Kopátsy
Sándor PG 2012-06-28
AZ EURÓPAI UNIÓ VÁLSÁGBAN VAN
SZÜKSÉG VAN
EURÓPA POLITIKAI ÉS GAZDASÁGI EGYSÉGÉRE?
Ami a politikai egységet illeti.
Az Európai Unió
kezdettől fogva nem is annyira politikai, mint gazdasági unió akart lenni.
Kialakulása kezdetén, jellemzően Acél és Szén Uniónak tekintették. Az
ötletgazdák azt mérték fel, hogy gazdasági tekintetben kicsik a hidegháború két
szuperhatalmához viszonyítva. A politikai egységet létrehozta a hidegháború.
Ebben, aki az egyik oldalon volt, természetes szövetségese volt mindazoknak,
akikkel közös politikai táborba tartozott. Akik pedig a font másik oldalán
voltak, szóba sem jöhettek, nemcsak politikai, de még gazdasági szövetségesként
sem.
Az Európai Unió
elődjét nem kellett elméletileg megalapozni, a tagságát toborozni, fakadt
Európa világpolitikai helyzetéből. Minden nyugat-európai államot közös táborba
kényszeríttette a Szovjetunió katonai erejével szemben kiszolgáltatottsága.
Mindegyikük arra kényszerült, hogy az Egyesült Államok védelme alá meneküljön. A hidegháború létrehozta az Egyesült
Államoknak való kiszolgáltatottságot, és ezzel az egymással való politikai
szövetséget. Ez a kényszerhelyzet lehetővé tette a nyugati-európai tőkés
osztálytársadalmak számára, hogy átalakuljanak össznépi társadalmakká. Ehhez
nem volt szükség tudatosságra. Ezért aztán máig nem is tudatosult, hogy már nem
tőkés osztálytársadalmak, hogy ezek a társadalmakban az egyes országok között
nem az egymással folyó versenyből, hanem az egymással való együttműködésből
származik előny. Amíg a tőkés
társadalmak egymás ellenfelei voltak, vagyis csak egymás rovására lehetett
nyerni, a második világháború után csak az egymással való együttműködés járt
előnnyel.
Nemcsak a külpolitika,
de a társadalomtudományok számára sem tudatosult, hogy a fejlett társadalmak
számára a gazdasági együttműködés előnyös, az egymásközti háborúkban csak
veszteni lehet. A fejlett világon belül hetven éve nem volt háború. A
hidegháború a fejlettek és a bolsevik fél-periféria közötti politikai
feszültségből fakadt, és azért vált viszonylag tartóssá, mert az Egyesült
Államok céljának megfelelt.
A Szovjetunió
összeomlása óta a fejlett világban nincs háborús veszély. Ez ugyan nemcsak a
közös érdekből fakad, hanem abból is, hogy az Egyesült Államok katonai ereje
sokkal nagyobb, mint a többi fejlett országé összesen.
Ennél a ténynél
sokkal fontosabb, hogy a nemzetközi munkamegosztásban is fordulat történt. Az
ipari forradalmat követő kétszáz évben a világkereskedelem nagy többsége a
fejlettek és a kevésbé fejlettek között bonyolódott. Ennek is jelentős hányada
a fejlett gyarmattartó, és gyarmatai, valamint befolyási övezete közötti
árucsere volt. Ipari terméket cseréltek el mezőgazdasági és ipari nyersanyagokra.
A 20. század
végére a világkereskedelem súlya áttevődött a fejlettek egymásközti cseréjére,
az elmaradottak való forgalom, és a nyersanyagok súlya csökkent.
Amíg a második világháború előtt a
világkereskedelem többsége a politikai befolyások térségein belül, a
fejlettebbek és erősebbel és a szegények és elmaradottak között történt, mára a
fejlettek egymásközti cseréje vált elsődlegessé.
A megváltozott
helyzetet a világkereskedelem lereagálta, ha nem is eléggé, de nagymértékben
liberalizálódott, és ennek köszönhetően a világgazdaságnál sokkal gyorsabban
növekedett. A 21. század küszöbére a fejlett világ valóban egységgé forrt
össze, az árucsere mögött egyre nagyobb szerepet kapott a nemzetközi
munkamegosztás, és a választékcsere. A hidegháborúban még két világgazdaság
volt, az óta csak egy van. Ez pedig minél liberalizáltabb piacot kíván. A
fejlett országok szánmára tehát létrejött a gazdasági egységük.
Ez Európában is
előbb megvalósult, mintsem létrejött volna a szervezete.
Ez egyértelművé
válik, ha megnézzük, hogyan változott Európa külkereskedelmi forgalma
Kelet-Ázsiával és Észak-Amerikával, és Európa nyugati és keleti fele között.
Kiderül, hogy a fejlett világ lényegében gazdasági egységgé változott. Ebbe az
összeszövődött világgazdaságban Európa puritán lakosú térsége szorosan, a
mediterrán lényegesen kevésbé, és keleti térsége alig vesz részt.
Európa soha nem
volt sem politikai, sem gazdasági, de főleg nem gazdasági egység. Ezt mindennél
jobban tükröznék az olyan térképek, amelyek, amelyek megmutatnák, hogy az
elmúlt ezer év során, a különböző századokban mekkora volt az országok közötti
áruforgalom, és mi volt annak az összetétele. Ebből kiderülne, hogy a fejlett, puritán Nyugat-Európának
szorosabb a gazdasági és kulturális kapcsolta nemcsak Észak-Amerikával, de még
a Távol-Kelettel is, mint a Mediterrán, illetve a Pravoszláv Kelet-Európával.
Ezért arra a kérdésre, hogy
elsődleges-e Európa politikai és gazdasági egysége. Egyértelmű a válaszom.
Nem. De nem is lehet. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy nem kell Európa egységén
is munkálkodni. Ez különösen fontos a kontinensünk nem puritán népei számára,
mert azokban ezer éve, de soha sem jobban, mint most, és a belátható jövőben,
egyre jobban közelednie kell a sikeresebb Nyugat-Európához. De nem ez az első,
és természetes feladat. Nem Európa egésze, hanem a Nyugat puritán népei lesznek
a Távol-Kelettel versenyképesek. Tudomásul kell venni, hogy Európának csak a
puritán harmada versenyképes, és ez önmagában kevés. Az egész kontinensünk
ugyan ennél háromszor nagyobb, de ebből egység még száz év múlva sem lehet. Ezt
ezer éve építjük, de mindig kiderül, mint jelenleg is, hogy ehhez idő, tehát
türelem kell. Idő azonban kevés ahhoz, hogy mire a Távol-Kelet egésze
felfejlődik, Európa egységes lehessen. Erre legfeljebb néhány évtized van, de
legalább évszázad kellene.
A Nyugat
élvonalban tarására maximum ötven év áll rendelkezésre. Ez idő alatt legfeljebb
a puritán népeinek az összefogása áll rendelkezésre. Ezért az első feladat a puritán Nyugat-Európa, Észak-Amerika,
Ausztrália és Új-Zéland egybefonása. Rövid idő alatt csak ez a három térség
kooperációja valósítható meg.
Nagyon
leegyszerűsítve, egy angolszász Nyugatot kell egységgé összefogni. Ez nem azt
jelenti, hogy ez az angolszászok birodalma volna, hanem a puritán Nyugaté. Ebben a politika és a gazdasági elit közös
nyelve angol volna. Gyakorlatilag már ma is az. De ami ennél százszor
fontosabb, a gondolkodásuk, az életvitelük stílusa volna közös.
Aki felméri a fenti Nyugat, és az Egész
Európa egyesítése közti különbséget, megérti, miért tartom a puritán Nyugatnak
a Távol-Kelettel való versenyképességet reálisabbnak, mint az egységes
Európáét.
A puritán Nyugat
népessége ugyan körülbelül akkora, mint Európáé, de az előbbi gazdasági ereje
már ma is háromszor nagyobb, a potenciális képessége ennél is sokkal nagyobb.
Ezt azzal illusztrálnám, hogy a Nyugaton belül a puritán népek egy lakosra jutó
jövedelme Európában a mediterrán népekénél háromszor, a kelet-európaiakénál
ötször nagyobb. Ezek a szorzók, minden bizonnyal ötven év múlva kétszer
nagyobbak lesznek. Ennél is jobban fog növekedni a négy, óceánokon túli nyugati
országban.
Tehát az általam javasolt puritán Nyugat
lakosságának száma közel azonos marad az egységesnek elképzelt Európáéval, de a
szellemi vagyona ma háromszor, ötven év múlva hatszor nagyobb lesz. Ez a
Nyugat és a Távol-Kelet párhuzama szempontjából azt jelenti, hogy a népességük
1:3 arányú marad, de a lakosságuk szellemi vagyonának a fölénye megtartható.
Ezzel szemben az egységes Európa még ezen a téren is egyre jobban lemarad.
Ami a térségének nagyságát illeti.
(Erről már
másutt írtam, az jöjjön ide.)
Az életterek tekintetében a puritán Nyugat
nagyságrenddel felette van a túlnépesedett, és bezárt, rokontalan
Távol-Kelettel szemben.
A NAGYSÁG NEM ELŐNY
A történészek sem hangsúlyozzák, hogy a
nagyobb társadalmi egység a lakosság számára soha nem volt előny, sokkal inkább
hátrány.
(ide jön, amit
már erről írtam.)
Nem igaz, hogy Európa minél nagyobb egység,
annál gyorsabban fejlődik. Ez soha a történelem folyamán nem volt igaz,
legfeljebb vannak olyan politikai feladatok, amiben előnyös az egység. Az
imperializmusban, abban is alig kétszáz évig előny volt az erősebb állam
polgárának lenni.
Az első
világháború előtt még irigylésre máltó volt a Brit Birodalom angol
állampolgárának lenni. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy neki volt a
legnagyobb gyarmatbirodalma. A 20. század közepén a kontinens leggazdagabb
országai, vagyis ahol a legmagasabb az egy lakosra jutó jövedelem, sorrendben,
Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország és Svájc csupa kis ország mögött, csak
Hollandiának volt nagy gyarmatbirodalma. Rajtuk kívül még négy ország előzi meg
minden európai „nagy” országot, a már többször említett négy volt angol
gyarmat. Ezt úgy fogalmaznám meg, hogy az
európai puritán országoknak a legközelebbi kulturális testvéri, rokonai ne a
déli és keleti szomszédjai, hanem a négy, távoli volt angol gyarmaton élnek.
Már nagyon
régen, azt tartottam nacionalistának, aki a népét nagyobbnak, és nem
boldogabbnak, gazdagabbnak, iskolázottabbnak akarja látni.
Azt meg sem
nézzük, hogy valóban előny-e az államunk nagysága.
A
társadalomtudós számra az első a tények vizsgálata.
Fajunk története során mindig a sokféleség
volt a jellemző, hogy minden társadalmi egység mindig nagyobb akart lenni.
Az élővilágban minden állandó jelenségről kiderül, hogy a faj érdekét
szolgálja. Ez az emberi faj esetében sem vonhatjuk kétségbe. Az emberi fajt is
jellemezte, hogy számára a kis közössége, a kis családja, a nagy családja, a
lakóhelye volt az első. Az ennél nagyobb közösség jelentőségét csak a vallási
és politikai vezetés szuggerálta. Nem kevés sikerrel.
Szinte egészen a jelenkorig, az emberiség
nagy többsége kis, legfeljebb néhány száz egyedből álló csoportokban élt.
Az állatvilágban
is minden faj esetében szigorú törvény szabályozza az együttműködő egyedek
nagyságát. Vannak fajok, amelyek óriási közösségben, vannak, amelyek csak
utódokat nevelő párban, és van, amikor a hímek egyedül, a nőstények pedig az
önállóságra még nem képes utódjaikkal élnek együtt. Minden esetben kiderül,
hogy a közösségek nagyága a faj érdekének megfelelő.
Az emberi faj életében a legkisebb egysége
a két generációs család, de ez sem általános. Életem egyik nagy
felismerésének tartom, hogy ugyan minden kultúrában a több generációs
nagycsalád volt a jellemző, a kiscsalád csak a középkori feudális Nyugaton volt
általános. A többi kultúránál magasabbra emelkedését elsősorban ennek
köszönhette.
A
legáltalánosabb közösség következő szintje a lakóhely. Az ipari forradalom
előtti társadalmakban az emberiség nagy többsége néhány százfős településeken
élt. Ez nagysága pedig elég széles határok között mozgott. A nagyságukat
biológiai, a gazdasági és politikai érdekük határozta meg.
Biológia érdek volt beltenyészet elkerülése. Ennek a minél nagyobb, annál jobb volt
az érdeke, de a néhány százfős közösség már megfelelt. Ezt sem vették
szigorúan, az egy napi járóföld nem számított különlegesen ritka párválasztási
határnak. Francia adatokat ismerek. A közkorban a házasságok kilencven
százaléka tíz kilométernél közelebbi területről történt.
Gazdasági érdek a termékek beszállíthatósága volt. A termékek csak bizonyos számú
közösségben voltak a család lakása közelében biztonságban. A települések nagyságát a szállíthatóság határozta meg. A
szállíthatóság a terepviszonyoktól, és a szállítási módtól függött. Ezért a
csatornázott síkságokon, és a száraz, sík területen nagyobbak voltak a
lakóközösségek, mint a tagolt, csapadékos terepeken. A hegyekben a völgyek
jelentették a lakott térségek határait.
Az igásállatok
előtt sűrűbb volt a településhálózat és kisebb létszámúak a települések. Az
igásló gyorsabb mozgása nagyobb távolságról való behordást biztosított, mint az
ökrös szekerekkel történő, ezért nagyobbak lettek a települések. A traktorok
megjelenése tette először lehetővé, hogy a lakóhelytől tíz kilométerekre is
történhetett hatékony földművelés.
Az ipari
forradalom előtt a munkaerő nagy többsége a mezőgazdaságban, illetve az azt
kiszolgáló és kiegészítő iparokban dolgozott.
Az ipari
forradalom után a gyarmattartó országokban történt meg először, hogy a lakosság
többsége már nem a mezőgazdaságban dolgozott. A végső fordulatot azonban a 20.
századi agrártechnika és a közúti közlekedés gépesítése hozta.
Ennek
köszönhetően, a mezőgazdasági termelésben dolgozók aránya tizedére csökkent.
Ebből fakadóan a falvakban élő lakosság többsége is városlakó, még nagyobb
többsége a városokban dolgozó lett.
Azt, hogy milyen
a jelenkor fejlett társadalmaiban az optimális településhálózat Kanadában és
Ausztráliában láthatjuk. Ebben a két országban ugyanis szinte lakatlan térségbe
telepedett le a munkaerő, tehát a lakhelyének nem volt kötődése. Mindkét
országban a lakosság négyötöde néhány, milliós nagyvárosban, és annak
alvóövezetében él. A gépkocsi és a fejlett úthálózat lehetővé teszi a több tíz
kilométerről történő munkába járást is.
Kezdetben a
lakhelyének megválasztásában lakosság nagy többségét csak védelmi szempontból
érdekelte. A vasút megjelenése előtt, az
államok nem is voltak gazdasági egységek. Előtte a megtermelt nemzeti
jövedelem kilencven százalékát nemcsak a lakóhely környékén történő
munkamegosztásban termeték, hanem négyötödét ott is fogyasztották el. Szinte
csak a katonáskodás, a felső képzés, valamint a közigazgatás felsőbb szintje
lépett túl a lakóhely környékén.
Az egy napi járóföldnél nagyobb térség csak
a vasút és a gyáripar elterjedése után szövődött össze. Az emberi fajra is
igaz, hogy az emberek, áruk és
szoláltatások távolságlegyőző képessége határozza meg az életterek nagyságát.
Ebből fakadóan a közösségük optimális nagyságát is. Ezt azonban nem
szükségszerűen követi a közigazgatási és politikai közösségek optimális
nagysága.
Ma már bizonyos
munkaerő, bizonyos áruk és bizonyos szolgáltatások esetében nem szempont a
távolság, mivel a jelentőségükhöz képest elenyésző a távolságlegyőzés ideje és
költsége. Ez ma már megvalósult az információ áramlásában. Ez a fejlett
országok iskolázott lakói számára is megvalósult, az élőbeszéd, a dokumentáció
szinte bármikor, bárhova és bárhonnan elérhető. A nagyon fontos személyek, a sürgős
és értékes tárgyak egy nap alatt bárhova eljuttathatók. Az áruk a világ jelentős kikötői között, távolságtól szinte
függetlenül, olcsón szállíthatók. Olcsóbban, mint a településen belüli
kisebb tételek. Egy zongora átvitele a másik szobába, egy tonnás tárgy
átszállítása a másik utcába, sokkal költségesebb, mint egy tonna
nagykereskedelmi áru eljuttatása az egyik jelentős kikötőből a másikba.
Az emberiség egységes érdeke lett az
emberek és áruk politikai határoktól független mozgathatósága. De már itt
is felmerülnek az aggályok. Egy elmaradt
ország nem fejlődhet egészségesen, ha nem képes az áruk, a munkaerő szabad
mozgása ellen védekezni. Ebből nem értette meg semmit az EU vezetői.
Ennek tükrében a
Közös Piacnak nagy híve voltam, és maradtam annak ellenére, hogy az EU segíti a
gyengébb tagországokat, mindenek előtt a latinokat. Még az sem tuják, hogy a segélyektől nem csökken, hanem tovább nő a
puritánok és a mediterránok közti szakadék. Minden bizonnyal, nemcsak
minden segélyezett örül a segítségnek, de a segélyezők is azzal az örömmel
adják, hogy lesz hatása.
A segélyezés hatékonyságában soha nem
hittem. Nem is igazolódott sehol a világon. Ideje volna megtanulni, hogy a meg nem dolgozott jövedelem hosszú távon
többet ért, mint használ.
Ezt mutatja az
EU újraelosztásának tapasztalta is. A bevételeinek nagy többségét a kevésbé
fejlettek felé csoportosítja át, azok mégis egyre jobban lemaradnak. Az
ágazatok között messze a mezőgazdaság támogatottsága a legnagyobb, mégsem
közeledik az amerikai farmergazdaságok színvonalához, sőt.
Példának elég
volna felhozni a kisnépességű, olajban gazdag arab országok példáját.
Bányajáradék címén többször annyit kapnak, mint amennyit az EU újra eloszt, a
társadalmuk mégis középkori marad.
Még nem akadt Brüsszelben senki, aki
felismerné, mennyivel előbbre tartanánk, ha a segélyek helyett a szellemi
vagyonba fektettek volna. Pedig az EU minden nagyvonalúan támogatott célja
eredménytelen maradt.
Visszatérve a
kiinduló kérdésre.
Van értelme
Európa Nyugati felének integrációjának? Lehet-e három eltérő kultúrájú, és 1:4
jövedelemszóródású országokból egységet kovácsolni?
Egyértelmű a válasz: Még akkor sem, ha nem
nagyon ostobákra bízzák.
Bármennyire egyértelmű
tény, hogy azonos kulturális környezetben mindig kisebbek tejesítenek jobban, a
politikusok mindig a minél nagyobbra törekszenek. Számukra a közösség
nagyságának a növelése a cél, a társadalomé azonban a minél nagyobb jólét, és a
minél hosszabb, egészséges élet. Ebben a kisebbek sokkal kedvezőbb helyzetben
vannak.
Az is igaz, hogy a kicsiség csak azoknak
előny, akik az átlagnál életképesebbek. Az országokat alkotó közösségekre
is igaz, hogy segíteni csak azt érdemes, aki a segítség nélkül is boldogulna. A
segítség hatása a megsegítettnek az átlagtól eltérő képességével hatványozottan
nő. Vagyis, minél nagyobb a segélyezett átlag feletti képessége, a segítség
hatványozottan jobban hasznosul. Akinek az átlag alatti a képessége ott negatív
hatás nő hatványozottan.
AZ EURÓPAI UNIÓ VEZETTÉSE EGYRE
GYENGÉBB SZÍNVONALÚ
Azt, hogy az
Európai Unió vezetése gittegylet, jól bizonyítja, hova jutott, és most a
csődben sem a vállságba juttatókat teszik felelőssé. Nem a felelősek
megbüntetésére gondoltam. Csak a
felelősök lecserélésére. Az EU jelenlegi vezetése eleve alkalmatlan a
sikeres működtetésre. Erre a vezetők képessége, és a hatásköre eleve
alkalmatlan.
A
részvénytársságok gyakorlatát kellene átvenni. Ott fel sem merül a felelősségre
vonás, mert tuják, hogy az okozott kárt egyrészt úgysem lehet ezzel
csökkenteni, hiszen a felelőseknek nincsen erre forrásuk. Az sem vonható kétségbe, hogy a nagy károkat nem a rosszindulat, hanem
a hozzá nem értés okozza. Ha a felelősök okozóját kellene keresni, akkor
kiderülne, hogy azok a felelősek, akik nem megfelelőkre bízták a feladatot. Ezért
nem büntetnek, hanem a bajba jutott vállaltok vezetését cserélik le.
Az euró övezet, de az egész EU vállsága
évtizedekkel ezelőtt kezdődött, amikor egyre gyengébb káderekre bízták a felső
vezetést.
Először azt
kellene felismerni, hogy miért süllyed ilyen mélyre a brüsszeli vezetők
színvonala.
Aki ebben a
tényben kételkedik, gondoljon arra, hogy a kor legjelentősebb politikusai indították
útjára az európai közösséget. A legnagyobb francia és német politikusok. A
történészek máig ismerik a nevüket. Ezzel szemben az EU jelenlegi vezetőit ma
sem ismerik, és senki sem fog rájuk emlékezni. A jelenlegi elnök is csak azért
közismert, mert az ő nevét olvassák, őt látják naponta a kommunikációs
csatornákon. A többieket ma sem ismerik, nemhogy emlékezzenek rájuk. Az EU vezetése olyanokból áll, akiket
otthon nem tudtak, vagy nem akartak látni, vagy a bukásukat érezve, a jó
fizetésért oda menekültek.
Történészként
megtanultam, hogy csak az új utak kereső csapát az értelmiségi elitből kell
válogatni. Aztán, minél reménytelenebb utat választott ez az elit csapat, annál
gyorsabban, és annál mélyebbre süllyed a vezetők szellemi színvonala.
Példaként az
1717-es bolsevik forradalom népbiztosainak összetételtét hasonlítottam össze a rendszer
összeomlása előtti csapattal. Lenin csapatát a történelem legmagasabb intellektuális
szintű kollektívájának, és Brezsnyev csapatát pedig a legalacsonyabb szintűnek
tartom.
Nem sokkal
kisebb különbség van a Szén és Acél Uniót létrehozók, és az EU jelen vezetői
között.
Miért válik
jellemzővé a kollektív vezetés csökkenő szellemi szintje?
Azért, mert a
kollektíva tagjainak az érdeke, hogy olyan legyen a vezetője, aki nem nő a
fejükre. Legyen minél öregebb, mert hamarabb kidől a sorból, és akkor esély van
az utódlására, és legyen minél szürkébb, mert nem kell tőle félni. Ezért lett a
fiatal, tehetséges népbiztosok tanácsából a nagyon öregek, és szürkék politikai
bizottsága.
Ezért jellemző a
vallások történelmére is, hogy zsenik alapítják, majd idővel a konzervatív
szürke aggastyánok kezébe kerül. A
keresztény vallási vezetők átalagkora alapján is meg lehet állapítani, hogy a
vallás mennyire van lemaradva a kor követelménye mögött.
Ezt a
bölcsességet egy 16. század végén élt, németalföldi lutheránus pap naplójából
tanultam, akinek feltűnt, hogy Kijevig tartó útja során megfigyelte a püspökök
átlagkorát, ami ezer kilométerenként, keletre haladva, tíz évvel növekedett.
Magyarországon a katolikus püspökök húsz évvel öregebbek voltak, mint a
lutheránusok. Ukrajnában sem nyolcvan évnél fiatalabb, sem lutheránus püspökök
nem volt.
Miért állítanak egyre gyengébb kádereket az
EU felső vezetésébe?
Mert a kijelölői
látják, hogy ott nem történik semmi igazán, a hazai hatalmi viszonyokat alakító
döntés. Arra összehívják a kormányok vezetőit. Ehhez járul, hogy végül csak
olyan közös jelöltben állapodnak meg, amelyiktől nem kell félni. Az EU vezetői a kontraszelekció alapján
kerülnek pozícióba.
Elég néhány
példát felidézni.
Mivel az elnöki
poszt a legfontosabb, annak betöltésére fordítanak a legnagyobb figyelmet. Ez
esetben kell a legjobban vigyázni arra, hogy oda aztán ne kerüljön senki, akinek esetleg önálló koncepciója, vagy
befolyása van.
Mivel
Németország a legerősebb tag, kézenfekvő lett volna, ha tőlük állítanak oda egy
erős egyéniséget. Ez ellen azonban elsősorban a franciák tiltakoztak. De
tiltakozott minden tagállam. Bárki lehet, csak ne olyan, akinek saját gondolata
születhet.
Az EU első
emberi az elnök. Az volna a természetes, hogy német elnöke legyen. De ez a
franciák számára a szoros barátságuk ellenére elfogadhatatlan. Az angolok nem
szívesen vállalnák a főszerepet. Ezért kellett egy kis kudarcos ország
képviselőjét jelölni erre a nagyon fontos posztra. Így lett a portugál Baroso
az elnök. Akinek e magas posztján aztán megnőtt az önbizalma. Az először
segélyezésre szorult ország szakembere lett a kioktatója azoknak, akik előtt az
ő országa már bemutatta a pénzügyi vállságba jutás példáját.
A múlt héten már
akkora volt az önbizalma, hogy nagyképűen oktatta ki a kanadai újságírót azzal,
hogy a pénzügyi vállság kirobbanásáért az Egyesült Államok a felelős. Csak
megjegyezem, hogy a kérdést feltevő újságíró abból az országból való, amelyiket
a nyugati országok között a legkevésbé érinti a pénzügyi vállság. A
megkérdezett Baroso pedig annak az országnak a fia, amelyik a négy reménytelen
helyzetbe jutott mediterrán ország között még Görögországot is megelőzte a
segítségre szorulásban.
Az is ismert,
hogy az Egyesült Államok külügyi vezetői sírnak, mert nem találnak partnert,
aki az EU-t képviseli. Kerestek tehát erre a posztra valakit, de az eszükbe se
jutott, hogy először a külügyi vezető hatáskörét kellene megállapítani.
Emlékem szerint,
e posztra felmerült a fiatalon forradalmár, később sikeres német
külügyminiszter Joschka Fischer neve. Természetesen ettől nemcsak a német
kormány, de minden tagállam megrettent. Az angolok, akiket a legkevésbé érdekel
az EU külpolitikája, találtak valakit, akinek a nevét ma is csak az érintett
külügyesek ismerik, őt mindenki lelkesen elfogadta.
De az elnöktől
eltekintve, a többi témafelelős sem ismertebb. A nevüket még akkor sem
jegyezzük meg, ha éppen ellenünk hoznak valami dörgedelmes figyelmeztetést. A
figyelmeztetés ugyan fontos, fájdalmasan érintő lehet, de az aláírójuk neve
ettől mellékes marad.
A javadalmazásuk
azonban magas, ők a legjobban megfizetett politikusok.
Érthetetlennek
tartom, hogy a 27 tagország egyike sem
vetette fel a kérdést, alkalmas-e az EU vezérkara arra, hogy rábízzák Európa
nyugati felének sorsát. Erre a kérdésre minden alapot megadnának a tények.
Milyen vezetés az, amelyik csak akkor látja
a tagországok nagyobbik felének a reménytelen eladódását, amikor azok már
fizetésképtelenek. Amikor a nemzetközi hitelminősítők jelezni kezdték a
közelgő tragédiát, ellenük fordultak. Nekik olyan hitelminősítő kellene,
amelyik azt jelzi, amit ők szeretnének hallani.
A hitelminősítők
valóban rosszul vizsgáztak, mivel bíztak abban, hogy a hitelező gazdagabb,
takarékosabb tagállamok fizetni fognak a felelőtlenül eladósodottak helyett.
Vagyis azt várták, ami bekövetkezett, de azzal ne számoltak, hogy a hitelező
országok közvéleménye nem fogja megengedni, hogy örökké mások hibáiért
fizessenek. Ezek politikai vezetői most ugyan
minden napnak örülnek, amivel késik, ami már elkerülhetetlen. Jellemző,
hogyan örültek a görög választásoknak, amelyiken olyan eredmény született, ami
az azonnali csőd helyett néhány hónapos kését jelent.
Valamit azonban
a hitelminősítők is későn ismertek fel. A hitelező országok politikusi számára
bukást jelent, ha hajlandók fizetni az adósok számláit. Ők megtennék, de a
választók nem engedik.
A közvélemény
számára egyszer az is érthető lesz, hogy nem volt az EU külpolitikáját
képviselő személy. Hát azt is választottak, természetesen hatáskör nélkül. Alig
maradna a 27 állam külügyminisztereinek a feladata, ha volna közös
képviselőjük. Tehát legyen valaki, de annak ne legyen hatásköre.
Az egyre mélylő
vállság ellenére a brüsszeli adminisztráció azonban tovább éli látszathatalmát.
Minél nagyobb a baj, annál kisebb ügyekben fontoskodik.
Ebben az első
példát mi éltük meg. Mivel a liberalizmusában legerősebb európai magyar kormány
csúfosan megbukott, a nemzetközi
liberális erők velünk szórakoztak.
Ugyan mi is
erőnkön felül eladósodtunk, de a helyzetünk lényegesen kevésbé tragikus, mint a
mediterrán országoké, vagy Romániáé, de most minket leckéztettek. Ebben aztán
minden nemzetközi liberális erő lelkes támogatója lett. Éppen jól jött nekik,
hogy a nagy tragédiáról a kisebb, formai hibák felé terelhetik a figyelmet.
Velük foglalkoznak.
Valóban nem voltunk kellően udvariasak az
IMF helyi csapatával. Azért az IMF vezetőinek illene tudni, hogy az
ideküldött csapatuk is bambán nézte, amikor a magyarországi kedvenceik folytatták
az ország, a közigazgatások és a lakosság felelőtlen eladósodását. Nem tudom,
hogy miért vannak itt, ha nem láttak semmit. Aztán, hogy megbukott a kedvencük,
a szoclib kormány, hitelen felébredtek, és hangosak lettek. Fel sem vetették,
hogy kik adósították el az országot, nem látták, hogy a katasztrofális
munkanélküliség ellenére a lakosság svájci frankban felvett hitelei az egekbe
szálltak. Azt ugyan megértem, hogy az új Fidesz kormánynak meg kellett volna
tőlük szabadulni. Ennek formáját azonban az eladósodott ügyfél kötelező
szerénységével kellett volna kezelni, akkor is, ha a felelőtlen hitelezésekben,
csendben, ők is vastagon benne voltak.
A nemzetközi liberális erők erejével nem
számoltunk. A külső és belső adósságunk, és a gyorsan bontakozó euró
vállság óvatosabb viselkedést követelt volna. A Fidesz, és a KDNP jobboldalát
mérsékletre kellett volna inteni. Sok labdát dobtunk fel, amit úgy
értékelhettek, mint a magyar jobboldal és az antiszemitizmus feléledését. Számolni kellett volna a hazai jobboldal
törekvéseinek várható nemzetközi visszhangjával.
Az
antiszemitizmus kicsiben is hiba, főleg, ha azok követik el, akiknek a
lelkiismerete nem lehet tiszta. Ahogy ebben a tekintetben nálunk sokkal
bűnösebb németek kényesen vigyáznak arra, hogy ne hergeljék maguk ellen a világ
zsidóságának indulatát, mi is tapintatosabbak lehetnénk.
Az illetékeseknek
látni kellene hogy Horthy Miklósnak, Váss Albertnek, Nyírő Józsefnek a nemzet
nagyjai közé emelése mögött nem a tényleges érdemeik, hanem a magyar jobboldal
buzgalma húzódik meg. Horthy Miklós nem szolgálta meg, hogy történelmi
nagyjaink közé soroljuk. Vass és Nyírő nem voltak akkora zsenik, hogy bűneiket
felejtve a zsenik közé emeljük őket. Főleg nem akkor, amikor az ország
nemzetközi megítélését ez rontja. Egyikük sem volt olyan nagy, hogy bűneiket
megbocsássuk. Még nagyobb hiba Horthyt Károlyi Mihállyal, Vass Albertet és Nyirő
Józsefet József Attilával szemben nagynak feltűntetni.
Ezerszer fontosabb feladatunk volna a
másfélmillió lakosunk két évtizedes munkátlanságát megszüntetni, mint a
történelmünket most a másik irányban torzítani.
Az EU most a jelenlegi magyar kormány bírálatában
kéjeleg, az előzővel nem volt semmi baja. Annyit Brüsszelben is illene
tudni, hogy a jelenlegi baj okozója nem a jeleneti, hanem az előző kormány
volt. Azt a magyar választók bűneinek megfelelő büntetésben részesítették. Az a
kormány úgy bukott meg, amire a demokráciák történetében még nem volt példa. A
nem listás mandátumok 99 százalékát megnyerte. Az ilyen bukott kormányt nem volna szabad felmenteni. A jelenlegi magyar kormány a választáson
minden EU tagországnál nagyobb támogatást kapott. A demokráciákban az ilyen
győztest tisztelet illeti. Az ilyen vesztes pedig rászolgál a kritikára.
Brüsszel azonban nem annak alapján kezeli a tagországok kormányait, hogy
mennyire áll a népük mögötte, hanem a szerint, neki mennyire tetszik.
A másik példám.
Az EU vezetése a
jegybank önállóságát félti. Nem tartozom azok közé, akik a jegybankot a
törvényhozás fölé helyezik. Vannak ugyan olyan intézmények, ilyen a jegybank
is, amelyek vezetésének lecserélését nagyobb többséghez kell kötni, de egyetlen szerv sem legyen a választók
nagy többségével szemben védett. Különösen akkor nem, ha súlyos hibákat
követett el. Márpedig az ország eladósodásáért a jegybankunk is súlyosan
felelős. Bambán nézte nemcsak az ország gazdasági
erejét meghaladó eladósodását, de még fontos szerepet is játszott abban.
Ennél is nagyobb a felelőssége abban, hogy az ország közigazgatásai, és
lakossága példátlan mértékben eladósodott egy nem tagország valutájában, vagyis
olyan pénzben, amire nemcsak nekünk, de az EU-nak sem lehet befolyása.
A jegybank felelőssége az eladósodásban,
egyértelmű abban is, hogy a forintot jelentősen felértékelve tartotta. A
középiskolás fokon is elvárható annak az ismerete, hogy minél gyengébb egy ország, a valutáját annál jobban leértékelve kell tartani.
Csak ezzel képes olyan
külkereskedelmi eredményt elérni, amire elengedhetetlen szüksége van. Márpedig az eladósodást, még kevésbé a már
megtörténtet csökkenteni csak leértékelt valutával lehet.
A jelenlegi euró
vállság jórészt abból fakadt, hogy a kevésbé fejlett, és a takarékosságot nem
ismerő országok is tagjai lettek az euró övezetnek. Ennek következtében olyan valutájuk lett, amit nem tudtak
leértékelten tartani. Ebből fakadt, hogy a túlköltekezésük által
létrejöttnél is nagyobb pénzhiányuk keletkezett. Azt pedig csak irreálisan
magas kamatok mellett tudták hitellel fedezni.
Mi szerencsések
lehettünk volna, hiszen megmaradt a forintunk, amit mi szabályozhatunk. A mi
jegybankunk azonban nem az eladósodásra játszó kormány ellen lépett fel, hanem segédkezett
az adósság olcsóbb finanszírozásában, és a svájci frankban való eladósodásban. Mi azért kaptunk a jelenleginél alacsonyabb
hitelt, mert a forint irreálian, mintegy 30 százalékkal fel volt értékelve.
Az már elkerülte a jegybank vezetőinek a
figyelmét, hogy ez a kemény forint nem teszi lehetővé, hogy a külkereskedelem
és az idegenforgalom aktívuma megfeleljen az ország érdekének. A jegybank
vezetése nem vette tudomásul, hogy a kemény forintunk mellett csökken az
export, és nő az import hatékonysága, hogy nekünk olcsó a külföldi nyaralás, a
külföldieknek pedig drága.
Véleményem
szerint, 2010-ben nemcsak a kormánynak
kellett eltűnni, de a jegybanknak is új vezetésre lett volna szüksége. A
törvényhozásnak meg kellett volna állapítani, hogy nemcsak a kormány, de a jegybank is felelős az eladósodásért, mindenek
előtt a lakosság svájci frankban történőért, tehát annak új vezetésre van
szüksége.
Ezt azonban
nemcsak az akkori, de még a jelenlegi alkotmányunk sem engedi meg. Nem azért,
mert mi ilyen alkotmányt akarunk, hanem azért, mert még mindig elég erős a
liberális pénzvilág ahhoz, hogy kikényszerítse a jegybankok függetlenségét a
törvényhozás bármekkora többségével szemben.
Azt még
megértem, hogy az IMF ragaszkodik a jegybankok érinthetetlenségéhez, de azon
botránkozom, hogy Brüsszelnek is ez a véleménye. A törvényhozás akár hadat is
üzenhet, de a jegybankokkal szemben, bármekkora többség esetében nincs
hatásköre.
Azt, hogy a jegybank sérthetetlen, egyelőre
tudomásul kell venni.
Azon azonban már
joggal botránkozok, hogy Brüsszel szórakozik velünk abban, hogy milyen legyen a
sajtótörvény, de még abban is, hogy ki főzhet pálinkát, és mekkora legyen a
tyúkok ketrece, milyen jelvényeket kell hordani, mikor, hova vonulhatnak a
melegek. Az még nem zavarna, ha azt is fontosnak tartanák, ami nemcsak nekünk,
de nekik is nagyon fontos.
Európa legnagyobb baja abból származik,
hogy kevesen, és keveset dolgoznak. Ez éppen nálunk a legnagyobb. A
munkaképes lakosság foglalkoztatásában az utolsók vagyunk. Ezért Brüsszelnek is
ezt kellene leginkább számon kérni. Még abban sem vagyok biztos, hogy Baroso
úrnak van erről tudomása. Ő is mediterrán ember, aki képtelen felfogni, hogy a siker érdekében dolgozni is kellene.
MINT VÁRHAT EURÓPA AZ UNIÓTÓL?
A jelenlegi
formájában semmi jót. Ez az Európai Unió
a következő tíz évben, a fejtett világon belül, egyre jobban le fog maradni. Annál
inkább, minél később ismeri fel, hogy a jelen formájában és céljaival
működésképtelen. Ez ugyan a 17bország közös pénze esetében a leginkább
nyilvánvaló, de az alapvető céljai is, felülvizsgálatra szorulnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése