakosainak
alig huszada volt állampolgár, akiről szólt a demokrácia.
Márpedig a
történész számára, ami jellemző, azt kell alapnak tekinteni, annak van reális
szükségszerűsége. Bosszant,amikor egy tudós mindazt, ami múltunkat jellemezte,
deformációnak minősíti. Ami jellemző,
törvényszerű.
Történészi
feladat volna megvizsgálni, hogy a
háború után a bolsevik rendszer kikre támaszkodhatott. Az úri középosztályból,
a falvak gazdasági elitjéből, szinte senki nem állt mögötte. Még azoknak a nagy
többsége is, aki földet, munkát kaptak, alig tizede szavazott arra a pártra,
amelyeik a Jaltában ránk osztott sors alapján a megszállók akaratát
végrehajtotta. A történésznek tudni kell, hogy akkor a sorsunkat Moszkvából
irányították, tehát csak annak a pártnak lehetett hatalma, amelyik évezte
Moszkva bizalmát. Semmi értelme annak az ítéletnek, ami olyan elváráson alapul,
aminek nem volt realitása.
A
Rákosi-rendszerről nem volna szabad ítéletet mondani, amíg meg nem vizsgáljuk,
hogy milyen erők álltak a ránk kényszerült diktatúrát végrehajtók mögött. Akivel a többség áll szemben, a nemes
célokat is csak erőszakkal tudja megvalósítani.
Sokszor idézem
első, szentként tisztelt királyunkat, aki az ellenzékével szemben csak
embertelen eszközökkel tudott győzni. Szent István a társadalom érdekét
szolgáló céljait legjobban a közvetlen családjától, és a fontos sámánoktól
kellett félteni. Nem is kímélte őket.
Szent István – Kádár János
Magyar történelemnek első és utolsó nagy
alakja között megdöbbentő a párhuzam. A szinte azonos szerepüknek, ennek
ellenére, polárisan ellentétes a megítélésük.
Első királyunk szent lett annak ellenére,
hogy kegyetlenebb volt, mint Kádár. Ahogy felmérte, hogy a népe a
honfoglalás után válaszút elé érkezett. Vagy a pásztortársadalmak személyes
diktátorságáról áttér a földművesek feudális, rendi társadalmára, vagy a nálunk
erősebb elődeihez hasonló sorsra, eltűnésre lesz ítélve. Elkerülhetetlen volt a társadalmi átalakulás. A nomád pásztor legyen
földműves. A földműves legyen keresztény. Szinte mindenkinek egészen más
életformát, vallást kell választani. A földművelése való áttérés akkor már ugyan
vonzó volt, de annak szerves része volt a földművesek vallására, a
kereszténységre való átérés is.
Szent István mindkét feladatban a saját
családjára, valamint a világi és vallási elitre számíthatott a legkevésbé.
Ezt a feladatot csak a személyes tekintélyére támaszkodva, a kegyetlen
módszereket sem mellőzve, érhette el. Csak a saját korlátlan sztyeppe fejedelmeket
megillető hatalmára építhetett.
Istvánnak egyetlen szerencséje volt, hogy a
nép már a célja mögé szegődött. A frissen beérkezett agrártechnikai
forradalom felértékelte a pásztorkodással szemben a földművelést. A sztyeppéről
érkezett pásztor számára a földműves vonzóvá vált. Az itt élő népek, köztük a megmaradt
avarok már földművesek voltak. A történészek nem eléggé hangsúlyozzák, hogy az
Alföld peremvidékén, és a Dunántúl már a hármas vetésfogót alkalmazó
földművelők éltek. Ezek életvitele vonzó volt a honfoglaló magyarság számára.
Még kevesebb szó
esik arról, hogy a földművelés
forradalmával párhuzamosan már folyamatban volt a kereszténység elfogadása is.
Istvánnak az átalakítás munkájában a népe, és a nyugati jövevények voltak a
segítői. A világi és vallási hatalom birtokosai ellene voltak.
Kádár Jánosnál rosszabb pozícióból, a
magyar történelem során senki sem került hatalomra. Az ország lakosságának
kilencven százalékánál is jóval többen árulóknak tartották. A nagy többség
hazaárulónak, a sztálinisták pedig az ügyük árulójának tekintették.
Azt senki sem vonhatja kétségbe, hogy az
56-os forradalomnál népszerűbb forradalom nemcsak a magyar, de talán a
világtörténelemben sem volt. A lakosság kilencvenöt százaléka egyértelműen
a forradalom oldalán állt, annak ellenére, hogy szinte minden társadalmi rétegnek egészen mások voltak a forradalomhoz fűződő
reményei.
A nagy többség reményének, az állami
szuverenitásnak és a politikai demokráciának azonban semmi esélye nem volt.
Ezt azonban Nagy Imre ismerte fel a legkevésbé, ő volt a legnaivabb rajongó. Az egyetlen reális lehetőség a bolsevik
táborban a többieknél kevésbé durva politikai diktatúra volt. Ezt szinte senki
nem vette tudomásul. Sem akkor, sem ma.
Számomra az életem egyik nagy rejtélye
marad, hogy ugyan ennek a reális megoldásnak volt esélye, mégis a legkevesebb
híve. Egy kezemen megszámlálhattam volna, hogy hányan voltunk olyanok, akik
tisztában voltunk azzal, hogy 1956-ban az elérhető maximális cél a sztálinizmustól
mentes, leninista, bolsevik egypártrendszer. Aki ennél többet akart, mert ezt nem fogadta el, vesztébe kergette a
forradalmat. Szinte nem akadt senki a széles politikai spektrumban, aki
felmérte volna, hogy ennél többnek semmi realitása. Sajnos ezt a vitathatatlan
tényt, ma is fegyelmen kívül hagyják. Pedig csak ennek alapján lehet ítéletet
mondani a szereplők felett.
Sajnos, ami reális volt, azt szinte senki sem
tekintette elegendőnek. A nagy többség polgári demokráciát álmodott. A forradalom
első napjai után világossá vált, hogy az események irányítása a
reform-kommunisták kezéből a mindenben megsértett úri középosztály kezébe
került. Ezek pedig a két háború közti uralkodásának restaurációját akarták. Tíz
nap után már világossá vált, hogy az ország belső erői szinte ugyanazok, akik a
1919-es forradalom után lettek.
Az ne zavarjon
meg senkit, hogy a második Nagy Imre kormányban még ezek közül senki sem volt
képviselve, mert ezek, akaratukon, szándékuktól függetlenül, átmenti pozícióban
voltak.
Ebben a minisztertanácsban még erős
szárnyat jelentettek a reform-kommunisták. Közöttük volt még Münnich Ferenc
mind belügyminiszter, aki pár nap múlva már a Szovjetunióval tárgyalt, aki
Kádárt is rábeszélte, a megszállást már folyamatba helyező, a forradalmat
leverő szovjet csapatokhoz való csatlakozásra.
Nagy Imre és szűkebb köre pedig válaszút
elé került. Vagy megy tovább a forradalommal, amelyik győzelme esetén rájuk
is halál vár, vagy visszaáll a szovjet megszállás, ami őket fogja a
főbűnösöknek tekinteni, és ennek alapján büntetni.
Akinek kétségei
vannak, mi lett volna, ha nincs szovjet katonai beavatkozás, gondoljon arra,
hogyan szerepelt az utódpárt 1919-ben az első szabad választáson. Pedig a
forradalom után egészen más, gyűlölt párt voltak, 1990-ben pedig a vidám barakk
pártja, és Német Miklós színvonalas, mérsékelt, határt megnyitó kormánya indult
a több párti választáson.
A kormány legértékesebb tagjai, Kétli
Anna, Bibó István és Erdei Ferenc naivak voltak, azt hitték, hogy ők lehetnek
az ellenkező végletbe esés megakadályozói. Fogalmuk sem volt arról, hogy
mögöttük csak az erkölcsi értékük áll, hogy a nagy többség Mindszenti Bíboros
és a Korvin-közi vezérek mögé fog állni. Sőt már ott állt.
Kétli Annának
fogalma sem lehetett arról, hogy a háborúelőttihez képest mennyivel
megváltozott a magyar szociáldemokrácia mögötti tábor. A háború előtt a
szociáldemokrácia támaszkodhatott a fél-fasiszta, fél-feudális rendszerrel
szemben álló, és a sorsát már joggal féltő félmilliós zsidóságnak nem csak a számára,
hanem szellemi és gazdasági erejére is. Ennek tizede maradt meg, és azok
többsége kompromittálta magát a bolsevik rendszerben való szerepével.
Azt, hogy Kétli Anna és pártja mire számíthatott
volna, jól mutatja a Szociáldemokrata Párt csúfos bukása 1990-ben a
választásokon. Pedig akkor már nem az ellenforradalmi erőkkel, hanem Antall
József konzervatív demokráciájával álltak szemben.
Aki ismerhette
még Bibó Istvánt, tudja, hogy
nemcsak ő nem fért volna bele a következő választás utáni kormányba, de azt már
ő sem vállalta volna.
Erdei Ferenc pedig kommunistának
számított. Tudom, hogy őt már a szerveződő Parasztpártba sem engedték be.
Tudom, hogy
hálátlan történészi feladat azt jósolni, mi lett volna, ha nincs szovjet
katonai beavatkozás, de előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik.
Még ma is lehet
azon vitatkozni, mi lett volna, ha Oroszországban, 1717-ben hatalmon maradhat a
polgári kormány. Pedig hetven éves bolsevik uralom összeomlása után, egészen
más nemzetközi környezeten sem lett polgári demokrácia, mivel abban a
társadalomban nem voltak, és ma sincsenek polgárok.
Még ma is lehet
azon vitatkozni, hogy mi lett volna, ha Károlyi Mihály polgári kormánya
hatalmon marad, mert nem látjuk be, hogy a magyar társadalomban nem voltak
ehhez polgárok. De nemcsak akkor, de a rendszerváltás után sem. Aki ezt nem
érti meg, az értetlenül áll a jobb-közép Fidesz 2010-es elseprő győzelmét. Ami
akkor is tény marad, ha nem értik meg.
Csak a
legnagyobbakat említsem.
Nemcsak Nagy Imre és köre, de Kádár és köre
elfogadta november elsején a többpártrendszert, amelyeknek semmi
világpolitikai és belpolitikai realitása nem volt. A hatalmuk birtokosai, 1956.
november, elsején rábólintottak egy olyan polgári demokráciára, ami magával
vonta nemcsak a Szovjetunió fegyveres beavatkozását, a szocialista táboron
belüli minden támogatójuk, de a személyes életük, de a pártjuk elvesztését
jelentette.
A második
világháború utáni magyar történelmet nem érthetjük meg addig, amíg nem vesszük
tudomásul, hogy sem 1945 után, sem
1956-ban nem volt semmi külső és belső feltétele a polgári demokratikus
társadalom kialakulásának.
A magyar
társadalomban, akárcsak a lengyelben, még olyan erős volt a nemesség politikai
befolyása, politikai tapasztalata, ugyanakkor a háború előttinél is gyengébb a
polgárság ereje és politikai tapasztalatlansága, hogy a Horthy-rendszer
restaurációja elkerülhetetlen lett volna, ha a felsőerők döntenek a társadalom
útválasztásában. Ez alatt nem a Horthy-rendszer pontos másolatát, csak az úri
középosztály fél-feudális uralmát értem.
Ezt
bizonyították a fordulat éve előtti, még viszonylag szabad választások, az
56-os forradalom elfutása, és Antall József uralkodása, de még Orbán Viktor
2010-es elseprő választási győzelem is. Ez az állításom csak akkor érthető meg,
ha szem előtt tartjuk, hogy a háború után hatod annyi polgára maradt a magyar
társadalomnak, mint előtte volt. Ha a többségében zsidó magyar polgárság nem
volt képes megakadályozni a két háború közti fél-feudális rendszer
kialakulását, és elfogadását, akkor nem várhattunk a hatod annyi megmaradt
zsidóságtól, hogy polgári társadalom mögé állítsa a közvéleményt. Ők joggal nem
bíztak a magyar társadalom többségének megnyerésében a demokratikus társadalom
kiépítéséhez. Reálisan mérték fel a lehetőségeket, és a bolsevik rendszer
lelkes építőivé váltak. Azok maradtak a rendszer összeomlásáig.
A vezető szerepre csak az úri középosztály
volt felkészülve.
A magyar társadalom a jobbágyfelszabadulás
után, majd a két háború között, a nemesség szerepét átvevő úri középosztály
fél-feudális társadalma volt. Ugyan a világgal együtt változott, de
lényegében az úri középosztály uralmát jelenttette. Még mindig nem eléggé
hangsúlyozott, hogy a magyar és a lengyel társadalom a nemesek szerepét
folytató úri középosztály társadalma volt. Ezek pozíciója a háború végére
nagyon megerősödött azzal, hogy a polgárság nagy többségét jelentő zsidóságát
önhibából elveszítette.
Még nem
találkoztam olyan történész munkájával, aki kimutatja, mennyivel
polgárhiányosabbak lettek a Jaltában csatlós sorsra ítélt országok. Pedig Európa keleti felén a zsidóságok
elvesztése volt a háborúnál sokkal fontosabb történelmi esemény. Ennek
erkölcsi elitélésével százszor annyit foglalkoznak, mint a történelmi
hatásával. Európa keleti felének nemcsak a háború előtti történelmének
legfontosabb eseménye a zsidóság polgárosodása volt, a háború utáninak pedig az
elvesztésük lett, és lesz még generációkon keresztül.
A magyar
történészeknek elég lett volna a háború előtti és utáni társadalmi erőket
szembeállítani, hogy világossá váljon, miért nem volt a háború után, és nincs a
rendszerváltás óta társadalmi bázisa a szoclib politikának.
A háború előtt a
szoclib politika társadalmi bázisa a magyar zsidóság mai területen élő mintegy
600 ezres tábora volt. Ők jelentették akkor a gazdasági élet gerincét. Ez a
háború utánra a számuk hatodára, a vagyonuk szinte nullára csökkent, a magyar
társadalommal szembeni bizalmuk pedig megtört. A nem zsidó közvélemény pedig
elhitte, hogy ami a bolsevik rendszerben történt, a zsidóság szerepén múlt. Az is
sokat ártott a szidóság lefogadásának, hogy a rendszerváltás előszelét érezve
ők váltak a leghangosabb antikommunistákká, a természetüknél fogva
liberálisokká.
A forradalom leverése után.
A szovjet
csapatok bevonulása ugyan nem ért váratlanul, mert elseje óta biztos voltam,
hogy be fog következni, mégis nemzeti tragédiaként éltem meg. Beláttam, hogy
Kádár szerepélt nem lettem volna képes vállalni. Sajnáltam, és boldog voltam,
hogy vállalta, mert valakinek vállalni kellett, és Rákosi maga és csapatának bármelyik
tagja, még Hegedűs András is vállalta volna, akit a moszkovitáknál lényegesen
jobbnak tartottam.
Inkább
meglepett, hogy Kádárt választották. Ebben mind Hruscsov, mind Tito szerepe
nyilvánvaló volt.
Érdekes módon a
magyar történészek máig nem elemzik, hogy miért nem Rákosira és csapatára
bízták a bábkormány vezetését. Ez számomra azt mutatta, hogy még mindig elég
erősek a kommunista mozgalomban a leninisták, akik ugyan indokoltnak, sőt
elkerülhetetlennek tartják a politikai diktatúrát, de elfogadják, azt enyhítettebb
formában is lehetségesnek tartják, a gazdaságot azonban fokozatosan
liberalizálni szeretnék. Számomra a forradalom katonai leverése elkerülhetetlen
volt, de azt, hogy a lakosság tizede által sem támogatott bábkormányt nem
Rákosira és csapatára, hanem Kádárra és Münnichre bízták, jelentős
megkönnyebbülést jelentett.
Az sem ért
váratlanul, hogy a forradalom előtt korlátlan hatalmat élvező sztálinisták
pedig kemény bosszúra vágytak azokkal szemben, akik a lecserélésükre
törekedtek. Egyéni sorsomat illetően is pesszimista voltam. Forradalmi
bizottsági elnökségem miatt úgy éreztem, hogy szomorú jövő vár rám. A várthoz
képes kellemesen csalódtam. Az általunk leváltottak előtte is komoly pozíciókba
voltak, aztán még magasabbra kerültek, de egyikük részéről sem éreztem
rosszindulatot, sőt egyikük sem tekintett ellenforradalmárnak. Sokkal több
bajom volt azokkal, akiket nem érintettem.
A forradalom
leverése utáni néhány évtől eltekintve csak kellemes csalódásaim voltak a
Kárár-rendszerben. Mi lettünk a legvidámabb barakk.
Kádár volt az egyetlen olyan vezető a
csatlós államokban, aki az alkalmazkodást nem lihegte túl. Megtett mindent,
amit szükségesnek tartott, de folyamatosan lazította a gyeplőt. Azt is mindig
annyira, hogy a pártján belüli baloldal ne kerülhessen moszkvai támogatással
föléje.
A legnagyobb
érdemét abban látom, hogy nemcsak a gazdaság szocialista szektorát
liberalizálta, hanem példátlan teret biztosított a munkaidő utáni
jövedelemszerzésre. Még nem találtam olyan történelmi munkát, amelyik a
munkaerő szabadidejének hasznosítását felmérte volna. Pedig ennek volt a
legnagyobb jelentősége. Nemcsak jövedelmet termelt, de tudatot is formált. A magyar nép munkamoráljának, vállalkozói
szellemének, igényességének fejlesztésében példátlan eredményeket köszönhettünk
a háztáji gazdálkodásnak, a kalákás házépítkezéseknek, a maszekolásnak, a
vállalti munkaközösségeknek. A rendszerváltást megelőző huszonöt évnek ezek
voltak a legfontosabb történelmi vívmányai. Ehhez képes a politika szerepe
másodlagos volt.
Azt is
Kádárérdemének tartom, hogy Aczél György sugallatára, saját érzelmei ellenére,
létre jött a magyar történelemben először és utoljára az urbánusok és népiek
békés egymás mellett élése. Ettől ma távolabb vagyunk, mint valaha.
A liberális rendszerváltás
A magyar
társadalom természetét messze meghaladó liberális rendszerváltás, az SZDSZ
politikai partnerválasztásai, hogy a konzervatív Antallal, hogy a munkásőr
Hornnal, felerősítette a liberális zsidóság elutasítottságát. Az SZDSZ
intellektuális tőkéjének, és külső kapcsolatainak köszönhetően, közép-jobb párt
hiányában aránytalanul nagy politikai hatalmat élvezhetett.
A rendszerváltás
utáni első választáson a népi jobb-középnek induló Demokrata Fórum került ugyan
kormányra, de az elnöke, az új miniszterelnök a konzervatív Antall József lett.
A második választáson azonban kiderült, hogy már elfogyott az úri középosztály
társadalmi támogatottsága, megszűnt az urak világa.
A konzervatív
úri világot képviselő Antallal szemben a munkásőr Horn Gyula vezette MSZP,
abszolút többséget nyer. De nincs annyi önbizalma, hogy vállalja a kormányzást,
olyan koalíciót köt a liberális SZDSZ-el, amiben a kisebbik partner irányítja a
politikát. Ezzel sokat veszít saját szavazótáborából, és elékészíti a
közép-jobb párttá alakult Fidesz győzelmét.
Ettől kedve
világossá válik, hogy a Fideszé a jövő.
A magyar társadalom még mindig jobb-közép
maradt.
Nemcsak a
háborút követő hét év, és az 56-os forradalom, de a rendszerváltás is arról
győzött meg, hogy a magyar társadalom még mindig nem győzte le a sok
nemesekből, és a kevés polgárból származó konzervatív, nacionalista karakterét.
Ezen az sem
változtatott, hogy a közép-jobb Demokrata Fórumot az utódpárt és a liberálisok
szövetsége konzervatív Antall József kezére játszotta. Antallnak ugyan sikerült a választásokat megnyerő közép-jobb Fórumot,
konzervatív párttá átépíteni, de a közép-jobb magyar társadalom közép-jobb párt
nélkül maradt. Vagyis két ciklusban éppen az a párt hiányzott, amelyik mögé
a társadalom többsége állhatott volna.
Ezt az űrt
ismerte fel a kiváló politikai képességgel és ösztönnel rendelkező Fidesz elnök
ismerte fel. A fiatal liberálisok pártjából közép-jobb pártot formált. Ezzel
meglepően gyorsan, már a harmadik választásból is a legerősebb,
kormányalakítása képes pártként került ki.
A következő
választást ugyan elvesztette a már közép-jobb Fidesz, de ez csak a saját
hibáinak és az ellenfelek összefogásának volt köszönhető. 1998 után még nem
volt kétséges, hogy a jövő a Fideszé. Erre mégis 12 évet kellett várni, de
akkor földcsuszamlásszerű győzelmet arathatott. De nemcsak a Fidesz szerzett
kétharmadot, de a korábbi szoclib koalíció is szétesett, és megjelent a
viszonylag erős szélsőjobb is.
A jelenlegi
politikai erőviszonyok azt jelentik, hogy először van olyan közép-jobb kormány,
amelyik politikája fedi a közép-jobb magyar társadalom centrumát. Súlyos
hibákat kell elkövetni ahhoz, hogy a közé-jobb Fidesz elveszítse kormányhoz
szükséges többséget.
A liberális
SZDSZ megszűnt, az új pártjuk még nem találja a helyét. A baloldali MSZP
privatizáció kárvallottaira számítható széles réteget képviselő, erős ellenzék
párt lehet, mivel megszabadult a liberális szárnyától, amelyik lénygében az
SZDSZ beépített szárnya volt. Ezzel
először van a magyar parlamentben a társadalom strukturálódását fedő
pártképviselet. Ennek alapján várható, hogy a Fidesz több cikluson
keresztül kormányon marad.
Ez az idő talán
elég lesz arra, hogy a magyar társadalom jobbra tolódott súlypontja a középre
kerül.
Hosszú életem
során a magyar társadalom többségéhez képest mindig balra álltam, ugyanakkor
egyre jobban felismertem, hogy a jobboldaliságunknak ezer éves gyökere van, ami
abból származott, hogy sok szegény nemes, és nagyon kevés magyar polgárja volt.
A vasút századában a magyarság polgárhiányát
a számában gyorsan szaporodó zsidóság töltötte be. A 20. század elején már
a zsidó polgárok száma elérte a nemesség szerepét folytató úri középosztályét.
Ez azonban még mindig nagy polgárhiányt jelentett, hiszen Nyugaton a polgárok
száma a nemesekének mintegy ötszöröse volt, a többségük a politikai hatalmat
gyakorló etnikumhoz tartozott. Az aránytalanságot fokozta, hogy az úri középosztállyal azonos számú
zsidóságnak a politikai súlya nagyon kicsi, a gazdasági súlya pedig nagyon nagy
volt.
A zsidóság sikerét irigyen néző úri
középosztályban a féltékenység antiszemitizmust szült, ami a nácik biztatására,
a zsidóság nagy többségének elpusztítására, és kivándorlására vezetett. Ezzel a második világháború végére a magyar
társadalom ismét a beteges polgárhiányosságú társadalommá vált. A nemesség
utódjának, az úri középosztálynak a sok évszázados számbeli és politikai
túlsúlya a második világháború után újra létrejött.
Ezt a
történelmünk szempontjából sorsdöntő változást a történészek nem veszik
tudomásul. Valamiféle társadalmi folytonosságot tételeznek fel, holott a
nyugtosodásunk szempontjából alapvető visszaesés történt.
A magyar
társadalom ismét krónikussá váló polgárhiányát elfedte, hogy a háború végén a
polgárgyűlölő Szovjetunió csatlósává váltunk. A maradék zsidó polgárság lett az egyetlen olyan értelmiségi réteg,
amelyik a megszállók elvárásaihoz rugalmasan alkalmazkodott. Ezt nemcsak a
bolsevik rendszer által kitaszított úri középosztály, de nép is hazaárulásnak
fogta fel.
A moszkvai parancsok tejesítését a magyar
zsidóság hazaárulásának fogták fel. A magyar történészek máig adósak annak
a bizonyításával, hogy azokban a csatlós országokban, ahol nem maradt zsidóság,
ugyanazokat a parancsokat még inkább szolgai módon tejesítették. Ha nálunk sem maradnak zsidók, a háborút
követő évek még rosszabbak lettek volna.
Összegzés.
Húsz oldalon ennyivel kívántam illusztrálni
annak az okát, hogy politikai ítéleteim mire épültek, mi volt az iránytűm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése