Nem, nem, soha

Kopátsy Sándor                   EH                 2012-06-06

Nem, nem, soha

Évek óta nem olvastam nagyobb örömmel a magyar történelemre vonatkozó információt, mint ma, a fenti című írásban, a Népszabadság mai számban. Szabó Balázs történész ír Trianon előzményéről. Középiskolás diákkorom óta egyértelmű volt a számomra, hogy Trianonban minket súlyos sérelmek értek, de mi sérelmeink kisebbek voltak, mint amilyenek voltak az elszakított térségek lakossága többsége számára. A trianoni helyzet igazságtalanabb volt, mint a Trianon utáni. Ha t

Trianonban az ország minden területe esetében, ahol ez az elv technikai tekintetben alkalmazható. A tényleges etikai többség alapján döntöttek volna, százszor jobban hasonlított volna a békeszerződésben megrajzolthoz, mint a háború előttihez. Ehhez ugyan nem kaptam a magyar történészektől anyagot, de bőven elég volt az is, amit a magyar népszavazások adatai mutattak. Márpedig a magyar népszavazás etnikai adatit bizonyos óvatossággal kellene a történészeknek használni, legalábbis az utódállamok lényegesen eltérő adataihoz hasonló óvatossággal használni.

A 30 milliós magyarság ostobaságát ugyan tanítjuk, de arról hallgatunk, hogy jelentős magyarosítási asszimiláció folyt, és annak milyen eredményei voltak.

Az sem vigasztalt, hogy az utódállamok sem lettek nálunk tárgyilagosabbak.

Sokáig az Olmützi Alkotmányról sem tudtam meg a lényegét. Ezt először a tízkötetes magyar történelemben olvashattam el. Márpedig ennek ismerete nélkül tarthatja magát az ostobaság, hogy az ország felosztását a legnagyobb meglepetésünkre Trianonban találták ki. Azt, hogy mi volt az Olmützi Alkotmány lényege még azok a történészek sem értik meg, akik előtt annak tartalma ismert.

1849 tavaszán a Bécsben kitört márciusi forradalom elől a csehországi Olmützbe menekült a császári udvar, és a Monarchia politikai reformját készítették elő. Ennek keretében felosztották a Magyar Királyságot is.

Ennek értelmében.

Erdély, mint fejedelemség, osztrák örökös tartomány lett, amiben a román etnikum is egyenrangú szerepet kapott volna. Vagyis a márciusi 12 pontban meghirdetett unió fel sem merült.

Horvátország is önálló örökös tartomány lett.

Számomra is új ismeretet jelent, hogy Temesvár székhellyel szerb vajdaság alakult volna.

A későbbi Szlovákia azonban a Magyar Királyság része marad. Ez volt ez egyetlen lényeges különbség a Trianonban történt rendezéshez képpest. Minderről a magyar közvélemény semmit sem tud, de az első világháborús magyar kormány, és mindenek előtt Tisza István ismerte ezt. Annál inkább közismert volt a horvátok, románok és a szerbek előtt. Ennél is fontosabb, hogy ez az utódállamok képviselői számára jó érv volt a felosztásra.

Az Olmützi Alkotmányban, nem az utódállamok politikusai, hanem a császári udvar, hetven évvel Trianon előtt, felosztotta a Magyar Királyságot. Aki ennek ismerete hiányában keresi Trianon okát, félre van vezetve.

Mindezek tudatában új fontos ténynek tartottam, amit Szabó Balázs írásából nagyobb és piros betűkkel, kiemelt a tördelő.

„1915 őszén… az Osztrák-Magyar Monarchia közös minisztertanácsának ülésén Tisza beleegyezett abba, hogy a háború után az ún. kongresszusi Lengyelországot Oroszországtól Ausztriához csatolják, cserébe Dalmáciát és Boszniát kérte Magyarország számára.” Dicsérem a tördelőt, mert neki érzéke volt ahhoz, hogy mit kell kiemelni, mi az írás fő mondanivalója. Én, ennél még fontosabb információt nem ismertem ahhoz, mint kell tudni ahhoz, hogy ki volt Tisza István, és kik készítették elő Trianont.

Kilencven éves korom ugyan megtanított arra, hogy a nacionalizmus vak, tehát nem akarom a Jobbikat megtéríteni, de a magyar közvélemény megtérítésében hiszek. Azt az utca ember is megérti, hogy az a magyar politikai elit, melyik Magyarországhoz akarta csatolni Dalmáciát és Boszniát, a magyarság jövőjének ostoba ellensége, Trianon előkészítője volt. Adyval egyetértve, a magyar arisztokrácia, benne gróf Tisza Istvánnal, a nemzet ellensége volt. Én már nem életem meg, de hiszem, hogy eljön az idő, amikor a magyar történészek, és hatásukra a magyar történelmi tudatban nemcsak Tisza, de még Kossuth is hátrább lesz a minőségi listán, mint Rákosi, Kádárról nem is beszélve.

Szabó Balázs, számomra eddig ismeretlen történész pedig nagyot lépett elő a rangsorban, hiszen először merte leírni, hogy ezt az országot az Oszmán Hódoltság megszűnése óta a nép osztályvakságban szenvedő urai vezették.