Kína lakosságának fele közelebb került egymáshoz

Kopátsy Sándor                PG                   2013-11-14

Kína lakosságának fele közelebb került egymáshoz

Kína egészen a vasút megjelenéséig a lefejlettebb közlekedési hálózattal rendelkező kultúra volt. Az egyetlen folyóvölgyes kultúrák lényegében csak a fő folyamukon hajózhattak, az önöző csatornák lényegében csak az ember, vagy a szamár termékeit gyűjtötték a házhoz. Kína azonban a folyamokat összekötő, hajózható hálózatot épített ki. Vagyis a Birodalom szinte egészéről hajózható vízi úton lehetett a termékeket szállítani. Ennek a gerince volt a Nagy Kínai Csatorna, ami nélkül létre sem jöhetett volna a Kínai Birodalom, és mintegy 300 millió lakost ellátó térség vált öntözhetővé, a birodalomba beágyazhatóvá. Ezért ezt tartom az emberiség legnagyobb jelentőségű építményének. A sokkal jobban méltatott Nagy Fal jelentősége eltörpül mellette.

Ezért a vasúti, majd a közúti hálózat kiépítése nem is jelentett akkora fejlődést, mint ott, ahol a termékeket nem lehetett vízi úthálózaton szállítani.

Kínában a gazdaság piacosítása azonban olyan intenzitásváltással járt, aminek már nem felt meg a korábbi vasúthálózat. Az ország területének keleti negyede, ahol a lakosság négyötöde él, olyan nagy a lakosság sűrűség, miben az autópályák is csak részben képesek a személy és az áruforgalmi igényt kielégíteni. Szükségessé vált a nagysebességű vasúti szállítás hálózatát is kiépíteni. Szerencsére, az ezredfordulóra a technika megoldotta a kétszer, háromszor, négyszer gyorsabb vasúti szállítást. Ehhez azonban nem elég a régi pályák korszerűsítése, egészen új nyomvonalakat és alépítményt igényel.

A kínai vezetés a korszerű vasúti hálózat kiépítése mellett döntött. Ezen belül két hálózati fok építését kezdték el. A fejlettebb 300-350 kilométeres, a másik 200-250 kilométeres sebességre alkalmas. Az elmúlt 15 évben 10 ezer kilométer gyorsvasút épült, több mint egész Európában létezik. Ennek legfontosabb vonala a Pekinget Hong-Konggal összekötő 2.400 kilométeres vonal. Talán ez a leghosszabb távolság, amire még kedvező a 300 kilométernél is gyorsabb vonat. Ha figyelembe veszzük a reptér megközelítését, az indulás előtti és utáni készülődést, az ilyen gyorsvasút már kisebb időigényű utazást jelent. A sokmilliós városok közti személyforgalom igényének is jobban megfelel.

Az új gyorsvasúton naponta más most is 2 millió ember utazik. Csak a Peking Hong-Kong vonal közel száz nagyvárost von be a gyors személyszállításba. Ezt a feladatot nem lehetne repülőkkel megoldani. Ez azt jelenti, hogy az érintett száz város negyed olyan távolságra van egymástól, mint korábban volt.

AZ EURÓPAI UNIÓT KRITIKÁJA II. Mekkora az optimális infláció

Kopátsy Sándor                 EG                   2013-11-15

AZ EURÓPAI UNIÓT KRITIKÁJA

II.

Mekkora az optimális infláció

Az Európai Unió vészesen lemarad nemcsak a Távol-Kelet, de a négy tengerentúli puritán ország mögött. Ezen belül különösen lemaradnak a mediterrán tagországok.

A lemaradásnak több oka van, de kettő a legfontosabb. Keveset dolgoznak, és alacsony az inflációjuk. Mindkét hibában a mediterrán országok járnak az élen. Hozzájuk képest a fejlettebb, puritán országok jól vizsgáznak. De csak hozzájuk képest, mert ezek is lemaradnak.

Azt most nem boncolom, hogyan lehetne az európai országokat arra kényszeríteni, hogy többet dolgozzanak, a foglalkoztatásban zárkózzanak fel a versenytársaikhoz. Most csak arról írok, hogy a kevésbé fejlett tagországok számára a kívánatosnál sokkal kisebb az infláció.

Az ugyan nem vitatható, hogy az elmúlt száz évben az infláció szinte minden országban nagyobb volt a kívánatosnál, csak azt állítom, hogy most az EU tagországaiban általában, az átalagnál kevésbé fejlettekben pedig különösen, alacsonyabb az infláció, mint amekkora kívánatos volna.

Ideje volna feladni azt az általános felfogást, hogy minél kisebb az infláció, annál jobb. Az ugyan tény, hogy a történelem során százszor annyiszor a kívánatosnál nagyobb, mint kisebb volt az infláció. De az is igaz, hogy infláció nélkül szó sem lehetett volna az elmúlt száz év gyors fejlődéséről. A második világháború óta, a gyakorlatban nem emlékszem olyan esetre, amikor az infláció nem volt nagyobb, mint optimális lett volna, de arról is meg vagyok győződve, hogy infláció nélkül ennyire sem mentünk volna.

Mitől függ az infláció kívánatos mértéke?

1. A kultúrától. Minél puritánabb erkölcsű egy ország, annál kisebb inflációra van szüksége. Ez a gyakorlatban is egyértelmű bizonyítást talál. Tehát két azonos szinten álló ország közül a puritán lakosságúnak mindig kisebb volt az inflációja. Németországban kisebb volt, mint Franciaországban. Ezért nem lehet a különböző kultúrájú államoknak azonos inflációja.

2. A gazdasági fejlettségtől. A tények ezt is egyértelműen bizonyítják. A rokon kultúrájú országok között a kevésbé fejlettekben volt nagyobb az infláció. Ezért nem lehet az eltérő fejlettségi fokon lévő államoknak azonos inflációjuk.

3. A kapacitáskihasználtság fokától. Minél nagyobb a munkanélküliség, illetve minél alacsonyabb a munkaerő foglalkoztatása annál nagyobb infláció a kívánatos. Ezért a jelnősen eltérő foglalkoztatás esetén eltérő infláció az indokolt.

Ezért nem szabad közös inflációt, közös pénzügypolitikát, különösképpen pedig megkövetelni olyan közösségben, ahol eltérő kultúrájú, különböző fejlettségű, és foglalkoztatottsági szintű országok alkotják a közösséget. Mivel az Európai Unióra a differenciáltág jellemző, már a Maastrichti Követelmények eleve elhibázottak voltak. A közös valuta pedig példátlan ostobaság volt. Ez ilyen közösségben a közös pénzügyi követelmények eleve rosszak, a közösség egészének a fejlődési tempóját fékezik, és növelik a fejlettek és a felzárkózni vágyók közötti különbséget.

Ez vált nyilvánvalóvá a 2010-es pénzügyi vállság óta. A fejlettek fölénye nagyobb, mint a közösségbe lépésük előtt, a kevésbé fejlettek pedig hozzájuk képest gyengébbek lettek. Ennek jele, hogy a puritán tagországok viszonylag jól állnak, de csak az egyre rosszabb teljesítményű tagországokkal szemben, de azok is lemaradnak az Egyesült Államokhoz, Kanadához, Ausztráliához és Új-Zélandhoz, és gyászos a növekedésük a Távol-Kelet országai teljesítményéhez képest.

Ezt jól bizonyítja a tény, hogy az elmúlt tíz évben az EU országokban a fogyasztói árak emelkedése az Egyesült Államokkal azonos szinten alakult, jelenleg csupán 1 százalékkal emelkedik, annak ellenre, hogy az EU országok három lényegesen különböző kultúrát, képviselnek, a puritánt, a latin, és a balkánit, az átlagos fejlettségük legfeljebb fele azénak, a foglalkoztatási szintje is lényegesen alacsonyabb. Az Egyesült Államokkal azonos inflációt, csak a fejlett puritán tagországok engedhettek volna meg maguknak. A kevésbé fejlett latin és közép-európai országokban mintegy kétszer, a balkániakban mintegy háromszor akkora inflációra lett volna szükség. Körülbelül ekkora inflációs különbségek voltak jellemzők a tagságuk előtt is.

Sajnos a brüsszeli vezetésnek minderről fogalma sem volt. Naivul elképzelték, hogy segélyekkel a kevésbé fejletteket fel fogják zárkóztatni akkor, ha azonos pénzpolitikát kényszerítenek rájuk. Nem gondoltak arra, hogy a közösség olyan, mintha a két észak-amerikai állam a latin-amerikaiakkal és Oroszországgal alkotott volna nemcsak közös gazdaságpolitikát, hanem még közös valutát is. Amit az EU vezetés erőltet, az olyan ostobaság, amit nem mert volna kitalálni senki, arra csak a naiv ostobaság volt képes.

AZ EURÓPAI UNIÓ KRITIKÁJA I. Az azonos módszerek differenciálnak

Kopátsy Sándor                 EG                   2013-11-14

AZ EURÓPAI UNIÓ KRITIKÁJA

I.

Az azonos módszerek differenciálnak

E cím alatt olyan írások jönnek létre, amelyek azt bizonyítják, hogy Európa viszonylagos hátrább kerülésében, az objektív okok mellett, a főszerepet az játssza, hogy a társadalmi, kulturális, vallási és gazdasági fejlettség tekintetében nagyon tarka kontinensen azonos felépítményt erőltettek. Ennek hatására a kontinensünk egésze lemarad, ezen belül a fejlettségi különbségek nőnek, a kevésbé fejlettek hátrább csúsztak.

Ezer éve a Nyugat magas-kultúrává válása, és ötszáz éve a többi fölé emelkedése annak volt köszönhető, hogy a ki Európa nagyon tagolt volt. Legalábbis a két óriáshoz, Kínához és Indiához képest. Ez a tagoltság akkor vált igazán fölénnyé, amikor az ipari forradalom technikai bázisán kialakult a világgazdaság, azon belül pedig olyan munkamegosztás, amiben a fejlettek és az elmaradottak közti egyenlőtlen csere volt a gazdagodás egyik fő forrása.

- - - - -

A klasszikus közgazdaságtan csak a Nyugat tőkés társadalmaiknak tudománya volt. Olyan módszert hirdetett, ami megfelelt a kor legfejlettebb társadalmainak, a már iparosodott tőkés osztálytársadalmak. A közgazdaságtan a tőkések érdekét szolgálta a társadalmon belül, és a fejlettekét a kevésbé fejlettekkel szemben. A világgazdaság többsége a gyarmattartók és a gyarmataik, valamint a befolyási övezeteik között zajlott.

Azon lehet vitatkozni, hogy ez mennyire indokolt, mennyire erkölcsös volt, de történelmi materialistaként tudomásul vesszem, hogy ez is az emberiség hosszú távú érdekét szolgáló, objektív szükségszerűség volt. Ennek köszönhetően gazdagodtak a gyarmattartók a saját erejüknél jobban, lettek fejlettebbek, és érték el azt a tudományos és technikai szintet, iskolázottságot, amin spontán megállt a túlnépesedési nyomás. Ennek köszönhetően a világ mintegy hatodán, minőségileg más, korábbinál sokkal hatékonyabb társadalmak jöhettek létre. Ugyanakkor a tudományos és technikai forradalom egészségvédelmének, és technikai találmányinak köszönhetően, a világ hétnyolcadán az elviselhető sokszorosára nőtt a népszaporulat. Az elmúlt száz év során, az emberiség hétnyolcadán azért marad le egyre jobban, azért nem volt képes a viszonylagos elmaradottságát csökkenteni, a fejlődéssel lépést tartani, mert túlnépesedett. Ezt mindennél jobban mutatja az alig hangsúlyozott tény, hogy fajunk létszáma mintegy százezer év alatt nem érte el a kétmilliárdot, de az utóbbi száz évben ennek az ötszörösére nőtt.

Ebben a tekintetben egyetlen jelentős változást hozott az, hogy az emberiség közel negyedét jelentő Kelet-Ázsiában a már gazdagoknál spontán, Kínában pedig erőszakkal, leállt a túlnépesedés. Jelenleg ugyan lassul, de megállíthatatlannak látszik az elviselhetetlen túlnépesedés. Két generáció múlva kilencmilliárd lakosa lesz a földnek. Azt még senki sem merte megfogalmazni, hogy az optimális létszámunk ennek negyede se lenne.

Európa egészéhez, azon belül különösen a gyarmattartó országai száz éve még a világ sorsát alakító nagyhatalmakhoz viszonyítva nemcsak az Egyesült Államok fölénye vált egyértelművé, de megállíthatatlanul a Távol-Kelet is óriássá emelkedik.

Ez annyira nyilvánvalóvá vált a második világháború során, és különösen a gyarmatok felszabadulása után, hogy a legokosabb politikusok az egyesült Európában látták a kontinens súlya megtartásának egyedüli módját. Európa legnagyobb formátumú államférfijai felismerték az összefogás szükségességét. De ezt még annyira az éppen befejezett háború tapasztalatai alapján láttak, hogy a két háború hiánytermékeiből, a nyersanyagokból és az élelmiszerekből akartak az önellátást biztosítani.

Először a szénbányászatban és az acéliparban akarták a versenyképességet megteremteni. Azt még nem voltak képesek felmérni, hogy ezen a két területen lehetnek a legkevésbé versenyképesek. Azóta kiderült, hogy épen ez a két ágazat, amiben nem lehet, de nem is érdemes Európának nemcsak versenyképesnek, de még önellátónak sem lenni. Azóta e két ágazatról ez be is bizonyosodott. Az első nekifutás még csak a szűken vett Nyugat-Európa szén, és acéliparát érintette.

A második nekifutás, a mezőgazdaság nagyvonalú fellendítése már nagyobb, és kiterjedtebb gazdasági közösséget hoztak létre. Ez még súlyosabb tévedés volt, mint a szén, és acélipar kiemelése. Az utóbbi fejlesztésére legalább nem pocsékolták el a közös erőforrások jelentős hányadát. A mezőgazdaság támogatására azonban a közös források négyötödét fordították, a többségét még ma is fordítják.

A mezőgazdaság dotálása a fejlettek közös járványa, a legokosabbak sem mentesek ettől a hibától. Az Egyesült Államok is támogatja a mezőgazdaságát, de kevésbé, mint az EU. Számra azonban nem akkora ostobaság, hiszen kiválóak a természeti, társadalmi és tudományos adottságai. Japán még az EU támogatási mániáján is túltesz, és csak most kezd ennek csökkentésén gondolkodni. A világpiacon versenyképes mezőgazdasága csak a még alulnépesedett, mérsékelt éghajlatú, tőkegazdag országoknak lehet. Ezeknek pedig ehhez nem kell támogatást adni, eleve versenyképesek.

Az EU tagországok mezőgazdaságának támogatása ugyan eleve is ostobaság volt, de különösen kártékonnyá tette az, hogy a kevésbé fejlettek és Franciaország megnyerésére, és felzárkóztatására szánták. Ez vált a kevésbé fejlett országok számára jó csaléteknek. Ezek ugyanis a tagságukkal járó fő előnynek tekintették a kapott dotáció nagyságát. A közvetlen alamizsnát ugyanis az ostobák is megértik, nagyra értékelik, a közvetett veszteségekkel pedig nem számolnak. Sajnos ez a fejlettebbre is jellemző. Azok is csak azt nézik, mennyit fizetnek be, és mennyit kapnak közvetlenül vissza. Pedig ennél nagyságrenddel nagyobb összeget jelentenek a közvetett veszteségek, és a közvetett nyereségek. Ezekkel mégsem számol senki, sem azok, akik kapják, sem azok, akik fizetik, de még a szaktudomány sem méri fel.

Az EU gazdag tagországai elsősorban azon keresnek, hogy a nekik megfelelő pénzügyi, foglalkoztatási rendszer a kevésbé fejletteket kizsákmányolja. Ez abból az általános társadalmi törvényből fakad, hogy a fejletteknek megfelelő felépítmény, azon belül minden egységes részszabályozás a kevésbé fejlettek számára hátrányos. Ez amennyire egyértelmű az országokon belül, annyira elfedett marad a nemzetközi közösségekben.

Az országon belül senki sem vonja kétségbe, hogy a gazdagoknak megfelelő adórendszer és visszaosztás sérti a szegények érdekét. Ez fordítva is igaz. Ezt megtanulhattuk a bolsevik rendszerünkben, hogy az egyenlősdi mennyire sérti a jobbak érdekét. Az is köztudott, hogy nincs olyan adórendszer, amelyik minden társadalmi réteg érdekének megfelel.

Ezért aztán a nagyon heterogén EU számára sincs is olyan rendszer, amelyik minden tagállam érdekének megfelel. Ezért sem lehet heterogén államokból olyan közösséget alkotni, amelyik mindenkinek jó. Ami meg nem jó mindeninek, az még nem érett arra, hogy közösséggé váljon.

Az Európai Unió tagsága szinte minden tekintetben nagyon heterogén, tehát csak akkor lehet hatékony közösség, ha nagyon laza szervezet marad. Az EU vezetés, mindenek előtt Németország azonban homogén közösséget akar. A puritán fejletteknek megfelelő közös módszer ezzel éppen az ellenkezőjét éri el, a közösség tagjai között egyre nagyobb különbségek lesznek. Ezt már az eddigi történelme is mutatja.

A puritán gazdagok az EU átlagához viszonyítva gazdagabbak, stabilabbak lettek. Ennek ellené a világgazdaság élcsapatában lassúbbak lettek. Ezt jól jellemzi, hogy a közösség legfejlettebb, legsúlyosabb országa, Németország az Egyesült Államoknál lényegesen, a távol-keletieknél sokkal inkább lemarad.

A latinok, különösen a mediterránok pedig ma hátrább vannak, mint voltak a közösségbe lépésük idején. Egyelőre elképzelhetetlen, hogyan tudnak talpra állni, és legalább a tagságuk előtti állapotra visszatérni. Nekik vagy valamiféle második szintű tagság, és újra saját valuta, vagy a kilépés volna a legkevésbé reménytelen megoldás.

A közép-európaiak és a baltiak eredménye viszonylag semleges, nyertek és vesztetek is. Ezek többsége a mediterránoknál is hátrábbról indult, de nem esett vissza. Ezek számára is legfeljebb valamiféle második szintű tagság, és feltétlen saját valuta felelne meg.

A balkáni, ortodox keresztény kultúrájúak anarchiába rohannak. Semmi helyük az Európa Nyugati felét tartalmazó közösségbe.

Az EU vezetésnek és a kevésbé fejletteknek reálisan kellene megítélni az utolérést. A kelet- és a közép-európai országoknak ezer éve lényeges a lemaradásuk, aminek ledolgozása néhány évtized alatt irreális álom.

A nem tag fejlettek, Svájc és Norvégia jobban jártak, hogy kívül maradtak. Számukra is kedvező az Unió felső szintje lenne, ami az ő igényüknek is megfelelne.

Az úttévesztés azon indult el, hogy a fejlettekkel való lépéstartást a kontinens számára akarták a kontinens egésze számára képzelték el. Ez egyrészt csak a puritán kultúrájú államokra volna reális cél, másrész ez elve lehetetlen, hogyha a négy puritán tengerentúli ország, az Egyesült Államok, Kanada Ausztrália és Új-Zéland, kimarad belőle. Európa ezek nélkül kicsi, nyersanyagokkal nem önellátó, és katonai tekintetben, együtt is, legfeljebb középhatalom. Egyedül az egész kontinensünk is lényegesen kisebb erőt jelent, mint amennyit a négy tengerentúli ország.  Csak azokkal lehet a Távol-Kelettel egyenrangú erő. Tegyük hozzá, hogy a négy említett angolszász ország önmagában is több, fejlettebb, homogénebb egység, mint Európa egésze.

Az, hogy a német-francia szövetségre világgazdasági agglomeráció épülhet, eleve naiv elképzelés volt. Sokkal racionálisabb megoldás lett volna az európai angolszászok, germánok és skandinávok közössége a nagy tengerentúli angolszásszal, mint a mediterrán és a balkáni államokkal való közösség.

- - - - - -

E bevezető fejezetekben sorra veszem a felépítmény különböző elemeit, és megvizsgálom, azokon milyen a közösség realitása.

Elvem marad a történelmi materializmus, ami szerint a felépítmények az alépítményhez kell igazodni. Ha ennek nem megfelelő felépítményt erőltetünk, összedől az egész. 

TEENDŐK AZ EURÓPAI UNIÓBAN I. A négy tengerentúli angolszász bevonása

TEENDŐK AZ EURÓPAI UNIÓBAN

I.

A négy tengerentúli angolszász bevonása

Az Európai Unió úttévesztését elsősorban két tény illusztrálja. Az óceánon túli angolszász államoktól való elzárkózása, és az eltúlzott agrártámogatása.

A hibás stratégia oka, hogy a világpolitikai, világgazdasági és katonai pozícióikat elvesztő európai hatalmak, elsősorban Németország és Franciaország az egyesült Európa hátán akarta világhatalmi múltját felépíteni. Mindkét ország csak a saját államuk pozícióját tartotta szem előtt, a tények realitását nem is elemezték.

A két világháború már egyértelműen bizonyította, hogy a Nyugat súlypontja egyre jobban az óceánokon túlra, elsősorban a négy angolszász országra, az Egyesült Államokra, Kanadára, Ausztráliára és Új-Zélandra tevődött át. Ezt a tényt jól illusztrálják a tények.

- Jelenleg a világ legfejlettebb tíz országa protestáns, puritán lakosságú. A tíz között hat kis európai ország, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia, valamint a négy volt angol gyarmat, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland van. Lakosságuk száma alapján a legfejlettebbek négyötöde a tengerentúl él.

- Ha nemcsak a legfejlettebbeket, hanem a puritánokat összesen nézzük, akkor az európai puritánokhoz még hozzá kell számítani a germánokat és az angolszászakt is. Ebben az esetben már közeli a létszámegyenlőség.

Az óriási különbségek azonban az alábbi téren vannak.

- A négy volt angolszász gyarmat területe, élettere tízszer nagyobb, mint a puritán nyugati népek országaié. Az tengerentúliak alulnépesedettek, az európaiak pedig nem vehetnek fel számottevő új lakosságot. Márpedig az elit munkaerő felvételének jelentősége a túlszaporodott világban egyre nagyobb lesz. A leghatékonyabb import ugyanis a minőégi munkaerő befogadása.

- A túlnépesedett világban egyre nagyobb jelentősége lesz az élelmiszertermelésnek. E tekintetben nagyságrendi különbség van Nyugat-Európa és a tengerentúli négy ország között. Ebben az ágazatban óriási az utóbbiak fölénye. Azt is szem előtt kell tartani, hogy a jövő versenye a Nyugat és a Távol-Kelet között folyik. Az utóbbi nagyon túlnépesedett, a tengereken túli Nyugat pedig óriási kihasználatlan élettérrel rendelkezik.

- A nyersanyagokban Európa nagyon szegény. A tengereken túli Nyugat viszont nagyon gazdag. A jövő nyersanyaghiányát azonban nem kell az élelemhiánnyal összehasonlítani. Kínáéhoz hasonló nyersanyagigény megjelenése ugyanis nem várható. Jelenleg nincs olyan jelentős ország a világgazdaságban, amelyiknek gyors fejlődése, ezzel járó nyersanyagigénye várható. Ehhez nem elég az igény, vásárlóerő is kell. Ez pedig a túlnépesedő világban nem jöhet létre.

- Az európai és a tengerentúli Nyugat közt a legnagyobb különbség a katonai erőben van. Nemcsak az EU, de a világ politikai elitje is mélyen hallgat arról, hogy a világ katonai erejének megoszlásában elképesztően nagy aránytalanság alakult ki. Az Egyesült Államok katonai ereje sokkal nagyobb, mint a rajta kívüli világé összesen. Az EU katonai ereje pedig figyelmen kívül hagyható.

Ennyi érv is elég annak bizonyítására, hogy a tengereken túli

Nyugat nélkül az európai Nyugat súlytalan. Németország vezető szerepe a tisztán európai EU keretei között ugyan nem vitatható, de ezen azonban Németország csak egy kis kakas lehet, egy kis dombon. Ráadásul, Németország számra a heterogén EU vezetése a tagokkal szemben előny, de számára is a potenciális fejődési tempóját fékező erőfeszítés.

Amit az Európai Unió létrehozói nem értettek meg az, hogy az Egyesült Államok nélkül a művük csak béna kacsa lehet.

Az úttévesztést kezdjük az elején.

A német-francia tengely ugyanaz a hiba volt, mint korábban Hitler idejében a német-olasz tengely. A tengely két kereke nagyon eltérő méretű, és teherbírású. A két kerék közös tengellyel csak akkor lehet hatékony, ha a két keréknek azonos az átmérője és a teherbírása. Franciaország mérete, teherbírása sokkal, kultúrája is közelebb van Németországéhoz, mint Hitler esetében Olaszország volt. Azonban a kisebb különbség is elég nagy ahhoz, hogy elviselhetetlenül nagy legyen a különbség. Nem is annyira a lélekszámban, vagy a fejlettség színvonalában, hanem a kultúrájukban. A németek egyértelműen puritánok, a franciák pedig latinok. Ha a franciák nem telesen mediterránok, még kevésbé balkáni latinok, de sokkal inkább azokhoz hasonlítanak, mint a puritán germánokra.

Németországot nem az fékezi, hogy sokba kerül a francia mezőgazdaság támogatása, hanem inkább az, hogy sokba kerül a többi, közel 200 millió latin kultúrájú nép a közösségben. Franciaország még elképzelhető, ha nem is Németországgal egyenrangú tag az Unióban, de a négy mediterrán ország már nem.

Ezt jól példázza az euró övezet jelenlegi vállsága, amiben a botrány a mediterrán népeknél robbant, de hosszú távon a franciáknak a németekkel közös valutája sem fog működni. Elég a két ország költségvetését, és az állampapírjainak a kamatját megnézni. De az is elég, ha valaki csak átutazik a két országon.

Ilyenkor mondom, hogy csak annak a két országnak lehet közös valutája, ahol azonosan tiszták a nyilvános toalettek, a piacok, ahol a temetőkben nem feltűnő a halottak társadalmi helyzete, ahol az utcai tolvajoktól nem kell félni, vagy hol, hogyan közlekednek az utakon.

Európában szinte csak protestáns, illetve puritán népek férnek be az államok szoros közösségébe. Viszont ezek számára is óriási előnyt jelent a tengerentúli protestáns államokkal való közösség.

Ez azzal az előnnyel járna, hogy az európai élelmezése lényegesen olcsóbbá válik. Az EU vezetésében még nem vetette fel senki, hogy nemcsak a mezőgazdaság támogatása óriási teher, de a lakosság élelmezési számlája is indoktalanul magas. 

AZ EURÓPAI UNIÓ KRITIKJA III. Foglalkoztatás

Kopátsy Sándor                 EG                   2013-11-17

AZ EURÓPAI UNIÓ KRITIKJA

III.

Foglalkoztatás

Az Európai Unió legnagyobb hátránya közé tartozik, hogy kevesebb munkával, alacsonyabb foglalkoztatással is elképzelhetőnek tartja az élvonalhoz való felzárkózást.

A brüsszeli bürokrácia apró, lényegtelen formai követelményekkel irritálja a szegényebb tagországokat, a lényeges problémáknak még a felvetését is gondosan kerüli. Ebben a fejezetben az alacsony foglalkoztatásból származó hátrányt elemzem. Az Unió tagországai általában, a fél-perifériához tartozók különöse, alacsonyabb foglalkoztatással, kényelmesebb tempóval akarják utolérni a fejlettebbeket, és tartani a tempót a sokkal többet dolgozó távol-keletiekkel. Még azt sem veszik tudomásul, hogy a tagországok között a foglalkoztatás fordítottan arányos a fejlettséggel. A közösségen belül fejlettek többen, és többet dolgoznak, mint azok, akiknek a lemaradásukat kellene behozni.

A brüsszeli adminisztrátorok azonban erre oda sem figyelnek. Nem tudatosítják, hogy a felzárkózni akaróknak többet kellene dolgozni, hogy csökkenjen a lemaradásuk.

A Nyugat közgazdászainak általános hibája, hogy a fejlettekre szabható feltételeket, felépítményt általánosítják, a kevésbé fejlettekben is működőképesnek tartják. Vonatkozik ez az emberi jogokra, a foglalkoztatási feltételekre, a kívánatos inflációra egyaránt.

Az ENSZ is megfogalmazta a minden államra kötelező emberi jogokat. Ezt még a vallások dogmái megtehették, de az élet csak ott alkalmazta, ahol a kultúra azok betarthatóságát lehetővé tette. A történelem egyértelmű tanulsága, hogy a meg valósítható emberi jogok nem függetlenek a társadalom fejlettségétől. Azok határa csak a társadalom gazdagságához igazítható.

A fejlett világban a ma már indokolt emberi jogokról a múltban álmodni sem lehetett, és azok biztosítása ma is csak a legfejlettebb társadalmakban reális követelmény. Ugyanakkor bohóckodás ezek tiszteletben tartását az elmaradt világban megkövetelni. Ez olyan, mintha a történész a középkori Angliában számon kérné a jelenleg már biztosított emberi jogok betartását.

Elég a jelen témánk tükrében illusztrálni az azonos jogok abszurditását. Az ipari forradalom után a hatnapos munkahét és a 12 órás munkanap volt Nyugat-Európában általános. Általános volt a semmiféle korlátozást nem ismerő gyermekmunka is. Most az Egyesült Államok bojkottálja az olyan termékek importját, aminek előállításában gyermekmunka is van. Az nem jut eszükbe, hogy nálunk meddig volt rabszolgaság, és gyermekmunka.

Visszatérve a jelenbe, a szakszervezetek azonos heti munkaidőt, nyugdíjkorhatárt követelnek az olyan országokban is, ahol az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, és az órabér tizede sincs a fejlettekben elértnek.

Az EU apparátus nem akad fenn azon, hogy a tagországokban, a fejlettségüktől függetlenül, azonos a munkaidő, a nyugdíjkorhatár, azonosak a munkavédelmi előírások. Sőt a gyakorlatban néha fordítva arányos azzal.

A foglalkoztatás tekintetében elképesztők a különbségek. A foglalkoztatási ráta a gazdasági fejlettséggel arányos. Akik felzárkózni akarnak, kevesebben dolgoznak, előbb mennek nyugdíjba, több a fizetett ünnepük, mint a sokkal gazdagabb skandinávoknak, vagy távol-keletieknek. Számos esetben hivatkoztam arra, hogy Dél-Koreában a háború után katonai diktatúra volt, és az öt évre bevezette az évi 2.500 órás munkaidőt. Vagyis közel ezer órával többet dolgoztak évente, mint a mediterrán országokban. Az ugyan köztudott, hogy az elmúlt 60 éven Dél-Koreában nőtt a leggyorsabban az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, de azt nem teszik hozzá, hogy ezt a kemény katonai diktatúrának köszönhetik, polgári demokráciával nem sokra mehettek volna.

Itt meg kell állnom. Ha valami, a liberális politika a fejlettek számára előnyös, én ugyan még ott sem tartom a legeredményesebbnek, a jóléti államok eredményesebb úron járnak, a távol-keletiek még inkább. Az elmarat országokban azonban maga a pestis, pusztító a tényleges kulturális szintjüket meghaladó liberalizmus. Ha valahol, a rendszerváltás utáni Magyarországok, ez bebizonyosodott. A magyar társadalom kultúrájánál, és gazdasági fejlettségénél erősebb liberalizálás nemcsak a liberális pártokat pusztította el, hanem az ország teljesítményét is lefokozta.

De nemcsak a foglalkoztatás botrányosan alacsony, a foglalkoztatottak ledolgozott óráinak száma is alacsony. A munkaviszonyban ledolgozott éves munkaórák száma az EU tagországokban lényegesen kisebb, mint az Egyesült Államokban, és sokkal kisebb, mint a Távol-Keleten. A jó mutató azonban az volna, ha az egy munkaképes lakosra jutó ledolgozott órákat vetnénk össze. Ebből kiderülne, hogy még nagyobb a különbség.

Japánban nemcsak magas a foglalkoztatás, kevés a munkaszüneti nap és az éves szabadság, de a legmagasabb a hivatalos nyugdíjkorhatár. Tegyük hozzá, hogy az is csak a Távol-Keleten fordulhat elő, hogy a gyakorlatban a korhatárnál is három és fél évvel később mennek nyugdíjba. Ezzel szemben az EU mediterrán országibban, az alacsonyabb korhatár ellenére, a különböző kedvezmények következtében, 5-7 évvel előbb megy az átlag nyugdíjba.

Az EU tagországokban, minél szegényebbek, a munkanélküliek száma annál magasabb. Ez sem tűnik fel a brüsszeli bürokratáknak. Ráadásul katasztrofális a tartós munkanélküliség az alacsonyan képzettek és a pályakezdők esetében. Ebben súlyos szerepet játszik a minimálbér megállapítása is. Ez ugyanis minél magasabb, annál több pályakezdő, képzetlen álláskereső nem talál munkát. Pedig a társadalom érdeke azt kívánja, hogy azok is dolgozzanak, akiknek a munkájuk hatékonysága még nem lépi túl a minimálbéren történő alkalmazásukkal járó normatív költséget.

A Nyugat egészét jellemző hiba, hogy a közgazdaságtan nem vette tudomásul, hogy a jelenkorban, amikor a következő generáció minél jobb felnevelése az elsődleges társadalmi feladat, szinte megengedhetetlen a tartós munkanélküliség.

Márpedig minél fejlettebb a gazdaság, a munkaerőnek annál nagyobb hányada nem foglalkoztatható a munkaerő foglalkoztatás normaköltségén. Ugyanakkor a tartós munkanélküliség fenntartása annál költségesebb, és a hatása annál károsabb.

A vállalti szektor számára törvény határozza meg a munkaerő árát, de ez magasabb, mint a munkaerő alsó minőségi tizede, a képzetlenek és a pályakezdők munkájának hatékonysága. Ezért az államnak kell a képzetlen és a pályakezdők alkalmazásával járó költséget megkülönböztetetten csökkenteni. Ezt a csökkentést addig kell fokozni, amíg gyakorlatilag meg nem szűnik a tartós munkanélküliség.

Nincs akkora támogatás, ami ne javítaná a társadalom teljesítményét, és pénzügyi egyensúlyát. Ez ugyan önmagában is indokolja a tartós munkanélküliség felszámolását. Pedig az okozott kár nagyobb része nem is közvetlen gazdasági, illetve pénzügyi, hanem erkölcsi, a következő generáció minőségének romlásában jelentkezik.

A társadalomtudományok, farizeus módra, hallgatnak arról, hogy mekkora kárt okoz a tartós munkanélküliség demográfiai hatása. A tartós munkanélküliség kontraszelekciós demográfiai hatású. A jelenlegi gyermekvállalási támogatás mellett ugyanis a tartós munkanélküliek vállalnak az átlagosnál több gyermeket. Ezért ott születnek aránylag többen, ahol szinte reménytelen az eredményes felnevelés. Semmi sem árt jobban a következő generáció várható teljesítményének, mint a gyermekvállalási struktúra rossz családi háttere.

A közvélemény ugyan tudja, de a társadalomtudomány nem hajlandó tudomásul venni, hogy a gyermeknevelés hatékonyságának az átlaga elsősorban a szülői háttértől, a szülők iskolázottságától, és anyagi helyzetétől függ. Ennek ellenére nem hajlandók a kormányok feltárni az erre vonatkozó adatokat, sőt még a tények felmérését is akadályozza

TEENDŐK AZ EURÓPAI UNIÓBAN II. Agrártámogatás

Kopátsy Sándor                EG                    2013-11-19

TEENDŐK AZ EURÓPAI UNIÓBAN

II.

Agrártámogatás

Azt, hogy az EU forrásainak aránytalanul magas hányadát fordította a mezőgazdasági termékek dotációjára, abból fakadt, hogy a közép-jobb Adenauer volt a levezénylő.

- Mint minden közép-jobb konzervatív pártnak, Adenauer pártjának is a vidék volt az erejének alapja. Otthon csak olyan, Németország számára viszonylag sokba kerülő Unió volt elfogadható, ami a vidék, a mezőgazdaság támogatására koncentrált.

- Az Európai Unió realitásénak feltétele volt Franciaország megnyerése. Ez csak akkor volt lehetséges, ha nemcsak az ország, de a latin tagországok is, igen jelentős mezőgazdasági támogatáshoz jutnak. Franciaország ugyanis egyrészt csak a mezőgazdaságban kaphatott a németeknél lényegesen nagyobb támogatást, és viszonylagos gyengeségét azzal csökkenthette, ha maga mögött érezheti a négy mediterrán országot.

- A túlméretezett agrártámogatás az Egyesült Államok ellen is irányult. Ebben egységes volt a két ország törekvése. Ha valami, az európai mezőgazdaság ugyanis támogatás nélkül nem lehetett versenyképes az amerikai importtal szemben. Márpedig, ha valamit nem akart ez a két nemrégen még nagyhatalom, az Egyesült Államoknak való kiszolgáltatottságot volt az. A németek eleve német dominanciájú Európáról álmodoztak, a franciák pedig minél nagyobb függetlenséget az Egyesült Államok túl-hatalmával szemben.

Németország stratégiájának fenti három pontja érthető a német dominancia szempontjából. A baj ott van, hogy az Egyesült Államokkal szemben a német dominancia eleve irreális. Németország csak olyan Európában lehet meghatározó, amelyik izolálódik az Egyesült Államoktól. Az ilyen, német hegemóniájú európai közösség azonban eleve nem lehet versenyképes.

Az első feladat annak megértése lett volna, hogy Európa nem lehet unió. Ehhez mind kulturálisan, mind gazdasági fejlettségben túlságosan tagolt. Eleve csak a háromszintű Unió lett volna a reális megoldás.

I. A felső szintjét a gazdag, puritán országok, az angolszászok, a germánok és a skandinávok jelentik. Ezek azonban eleve kevesen vannak Európában. Súlyuk csak a tengeren túli angolszászokkal közösen van. Ehhez az első lépés az angolszászokkal közös vámunió, angol nyelv, majd valuta, és a székhelye az Egyesült Államokban lenne.

Sokakat meglepnek a nagy távolságok. Figyelembe kell venni, hogy a tömegáruk és a konténerek felszerelt kikötők közti szállítsa bármekkora távolságon olcsóbb, mint a szárazföldön a párszáz kilométeres árumozgatás. A világ felszerelt kikötői, a szállítási költséget tekintve, közelebb vannak egymáshoz, mint a kontinensen belüli városok.

II. A másik közösségi szint a latin népeké. Ezek lényegében megmaradnak a vámunió szintjén. Már a munkaerő áramlása is csak a maguk közösségén belül lehet szabad. Tudomásul kell fenni, hogy a szabad munkaerő áramlás a világgazdaság szempontjából ugyan előnyös, de súlyosan károsítja azokat az országokat, amelyektől elvándorol a munkaerő elitje. A kiváló munkaerő áramlása ugyan nem akadályozható meg, de a liberális szabadsága fékezendő.

Amennyire hátrányosnak bizonyult a puritánok és a latinok közös valutája, annyira segítené őket a vámunió a latin-amerikai országokkal.

Ahogyan a puritánok befogadják a tengerentúli puritánokat, ugyanúgy üdvös volna az európai és az amerikai latin országok, a fél-perifériás szintjüknek megfelelő vámuniójuk, erősebb rokonságtudatuk.

III. A közép-európai és a baltikumi országok közössége lényegében a latinokéval azonos szintű, de csak európai országokból állna. Ezek későbbi csatlakozását a puritánokhoz fenn kell tartani azok számára, akik megfelelnek.

A balkáni és a kelet-európai államok tagágáról le kell mondani. Az ő beépülésük lehetősége még a közé-európai és a balti országok közösségébe is nagyon kétséges.

Az EU apparátusa tanulhatna a 20. század példáiból. Minden olyan ország etnikumaira esett szét, amelyik eltérő etnikumokból állt. Sorolhatnám az Osztrák-Magyar Monarchia szétesésétől a Szovjetunió széteséséig. De még az sem lesz meglepetés, ha katalánok és a skótok is önálló államot alkotnak, ha Észak-Olaszország önállóvá válik. Tudomásul kell venni, hogy csak a nagyon hasonló kultúrák és fejlettségi szintek férhetnek meg egy államban. A közös államisághoz még a közös nyelv sem elég. Lásd Olaszországot.

A brüsszeli bürokraták számára tisztázni kell, hogy a közösségben minek, mik az előfeltételei.

Vámunió, azaz az áruk szabad mozgása szinte minden kultúra és fejlettségi szinten előnyös.

A személyek szabad utazására szinte ugyanaz vonatkozik, mint a vámunióra.

A munkaerő szabad mozgása, mivel nagyon differenciálja a fejlettségi különbségeket, csak olyan országok között liberalizálható, ahol a bérszínvonalban néhány tíz százaléknál nem nagyobb a különbség. Fékezni kell, de megállítani nem lehet.

A közös valutánál a viszonylag csekély fejlettségi különbségen kívül feltétel a közös kultúra is. Ellenkező esetben nagyon hátrányos a kevésbé fejlettek számára. A közös valuta közös inflációt jelent, ami nemcsak az eltérő fejlettség, hanem az eltérő kultúra estében is irreális követelmény. A gyengébbek súlyosan, de az erősebb is károsodik.

Ha az EU vezetői szem előtt tartották volna ezeket a követelményeket, sok veszteségtől megkímélhették volna a közösséget. Ezzel szemben az EU nem foglalkozott számos olyan problémával, aminek a megoldása minden tagját érinti.

A foglalkoztatás.

A világgazdaság egészét, de különösen a Nyugatot súlyosan érinti a gyenge minőségű, és a pályakezdő fiatalom foglalkoztatása. Ezt a kérdést ugyanis egészen másként kell kezelni, mint a tőkés osztálytársadalmakban.

Ráadásul, a foglalkoztatás kultúrától, és fejlettségtől független probléma, tehát minden tagállamot érinti.

Oktatás.

A tudományos és technikai forradalom hatására a tudásfelesleges osztálytársadalmakat felváltották a tudáshiányosak. Annak ellenre, hogy a társadalomtudományok még azt sem ismerték fel, hogy az osztálytársadalmakban a lakosság több tudással rendelkezett, mint amennyit a társadalom hasznosítani tudott. Az sem vált tudottá, hogy a jelenkori társadalmak tudásvagyona ugyan sokkal nagyobb, és sokkal gyorsabban nő, mint valaha, mégis a tudásvagyon lett a társadalom legszűkebb keresztmetszete.

Ma a tudásigény kielégíthetetlen.

Annak ellenére, hogy a keresztény kultúrában az eredendő bűn a tudásvágy, ennek okát és szerepét elhallgatták. Az osztálytársadalmak mintegy hatezer éves történetében ugyan nemcsak technikai fejlődés, de technikai forradalmak is voltak. Ezek során azonban az adott technikai működtetetése nem több, hanem kevesebb munkaerőt és tudást igényelt.

Ezzel szemben a tudományos és technikai forradalom teljes fordulatot hozott. A munka hatékonysága egyre inkább a munkavégző tudásától, képességétől és erkölcsétől függővé vált. Száz éve a munkaadó még a minél olcsóbb munkavállalót kerete, jelenleg már a minél jobbat akkor is, ha sokkal drágább. Mind a társadalmakon belül, mind azok között jellemző, hogy a jövedelméhez képest a drágább munkaerő a hasznosabb. Általánossá vált, hogy a munkaerő ára a minőségtől függően egyre differenciálódott, a jó lett aránylag drágább, a gyenge minőségű pedig olcsóbb. Ennek ellenre, csak az olcsó munkaerőben van felesleg, és a drágában hiány.

A társadalom várható hatékonysága egyre inkább attól függ, milyen minőségű munkaerőt termel. Ebből fakadóan a modern társadalmak jövője egyre inkább azon múlik, milyen minőségű munkaerőt nevel fel. Ezért lett a felzárkózás elsődleges feltétele a minél jobb oktatási, nevelési rendszer.

Ezt egyértelműen bizonyítja, hogy az elmúlt hatvan év során azok az országok javítottak a helyzetükön, amelyek oktatási rendszere jobban igazodott a megváltozott követelményekhez.

Ezzel szemben, az EU munkájában százszor akkora figyelmet fordítanak a politikai liberalizmus elvének érvényesítésére, mint az oktatási rendszerek javítására.

Ha valamivel, elsősorban az oktatással lehet csökkenteni az EU tagok közti kulturális és tudás különbségeket.

Az elmúlt száz év fegyverkezési versenye

Kopátsy Sándor                 EH                   2013-11-12

Az elmúlt száz év fegyverkezési versenye

Az elmúlt száz év úgy fog bevonulni a történelembe, mint az indoktalan fegyverkezés formálta század.

A fegyverkezést a fasiszták kezdték el. A gazdasági sikerük tudatában hódtani akartak, amikor annak már nem volt semmi értelme.

Mussolini, az első jelentős nagyságú ország kezdte el, mert gyarmati birodalom akart lenni. Ez minden tekintetben az ostobaság csúcsa volt. Az olaszok talán a legkevésbé alkalmasak a hadviselésre. De a gyarmatok szerzése akkor mér a legnagyobb ostobaság volt. Aki boldogulni akart, az akkor járt a legjobban, ha a nála is fejlettebbek kereskedett. Ez a fasizmusoknak azért volt kedvező, mert a munkaerejüket lényegesen jobban mozgósították, mint a tőkés demokráciák.

A fasizmusok szörnyűségei még ma is elfedik a rendszer sikereit. Máig nem készült olyan történészi elemzés, ami megmutatta a fasizmusok fölényét, a gyarmattartó, liberális demokráciákkal szemben. Pedig most is az alacsony foglalkoztatás a demokráciák legnagyobb hátránya. Ez fokozottan igaz volt a két háború között.

A fasizmusok a második világháború előtt azzal váltak a választók előtt elfogadhatóvá, hogy felszámolták a munkanélküliséget. Ezzel a fél-perifériák, de még a fejlettek második vonalába tartozó Németország és Japán valósította meg a maga gazdasági csodáját. Éppen a sikereiktől megrészegülve váltak gyarmatbirodalmat építő imperialistákká. Amibe az emberiség szerencséjére, bele is buktak, annak ellenére, hogy ez a két ország a hadviselésben is kitűnőre vizsgázott.

A fasizmusok, szemben a bolsevik marxista rendszerekkel, az érintett országok belső erejével kerültek hatalomba. Ez ugyan nehezen bizonyítható, mivel gyakorlatilag egypártos diktatúrák voltak. Az mégsem vonható kétségbe, hogy népszerűek voltak. A lakosság többsége lelkesedett a mindenkinek munkát és nemzeti büszkeséget biztosító rendszerükért. Ugyan nem is lehetett, de nem is lett volna velük szemben a többség által támogatott ellenzék.

Az ugyan tény, hogy a foglalkoztatottak jelentős hányada az imperialista céljait szolgálta közvetlenül, vagy közvetve, nem jelenti azt, hogy nem építettek infrastruktúrát, fejlesztették a tudományokat, nemcsak kiszélesítettek, de emelték is az oktatás színvonalát.

Azt kell mondani, hogy hibás, nemcsak embertelen, de idejét múlt imperialista célok jellemezték. Gyarmatbirodalmat akartak, aminek az ideje lejárt. A tudományos és technikai forradalom olyan új körülményeket teremtett, amiben nem a gyengébbek kizsákmányolása, hanem az erősek, fejlettek kooperációja volt mindkét fél számára az előnyös. Megszűntek az erőszakkal, a másik fél rovására szerezhető előnyök. Az imperializmust a nullaegyenlegű játék szabálya jellemezte. Az egyiknek csak a másik rovására lehetett előnye. A 20. század derekától pedig az a játékelmélet érvényesül, hogy minden előnyből a másik fél is nyer. A nagy nyeremények csak a fejlettek kooperációjából születhetnek.

Ennek ellenére a második világháború utáni negyven évet a hidegháború és a fegyverkezési verseny jellemezte. A hidegháború a fegyverkezési verseny elvesztésével ért ugyan véget, de a fegyverkezési kiadások mégis a történelmi mélyponton voltak.

A hidegháborúban a sokkal fejlettebb és erősebb demokráciák ugyan a nemzeti jövedelmük 4-6 százalékát fordították fegyverkezésre, ami bőven elég volt arra, hogy a bolsevik tábor a versenyben összerogyjon, de arányaiban mégis kevesebb volt, mint amennyi az osztálytársadalmat a múltban jellemezte.

A történészek máig sem mutatják ki, hogy a múltban az erőforrások mekkora százaléka ment fegyverkezésre. Becslésem szerint az erőforrások 10-20 százaléka, közvetve és közvetlenül fegyverkezésből fakadtak. Ezzel szemben ma a fejlett országokban a fegyverkezési kiadások csak a nemzeti jövedelem 1-5 százalékát emésztik fel, és az ebből fakadó halálozás a korábbinak alig százada. Az utóbbiról alig beszélnek a történészek, pedig ez volt az egyik legnagyobb halálokozó, közvetlenül és közvetve. Akkor olcsó volt az emberélet, ma drága, főleg azoké, akik a modern haditechnika hatékony alkalmazására képesek.

Az Egyesült Államok azzal, hogy a nemzeti jövedelmének 6-7 százalékát fegyverkezésre fordította, a Szovjetuniót arra kényszeríttette, hogy erejét sokszorosan meghaladó fegyverkezést folytasson. A Szovjetunió számára az, hogy az Egyesült Államok a nemzeti jövedelméből 6-7 százalékot fordított a hadseregre, azt jelentette, hogy neki a versenyben maradáshoz a nemzeti jövedelmének fele sem elég, de az elérhető maximális erőfeszítés, a nemzeti jövedelmének negyede is önpusztulást jelent.

Csak a durva mennyiségi adatokat nézve. Az Egyesült Államok nemzeti jövedelme a Szovjetunióénak négyszerese volt, tehát ami neki 6-7 százalék, az a Szovjetuniónak 24-28 százalék. De még ez sem jelentene versenyképességet, mert nagy volt aminőségi különbség. Az Egyesült Államok hadiipara szervesen beépült a gazdaságba, tehát annak hatékonyságára támaszkodhatott, és a hadiipar tudományos és technikai vívmányait a gazdaság egésze élvezhette. A hozzá képest elmaradt Szovjetunióban külön, erősen izolált maradt a hadiipar, annak vívmányai nem juthattak a gazdaság egészéhez.

Már többször leírtam, hogy a Szovjetunió nem azért esett szét, vesztette el a fegyverkezési versenyt, mert bolsevik rendszerben működött, hanem azért, mert erejét meghaladó módon fegyverkezett. A Szovjetunió akkor is szétesik a fegyverkezési verseny okán, ha tőkés osztálytársadalom, a gazdasága pedig a piac hatása alatt működik. Elég volna kiszámolni, hogyan alakult volna a gazdaság, az életszínvonal, ha a fegyverkezési kiadások csak tized akkorák, mint amekkorák voltak. Ez reális feltételezés, hiszen egy nem fegyverkező, nem imperialista terjeszkedő Szovjetunió nem lett volna útjában a fejlett demokráciáknak. Azok számára akkor sem lett volna versenytárs.

A Szovjetunió jelenleg a nemzeti jövedelmének már csak 6 százalékát költi fegyverkezésre, vagyis arányában csak annyit, mint az Egyesült Államok. Mégsem akarja megtámadni senki. A hidegháború évtizedei alatt nem a szovjet tábor gazdasági dinamikája fenyegette a Nyugatot, hanem az imperialista célokra kiépített hadserege.

A Szovjetunió vezetésnek katasztrofális hibája volt a fegyverkezési verseny, aminek a megnyerhetősége eleve kizárt volt. A bolsevik rendszernek egyetlen vonzereje lehetett, a teljes foglalkoztatás. Ez vonzó lehetett volna a fejlettebb, gazdagabb társadalom munkanélküli, és a munkájuk elveszésétől félő tömegei számára. Akik nem fogynak, hanem gyarapodnak.

A Szovjetunió összeomlása óta egyértelmű a tapasztalat, hogy az utódállamok mindegyikének a teljesítménye csökkent, ha levonjuk az olaj és a földgáz áremelkedéséből származó bevételt, és a hadseregre fordított kiadások csökkenését.

Még az sem igazolódott be, hogy azok az eredményesebbek, akik demokratikusabbak, piacosabbak lettek. A leginkább bolsevik rendszerét megőrző Fehér-Oroszország megelőzné Oroszországot, ha nem volna többletbevétele a nyersolajból és földgázból.

A hidegháborúban a szocialista országoknak egyetlen előnyük volt, a magas foglalkoztatás.

A politikusok és főleg a gazdaságpolitikusok nem hajlandók tudomásul venni, hogy milyen fontos a lakosság biztonságérzete.

Erre épített mind a fasiszta, mind a bolsevik rendszer. Ennek köszönhették a sikerüket. A siker azonban a fejükbe szállt, és imperialistákká lettek. Az lett a vesztük. Kiderült, hogy a munkanélküliség a diktatúrák felé hajtja az embereket, de ha megvan, akkor gyorsan demokraták lesznek.

A diktatúrák pedig, legyenek azok jobb-, vagy baloldaliak, megrészegülnek a sikerüktől, és imperialistákká válnak, amiben aztán elvéreznek. 

Kína magyar szemmel

Kopátsy Sándor                PA                   2013-11-11

Kína magyar szemmel

A vidék felemelése

Kína jelenleg a szegény, elmaradott, lassan változó vidék, és a fergetegesen gazdagodó város országa. Ekkora különbség talán sehol nincs ma a világban. Ezért várható, hogy napirendre kerül a vidék, mindenek előtt a mezőgazdaság modernizációja.

Kevés szó esik arról, hogy a kínai reform tulajdonképpen a mezőgazdaságban kezdődött. Nem technikai előrelépéssel, sőt ebben a tekintetben inkább hátralépésről beszélhetünk, mert a nagyüzemeket osztották fel törpe gazdaságokra. Az eredményt az hozta, hogy az egyéni érdekeltség fölényt jelentett az érdekeltséget nem biztos óriásüzemekkel szemben. Ez ahhoz volt hasonló, amit nálunk a Kádár-rendszerben a háztáji és a kalákába épített ház jelentett.

A nagyobb érdekeltség eredménye azonban nem jelenthet nemzetközi versenyképességet, magas életszínvonalat. Reform volt az érdektelenségben. Ennek a sikere is óriási volt. 1961-ben a kínai import 25 százaléka volt élelmiszer, jelenleg 2 százaléka. Japán és Dél-Korea gabonákban csak 27 százalékos önellátó. Jelenleg Kína 95 százalékban. Az importja döntően szója, vagyis növényi fehérje. Ennek nagy része közvetlen emberi táplálkozást szolgál.

A fergetegesen gazdagodó Kínában szükség van arra, hogy a mezőgazdaságuk is versenyképes, és vidéken élők számára jómódot biztosító legyen.

Kína, az elmúlt száz év biológiai forradalma előtt, évezredeken keresztül a világ leghatékonyabb öntözéses gabonatermelője volt. Most azonban ezen a téren messze elmarad a Nyugat öntözéses gazdaságai mögött. Sokkal kisebbek a hozamok, és sokszoros az egységnyi termelési értékre vetített vízfogyasztásuk. A kínai város és az ipar szupermodern, a falu és a mezőgazdaság középkori.

A biológiai forradalomnak, és a kínai parasztok szorgalmának köszönhetően várható a kínai mezőgazdasági csoda is.

A biológia először a természetes csapadékra épülő, vagyis a nyugati fejlett mezőgazdaságban, a gabona és a baromfitermelésben hozott csodás eredményeket. Jó tíz éve azonban megindult a biológiai forradalom a vizek művelésében. Ami most folyik, annak a jelentőségét fel sem mérhetjük. Fajunk annak köszönhetően nőhetett a létszámának hússzorosára, hogy megtanultuk a föld művelését. Most kezdtünk csak hozzá a vizek megműveléséhez. Mára már nyilván való, hogy felmérhetetlen lehetőségek vannak a vizekben élő növények és állatok biológiai fejlesztésében. Ennek a leglátványosabb jele a tengeri farmok teljesítménye. Példával élve, ötven éve a baromfi még az udvarokon kapargált, ma battériákban él, és a növekedése sokkal hatékonyabb és rövidebb időt igénylő. Ma az ilyen battériás baromfi jelenti a legolcsóbb húst és tojást. Ennél hatványozottan nagyobb eredményt hoz a tengeri farmokban, halastavakban termelt hal, rák, kagyló. Ezek óriási szaporasága a fajfejlesztés eredményét is tört részre képes zsugorítani. Elképesztők az eredmények, amelyekről a közvélemény alig szerez tudomást. Pedig elég volna néhány példa az illusztrációra.

- Ma a lazac tizedébe kerül, mint harminc éve. De csak azért, mert a farmokba tized annyiba kerül.

- Vietnámban tíz éve évi 15 százalékkal nő a haltermelés. A tengerben és a rizsföldeken. Megoldódott a több évezredes fehérjehiány.

- Kínában ma ötször annyi halat fogyasztanak, mint húsz éve.

Arról fogalmunk sem lehet, hol fogunk tartani húsz év múlva.

Ehhez egyetlen megjegyzés kívánkozik. Az EU tagországok között nekünk vannak a legjobb adottságaink az édesvízi haltermelésre.

Kínának azonban százszor nagyobbak a lehetőségei, és ha valami mindig nagyon hiányzott, az állati fehérje volt az.

Az előző írásaimból mindig az derült ki, hogy mi előbb kezdtük, de alig vittük valamire. Kína később ébredt, de megváltoztatta a világot. Minden bizonnyal e tekintetben is az lesz.

A világ még mindig nem vette tudomásul, hogy Kínában háromszor annyi ember él, mint az EU 28 országában, és ott a lakosság legalább annyira puritán, szorgalmas, takarékos, mint Északnyugat Európában. Most még hozzánk képest is szegények, de a század végére nagyon gazdagok lesznek.

Minél kevesebben ismerik, annál jobban utálják

Kopátsy Sándor                 PO                   2012-11-17

Minél kevesebben ismerik, annál jobban utálják

Az ELTE kérésére a TÁRKI ezer embert kérdezett meg a magyar-orosz viszonnyal kapcsolatban. Maguk az adatok nem leptek meg, mert előzőleg is az volt a magyar történelem, és az irodalom oktatásáról a véleményem, ami a felmérésből is kiderül.

A felmérést egy hasonló előzte meg tíz évvel korábban.

Ebből kiderül, hogy a magyar lakosság félretájékoztatási állapota számottevően nem változott.

A magyarság számára legkárosabb befolyása a törököknek, és az oroszoknak volt.

A kártékonyak sorrendje utánuk: német, tatár, osztrák és az amerikai.

Történészként az a véleményem, hogy a tatároktól eltekintve minden nép hatásának egyenlege pozitív volt.

A terjedelem okán az oroszok hatásával nem kívánok foglalkozni, megelégszem a kijelentéssel: a második világháborút követő megszállás sokkal több eredményt hozott, mint amennyi kűrt okozott.

Az Oszmán Birodalom népszerűtlensége diákkorom óta irritált. Csak ott volt vallásszabadság, ahol ezt a szultán elvárta. Csak a Hódoltságban és Erdélyben volt vallásszabadság. Ennek ellenére még a reformáció hívei sem tudják, hogy a török uralom nélkül nem volnának jelen országunkban ezek az egyházak.

Arról a szakma sem vesz tudomást, hogy a Hódoltságban ugyan nem maradtak főpapok és földesurak, de a jobbágyok ennek csak örültek. A szultáné volt minden föld, a lakosság nem jobbágy, hanem adóalany volt, méghozzá nem egyénileg, hanem település tagjaként. A jobbágyfelszabadulás előtt csak ott alakult ki magyar polgárság, ahol minden föld, és minden települések ura a szultán volt, akinek az adózója nem az egyén, nem a család, hanem a település volt. Ezért lehetett nálunk először a magyar is polgár. Debrecen, Szabadka, Szeged, Kecskemét, csakhogy a nagyokat említsem magyar polgárok által vezetett városok voltak. A Királyi Magyarország területén 1847-ben még nem volt olyan város, ahol a magyarság a legnagyobb etnikum lett volna.

A német és osztrák népé mutatta számunkra az utat a nyugatosodás felé. Elég volna reálisan ismerni első királyunk és a német lovagok szoros szövetségét.

Az orosz történelem és irodalom ismerete is elszomorító, pedig a megkérdezett ezer főnek jelentős hányada még olyan iskolában tanul, amiben azt tanították, hogy minden jó először Oroszországban jelent meg.

A számunkra legkedvezőtlenebb hatású népek sorrendje a törökök és az oroszok után: németek, tatárok, osztrákok és az amerikaiak. Ebből csak a tatárok szerepelnek indokoltan a listán.

Nálam a legjobb hatású népek listáján a németek, az osztrákok és a csehek vannak az első három helyen. Tőlük tanulunk a legtöbb puritanizmus, szorgalmat, takarékosságot, azaz legtöbbet ahhoz, hogy a Nyugathoz tartozónak érezhessük magukat.

Képzési reform

Kopátsy Sándor                  PO                  2013-11-12

Képzési reform

Száz év múlva az oktatás elmaradottságával, a pedagógusok szelekciójával, és a fizetésével fogjuk a jelenkor butaságát illusztrálni. Azt ugyan nem vonják kétségbe, hogy a nemzeti vagyonon belül, annak a fontosabb eleme, a tudásvagyon növelésében a pedagógusoknak fontos szerepük van, de azokat mégis a teljesítményüktől független azonos és alacsony bérrel fizetjük.

Azt sem vitatja senki, hogy ezzel iszonyú kárt okozunk, mert a következő generáció teljesítménye elsősorban a tudásvagyontól függ. Mégis minden marad a régiben.

Ha egy mondatban kellene jellemezi az elmúlt ötven év társadalmi változását, azt mondanám: Évezredeken keresztül a társadalom egyik alapvető feladata volt a tudásvágy elfojtása, most az elsődleges feladat ennek gerjesztése, gyarapítása. Ezt ugyan nem vitathatja senki, mégis az oktatási rendszerünk ezzel ellentétes módon működik. A klasszikus érelemben vett vállalkozói szektorban spontán és következetesen meg valósult a teljesítménnyel arányos bérezés. Ennek következtében a munkajövedelmek olyan m értékben differenciálódnak, hogy a társadalom progresszív adózással kénytelen mérsékelni azok differenciáltságát.

Ezzel szemben a legfontosabb értéktermelést, az oktatás, a társadalom tudásvagyonának növelését nem értéktermelésnek, hanem fogyasztásnak minősítik. Az oktatást a fogyasztási szférába sorolják. A pedagógus, és a munkaképes korú tanuló nem értéktermelő, az utóbbi még foglalkoztatottnak sem minősül.

Mindez azonban csak a jelenkorban, a tudományos és technikai forradalomnak következtében vált anakronizmussá. Az osztálytársadalmak működését még meg lehetett érten akkor is, ha a szellemi vagyon alakulását figyelmen kívül hagyták. Még az sem tudatosult, hogy az osztálytársadalmakban tudásfelesleg volt. Sőt az a technika fejlődésével párhuzamosan egyre nagyobb lett. Vagyis minél fejlettebb lett a technika, a foglalkoztatott munkaerő nagy többsége esetében, annál alacsonyabb szellemi vagyon, képzettség kellett annak működtetéséhez.

Ez a nyilvánvaló tény azért nem derült ki, mert a technika fejlődése során egyre nőtt a társadalom ismeretanyaga. Egyre fejlődött a tudomány.

Ezt látva nem tűnt fel, hogy a fejlettebb technika működtetése egyre kevesebb képzettséget igényelt. Észrevételen maradt, hogy fajunk történetében az életképességhez egyre kevesebb tudásra volt szükség. Az életrevalósághoz a legalacsonyabb tudásigénye az ipari forradalom utáni tőkés társadalomban volt szükség. A gyűjtögetéshez az egész életen keresztül szerzett tapasztalatokra volt szükség. A 20. század elején a munkaerő nagy többsége pár heti munkavégzés után már munkaképessé vált. A kor hadseregében az analfabéta katonák is harckések voltak.

Az oktatásra először a vallásnak, aztán a közigazgatásnak volt szüksége. A gazdaságban elég volt a munkaerő néhány százalékának képzettsége.

Mivel minden osztálytársadalom tudásfelesleges volt, szükséges volt az ember rendkívül fejlett agyának féken tartása. Azért üldözte minden vallás a tudásvágyat.

A keresztényégben, a Nyugat vallásában ez volt az eredendő bűn. Senki sem volt kíváncsi rá, miért. Azon sem akadtak fenn, hogy ugyanakkor a vallás volt a tudás fő terjesztője, igaz csak a dogmákat tanították, a kételkedést, mint eretnekséget, üldözték. De nemcsak a kereszténység, minden kultúra minden vallása betegesen vigyázott arra, hogy a dogmák, a tradíciók sértetlenek maradjanak.

A tudományos és technikai forradalom azonban a társadalom tudásigénye tekintetben mindent megfordított. A tudásvágy, a kíváncsiság pozitív tulajdonság lett. Ennek ellenére, a tudásvagyon gyarapítóit teljesítményüktől függetlenül kezelik.

A fordulatot sem a közgazdaságtudomány, sem a politika, de még a pedagógia sem, a szülők azonban annál érzik. Gondot fordítanak arra, hogy a gyerekeik minél jobb képzést kapjanak. Gondosan válogatják az iskolákat. Ehhez azonban az állam nem ad segítséget, sőt magának tartja fenn a jogot arra, hogy ki, hol, milyen iskolában tanulhat.

A mi államunk még azt is jónak tartja, ha a tanulócsoportok képesség, adottság, minőség tekintetben minél kevertebbek legyenek. Ezzel akarják kiegyenlíteni a családi háttérből fakadó különbségeket. Azt azonban nem veszik tudomásul, hogy szülői háttértől és a tanulócsoportok összetételétől hogyan függ a képzés hatékonysága.

A pedagógia addig sem jutott el, hogy felismerje, mitől függ a tanulás eredménye. Pedig szerintem: A vele született képességtől, a szülői háttértől, a tanulócsoport színvonalától, a pedagógus teljesítményétől. Ezekhez képest az oktatási módszer, az oktatott anyag, az iskola felszereltsége, másodlagos.

A tudásvagyon nagysága

Jó negyven éve az egyének társadalmi értékét, mint a tehetség, a tudás és az erkölcs szorzatát határoztam meg.

Tehetség

Látszólag ezzel van a legkisebb probléma. Vagy van, vagy nincs. Ez velünk születik. Ez is tévedés. Az ugyan igaz, hogy velünk születik, de ha nem nagyon korán veszik gondozásba, hamar meghal.

Ez a sportban derül ki a legmarkánsabban. Van néhány fizikai képesség, ami csak akkor fejleszthető ki magas szintre, ha korán kezdik.

- Úszás esetében ma már az van, hogy az élet első néhány hónapjában kell megszerezni a vízben való otthonosságot.

- A labdaérzést is már kora gyermekkorban kell elkezdeni fejleszteni. Az egyensúlyérzék, a tériszony, a tapintóképesség is hasonló korai fejlesztést kíván. Ezek fejlesztését nem lehet elég korán kezdeni.

- A zenei tehetség már a magzati korban fejleszthető.

Felnőtt korban az ösztönös képességek fejleszthetősége már nagyon kicsi.

A magzati korban való felkészítés jelentőségét jól fel lehet mérni Finnországban, ahol nyolcvan év óta rögzítik a születéskori fizikai méreteket, vagyis a magzat kihordásának fizikai minőségét. Ezek életútját rendszeres időszakokban ellenőrzik. Kiderült, hogy a születéskori fizikai állapot jelentősen kihat az életteljesítményekre. A jobban kihordott gyerekek magasabb iskolázottak, jobban keresők, több adót fizetők, kevesebbet betegek lettek.

Ezért elemi társadalmi feladat lenne az anyák jutalmazása, nemcsak nem szülés ténye, de a kihordás minősége alapján történő jutalmazása is.

A hívatásos művészek és a sportolók képzési rendszere.

A modern társadalom oktatási igényét a hívatásos művészek és sportolók esetében megoldották. Ekét területen ugyanis már az osztálytársadalmakban is egyértelmű volt az öröklött képességhez igazított képzés. A társadalomnak csak át kellene venni az ott alkalmazott módszert.

Nem véletlen, hogy e két képzés sokkal eredményesebb, mint az oktatási rendszerünk általában. Magyarország a zenében és a sportban a világ élvonala közelében van, sokkal előbb, mint az ország gazdasági fejlettsége.

Tanuló csoport

Szinte említést sem teszünk arról, hogy a tanulás eredményében milyen szerepe van a tanulócsoport színvonalának.

A kelet-ázsiai oktatási rendszer fölényének egyik kulcsa: A hasonló képességűek minél homogénebb tanuló csoportja. A képesség tekintetében homogén tanulócsoportot sokkal könnyebb oktatni, és a képességhez igazodó követelmény jobb eredménnyel is jár. A konfuciánus kultúrában ez természetes követelmény. Szinte évenként alakítják a homogén képességű csoportokat. Ez a négy angolszász, tengerentúli országban erősen terjed.

Ennek a világszenzációt jelentő példájával találkoztam a Fasori Evangélikus Gimnáziumban, ahol a kikeresztelkedett zsidó nagypolgárok, és a vidéki lutheránus értelmiség gyermekei alkották a tanulóközösséget. A nagyvárosi zsidó értelmiség találkozott a vidéki, nemzeti értelmiséggel. Az eredmény: A világ azt tartja, hogy a századfordulón ott születtek a Mars lakók, a Nobel-díjasok.

A homogén csoportok kialakítása a hívatásos művészek és sportolók oktatásában is következetesen megvalósul.

Erkölcs

A tudomány és technika forradalma olyan mértékben felértékelte az erkölcs társadalmi szerepét, hogy száz éve fejlett ország már csak az lehet, ahol a lakosság viselkedése puritán, vagyis a Nyugaton protestáns, a Távol-Keleten konfuciánus. Ez markánsan bizonyítást nyer abban, hogy mind a világ legfejlettebb, mind a leggyorsabban fejlődő húsz országában a lakosság vagy puritán, vagy konfuciánus erkölcsű. Ezzel szemben nincs felzárkózóban egyetlen olyan ország, amiben a lakosság viselkedését nem a puritanizmus jellemzi.

Tehetség, tudás és erkölcs

A lakosság társadalmi értékét kifejező szorzat, első két tagja a tudás és a tehetség természetüknél fogva csak pozitív szám. Ezzel szemben a szorzat harmadik tagja, az erkölcs lehet negatív is. A rossz erkölcs tehát eleve negatív társadalmi értéket eredményez.

Szülői háttér

Annak ellenére, hogy minden pedagógus tudja, hogy milyen jelentős szerepe van a szülők hozzáállásának, az oktatáspolitika tudomást sem vesz róla.

Ez korábban megengedhető volt, hiszen a társadalom, főleg a gazdaság nagyon szerény tudásigényt támasztott, a középfokon és azon felül a tanulók szülei az úri középosztálya, a polgárságba tartozók voltak. Az én időben az osztály kilenctizede ezekből került ki, és tizedét alkották a parasztok és munkások felső harmadából szelektált legjobbak. Ma, nyolcvan évvel később, tízszer annyian tanulnak a középiskola után, mint akkor a középiskolában. A képzés minden szintjén jelen van a társadalom egésze. Ebből kell minél homogénebb képességű tanulócsoportokat szervezni.

Kiből lesz pedagógus

Száz éve még a generáció legjobb egyetlen százalékából lett pedagógus. Ma a többségük a gyengébb feléből kerül ki. Elég egyetlen adat. Jelenleg a világ három legeredményesebb iskolarendszere Szingapúrban, Finnországban és Dél-Koreában működik. Ezekben a pedagógiai pályára az érettségizettek felső harmadából mennek. Az Egyesült Államokban az érettségizettek gyengébb feléből lesznek pedagógusok. Nálunk sem sokkal jobb a helyzet. De mi nem készítünk ilyen felméréseket. Pedig indokolt volna.

A tehetséges fiatalok nem mennek olyan pályára, ahol nem lehet sem anyagi, sem erkölcsi diadalt aratni. Aki bízik magában, nem szívesen megy olyan pályára, ahol nem mérik a teljesítményt. Márpedig a pedagógusok teljesítményét nem mérik, ezért őket nem is lehet ezért jutalmazni.

A két legfontosabb szakmában, az orvosok, és a pedagógusok estében életre szól a diploma. Az előbbiben legalább van lehetőség a szakmai és az anyagi kiemelkedésre. A pedagógus fizetése legfeljebb a szolgálati idejétől függ.

Nem csoda, hogy ebben a szakmában szinte teljes a szakszervezeti tagság. A jövedelmük nem a munkájuktól, hanem a szakszervezeteik erejétől függ. Ezzel szemben, ahol a jövedelem a teljesítménytől függ, szinte kihalnak a szakszervezetek.

Egy nyugati közgazdasági lapban olvastam: A pedagógus szakmának három jellemzője van: Rövid munkahét, nyári szabadság és a felelősségre nem vonhatóság. Ezért a jogokért azonban súlyos árat kell fizetni: Nincs anyagi és erkölcsi sikerük.

A legjobb pedagógust a legtehetségesebb tanulókhoz.

Annak még nyomát sem találtam, hogy a legjobb tanuló csoportot a legjobb pedagógusokra kell bízni. Pedig a művészetek és hivatásos sportolók esetében ez már régen elfogadott. Vagyis az adott tanulók közössége akkor ér el legnagyobb összeredményt, ha a tanulócsoportok, és a tanárok azonos rangsora van összeállva. A kiváló képességű diákokat, kiváló képességű pedagógusokra kell bízni. Világsikerek csak akkor kerülhetnek ki az oktatásból, ha a nagyon tehetséges diákok közösségét a legtehetségesebb pedagógusok tanítják. Ezért minden megyének, városnak koncentrálni kell a legjobb tanulókat és a legjobb pedagógusokat.

Szingapúrban ez a rendszer szinte folyamatosan működik. Jelenleg ott vannak a világ legjobb középiskolái, ahol a legjobb tanárok fizetése eléri a tanári fizetések tízszeresét is. Ezek előtt a diákok előtt nyitva állnak a világ legjobb egyetemei, és a tanulásokat az állam fizeti. Mind a tanárok, mind a nyertes diákok a sajtón keresztül közismertekké válnak.

A versenysportokban és a zenei iskolákban a világ legjobb tanárok, trénerek a szakmában közismertek. Az országok legjobbjai áramlanak ezekbe, a nemzetközi közösségekbe.

Megjegyzések a foglalkoztatási mutatóhoz

Kopátsy Sándor                    PG                2013-11-08

Megjegyzések a foglalkoztatási mutatóhoz

Évtizedek óta a foglalkoztatási mutatót tartom a legkevésbé rossznak, annak ellenére, hogy ez is szenved a közgazdaságtudomány egyik hibájától. A szellemi vagyonképzés nem tartja érék termelésnek, ezért a munkaképes korukban tanulókat a munkanélküliekkel közös csoportban tarja számon.

Azt ugyan a közgazdaságtan sem vonja kétségbe, hogy a jelenkor fejlett társadalmainak tejesítő képessége elsősorban a tudásvagyon nagyságától függ. Ennek ellenére a tudásvagyon gyarapítását nem tekinti értéktermelésnek.

Most, hogy Dél-Korea adatait böngészem került a kezembe egy olyan statisztika, ami a foglalkoztatás korcsoportokra osztva is közli. Ez leleplezi a panaszomat, és Dél-Korea sikerének titkát.

A 15-19 éves korosztályban csak 8 százalék a foglalkoztatottak aránya. Elsősorban azért, mert ebben a korban még a korosztály kilenctizede még tanul.

A 20-24 éveseknek már az 55 százaléka dolgozik, de még sokan tanulnak.

A 25-29 évesek a legmagasabban, 70 százalékban foglalkoztatottak. Ez azt mutatja, hogy az iskolarendszerűk egyre jobb minőségű munkaerőt bocsát ki.

A 60-64 éveseknek még mindig 52 százaléka munkaviszonyban van. Ennek a korosztálynak, véleményem szerint, Görögországban tizede sem dolgozik.

A 65 év felettiek 22 százaléka még munkaviszonyban van.

Az adatok magyarázata is érdekes. Megállapítják, hogy a jól képzett fiatalokkal az idősebb korosztályok nem képesek versenyben maradni, ezért gyakori, hogy alacsonyabb képzettséget vállalva dolgoznak tovább. Vagyis a nagyon jó iskolarendszer nem kedvez az idősebbeknek, ha nem tartanak lépést a szakmájuk fejlődésével. Ott természetes ezek visszaminősítése.

Egy másik statisztikán pedig azért akad meg a szemem, mert az alacsony, 5 százalék alatti m unkanélküliségen belül üres a tartós munkanélküliek rovata. Kiderült, hogy ebben az országban ilyen nincs is. Aki nem talál képzettségének megfelelő munkát, az, 6 hónap után mindent elvállal, mert a munkanélküliséget a saját családja sem nézi el.

Ezt Európában még a kevésbé fejlett országok közvéleménye sem fogja el. Inkább lemaradnak, minthogy rangunkon aluli munkát vállaljanak.

Hódit a síneken való közlekedés

Kopátsy Sándor                 PG                  2013-01-11

Hódit a síneken való közlekedés

A 19. század második felében a vasút volt a személyek és áruk szállításuk mozgatásnak fő eszköze. A hatalmát azonban a 20. század második felében visszaszorította mind a személyek, mind az áruk mozgatásában a közút. A 21. században a városokon belüli személyszállításban a földalatti, a városok közt pedig a vasút fejlődik a legdinamikusabban.

A jelenég mögött azt látom, hogy a világ egyre inkább a sokmilliós nagyvárosok hálózata felé mozdul el. A lakosságon belül, száz éve még elképzelhetetlen mértékben, a nagyvárosokban él és dolgozik. Háromszáz éve a földünk népességének 90 százaléka még falvakban, vagy kisvárosokban élt, azt ritkán hagyta el, azok mindegyike nagyon magas fokon önellátó volt. Kicsi volt az onnan más településekbe utazó, oda érkezők, sőt még az elköltözők aránya is. Ez vonatozott az árukra is. Az államok lényegében egymástól zárt elkülönült települések mozaikja volt. Ezen először a vasúthálózat kiépítése változtatott. Ennek a változásnak már száz éve, de még mindig nem mértük fel világtörténelemre, és a tudtunkra gyakorolt hatását. Sokszor emlegetem, hogy ezt a mi Petőfink az első látásra felmérte. Talán azért is, mert sokat utazott vándorszekereken.

Száz éve még nem tudtuk elképzelni, hogy a vasutat kiszoríthatja a közúti közlekedés, a személy- és a teherautó. Erre is először egy költőzseni, Ady Endre hívta fel a figyelmemet már akkor, amikor még nem is ültem autóban. Felismerte, hogy az autó azért fog győzni a vonattal szemben, mert háztól házig szállít. Azt csak évtizedek múlva éltem meg, hogy a közúti teherszállítás is azért győzött a vasútival szembe, mert háztól házig, méghozzá percnyi pontossággal.

Azt olvasom egy szaklapban, hogy a nagyvárosokon belüli személyszállításban gyorsan nő a földalatti vasút részaránya. Ezt megpróbáltam Petőfi és Ady fejével magyarázni. A többmilliós nagyvárosokban a felszíni közlekedés drága, a csúcsforgalmakban gyakori a dugó, tehát időben nem gyors és nem biztonságos, valamint drága a telek.

Az utóbbi húsz évben több metró épült, mint előtte száz év alatt, és a következő tízben pedig ennél is többet fognak üzembe állítani. A példát ebben is Kína mutatja. Pekingben van már ma is a legtöbb, 440 kilométer, de 2020-ban már ezernél is több lesz. Sanghaj a második, 420 kilométerrel. A tíz leghosszabb metróúttal rendelkező város fele Kínában van.

A nagy sebességű távolsági vasútvonalak kiépítése, illetve modernizálása is Kínában a legnagyobb. Ott ismerték fel először, hogy 1000 kilométernél kisebb távolságon a vonattal a repülőgép sem versenyezhet. A repülőtér nehezen elérthető, a be- és kiszállás időigényes végül az úti céltól távol érkezel meg. A vasútállomások viszont a városközpontban vannak, nincs ki- és beszállási procedúra, és utazás közben is lehet dolgozni.

Még nem számolta ki, senki, hogy mennyi költséget okozott a repülőkön való utazásnak a terrorveszély elhárítása. Máig százszor annyi kárt, többletköltséget, mint amennyi kárt okozott a merénylet.

Egyelőre sínen való közlekedés kiépítésének technikája nem fejlődött olyan mértékben, ahogyan a vele szemben támasztott igény. A piaci kereslet gondoskodni fog róla.