Gondolatok az osztályharcról

Kopátsy Sándor               EH                     2012-06-02

GONDOLATOK AZ OSZTÁLYHARCRÓL

Nem kívánok visszamenni az osztálytársadalmak előtti érdektagozódásra, legyen elég az utóbbi mintegy ötezer év tapasztalata.

Az egyértelműen bizonyítja, hogy minden termelésre épülő társadalom osztálytársadalmi formában működött. Ez a tudós számára azt jelenti, hogy egészen a jelenkorig objektív oka volt annak, hogy egymástól függetlenül, ha egy társadalom a gyűjtögetéstől áttért a termelésre, akaratától függetlenül csak osztálytársadalom formájában működhetett.

Aztán a 20. század második felén a Nyugat, majd gyorsan a Távol-Kelet fejlett puritán, illetve konfuciánus társadalmai ismét ösztönösen átalakultak össznépi társadalmakká.

Aki azt feltételezi, hogy az elmúlt ötezer évben minden társadalom lehetett volna más, mint osztálytársadalom, nem tudós, mert tagadja, ami minden hasonló feltételek között osztálytársadalom lett, lehetett volna más is.

Az elmúlt ötezer évből szinte csak az utolsó százban merült fel, hogy az osztálytársadalom lehetett volna más, hibáitól mentes is. Előtte, és az óta is a nagy többség adottnak fogadta el az osztálytársadalmát, azon belül ugyan, több-kevesebb intenzitással, igyekezett javítani a saját helyzetén, de azon nem, hogy társadalom csak a kiváltásosaké.

A társadalomtudomány azonban nem volt hajlandó tudományos eszközökkel vizsgálni azt, hogy miért volt minden társadalom alapvetően hasonló módon felépített. Még azt sem vette tudomásul, hogy az osztálytársadalmak lényegében azonos elven, azonos céllal működtek. Annál inkább hangsúlyozták azt, amiben különböztek. Százszor annyit elemezték az osztálytársadalmak közti különbségeket, mint az azonosságukat. Pedig az utóbbi volt sokkal erősebb.

Az osztálytársadalmak közös jellemzői.

1. A lakosság kisebbségét jelentő osztály rendelkezett minden hatalommal. Vagyis a kisebbség diktatúrája volt. A diktatúrára azért volt szükség, mert a társadalom működése sértette a többség egyéni érdekét.

2. Az uralkodó osztály a lakosság értéktermelő többség jövedelmének jelentős részét elvonta. Vagyis a többség jövedelmét a létszínvonal határára csökkentette. A lakosság nagy többsége annyi jövedelmet termelt, aminek elfogyasztása gyors népszaporulatot eredményezett volna. Márpedig a termelő társadalmak még az 1-2 ezrelékes népszaporulatot sem voltak képesek elviselni. A legnagyobb halálozási ok a nyomor volt, amit a társadalom mesterségesen idézett elő.

3. A megtermelt jövedelem jelentős hányadát fegyverkezésre, háborúzásra fordították. A fegyverkezés és a hadviselés volt a második legnagyobb halálok, amit a társadalom maga idézett elő.

4. Az elvont jövedelem nagy többségét improduktív célokra fordította. A történészek sem figyelnek fel arra, hogy a nagyon szegény társadalomban milyen sok jövedelmet emésztett fel a luxus, a kincsképzés, a kultikus építkezés, az ünnepek magtartás.

5. Üldözte a tudást, az ember útkereső vágyát. Minden kultúrában az eredendő bűn volt a tudásvágy. Ez nemcsak a zsidó, keresztény vallásban, hanem minden kultúrában gyakorlat volt. Vagyis minden osztálytársadalom gondosan vigyázott arra, hogy az emberi agyban rejlő óriási kapacitás el legyen fojtva. A társadalom jövőjét semmi sem fenyegette jobban, mint az emberi agy óriási kapacitásnak kibontakozása.

Mivel minden osztálytársadalomban, ez az öt jellemvonás jelen volt, és ma is jelen van, tudomásul kellene venni, hogy az elmúlt ötezer évben minden társadalmat azért jellemzett ez a négy tulajdonság, el kell fogadni, hogy ez az adott viszonyok között társadalmi érdeket szolgált, és szolgál ma is.

Miért?

Mert az adott szinten nem lehetett volna több embert eltartani. A társadalom többet termelt, mint amennyi lakost képes volt eltartani. A túlnépesedést magának az embernek kellett megakadályozni.

Az osztálytársadalom mindaddig objektív szükségszerűség, ameddig a túlnépesedést meg kell állítani. Ezt a tényt egyetlen társadalomban sem ismerték fel, mégis mindegyikben következetesen alkalmazták. Azt kell tudomásul venni, hogy fajunk eddigi életét a népesdési törvénye alapján három szakaszra kell osztani.

I. A Gyűjtögetés kora. Az ember abból élt, akárcsak minden előde, amit a természet adott. Ez azt jelentette, hogy az adott térségben csak adott népesség élhetett meg. Ha többen lettek, az éhhalál azt korrigáltak. Az embernek tehát nem volt népességszabályozási feladata.

Az ember biológiai elődeinél sokkal fejlettebb agya azonban lehetővé tette, hogy a föld szinte minden természeti környezetéhez igazodni tudjon. Ennek érdekében nem volt szüksége sem a mutációra, sem a szelekcióra. Az eszének köszönhetően nagyon gyorsan alkalmazkodni tudott az adott természeti környezethez. Minden természeti környezetben gyorsan kialakította azt az életformát, azokat az eszközöket, amelyek lehetővé tették, hogy a természet adta forrásoknak megfelelő szinten, és létszámban megélhessen.

Még ma is vannak gyűjtögető közösségek, amelyek több tízezer éve szinte változatlan módon, és változatlan létszámban élnek.

Fajunk létszáma alig százezer év alatt több tízmillióra nőt, de nem azzal, hogy az adott térséget egyre több ember számára tette eltartóvá, hanem azzal, hogy szint mindenhova elvándorolt, és ott képes volt életfeltételeit kialakítani.

Az antropológusok sem hangsúlyozzák, hogy a fajunk az egetlen, amelyik az eszének köszönhetően, szinte minden természeti környezetbe képes volt berendezkedni.

II. A termelésre épülő társadalmak.

Először magyarázatra szorul, hogy mit kell érteni termelés alatt. Talán jobb volna a fizikai erővel történő termelést mondani. A gyűjtögetés is munkavégzés, tehát értéktermelés, de magát a terméket nem az emberi munka hozza létre, hanem azzal lesz érték, hogy az ember megdolgozik érte. A gyűjtögetés és a gyűjtött termék feldolgozása is értéktermelő munka. Még ma is ott van a megtermelt értékek között, amihez gyűjtögetés révén jutnak.

A termelés másik vége is nyitott. A termeléssel létrehozott értében is ott van a szellemi teljesítmény. Nélküle nem volna termelési technológia és technika. Ennek ellenére az osztálytársadalmak ötezer évében a létrehozott érték nagy többsége mögött fizikai munka állt, és áll ma is.

Régóta izgat a termelőtársadalmak értéktermelésének módja. A tudományos és technikai forradalom előtt lényegében az emberi agy terméke volt az egyre fejlettebb technikai és ismeretbázis, de annak működtetéséhez egyre kevesebb képzettség és képesség kellett. A technikai feltételek megteremtéséhez ugyan egyre több tudásra volt szükség, de azok működtetéséhez egyre kevesebb ismeret is elegendő lett.

Erre ugyan senki sem figyelt fel, pedig tanúi vagyunk.

Ez az ipari forradalom során jelentkezett a legpregnánsabban. Ekkor a sokkal hatékonyabb gyáripar leváltotta a háziipart. A gyáripar technikai felszereléséhez, és működtetéséhez ugyan szükség volt a tehetséges, fantázia gazdag elitre, de a százszor nagyobb számú működtetővel szemben sokkal alacsonyabb tudást, kisebb tehetséget igényelt a termelés, mint amennyire szüksége volt az alacsony hatékonyságú kisiparnak, háziiparnak.

Az ipari forradalom előtt egy parasztgazdaság sikeréhez százszor annyi ismeretre volt szükség, mint amire egy nagyüzemi cselédnek.

Példaként a személyszállítást szoktam felhozni. Egy postakocsisnak a kocsisok legjobb egy százaléka felehetett meg. A nagyon rossz utakon, nehéz időjárási körülmények között, hat lóval bánni, megsérült kocsit, szerszámot javítani, nyelveket ismerő ember ezer közül egy volt. Ezzel szemben egy távolsági buszt vezetni az átlagos is képes.

Marxig nem akad társadalomtudós, aki rádöbbent volna arra, hogy annak, ami minden természeti környezetben lényegében azonos osztálytársadalmakat hoz létre, annak valami közös oka van.

Ezt a közös okot az alépítményben nevezte meg. Azt már nem is kutatta, hogy mi is ez az alépítmény. Ezt máig sem tisztázta a társadalomtudomány. Ha következetes, kiderült volna, hogy nem lehet forradalmár, mert elméletéből az következik, hogy aki a társadalmat meg akarja változtatni, annak meg kell változtatni az alépítményt. Elméletéből ugyanis következett volna, hogy a történelem nem alakulhatott volna másként, ahogyan alakult. Aki alakítani akarja a társadalom felépítményét, annak nem politizálni kell, hanem építkezni, építeni a tudományos és technikai ismereteket, alakítani az emberek viselkedési kultúráját, és távol tartani magát a politikai harcoktól, mivel annak végső kimenetele az alépítmény által determinált

Ezzel szemben Marx a felépítményt akarta az általa elképzelt ideális formává átalakítani. Ezt az átalakítást az osztályharc eszközeivel, vagyis politikai erőszakkal akarta megvalósítani. Így lett saját tudományos elvei ellenére politikus forradalmár.

Marx osztályharc elméletével először a gyakorlati élményeim állítottak szembe.

Falusi tapasztalataim szerint, az emberek életében ezerszer fontosabb szerepet játszott az osztályukon belüli harc, mint az osztályharc. Éppen azon háborogtam, hogy nem látják, a sorukét a földesurak, a tőkések, és az azokat kiszolgáló úri középosztályt felelős, hanem egymással szemben gyűlölködnek, féltékenykednek. Az urak uralmát természetesnek tartják, elfogadták, a társadalom osztályviszonyaiba beletörődtek, mint az egymás közti különbségekbe.

Aztán már felnőtt fejjel a történelemből tanultam, a tényekből láthattam, hogy az uralkodó osztályon belül folyik a harc. Minél magasabb a politikai és gazdasági hatalom szintje, annál inkább. Az igazi harc nem az osztályok között, hanem azokon belül folyik.

Ezért aztán sokáig az ellen lázadoztam, hogy nem az osztályharc folyik, hanem az osztályokon belül hadakoznak. Az anyagiakban, és hatalomban gazdagok uralmát adottságnak fogta fel a társadalom.

Öreg koromra már nem lázadozom, mivel rájöttem, hogy a társadalom tagjai számára az osztálytársadalom objektív szükségszerűség, csak az osztályon belüli osztozkodásból várható siker. A gyakorlat sokkal bölcsebben mérte fel a realitást, mint a társadalomtudomány nagyjai.

Az osztálytársadalmakról azt tartja a társadalomtudomány, hogy ott az osztályokon belül az alapvető érdek közös. Ezt sem gondolták végig. A kizsákmányolt osztály viszonyain javítani akarók a társadalom történetét, Marx óta, az osztályok közötti harcra egyszerűsítik le.

Már azzal is baj van, hogy az osztályok tagjainak elsődleges érdeke lényegében azonos. Ebből nem következett az, és következik ma is, hogy a társadalmakon belüli harc az osztályok közti hatalmi harc a jellemző. Ami jellemző minden osztálytársadalomra, az ellen nem érdemes harcolni, mert az akaratunktól, tetteinktől függetlenül jön létre.

Ezt éppen Marxnak kellett volna felismerni, hiszen erre az általa felismert elv, az alépítmény által determinált felépítmény ad magyarázatot.

Csak az olyan társadalmi harcnak van gyakorlati értelme, aminek a célja elérhető. Az élet tele van olyan harcokkal is, amelyek irreálisak, de azok hatástalanok maradnak, ezért nem is játszhatnak történelemformáló szerepet. A történelemtudomány számára csak az érdekes, ami hat a történelem menetére. Ezzel szemben a történelemtudomány szinte csak azzal foglalkozik, aminek nem lett társadalomformáló hatása. Ez akkor is így van, ha a tényleges állapoton nem változtató események látványosabbak. A történelmet formáló események ritkák, szinte megbújnak a százszor több látványosnak tűnő, de hatástalan események között. A történész feladata felismerni azt, ami történelmet formál, és mellőzni azt, aminek nem lett maradandó hatása.

Ennek ellenére a történelemtudomány tele van a hatástalannak bizonyult események felsorolásával. Nem találtam olyan fontos politikai eseményt, aminek tartós hatása volt. Ezzel szemben a tudomány és a technika minden jelentős eseménye történelemformálónak bizonyult.

Ezzel szemben a politikatörténet nagy alakjainak tettei hatástalanok maradtak.

Arra sem gondolnak, hogy az osztályharc fontossága, sőt elsődlegessége is logikusnak látszik, pedig hatástalan. Nem ismerünk olyan forradalmat, aminek kimenetele hatott volna a társadalom pályájára. Csak azok a forradalmak maradtak hatásosak, amelyek olyan célokért harcoltak, amelyek nélkülük is megvalósultak volna.

Mire tanít a kultúrák története?

A kultúrák többsége történelme során lényegében változatlan maradt volna, ha nem éri külső hatás. A kínai, az indiai, a mezopotámiai, az egyiptomi kultúra szinte semmit sem változott mindaddig, amíg a Nyugat külső hatása nem kényszeríttette erre. Lényegében csak a Nyugat történelmét lehet úgy felfogni, mintha képes lett volna arra, hogy önerőből egyik társadalmi formából átalakuljon egy másik, fejlettebb formára. Ez esetben nem vesszük tudomásul, hogy nem a mezopotámiai, és nem az egyiptomi kultúra, társadalom alakul át görög-rómaivá, és nem a görög-római alakult át nyugat-, illetve kelet-Európaivá, hanem csupán az ismeretei, tapasztalatai kerültek új természeti és kulturális környezetbe, és annak az alépítményén épült fel azokból egy új kultúra. Ráadásul előbb a Mediterrán Térségben, majd annak Európa nyugati felén az elődeinél magasabb szintű kultúrává. Magasabb szintű, de nem minőségileg magasabb szintű, vagyis ugyancsak osztálytársadalmi felépítményű kultúra maradt.

Miért maradt minden termelésre épült kultúra felépítménye osztálytársadalom?

Mert mindegyiknek közös jellemzője a túlnépesedés elleni védekezés.

Nem ismerünk olyan kultúrát, amiben az elviselhetetlen túlnépesedést nem a társadalomnak kellett féken tartani. Mindegyik közös jellemzője, hogy termelésre való áttérése után a lakossága nagyon gyorsan az eredeti többszörösére nőtt, és a társadalomnak kellett arról gondoskodni, hogy nagyobb legyen a halálozás. Erre a célra alakultak ki az osztálytársadalmak, melyek gondoskodtak a magas halálozásról.

Az osztálytársadalom akkor válik felépítménnyé, amikor a termelés lehetővé teszi az életviszonyok jelentős javulását, de nem képes biztosítani az ennek hatására felgyorsult népszaporulat eltartását. Ebben a helyzetben minden társadalomban spontán kialakult az olyan felépítmény, aminek elsődleges feladata a halálozás növelése. Bármennyire abszurdnak tűnik, az ember lesz az ember a maga halálát okozó ellensége. Ez kiderül azonnal, ha valaki veszi a fáradságot, és megnézi, hogyan alakult volna minden kultúrában a lakosság száma, ha nem a társadalom teremtette volna meg a legfőbb halálokokat: a nagy többség nyomorát, a fegyveres emberpusztítást, a tudás elnyomását.

Elég volt néhány évig tartó kedvezőbb időjárás, háborúmentes békeév, és megugrott a lakosság növekedése. Még nagyobb lett volna a népszaporulat, ha a többség jövedelmét nem sarcolja meg, munkaidejét nem rabolja el a robot, a katonai szolgálat.

Még egyszerűbb illusztráció. Annak ellenére, hogy a társadalom volt a fő halálokozó, minden társadalomban többen éltek, mint amennyi az optimális népességet jelentette volna.

Az osztálytársdalom olyan felépítmény, aminek elsődleges célja a népesség számának az eltartó képesség optimumán tartása. Ezt a célt egyetlen osztálytársadalom sem volt képes tejesíteni. Nem ismerek olyan osztálytársadalmat, amiben nem éltek volna az emberek jobban, ha kevesebben vannak.

Mi volt ennek az oka?

A társadalom minden szintjén, az egyéntől a településen keresztül az államokig érdek volt a nagyobb létszám. A környezetükkel való versenyben előnyt jelentett a nagyobb létszám.

Az osztálytársadalmakban, a középkori Európa nyugati felétől eltekintve, mindenütt nagycsaládi rendszer volt. Ebben a nagycsalád előnyt jelentett a kiscsaláddal szemben. Az ilyen társadalmakban az erőforrásokat a családok létszáma alapján újraosztották a földet. A történészek máig nem ismerték fel, hogy Európa nyugati felének felemelkedésének kulcsa a kiscsaládos jobbágyrendszer volt. Az, hogy a jobb ágycsalád alapításának feltétel volt, hogy legyen jobbágytelkük. Mivel a jobbágytelek száma lényegében adott volt, ezzel be lett szabályozva, hogy mennyi család lehetett. Ez a módszer is kegyelten volt abban az értelemben, hogy éppen a legaktívabb szexuális korban nem lehetett szexuális életet élni, gyermeket vállalni, de mégis emberségesebb megoldás volt, mint a születettek jelentős hányadának nyomorral, fegyverrel való elpusztítása. Elég volna ismerni az egy nő életében történő szülések számát ismerni.

Mivel a kiscsaládos rendszerben több volt a családalapításra érett pár, mint amennyi jobbágytelek, a házasságok kitolódtak. A nyugat-európai feudális társadalmakban mintegy tíz évvel a nemi érettségen túl kötöttek házasságot, kiesett a gyermekszülés legtermékenyebb tíz éve, vagyis egy családban ennyivel kevesebb gyermek született. Ennyivel kevesebbet kellett a társadalomnak felnevelni és elpusztítani. Aki ezzel nem számol, nem érhet meg semmit abból, minek köszönhette a Nyugat a többi kultúra fölé emelkedését. A Nyugat sikere is azt bizonyítja, hogy az osztálytársadalmak embertelensége azon múlik, mekkora a túlnépesedési nyomás. Ennek az ellenpéldája, hogy az egészségesen élő pásztor társadalmak, mivel nagyon gyorsan szaporodtak, tisztelték a legkevésbé az emberi életet, voltak a legkegyetlenebbek.

Ezért mondom, hogy az elmúlt ötezer évben a legnagyobb találmány lett volna, ha megoldják a fogamzásgátlást. Ugyanis a születések jelentős hányada nem is a közös szülői akaratból született, hanem a legyőzhetetlen szexuális vágyból. Ezért nem véletlen, hogy az első nem túlnépesedő társadalmak csak az után jöttek létre, hogy megoldották a fogamzásgátlást. Fajunk utóbbi ötezer évének legjelentősebb, a történelmünk alakulására legjobban ható találmánya a fogamzásgátlás megoldása. Ennek ellenére a történészek meg sem említik, ellenben szigorúan megkövetelnek sok száz olyan történelmi eseményt, amelyek említésre sem méltók, hiszen nem játszottak történelemformáló szerepet.

Visszatérve a fogamzásgátlás előtti múltra.

Újabb, esetleg fejlettebb társadalmi forma csak ott alakult ki, ahol új természeti környezetbe került. Ahol már volt előtte osztálytársadalom, ott csak akkor változott meg, ha vagy a bevezetése előnyös volt, vagy erre kényszerült. Ha a Nyugat hatása nem éri, az eredeti kultúrákat, nem változtak volna meg.

A mai Nyugat történetét úgy látjuk, hogy először volt a két, önözéses növénytermelést folytató osztálytársadalom, az egyiptomi, és a mezopotámiai. Ezeket, szerintem hibásan, rabszolgatársadalmaknak nevezzük. Félreértettük, azt hittük, hogy a nép volt rabszolga. Mai ismereteim szerint a népet ugyan kizsákmányolták, de tényleges társadalmi helyzetük sokkal inkább jobbágynak, mint rabszolgának nevezető. Az igazi rabszolgák a hatalom végrehajtó apparátus tagjai voltak. Az uralkodó akaratát végrehajtó adminisztrátorok.

De ez nemcsak Egyiptomban és Mezopotámiában volt így, hanem sokkal korábban és általánosabban Kelet-Ázsiában is. Ez előbbi kettőben papoknak, hívták őket, az utóbbiban mandarinoknak. Ezeknek nem lehetett örökölhető tulajdonuk, az életük felett, nemcsak elméletileg, de gyakorlatilag is az uralkodó rendelkezett. Jól megfizetett, nagy hatáskörrel rendelkező rabszolgák voltak.

Elméletileg minden lakos élete, sorsa felett az uralkodó rendelkezett, de az alattvalók feletti hatalmát, a parancsait teljesítő rabszolgák gyakorolták. A nép az uralkodó parancsával közvetlenül nem találkozott, még a papok és a mandarinok többsége sem. Többségük felett az uralkodó hatalma csak a belső hierarchián keresztül jelent meg.

A nép, a gyakorlatban szinte soha nem találkozott az uralkodó hatalmával, azt felette az uralkodó rabszolgái gyakorolták. Az uralkodó csak a közvetlen környezetével szemben volt rabszolgatartó. Az uralkodó a korlátozatlan jogát az akaratának megvalósítására hívatott rabszolgáin keresztül gyakorolta. Az uralkodó korlátlan hatalma csak a felső körben volt közvetlen, lefelé pedig a rabszolgáin keresztül érvényesült.

Valami olyan valósult meg, mint a vallásokban az isteni akarat. Az isten akaratának kikényszerítését a klérus tejesítette. A vallások klérusának minden tagja azonban rabszolga volt abban az értelemben, hogy az isteni akarat csak a legfőbb papon keresztül jelenhetett meg, és a klérus hatalma csak ennek az akaratnak a közvetítését jelenhette. A pap az egyházban ugyanúgy rabszolga, mint ahogyan az állami hatalom gyakorlásában az apparátus, csak az uralkodó akaratának végrehajtására van felhatalmazása. Erre korlátlan hatáskört, és magas jövedelmet élvez, de csak erre van felhatalmazása, az ettől való eltérésre azonban nincs joga. Ebben az értelemben a magas rangú tisztviselő sokkal jogtalanabb, mint a kizsákmányolt nép.