Olaszország jövője

Kopátsy Sándor                PG                   2013-03-17

Olaszország jövője

A közelmúltban tartott olasz választás további bizonyítékát adja annak, hogy a jelenkorban az eltérő kultúrák nem férnek meg nem csak az Európai Unióban, de még a közös nyelvű országban sem.

Az EU euró övezetének állsága azt mutatja, hogy a protestáns és a latin népek nem alkothatnak fejlett közösséget, még kevésbé lehet közös valutájuk.

Ezek az előfeltételek már fél évszázaddal ezelőtt is világosan jelentkeztek abban, hogy a puritán népeknek más kereszténységre volt szükségük, mint a mediterránoknak. E két európai kultúra közt a különbség azonban az utóbbi században, a tudományos és technikai forradalomnak a hatására tovább növekedett. Ez még élesebben jelentkezett Amerikában, ahol a két puritán állam fölénye a latin államokkal szemben még nagyobb, mint Európában.

Tegnap írtam Izraelről, hogy az okos zsidók sem hajlandók tudomásul venni, hogy a minden tekintetben a világ élvonalát jelentő nyugati és a közel-keleti, a világ sereghajtói szintén lévő, afrikai, ortodox zsidók között a közös vallás és nyelv nem jelenthet alapot a közös államiságra.

Ma azt írom, hogy sok tekintetben, ez áll Olaszországra is. Ebben is közös a nyelv, a vallás a közös országban élés azonban visszahúzó erőként hat mind az északiakra, mind a déliekre. Az ország két felén élő olaszok ugyanis annyira eltérő kultúrájúak, hogy egymás energiáig oltják ki.

Közel ötven éve tölthettem ötven évet Olaszországban, bejárva a csizma sarkától Tirolig. Láthattam, hogy az Északot visszahúzza a Dél támogatása, a Dél pedig egyre jobban lemarad, mert az alamizsnától csak lemaradni lehet. A háború után húsz évvel Dél-Olaszországba már közel húsz Marshall-segély összegével felérő támogatás áramlott, a nagy többsége Északról, mégis nőtt a különbség. Az Európai Unióba való belépés óta pedig, kétszeresére nőtt a támogatás.

A hatvanas években még a bolsevik bezártságból láttam a Nyugat segítségét, vágyódtam arra, hogy végre tagok lehessünk. Azt csak az elmúlt évek során értettem meg, hogy a mások segítségével nehezebb a felzárkózás, mint egyesül. Most attól félek, hogy bevezetjük az eurót. Sokat, de nem eleget, nyertünk azzal, hogy megmaradtunk a forintunk mellett, de sajnos, azt a kelleténél keményebb szinten tartottuk.

Ilyen előzmények után érthető, hogy a jelenlegi olasz helyzetet annak bizonyítékának látom, hogy Olaszország nem való nemcsak az euró övezetbe, de az Európai Unióba sem. Németország és Franciaország minden erőfeszítése ellenére, a mediterrán országok mindegyike éretlen még a közösség teljes jogú tagágára, különösképpen a közös valutára.

A mediterrán országok közül csak az önálló Észak-Olaszország, valamint Katalonia érett a teljes jogú tagságra, de ezek is csak olyan mértékben, ahogyan Franciaország is. De a mediterrán térés többi tagjai nem.

Meggyőződésem szerint, a Nyugat három nagyon eltérő kultúrára oszlik.

I. A puritánokra, ezek lényegében a protestánsok Északnyugat Európában és a négy volt angol gyarmat. Ezek kultúrája, fejlettsége, gazdagsága közel azonos. Külön-külön is, de együtt sokkal erősebbek lennének.

II. A latinok, akiknek többsége ma már a latin-amerikai államokban él. Mivel ezek kultúrája, fejlettségi színvonala közel azonos, közösségben erősebbek lennének, mint külön-külön.

III. A kelet-európai ortodox keresztények. Ezek is erősebbek lennénk együtt.

Sajnos, az európai politikai elit egységes Európát akar. Ami lehetetlen. A három európai kultúra együtt gyengébb, mint külön-külön.

A fenti állításom bizonyítéka az évek óta elmélyülő euró vállság, és a jelenlegi olasz politikai helyzet. Egyszer majd az utódok végre megértik a jelzéseket. A németnyelvű Ausztria jól érzi magát, annak ellenére, hogy kultúrája és nyelve is azonos Németországéval. Svájcot nem zavarja hogy háromnyelvű, mert közös a kultúrájuk. Minél fejlettebbek a társadalmak annál kisebb akadály az eltérő nyelv, de annál nagyobb az elérő fejlettség és kultúra. 

Szingapúr és Izrael

Kopátsy Sándor                 PG                   2013-03-16

Szingapúr és Izrael

A vállalkozások számára a világ tíz legmegfelelőbb államát nézve már pár napja kifejtettem a véleményem. Annak a lényege, hogy közöttük mindegyik vagy a Nyugat puritán, vagy a Távol-Kelet konfuciánus kultúrájához tartozik. Nincs köztük még latin kultúrájú nép sem.

Közben döbbentem rá, hogy az első és a negyedik helyen lévő Szingapúr, illetve Izrael két etnikai diaszpóra. Az előbbi a Távol-Kelet, az utóbbi a Nyugat diaszpóráját képviseli. Már számos esetben leírtam, hogy a világ két legfejlettebb etnikuma a diaszpórában élő zsidó és kínai nép. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy a társadalom fejlődése szempontjából előny, ha nincs olyan méretű állam, amelyik államként is jelentős akar lenni.

Ezt tapasztalhattuk a Nyugat történelmében is.

Az európaiság a Földözi Tenger kis városállamaival kezdődött. Ezektől kaptuk a betűírást, a számrendszert, és megkoronázásként a görög kultúrát.

Európában azonnal visszatért a társadalmi sötétség, a sötét középkor, amikor az urbanizáció a korábbi tört részére esett vissza.

A középkorban a magasabb társadalmi és kulturális szintet a városállamok, illetve az államokon belül önkormányzatot élvező városok jelentették. Még a tudomány és művészet történészei sem hangsúlyozzák, hogy ezek számára szinte csak a városok jelentettek életteret.

A mezőgazdaságra épülő feudális társadalom is megőrizte a római civilizáció örökségét abban a tekintetben, hogy a városok függetlensége, mindenek előtt a gazdasági megmaradt. Máig nem hangsúlyozzuk kellőképpen, hogy az európaiság abban különbözött minden más kultúrától, hogy a városok önállóak maradtak. A Nyugat ott végződött, ahol a városok felett a politikai hatalmat birtokló földesurak, és az egyház hatalma ráült a városokra is.

Jelenleg a leggazdagabb, legiskolázottabb városok a városállamok. Luxemburg a leggazdagabb városállam, ami az egyetlen puritán kultúrájú a megmaradt törpe államok között, ahol szinte semmi sem maradt abból, hogy hercegség volt.

Minderről a történelemtudománynak alig van mondanivalója, hiszen ezek katonai, állami hatalma még akkor sem jelentett sokat, amikor egyes városállamok gazdasági nagyhatalmak voltak.

Ezért különösen érdekes számomra Szingapúr és Izrael előkelő helyezése. Nem a sikerük meglepő, hiszen a Nyugat kétezer ötszáz éves történetében, ha készítettek volna ilyen ragsort, akkor az élen mindig a városok lettek volna. Különösen a társadalmi mobilitásban, a gazdaságban és a művészetekben.

Ennek ellenére, a Nyugat történészei még mindig a politikai és katonai hatalmat maximalizáló politika elődlegességét hangsúlyozzák.

Szingapúr és Izrael közösek abban, hogy mindkettőt egy nagyon sikeres diaszpóra alapította. Azonban a különbségek is nagyon sok tanulságra adnak alapot.

Szingapúrral kezdem.

A második világháború végégig az imperialista Nagy Britannia fontos stratégiai erődje volt. A birodalom felismerte, hogy kivételesen szerencsés helyen van. Ennek ellenére egészen másként kezelte, mint Hong-Kongot, amit Kelet-Ázsia csúcsára emelt. Ez a városállam, mint a Kínai Birodalom csúcsa került vissza az anyaországhoz. Szingapúr szinte csak flottabázis és kikötői pihenő maradt.

A második világháború után a gazdaságstratégiai előnye megsokszorozódott. A város vezetését átvevő kínaiak hamar felismerték, hogy el kell szakadniuk Malajziától, és a soknemzetiségű lakossággal városállamot kell kiépíteni. Eleve zseniális utat választottak, kemény politikai fegyelmet, egy párt rendszert, drákói szigorú törvénybetartást, de nagyon liberális gazdaságot. Azt valósították meg, amit a csatlós országok progresszív kommunistái, elsősorban a jugoszlávok, majd a legyelek és magyarok, évül a csehek is felismertek. A politikai diktatúrában a gazdaságot piacosítani.

Lehet, hogy ez csak az én hiedelmem, de sokáig azt hittem, hogy a kínai vezetés a gazdaság piacosításában, ugyanakkor a kemény politikai diktatúra fenntartásában a közép-európai kommunistáktól tanultak. Ebben is lehet valami igazság, de ma már tudom, hogy Mao, és nyilván több vezető társa számára a példa Szingapúr volt. Ezt most tudtam meg, hogy Mao már a kulturális forradalom előtt, Tenget Szingapúrba küldte, az ott alkalmazott módszerek tanulmányozására.

Ami tehát Kínában az utóbbi harminc évben történt, lényegében a Szingapúrban elért sikerek bevezetése volt. Márpedig, ami Kínában történt, az emberiség történetének talán legnagyobb sikere.

Szingapúr abban is példa volt, hogy a politikai élet liberalizálására csak bizonyos szint elérése után kerülhet sor. Márpedig Kína még ma is legfeljebb negyednyi szinten tart, Szingapúrhoz képest.

Szingapúrtól tehát mindenkinek bőven van tanulni valója. Ez a városállam az élen áll egy a gazdasági élet szabadságát jelentő rangsorban, amiben az Egyesült Államok csak a tizedik.

Izrael rövid története egészen más vágányon haladt.

A holokauszt borzalmai után érett meg a nyugati zsidóságban a gondolat, hogy saját országra van szükségük. A saját országuk helyét a történelmi Izraelben látták. Az azonban máig fel sem merült, hogy a közel-keleti Júdea területe milyen természeti, politikai és gazdasági adottságokkal rendelkezik. Sajnos, ez nem merült fel sem a zsidóüldözéstől félő, sem a népüket ért katasztrófát túlélők előtt.

Annak ellenére, hogy kedvezőtlenebb helyet aligha választhattak volna, azt is el kell fogadni, hogy aligha volt más választásuk.

Szingapúrhoz hasonló adottság csak egy van a földön, Panama Csatorna. Az oda település azonban aligha lehetett volna reális. Egyrészt az Egyesült Államok akkor még egészen másként állt az európai zsidóság sorsához, mint jelenleg, másrészt a saját országukra áhító zsidóságot sem mozgósította volna egy idegen térségben való letelepedés. Azt azonban, legalább utólag fel kellene mérni, hogy miért ez lett volna az ideális megoldás.

Ami az Egyesült Államok érdekét illeti.

Hatvan évvel később, már csak ámulni lehet azon, milyen előnyök származtak volna abból, ha Izrael nem a Közel-Kelet közepén, hanem a Panama Csatorna térségében van.

A második világháború végén az Egyesült Államok egyik világstratégiai célja volt a közel-keleti államok politikai stabilitása, és az olajellátás biztosítása. Ezért kötött Szaúd-Arábiával olyan szerződést, ami az ottani politikai rendszer biztosítását garantálja. Az USA ezt a szerződést óriási politikai eredményeként élte meg. Máig nem vallja be, hogy ez a garancia mennyire ellentmondott nemcsak nemzeti erkölcsének, de az állami érkének is. Máig nem akadt senki, aki legalább utólag, felismerte volna, hogy az olajtermelő arab országoknak százszor olyan fontos, hogy legyen kiknek eladni az óriási bánya járadékú olajukat, mint Amerikának kifizetni annak az árát.

Még senki sem számolta ki, hogy mibe került az Egyesült Államoknak stabilizálni a stabilizálhatatlan arab világot.

Hatvan éve még Amerika sem mérte fel, hogy mit fog jelenteni számára a Panama Csatorna biztonsága, és megfelelő kapacitásra történő kibővítése. A Csatorna zsidó állam által való kezelése óriási nemzeti érdekük lenne. Ezzel szemben iszonyú áldozatokkal jár Izrael állam biztonságának garantálása a Közel-Keleten.

Ami Izrael érdekét illeti.

Júdea térsége a zsidó állam idején ideális térség volt a kor két világhatalmai között. Előbb Egyiptom és Babilónia, majd a Római Birodalom és a Közel-Kelet között. Az óceánok meghódítása után azonban a korábbi stratégiai jelentősége lecsökkent. A vasút és a Szuezi Csatorna kiépülése ugyan felértékelte, de a régi jelentősége ettől nem állt helyre. Ennek ellenére a Közel-Kelet korábbi gazdasági jelentsége elolvadt, és a politikai stabilitása megszűnt. A hajózás technikája pedig lehetővé tette Afrika megkerülését, amivel a Földközi Tenger is csupán beltengeri rangra süllyed.

Izrael jövője szempontjából a legnagyobb veszélyt az arab ellenszenv fogja jelenteni. Ez annál erősebb lesz, minél erősebb Izrael. Az egyre jobban lemaradó, túlszaporodó arab tengerben a kis Izrael katonai, gazdasági és tudományos fölénye még jobban fogja irritálni az arab tömegeket.

A zsidók országának másik nagy problémája azonban abból fog származni, hogy a közös vallás alapján működik a két igen távol álló kultúra. A nyugati, európai múltú, demográfiai tekintetben stagnáló zsidóság, szinte minden tekintetben, a világ legfejlettebb etnikuma. A közel-keleti és afrikai, ortodox zsidóság pedig nagyon gyorsan szaporodik, és az arab térség színvonalán áll, ahonnan nagy türelemmel, óriási anyagi áldozatok árán lehet, sok generáció során, felemelni. Ez az erőfeszítés párosul még másik két óriási teherrel. A példátlanul nagy katonai kiadásokkal, és a gyorsan szaporodó arab kisebbség kezelésének problémájával. A nyugati zsidóságnak csak a nagyon fejlett politikai demokrácia jelent hatékony légkört, a fenti problémák kezelése azonban demokratikus viszonyok közt szinte megoldhatatlan.

A 20. század egyik nagy tanulsága, hogy a különböző kultúráknak különböző társadalmi felépítményre van szüksége. A különböző kultúrák, és fejlettségi szinte közös állami működtetése elviselhetetlen teherrel jár. Ezért szűnt meg a gyarmati rendszer, ezért van válságban az Európai unió, ezért okoznak óriási társadalmi terhet a fejlett nyugati államokban az államalkotóénál kevésbé fejlett etnikum. Mindezek az ellentmondások jelen vannak a kicsi Izraelben.

- Körülötte csak ellenségek vannak.

- A Nyugatról és az arab világból betelepült zsidó között óriási a kulturális, a civilizációs és a fejlettségbeli különbség. Ezt a szakadékot a közös vallás nem hidalhatja át.

- Az országban az a két elmaradott réteg, az ortodox zsidók, és az arab kisebbség az elviselhetőnél sokkal gyorsabban szaporodik.

E három akadály mindegyike olyan, aminek legyőzésére még nem akadt példa.

Amíg a kínai diaszpóra Szingapúrban csodát hozott létre. A nálunk lényegesen nagyobb munícióval, potenciális erővel rendelkező nyugati zsidóság azonban a lehető legmostohább természeti és kulturális térségben, a korunkban már legkevésbé a közös állam számára alapot jelentő közös vallásra építették a saját államukat.

A világ legokosabb etnikuma nem értette meg, hogy a közös vallás idejét múlt alap a hatékony közös állam számára.

Történelmi jelentőségű pápaválasztás

Kopátsy Sándor               PV                  2013-03-14

Történelmi jelentőségű pápaválasztás

Tegnap latin-amerikai pápát választott a római katolikus egyház. A Nyugat történelmében igen jelentős, távlati hatásaiban katasztrofális döntést hoztak a konzervatív többségű bíborosok.

Már a két előző pápa választása a konzervatív erők győzelmét hozta, de a két előző győzelműket időlegesnek tartottam, még volt reményem arra, hogy eljön a kedvező fordulat, a reformáció során elkövetett hiba korrekciója.

A 15. század végén még senki sem láthatta, hogy a puritán északnyugati népeké a jövő. Ha valaki látta, akkor néhány katolikus szerzetes, hogy számukra nem a mediterrán népek kereszténysége tükrözi jobban a krisztusi tanítást, a jövő kereszténységének ennél lényegesen puritánabb vallásra van szüksége. A reformátorok nem új vallást akartak, hanem a kereszténységet közelebb hozni a puritán népek életszemléletéhez, életviteléhez.

Az akkor a latin népek, mindeneke előtt az olasz bíborosok azonban nemcsak a hatalmukhoz, de a latin népek vallásigényéhez mereven ragaszkodtak, és reformátorokban esküdt ellenségüket láttak.

Amit csak sejteni lehetett ötszáz éve, mára egyértelmű ténnyé vált. A reformátorokat igazolta a történelem. Ma a protestáns hívek általában háromszor gazdagabbak, köztük tized annyi a leszakadt, munkátlan, és négy évvel tovább járnak iskolába, mint azok, aki katolikusok maradtak.

Ezek a különbségek sokkal markánsabban jelentkeznek az Európán kívüli keresztényégben. Elsősorban a két Amerikában, de még sokkal inkább Afrikában.

Mint katolikus, csak reménykedhettem, hogy végre, amikor már a napnál is világosabb a protestáns kereszténység fölénye, a római katolikusok közeledni fognak a reformáció kereszténységéhez.

A bíborosok azonban nem boldogabb, gazdagabb, tanultabb híveket akarnak, hanem a dogmák hűbb követőit. Ehhez pedig nem szakra, hanem délre kell orientálódni.

Ők csak azt látják, hogy a dogmákat tisztelő, a szertartásokon résztvevő, a szentségekkel élők, nagy többségét délen kell keresni. Az tegnap is elhangzott, hogy a lati-amerikai országokban él a katolikusok negyven százaléka. Tapintatosan nem tették hozzá, hogy a szertartásokon résztvevők, az ünnepnapokon templomba járók, a rendszeresen gyónók és áldozók, a papokkal személyes kapcsolatot tartók, az egyházi adót lelkiismeretesen fizetők többsége nem Európában él. Márpedig a bíborosok minél nagyobb számú aktív hívőt akarnak.

János Pált, a lengyel pápát azért választották, mert a lengyelekben látták a leginkább nekik tetsző kereszténységet. Az én fogalmaim szerint, a lengyel nép kereszténysége áll leginkább közel a kelet-európai ortodox kereszténységhez.

János Pál a dogmákhoz való ragaszkodásban ugyan konzervatív volt, de szeretetre méltó, a nép gyermeke maradt. Ezzel időlegesen nem okozott törést az európai és a tengeren túli kereszténységben. Szeretetre méltó volt a modern katolikusok számára is.

Halála után az ugyancsak konzervatívnak bizonyult német teológust választották. Ő azonban egy okos, német teológus volt, akit a latin, és az afrikai katolikusok nem érthettek meg. Túlságosan racionális volt a konzervativizmusa. A latin és az afrikai katolikusok ugyanis nem racionálisan, hanem érzelmi alapon tisztelik a dogmákat.

Mivel nem ismerem, nem is ismerhetem a pápaként szóba jöhető bíborosokat, de ismerem a bíborosi kar konzervativizmusát, csak abban reménykedhettem, hogy vagy egy észak-olasz, vagy egy észak-amerikai pápát választanak.

Csalódnom kellett, egy latin-amerikait választottak. Vagyis visszatértek arra az útra, amin akkor álltak, amikor lengyel pápát választottak. Az utóbbit tartom a kisebb hibának. A latin-amerikai papok ugyanis teológiai kérdésekben konzervatívak, de politikai tekintetben baloldaliak. Ebből fakadóan féltik a dogmákat, de nem félnek a politikai forradalomtól.

Az új pápát, az első benyomásom, és a névválasztása alapján sikeres választásnak tartom.

Az első szavai, a kézmozdulata arról árulkodott, hogy latin, érzelemiben közvetlen. A rómaiaknak, mint Róma püspöke olaszul, közvetlenül szólt, és jó estét kívánva búcsúzkodott. Tudta, hogyan nyerheti meg a végre olasz pápára váró olaszokat.

A távlati tragédia azonban abból fakad, hogy a latin népek gyorsuló tempóban lemaradnak.

- A belátható jövőben még inkább, mint az elmúlt száz év során nőni fog a puritán keresztény kultúra fölénye a latinnal szemben. A szakék nőni fog Európában is, de sokkal jobban Latin-Amerikában.

- A két kultúra hatékonysági különbségét pedig felnagyítja a demográfia különbség az európai és az amerikai latin népek között. Az elviselhetőnél sokkal gyorsabban szaporodó latin-amerikai országok lemaradnak, és a társadalmukban a politikai feszültség robban fog.

- A mediterrán latinok északi harmada nagyon szoros kulturális kapcsolatban van a puritán, de katolikus északi szomszédokkal. Latin-Amerikában nyoma sincs az olyan óriási kulturális különbségnek, mint ami Olaszország, és Spanyolország északi és dél fele között van.

- Az európai latinok igen jelentős turisztikai bevételhez jutnak a gazdag puritánok üdültetése és a kulturális kincsekre kíváncsiak pénzéből. Latin-Amerika nem számíthat ilyen bevételekre.

- Az európai latin országok etnikai tekintetben homogének, a latin-amerikaiak jelentős, nagyon gyorsan szaporodó, és nagyon nehezen integrálható indián, és afrikai etnikummal rendelkeznek.

A latin-amerikai társadalmak lemaradása mégis eltörpül az Afrikában és a Fülöp Szigeteken élő keresztények lemaradása mögött.

Nem véletlen, hogy az új pápa az I. Ferenc nevet választotta. Ő a szegényeket támogató Szent Ferenc által elképzelt katolikus vallást akar.

Az elmúlt évtizedek legnagyobb tanulsága éppen ennek az ellenkezője. A szegénységet csak egyre hatékonyabb munkával lehet legyőzni. A könyörület nem segít, mert újra termeli a szegénységet. Munkát kell adni, és nem alamizsnát.

I. Ferenc, várhatóan, úgy fog bevonulni a kereszténység történetébe, mint a szegények pápája. Ez az egyházpolitikai azonban csak növelni fogja az alamizsnára szorulók számát.

Ötszáz éve a protestánsok fölénye lassan, de töretlenül nőtt a romai katolikusokkal szemben. Ez a különbség a következő ötven évben nagyobbat fog nőni, mint előtte az ötszáz év alatt. Ez következik abból, hogy a katolikus vallás nem közeledik a puritán kereszténység felé, hanem távolodik.

A pápát választó bíborosok képteleneknek mutatkoztak annak a megértésére, hogy ami Krisztus idejében helyes volt, az a harmadik évezred elején már nem időszerű. Az én kereszténységem szerint nem azt kell tennünk, ami Krisztus idején teendő volt, hanem azt, amit ma tenne Krisztus.

Nemcsak kétezer éve, de szinte máig az emberiség olyan sorsra volt ítélve, amiben nem nyílt lehetőség a gazdagodásra. Az emberek nagy többsége nyomorra volt ítélve. Az elmúlt ötven ében azonban, a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően többel nőtt az átlagos életszínvonal, a várható életkor, és az iskolázottság, mint előtte kétezer év alatt.

A stagnáló társadalmakban a jótékonyság erény volt, a gyors fejlődésre képesekben azonban a tettet elfojtó mákony.

Ezer éve a kereszténység jól döntött, amikor Európa nyugati és keleti fele szétvált. Tudomásul vette, hogy a kelet-európai kultúra kereszténységének más vallásra van szüksége, mint a nyugat-európai kultúrának.

Ötszáz éve a nyugati kereszténység, a Vatikán vezetése alatt nem értette meg, hogy az északnyugati harmadban élő puritán népek kinőtték a mediterrán kereszténységet. A latin népeket sikerült az ugyancsak reformra szoruló kereszténységben megtartani. Ennek azt lett a következménye, hogy a mediterrán Európa északi részén élő keresztény hívek ugyan megtartották katolikus vallásukat, de a klérus befolyása és a dogmák tisztelete egyre lazult. Ugyanakkor a katolikus vallást mindenben elfogadók száma az egyre jobban lemaradó déli térségben dinamikusan terjedt.

Tegnap a pápaválasztó bíborosok úgy döntöttek, hogy a jobban szolgáló hívek után mennek. Abba az irányban engednek, ahol valóban csak az alamizsna segíthet.

Pál apostol történelmi nagysága, hogy a krisztusi tanítást adaptálta a kor társadalmi és kulturális centrumába, a Római Birodalom népeinek kultúrájához. A reformáció idején már a puritán Északnyugat Európa volt az élcsapat, a reformátorok ehhez a kultúrához kívánták igazítani a Nyugat kereszténységét, de Róma ennek ellenállt. Az idő a reformátorokat igazolta, a puritán Nyugat lett az elmúlt ötszáz év élcsapata. A fölénye soha nem volt olyan nagy, mint az elmúlt az elmúlt ötven évben, és ma már egyértelmű, hogy a puritánoké a jövő. Róma ezt nem hajlandó tudomásul venni, és inkább áthelyezi a súlypontját a még elmaradottabb térségekbe. Minél több, hanem minél értékesebb híveket akar. 

A kívánatos infláció

Kopátsy Sándor               PG                    2013-03-15

A kívánatos infláció

A 20. század egyik nagy találmányának tartom az államok fedezet nélküli pénz teremtő képességét. Mint minden fegyver, minél fejlettebb, a használta annál több veszéllyel jár, ha nem megfelelő kezekbe kerül. Így van ez a pénzrontás esetében is.

Azt, hogy a 20. század gazdasági növekedése volt a történelem legsikeresebbje, elképzelhetetlen lett volna az infláció nélkül. Ennek ellenére, a fedezet nélküli pénzteremtéssel sok volt a visszaélés. Túl könnyűvé tette a felelőtlen állami költekezést, általános jelenség volt a kívánatosnál nagyobb infláció.

Ebből azonban nem az következik, hogy elvként kimondjuk, minél kisebb az infláció, annál jobb. Az infláció teljes hiánya sokkal több kárt okoz, mint a megengedhetőnél valamivel nagyobb. Annak ellenérre, hogy általában többször volt az infláció nagyobb a kívánatosnál, mint kisebb, az fedezet nélküli pénzteremtés eredménye sokkal nagyobb volt, mint akkor lett volna, ha nem alkalmazták.

Ezért nem minél kisebb annál jobb elvét kell követni, hanem feltárni a kívánatos infláció alépítményi feltételeit.

Az állami pénzteremtés lehetőségét a tudományos és technikai forradalom teremtette meg. Ennek volt köszönhető, hogy az állam képes mérni a gazdaság reális pénzigényét.

Az ipari forradalmat követő 200 év gazdasági vállságai megmutatták, hogy a társadalom igényének megfelelő pénzteremtést nem lehet a piacra bízni. Ez csak állami feladat lehet. De a fejlett világgazdaságban az államok pénzigénye már nem csupán az államon belüli viszonyok függvénye, a világgazdaságban kialakult pénzviszonyokhoz is igazodni kell.

Ezt az igényt a második világháború után felismerték, és ezért hozták létre a világgazdaság egészét áttekintő, és beavatkozó nemzetközi pénzügyi szerveket, a Világbankot, és a Valutaalapot. A közgazdaságtudomány azonban máig nem tisztázta ezek működési feladatait. Ezek hiányában mindkét szervezet a legfejlettebb államokra érvényes követelményeket kíván érvényesíteni. Ez azonban elve nem lehet a céljának megfelelő elvi alap. A világgazdaság ugyanis már a háború után is nagyon különböző kultúrájú, és nagyon eltérő fejlettségű, államokból állt. Ez a differenciálódás az óta többszöröződött. Vagyis, az egyes államok társadalmi alépítménye egyre jobban differenciálódott, ebből következően, a felépítményük, azon belül a számukra kívánatos pénzügyi módszereik is egyre eltérőbbek lettek. Az általános követelmények realitása nem nőtt, hanem csökkent.

A történelmi materializmusból az következik, hogy minél nagyobb lesz az egyes államok társadalmi alépítménye közti különbség, annál eltérőbb felépítményre van szükségük. Ugyanakkor, minél szervesebben eggyé olvad a világgazdaság, annál nagyobb lesz az egymáshoz való illeszkedés szükségessége is. Ezt a két ellentétes irányban változó igényt kellene a nemzetközi pénzügykért felelős intézményeknek összehangolni.

A gazdasági statisztika nagy vívmányának tartom a társadalmi fejlettségnek az ENSZ által alkalmazott mérését. Ez a társadalom fejlettségét három tényező, az egy lakosra jutó, fogyasztói árú nemzeti jövedelem, a várható életkor, és az átlagos iskolázottság, eredőjével méri. Ez mérce már jobban megfelel arra, hogy az egyes államok jelenleg hol tartanak a fejlettség fokán.

Keveset mond azonban arról, mi várható tőlük, hogyan fog alakulni a fenti három mutatójuk.

Az elmúlt század egyik legnagyobb tanulsága, hogy az átlagnál gyorsabban csak a nyugati puritánok, és a távol-keleti konfuciánusok növekednek, de azok is csak akkor, ha a lakosság belső növekedése szinte leáll.

A versenyképességnek tehát ez a két előfeltétele van. Ahol ezeknek az egyike is hiányzik, reménytelen a versenyképesség.

Állításomat csak azért nem tökéletesen igazolják a tények, mert a meg nem dolgozott, és vendégmunkásokkal termelt nemzeti jövedelmet is figyelembe veszik. Ha ezek nélkül számolnának, néhány ország egészen más helyen állna az ENSZ rangsorában. Csak két példát.

- Szaúd-Arábia a legszegényebb államok között szerepelne, hátrább állna, mint bármelyek arab ország.

- Oroszországot megelőzné a két pravoszláv testvére, Fehér-Oroszország és Ukrajna.

Elég volna tudomásul venni, hogy minden társadalomnak a potenciális gazdasági erejénél csak az általa megtermelt jövedelmet kell figyelembe venni.

Még problematikusabb a kultúrák szerepének figyelembe vétele. Bármennyire bonyolult, a figyelmen kívül hagyása megengedhetetlen.

Ennek klasszikus példáját éljük meg jelenleg az Európai Unióban. Abban a három európai kultúrához tartozó tagállamokat akarják közös nevezőre hozni.

Az infláció mértéke és a kultúra kapcsolata markánsan jelentkezett az elmúlt félévszázad során. Az EU illetékesei előbb bevezették a 17 ország közös valutáját, mint megnézték volna, hogy melyik országban mekkora volt a háborút követő 50 évben az infláció. Ebből kiderült volna, hogy a puritán, Weber szavával, a protestáns népek országiban volt kicsi, a latinoknál, annak sokszorosa, a volt csatlósoknál ugyancsak lényegesen nagyobb, de azok esetben nemcsak a kultúrájuk, hanem a bolsevik rendszer tejes foglalkoztatása is keltette az inflációt. Ha megnézték volna az előzetes adatokat, eszükbe sem juthatott volna a közös valuta. De nemcsak akkor, most sem nézik meg, és görcsösen ragaszkodnak a puritán és a latin népek közös valutájához.

Az EU pénzügyi vállságának nem lesz addig vége, amíg nem értik, hogy az eltérő kultúráknak nem lehet közös pénzük. A megtakarítási hányad, az infláció- és kamatérzékenység ugyanis, a kultúrájuktól függően annyira különböző, hogy nem lehet közös pénzügyi rendszerük még akkor sem, ha a gazdasági fejtettségük hasonló volna. Ennek klasszikus példája lesz, amikor a fejlett, puritán germánok és az ugyancsak fejlett, latin franciák közös valutája is megbukik.

Még nagyobb különbségek vannak a gazdasági fejlettségi szintek eltérése okán. Azonos kultúrájú országoknak sem lehet közös pénzük, ha néhány tíz százaléknál nagyobb különbség van az egy lakosra jutó nemzeti jövedelmükben. Ebből fakad az EU másik, a pénzügyi vállságon is túlmutató problémája. Nem véletlen, hogy a pénzügyi vállságok csak azokat a tagországokat érintik, amelyekben az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem a fejlettekének felét sem éri el.

Ott a legmélyebb a vállság, ahol mind a kultúra, mind a fejlettség nem közel azonos.

A liberális közgazdászok kitalálták, hogyha tiltott az infláció, marad a külföldi hitel, mint forrásteremtés. Világmértekben, elsősorban Nyugaton, elszabadult a kifelé történő eladósodás. Még a statisztikusok sem tesznek különbséget a kifelé és a befelé történő hitelfelvétel között, pedig még az előjelük sem azonos. Ennek klasszikus példája, ha szeme állítjuk Japán és az EU mediterrán országainak adósságát.

Japánnak van a nemzeti jövedelméhez viszonyított legnagyobb államadóssága. Ennek ellenére kifelé a világ egyik legnagyobb hitelezője. Az államadósága ugyanis szinte kizárólag belföldi hitelezőkkel szemben van, és nagyon alacsony kamata. Ezzel szemben óriási megtakarítása van, főleg amerikai állampapírokban és dollárban. A kifelé való adóságának sokszorosa a külsőkkel szembeni követelése. Még ennél is fontosabb a hitelekkel és a követelésekkel járó kamatok összemérése. Ez Japán esetében nagyon pozitív.

Ezzel szemben a kevésbé fejlett EU országok, mindenek előtt a mediterránok államadósságának nagy többsége kifelé, és irreálisan magas kamatokkal jelentkezik. A kamatkötelezettségek összege meghaladja a költségvetési hiányukat. Tehát az államadósságuk elviselhetetlen tehet jelent. Mindezt a pénzügyi terhet fokozza, ha a lakosság, a vállaltok és az önkormányzatok is kifelé vannak eladósodva. Ennek kirívó példája Magyarországi, ahol az eladósodást a kormányzat, a jegybank és a pénzügyi ellenőrzés felelőtlenül nézte el a svájci frankban, euróban történő eladósodást.

Az EU vezetői is felelősek abban, hogy a gyengébb tagországok elviselhetetlen eladósodását bambán nézték. Ez azért is történt, mert az erős gazdaságú államok pénzügyi szektora évezte a gyengéktől megvásárolt állampapírok magas kamatját, és annak köszönhető irreális, fiktív nyereséget.

Afrika fejlődik?

Kopátsy Sándor               PG                   2013-03-13

Afrika fejlődik?

A The Economist képtelen kigyógyulni abból a mániájából, hogy a gazdasági növekedést az országok szintjén méri. Figyelmen kívül hagyja, hogyan alakul az egy lakosra jutó vagyon és jövedelem. Ráadásul, nem veszi figyelembe, hogy a jövedelemből mennyi a bányajáradék. Ennek aztán az a következménye, hogy ragyogónak látja Afrika jövőjét, holott ennek a kontinensnek a jövője a legreménytelenebb.

Hatvan éve küzdök annak tudomásulvételéért, hogy a társadalom fejlődését az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon alakulásával mérjék. Ez a mutató ugyanis tartósan csak akkor javulhat, ha a lakosság természetes növekedése nem haladja meg a néhány ezreléket. De még ez a mutató is torzít, ha nem vesszük figyelembe, hogy a jelenlegi lakosság túl van már az optimális, vagy még el sem érte az optimális eltartó képességet.

Sajnos, a történészek, de még a közgazdászok sem számolnak azzal, hogy mikor, hol, milyen az egyes országokban a lakosság létszáma az optimális eltartó képességhez viszonyítva. Márpedig ennek figyelembe vétele nélkül a történelmük meg sem érthető. Fajunk történetét, a termelésből való megélésre történt áttérésünk óta, csak akkor érthetjük meg, ha tudomásul vesszük, hogy sokkal gyorsabban szaporodtunk volna, mint ahogyan növelhettük térségünk eltartó képességét. Minden termelő társadalom azért volt a többséget elnyomó osztálytársadalom, mert a népesség sokkal gyorsabban nőtt volna, mint ahogyan az eltartó képesség. Ezért kellett minden társadalomnak olyan osztálytársadalommá alakulni, ami lecsapolta a túlnépesedési nyomást. Annak ellenérre, hogy minden osztálytársadalom jelentős mértékben hozzájárult a nagyobb halálozáshoz, a lakosság létszáma mindig az optimum felett volt. Vagyis, minden társadalomban több volt a lakosság, mint amennyi az adott technikai szinten optimálisan megélhetett volna. Történt ez annak ellenére, hogy évszázados átlagban az éves népszaporulat nem haladta meg a néhány ezreléket.

Arra, hogy mennyi lett volna a népszaporulat, ha az állam nem ennek leszorításán munkálkodik, jó példa volt, hogy egy-egy nagy járvány, vagy néhány kedvező időjárású év során, hogy megugrott a létszám.

A The Economist által rózsás jövőt jósolt Afrikának azonban tízszer jobban nő évente a lakossága, mint amit akár a legfejlettebb, még alulnépesedett ország elviselhetne.

Elég volna egy elrettentő példára gondolni.

Nigériának száz éve még 10 millió lakosa volt, most 180 millió, és 2050-re az ENSZ demográfusai 780 millió lakost várnak. Hasonló népesség növekedés Magyarország területére vetítve, azt jelentené, hogy a lakosságunk jelenleg 150 millió, 2050-ben pedig 600 millió lakosunk lenne. A még mindig nagyon alulnépesedett és nagyon fejlett Egyesült Államokban pedig a jelenlegi lakosság 2 milliárd, 50 százalékkal nagyobb, mint Kínáé, és 2050-ben 8 milliárd lenne.

Afrika lakosságának növekedése ugyan lassul, de még mindig 2 százalék felett van. Ilyen lakosságnövekedés mellett az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon szinten tartásához éves 6 százalékos gazdasági növekedés volna szükséges. Ez is azonban csak stagnálást jelentene.

A The Economist lelkes írása is bevallja, hogy a növekedés harmada a bányászatból származik. Márpedig a bányajáradék az elmaradott társadalmakban nem idéz elő társadalmi fejlődést. Sokkal inkább igaz ennek az ellenkezője. A magas járadékból származó jövedelem sokkal inkább megdermeszti a társadalmi fejlődét. Vizsgálódásom alapján állítom, hogy az átlagnál fejlettebb társadalmakban a magas bányajáradék annál nagyobb áldás, minél fejlettebb a társadalom. Fordítva pedig a bányajáradék hatása annál negatívabb, minél nagyobb az elmaradottság. Az olaj- és gázmezőkből járadékot élvező Norvégia nemcsak a világ leggazdagabb, de legfejlettebb társadalmú országa lett. Ezzel szemben a még nagyobb járadékot élvező Szaúd-Arábia feudális társadalma csak azért maradhatott fenn, mert képes lekorrumpálni a lakosságát.

Az Afrika jövőjét lelkesen festegető írás mégis bevallja, hogy az infrastruktúra katasztrofálisan elmaradott, a közigazgatás korrupt, a gazdaságot bénító hatósági korrupciójú országok szinte mind, Afrikában vannak.

Ha megkérdeznék, melyik kontinens jövője a legreménytelenebb, habozás nélkül Afrikát mondanám. A világ legtekintélyesebb hetilapja mégis ennek az ellenkezőjét mondja.

Max Weber már száz éve felismerte, hogy a társadalmi és gazdasági fejlődésre a protestáns etikájú népek a legalkalmasabbak. Száz évvel később a legtekintélyesebb lap tudósítója fel sem veti a kérdést: Afrika népei mennyire alkalmasak a fejlődésre. Ezt én a nélkül látom, hogy egyetlen lépést tettem volna a fekete kontinensen. Ezzel szemben a tudósító, bevallása szerint, 18 ezer kilométert utazott, főleg földutakon, mégsem a földön járt, mert nem látta meg a lényeget. Földúton nem lehet a gazdagságba eljutni.

Kiegészítő: A 13. TÖRZS

Kopátsy Sándor                  EH                  2013-03-04

Kiegészítő: A 13. TÖRZS

Arthur Koestler könyve nem hagy nyugodni. Az állítása, hogy az európai zsidóság őshazája nem Palesztina, hanem a Fekete Tenger és a Káspi-tenger közti sztyeppe, könnyen cáfolható, illetve bizonyítható. Elég az érintettek gén-vizsgálata. A szemita és a török népek közti genetikai különbség olyan nagy, hogy feleslegessé váljon a vita.

Az, hogy Izrael negyven éven keresztül nem cáfolta, holott, ha Koestler tévedett, amit cáfol, könnyen bizonyítható. Ha nem bizonyít, Koestlernek volt igaza.

Nem az okoz problémát, hogy az európai zsidók többsége a zsidó vallásra áttért kazár, hanem az, hogy Izrael olyan érvekre építette létének indokoltságát, ami nem igaz.

Nem volt igazuk a cionistáknak, amikor az őshazájukról beszéltek, nincs igaza Izraelnek, amikor történelmi örökségével érvel. Izrael térsége csak azoknak a zsidóknak őshaza, akik nem a kazárok utódai. Márpedig Izrael állam megálmodói, alapítói, és a mai politikai elit nem szemiták, nem a Biblia népei voltak, hanem csak a 8. században a zsidó vallást választó pogány türkök.

Ez nem is volna probléma, ha a cionisták, és az izraeli vezetők csak azzal érvelnének, hogy ott akarnak élni, ahol a vallásuk született. Izrael területe nem az ő, de még nem is a biblia, hanem a vallásuk szülőföldje. Ez nem kevésbé indokolja állami létüket, mint amit állítanak, de nem tudnak bizonyítani.

Számomra nem volt soha reális érv, hogy hol volt egy népnek az őshazája. A Nyugat egyetlen népe sem mondhatja, hogy őshazájában él. Még a leghosszabb ideje a jelenleg is a hazájában élő nép, a görög is bevándorló, honfoglaló volt, igaz közel háromezer éve.

Mi, magyarok pedig talán az utolsók vagyunk a honfoglalók között. Alig ezer éve ez a föld a hazánk. Arról pedig bölcsen hallgatunk, hogy akik előttük jöttek ide, mennyien maradtak. Azokról szinte szót sem ejtünk, akik utánunk jöttek ide.

László Gyula volt, aki először mutatott rá arra, hogy az avar rokonaink állama ugyan megszűnt, de a nép itt maradt. Azt nem is fejtegette, hogy mennyi avar élhetett itt a mi honfoglalásunk idején. Lehet, hogy nálunk is többen voltak. Ez ugyan nem fontos, hiszen ma már, akik itt maradtak, magyaroknak tartják magukat.

Engem még jobban érdekeltek a később betelepülők. Közöttük is a rokonaink. Ez is csak azért, mert az elmúlt száz év során csak azokat tekintettük rokonainknak, akik a magyar törzsünk rokonai voltak. Arról a magyar történelemben is kevés szó esik, hogy a honfoglaló törzsek etnikailag mennyire vegyesek voltak. Most éppen az érdekelne, hogy mennyien lehettek a kazárok. Mennyi volt köztük a finn-ugor, és mennyi a türk rokon.

Arról csak sejtelmeim vannak, hogy mennyi ázsiai rokonunk települt be az Árpádok századai alatt. Mekkora volt a besenyők, kunok magyarokhoz viszonyított száma.

Arról még mélyebb a hallgatásunk, hogy mennyi szláv nép élt itt a honfoglalás előtt, és mennyi indoeurópai, elsősorban germán betelepülőt fogadtunk be.

Ennyi is elég volt nekem ahhoz, hogy a magyarságot ne valami tiszta etnikumnak, hanem történelmi népének tekintsem, amelyikben nagyon sok nép keveredett.

A jelenlegi karakterünk szempontjából fontosnak az Oszmán Hódoltság után betelepített svábokat, és a vasúthálózat kiépülése után teret nyert zsidókat tartom. Ezeknek köszönhetjük az a sikert, amit a kiegyezés után elérhettük. Ezzel elvesztését tartom ezer éves történelmünk legnagyobb tragédiájának. Az elvesztésükkel okozott hiányt még száz év múlva is szenvedni fogjuk.

Most ebbe a képbe robbant be az, amit Koestler a 13. TÖRZS című könyvben írt. Amennyiben az elpusztított, kitelepült magyar zsidóság nem is szemita, hanem a zsidó vallást választott kazár nép származéka, a magyar zsidóságot, mint az utolsó, befogadott etnikai rokonunkat kell tekinteni.

Magamat azon kevés nem zsidó magyar közé számítom, aki nemcsak felismerte, de egyre világosabban látja, hogy amit a 19. század második fele óta elértünk, abban a magyar zsidóság szerepe óriási. A Trianon előtti Magyarország lakosságának alig 6, a magyar etnikumnak 12, a Trianon utáninak pedig mintegy 8 százalékát kitevő zsidóság nélkül sokkal elmaradottabb ország, társadalom lettünk volna.

Mindez csak érzelmi változást okozott Koestler könyve. Megtudtam, hogy a magyar zsidóság nemcsak a magyarság élcsapata, de etnikai rokona is volt.

Nőnapi ajándék

Kopátsy Sándor                PP                    2013-03-08

Nőnapi ajándék

Nekem a nőnap ünnep. Nemcsak örömeim, de a megértőim többsége nő volt. A legnagyobb társadalmi igazságtalanságnak a nők elnyomását tartottam.

Ebből is fakadt, hogy a fogamzásgátlást tekintem fajunk legnagyobb találmányának. A két nemünk közötti ferde értékrend kialakulásának a szexuális életben való egyenlőtlenséget tarom mindaddig, amíg a fogamzásgátlás nincs megoldva. Szerencsére, ezen végre túl jutottunk.

A történelemszemléletemet bemutató, kiadásra váró könyvemben a magyar történelem legfontosabb forradalmának a kapás növények, és az istállós tehéntarás elterjedését tartom. E kettőnek köszönhető, hogy a paraszti mezőgazdaságban megnőtt a nők gazdasági szerepe, ezzel társadalmi rangjuk. Történelmünk pásztorkodó, majd gabonatermelő korában a nőknek nem jutott kellő súlyú gazdasági szerep. Márpedig e nélkül nem lehettek egyenrangúak. A kukorica, még sokkal inkább a burgonya megsokszorozta a szerepüket a földeken, és megkönnyítette az étkeztetést. Az istállós tehéntartás pedig tisztán az asszonyok feladata volt. A tejeladás volt az első folyamatos pénzbevétel, az első havi fix. Így lehettek az asszony a család pénzügyi főnöke. A burgonya és a tej pedig nagyban megkönnyítette a család élelmezését.

A nők egyenrangúsága felé a másik nagy lépést az iskolázottság gyorsan növekedő rangjától várom. Számos, nálunk sokkal fejlettebb országban a diplomások arányában a nők megelőzik a férfiakat. Márpedig a tudásalapú társadalmakban a rangsor egyre inkább az iskolázottságtól függ.

Mi még nem tartunk eléggé itt, mert a tudatunk lassan veszi tudomásul a nők reális teljesítményét. A mai újságban mégis azt olvashatom, hogy szépen nő a nők férfiakhoz viszonyított átlagkeresete nő, közelíti a férfiakét.

A nők teljes egyenrangúságát azonban csak akkor érhetjük el, ha felismerjük a jelenkor törvényét, hogy a következő generáció hatékony felnevelése a jövő záloga. Ebben pedig övék a főszerep.

Száz éve született Kovács Imre

Kopátsy Sándor                PP                    2013-03-09

Száz éve született Kovács Imre

Számomra ő maradt meg az olyan politikai óriásnak született magyarnak, aki nagyságához képest a történelmünk törpe hőse lett.

A Nemzeti Parasztpárt megalapítása óta, Veres Péter mögött Erdei Ferenccel párhuzamosan álltak a második helyen. Mindketten a paraszti sorból felemelkedve kerültek a korosztályuk szellemi és politikai elitjének legjavához.

Nagyon eltérő karakterek voltak, ezért válhattak számomra szimbólumokká.

Érzelmileg Kovácshoz álltam sokkal közelebb, életem során azonban egyre inkább Erdei oldalára álltam.

Máig csodálom képességét arra, hogy a társadalom minden rétegében mennyire befogadták, mert mindegyikben otthon volt. A hercegprímással, a herceg Esterházyval éppen úgy, mint a hetven éves nincstelen öreg szegényparaszt asszonnyal azonnal hangot talált.

Kovács Imrének köszönhettem, hogy a húszak éveim elején járva, a Parasztpárt Baranya-megyeik titkára lettem. Ő hozott fel a pártközpontba az Oktatási Osztály élére. Ez nyilván nem történhetett volna meg, ha Erdei nem ért vele egyet. Annál is inkább, mert akkor már ő is tudta, hogy vetélytársa Nyugatra, külföldre távozik. Pestre kerülésem után, néhány hét múlva, Kovács Imre közölte velem, hogy ő, és néhány általa választott fiatal káder útlevelet kap Franciaországba azzal, hogy nem jönnek vissza. Az útleveleket Rajk László garantálta. Nekem is felajánlotta. Ha tudok franciául, elgondolkodtam volna, de így nem.

Azt a vele való beszélgetésekből már korábban tudtam, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottságban a Szovjetuniót képviselő Vorosilov akarata érvényesül, a három nyugati nagyhatalom Akkor sem áll vele szembe, ha nem értenek azzal egyet. Ő volt, aki először megfogalmazta, hogy akár egy további évtizedig is szovjet politikai akarat nyomása alatt kell élnünk. Ő ezt nem vállalja. Ő már azt is tudhatta, hogy a Parasztpárt léte is megpecsételődött.

Az óta egyre jobban felmértem, hogy életem legrosszabb döntése lett volna, ha kimegyek. Ott még Kovács Imre is hatástalan maradt, nemhogy én. Azoknak, akik kimentek vele, hírüket sem hallottam.

Itthon, csak Erdei Ferenc és Darvas József maradt a porondon, és Bibó a háttérben. Darvas a politikai manőverezése során egyre kisebb lett. Ezzel szemben Erdei egyre nagyobb. Szerepének reális megítéléshez még nem jött el az idő. Hitem szerint a Nemzeti parasztpártot létrehozó, és működtető kollektívához mérhető szellemi elithez nem volt, és nem is lesz kollektíva. Sokuk közül, csak Erdei és Bibó, az írók közül pedig Tamási Áron, és a zenekultúrában pedig Kodály Zoltán marad száz év múlva is, maradandó. Pedig még számosan voltak azok is, akitől csak tanulhattunk. Azt csak mi tudjuk, hogy milyen csapat voltak.

Kovács Imrét akartam méltatni, mégis Erdei Ferencet emelem ki. Lehet, hogy kettejük között Kovácsban volt a nagyobb potenciál, de Erdei százszor többet használt. Nekünk lobogó magyaroknak erdeitől kellene tanulni. Ő járt azon az úton, amin a legtöbbet lehet elérni. Megalkudott minden kényszerrel, ha abban volt valami, amivel egyetérthetett. Tette, amit tehetett, de vissza nem vonult.

Sajnos, Kovács Imrével nem volt alkalmam újra találkozni. Csak remélem, hogy távolról is láthatta, hogy érdemesebb lett volna megalkudni, és cselekedni, mint meggyőződéséhez ragaszkodni, és kivonulni.

Haláláig csak sajnálhattuk, hogy nem maradt közöttünk. Politikai szent lett, de nem lett a képességeinek megfelelő tettek embere. A távolból, talán irigyelte vetélytársát, Erdeit, mert élete végére már sok álma közeledett a megvalósuláshoz. A parasztság jobban élhetett, mint a városiak, és a nép soraiból felnőtt több százezer diplomás, az új középosztály.

Nagyon örültem, hogy megemlékezhettünk róla.

Tegyük a helyére 1848. március 15.-ét.

Kopátsy Sándor                PP                    2013-03-11

Tegyük a helyére 1848. március 15.-ét.

Középiskolás korom óta nem ünneplem ezt a nemzeti ünnepünket. Nem a szabadság, hanem az irreális nacionalizmus ünnepnek tartom.

Annak gyökerét, hogy Trianonig jutottuk, abban a magyar nacionalizmusban látom, aminek szimbóluma ez a nap. Trianonhoz az vezetett, hogy nem akartuk tudomásul venni, hogy Magyarország nemcsak a magyarok országa, és letért arról az első királyunk által kijelölt célról, hogy váljunk a Nyugathoz minél hasonlóbbá. Az ő célja az volt, hogy a nomád, pogány népe legyen letelepült földművelő és keresztény. Azt is tudta, hogy ennek érdekében szükség van a nyugati betelepülőkre. Eszébe sem jutott, hogy az országa csak a magyarok országa legyen.

Szent István útjáról a nacionalizmus térített le bennünket. Az osztrákokkal és csehekkel közös monarchiát csak nemzeti függetlenségünket korlátozónak tartottuk, az ország területén élő nem magyar etnikumú lakosságban is csak zavaró elemet láttunk, amit el kell magyarosítani.

Amikor az egyetlen modern Habsburg császár felszámolta az örökös tartományokban és Csehországban a jobbágyságot, és szétválasztotta az államot és az egyházat, a helyett, hogy örültünk volna a már régen megérett, minden nyugati államban megvalósult reformoknak, ellenálltunk. Ezzel hatvan évre kitoltunk a minden másnál ezerszer fontosabb társadalmi reformot. A magyar történelem számára II. József a kalapos királyunk maradt, de nem tesszük hozzá, csak azért nem koronáztatta meg magát, mert a fafejű törvényhozásunk nem fogadta el a jobbágyfelszabadítást.

1848-ban egész Nyugat-Európában értek a politikai reformok. Számos ország fővárosában, köztük Bécsben is, társadalmi reformokat követeltek. Pesten azonban csak magyar nemzeti célokat tűztek maguk elé a diákok.

Az ország jövőjét biztosító két cél a 10 pont között nem is szerepelt. Petőfi vese sem Magyarországot, hanem csak a magyart akarta talpra állítani.

Legalább ma már tudni kellene, hogy a 10 pont helyett kettő is elég lett volna.

1.      Szűnjön meg a jobbágyrendszer, minden fölt azé legyen, aki megműveli.

2.      Az ország minden nagykorú polgára, etnikai, nyelvi és vallási hovatartozásától függetlenül egyenrangú állampolgár legyen.

Sajnos e két fontos pont kimaradt, sőt fel sem merült.

A lelkes fiatalok nem vették tudomásul, hogy ahol még jobbágyrendszer van, és a termőföld óriási többsége az arisztokraták, és az egyházak tulajdonában van, amit feudális, jogtalan, olvasni sem tudó szolgákkal műveltetnek, addig nevetséges a sajtószabadságot követelni.

A cenzúra ugyanis csak arra vigyázott, hogy a régen túlhaladott viszonyokat, a császárt, a vallást és a feudális viszonyokat ne bírálják.

A 10. pontból, kezdettől fogva, és különösen napjainkban, a legjobban az irritál, hogy Erdély különállása ellen tiltakoznak. Az Erdélyi Fejedelemség ugyanis császári tartomány volt, ahol három nemzet, a magyar, a székely és a szász volt az államalkotó. Az fájt a pesti fiataloknak, hogy van a Kárpát Medencében egy olyan politikai egység, ami nem tisztán magyarok által uralt. Az eszükbe sem jutott, hogy Erdélyben a legnépesebb etnikum, a román, jogtalan.

Ha valami, Erdélynek az országhoz való csatolása volt az első lépés azon az úton, ami Erdély elvesztéséhez vezetett.

A Határőrvidéknek az országhoz való csatolása ugyan nem szerepel a 10 pont között, de tartalmilag része volt az úttévesztésünknek. A magyar történészek nem ok nélkül, lapítanak e térség történetet illetően. 1848-ban a Határőrvidék volt az ország egyik leggazdagabb térsége, ahol nem volt jobbágyság, hanem katonai szolgálatra kötelezett parasztok voltak. Felügyeletük a Bécsi Hadügyminisztérium volt, aki megkövetelte a határőrök gyerekeinek iskolázását, és nem tett jogi különbséget a magyar, a román, a szerb, vagy a sváb között.

Erről sem beszélünk, hogy a Tisza szabályozása ott már jóval Széchenyi előtt megtörtént, a térséget szabályozták.

Még jelentősebb történelemhamisításnak tartom az alig egy évvel később megjelent Olmützi Alkotmányt, amiben a császár felosztotta Magyarországot. Vagyis a Trianonhoz hasonló felosztás Trianon előtt hetven évvel megtörtént. Ez az alkotmány kimondta Horvátország és Erdély, a Temesvári Szerb Vajdaság függetlenségét. Vagyis az ország Trianonban megtörtént felosztását azzal a kivétellel, hogy a főleg szlovákok által lakott felvidék a Magyar Királyság része maradt. Arról még mélyebb a hallgatás, hogy milyen érvek, okok alapján mondott el a Bécsi Udvar az Olmützi Alkotmányról a Szabadságharc leverése után. Szerintem, már érezte a vesztét, és a konzervatív magyar uralkodó osztályba kapaszkodott.

Ezt a történészek által jól ismert tényt azonban elhallgatjuk a közvélemény előtt, mert akkor nem mondhatnánk, hogy az ország felosztását Trianonban találták ki.

Visszatérve a március 15.-i ünneplésre. Ezt máig úgy tekintjük, mint az Ausztriától való függetlenség kimondásának ünnepét. Ideje volna végre kimondani, hogy a Monarchia fontos eszköze volt Magyarország nyugatosodásának. Ezer éve Magyarország jövője legjobban azon mérhető, mennyire sikerült első nemzeti feladatunkban előrébb haladni. Másképpen, mennyikre jutott közelebb az országunk társadalma a fejlettebb nyugatiakhoz.

Ezen a téren egyértelmű, hogy Ausztria, Csehország, és Észak-Olaszország már akkor is nyugati társadalom volt. Tehát a mi feladatunk lett volna, hogy ezekhez kapcsolódjunk. E helyett ezek hatásától akartuk megvédeni a magyarságunkat.

A fentieket annak a tudatába írtam, hogy semmi reményt nem látok arra, hogy reálisan közelítsük meg legnagyobb nemzeti ünnepünket. Képtelenek maradtunk arra, hogy szembenézzünk az igazsággal.

Áram- és fűtésköltségek Európában

Kopátsy Sándor                   PG                 2013-02-25

Áram- és fűtésköltségek Európában

A Népszabadságban az egyik Munkatársunktól erről fejti ki véleményét. Az írást arra használom, hogy az újságírók színvonalát illusztráljam.

A 27 EU tagország adatáról közöl grafikont, hogy a kiadások hány százalékát teszi ki a két szoláltatás igénybevétele. A táblázat nemcsak ostoba, de félrevezető.

Az áram és a fűtés két össze nem adható szolgáltatás. Ebből csak az igaz, hogy az árammal is lehet fűteni, még úgy is, hogy annak költsége csak az áramfogyasztás száláján szerepel. A fűtés költsége esetén pedig természetes, hogy ott nagyobb, ahol hideg van. Nincs abban semmi meglepő, hogy Máltán kevesebbet fűtenek, mint északon, ahol hosszú és hideg a tél.

Egy tekintélyes újság munkatársának azt is tudni illene, hogy a fűtésigény a szegény családok esetben fajlagosan nagy, mert az nem luxusigény, hanem a hideg elleni szükséges védekezés.

A munkatársnak azt is tudni kellene, hogy a villanyáram fogyasztása nemcsak világítás, de még nem is csak fűtésre lehet használni. Ma már a televízió és a számítógép is jelentős áramfogyasztó.

Rosszabbul élünk, mint pár éve

Kopátsy Sándor                 PP                   2013-02-25

Rosszabbul élünk, mint pár éve

Ezzel a címmel jelent meg három napja a Népszabadságban Várkonyi Iván írása a Népszabadságban.

Nagyon tanulságos a reálkereset alakulását mutató görbe.

A rendszerváltást követő első és a második évtized reálbére között óriási a különbség, még akkor is, ha nem kellene módosítani az adatokat.

1990 és 2001-ben azonos volt a reálkereset úgy, hogy közben egyetlen évben, 1994-ben ezt 2 százalékkal meghaladta a kiindulási pontját, de a mélypontja 15 százalékkal alatta maradt. Az első évtized tehát botrányosan rossz volt. A jövedelem csökkenése különösen rossz úgy, ha közben jelentősen csökkent az alsó harmad jövedelme. A felső harmad azonban akkor sem járt rosszul, amikor az átlag is csökkent.

A rend szerváltást követő második évtized első fele jónak mondható a reálvérek szempontjából, hiszen közel harmadával nőttek a reálbérek. Tíz év alatt ez imponáló eredmény, ha nem a mások pénzéből keletkezett a növekmény jelentős része. Ugyanis, nemcsak az eredményből osztogattak, hanem a külföldi eladósodásból is. Amit egyszer nemcsak visszafizetni, de a kamatjait is fizetni kell.

Ehhez egy rangos újságírónak azt is hozzá kellene tenni, hogy Európa egésze is lelassult.

Ahogyan a Kádár-rendszer utolsó éveinek jóléte is jelentős részben külföldi eladósodásunkból származott, úgy a szoclib koalíció éveinek stagnálása is.

Ideje volna azonban néha a számok mögé nézni.

- A rendszerváltás óra katasztrofálisan megnőtt a tartós munkanélküliség, ami ma már olyan állapotban van, hogy nagyon sok pénzbe és idő be fog kerülni a munkába állításuk. Az EU legalacsonyabban foglalkoztató országa lettünk.

- Fogy a népesség, ráadásul úgy, hogy a leszakadt, reménytelensége fulladt rétegekben többen, az eredményes gyermeknevelést ígérő családokban pedig sokkal kevesebben születnek.

Néha nem ártana a számok mögé is nézni. Megtanítani a népünket, hogy a számok mögött kell megtalálni azt, ami a lényeg. 

Az európai bolsevik rendszer mérlege.

Kopátsy Sándor                   PP                2013-02-20

Az európai bolsevik rendszer mérlege.

Örültem az Alkotmánybíróság határozatának, ami nem tarja törvényellenesnek a vörös csillag viselését. Nem emlékszem, hogy valaha viseltem volna jelvényt, kitűzőt, ezután sem fogok. Se keresztet, se csillagot. Elveimmel ellenkezik minden szimbólum gomblukban viselése. Olyan is, amelyikkel egyetértek. Még az is zavar, ha a himnusz mindenre eléneklik. A tiltásuk azonban még jobban ingerel. Becsülöm ugyan azokat, akik akár csillagot, akár keresztet kitűznek, és örömmel kitűzném én is, ha tilos.

Ettől eltekintve, a hazai bolsevik rendszert sem tartom olyannak, amit szégyellnünk kell. Hosszú életem során átéltem rosszabbat is. Egyik rendszer sem csak fekete vagy fehér. Számomra mindegyikben volt fehér is, meg fekete is.

Nekem a bolsevik sem olyan fekete, amilyennek ma láttatják.

Nem akarok a jelenlegi belpolitikai sárdobáláshoz azzal hozzá járulni, hogy a mi bolsevik rendszerünket részletezzem.

Megelégszem foglalkozni az általános európai szerepével.

Nekem elég volt az első pécsi május elseje, hogy tisztán lássam, a szovjet rendszer egy kelet-európai ortodox vallás diktatúrája. Ahogyan az ortodox kereszténység nem nekem való, az ortodox marxizmus sem az. Nem a marxizmustól, hanem annak ortodox változatától féltem. Minden teóriától félek, amit dogmatikusan erőltetnek.

Azt azonban azonnal üdvözöltem, hogy a régi rendszert segítenek összetörni. Ezt értékeltem, annak ellenére, hogy az összetörés módszerét túlságosan kelet-európainak találtam.

A szocializmusnak a kelet-európai változatát is a kisebbik rossznak tartottam, a Horthy-rendszerhez viszonyítva.

A bolsevik diktatúra is osztálytársadalom volt, se nem az uraké, hanem a dogmatikus kommunista vallásúaké. Nem értékelte az emberi életet, szabad utat engedett az egészségtelen élvezeteknek, az alkoholizmusnak, és a dohányzásnak.

A bolsevik társadalom osztályjellege nagyon élesen jelentkezett a második világháborúban is. Úgy győzött a második világháborúban, hogy a katonai emberveszteségük mintegy ötszöröse volt a vesztes németekének.

A politikusok és a közgazdások máig nem értették meg, hogy miért omlott össze Európában a bolsevik rendszer. Nem azért, mert bolsevik, hanem azért mert imperialista lett. Könnyű volna belátni ezt, ha végiggondolnánk, hogyan alakul a Szovjetunió sorsa, ha nem fegyverkezik, nem hadászati célokra pocsékolja el emberi és anyagi erőforrásainak legjobb harmadát.

Az Egyesült Államokkal folytatott katonai verseny nemcsak azért volt ostobaság, mert nem volt megnyerhető, hanem azért, mert senki sem fenyegette. Az, hogy a Szovjetuniónak katonai védelemre volt szüksége, ostobaság volt. Nála nagyobb katonai erővel csak az Egyesült Államoknak rendelkezett. Annak azonban érdeke lett volna a békés Szovjetunió sikeres fejlődése.

Németország és Japán legyőzése után az Egyesült Államok elsődleges érdeke a gyarmatok felszabadítása, és a demokratikus államokkal való élénk kereskedelme volt.

Ez egyértelmű volt már a második világháború folyamán, de még inkább annak megnyerése után. Ez nagyon karakteresen megjelent Jaltában, ahol az egyetlen erős fél, az Egyesült Államok Sztálin mohóságát jobban honorálta, mint a volt gyarmattartókét.

Sztálin azonban a Szovjetunióból akart gyarmatbirodalmat építeni. Nem akadt senki a bolsevik vezetők körében, aki megmagyarázta volna, hogy Jaltában azért kapták meg a közép-európai térséget, és a Balkán nagy részét, mert Roosevelt a Szovjetuniótól való félelemben akarta tartani nemcsak Németországot és Japánt, de a magukat győztesnek érző gyarmattartókat. Koncepciója bevált.

- A Szovjetunió katonai erejétől, és kommunista diktatúrájának hatásától félő nyugati demokráciák összefogtak, és Japánnal együtt, Egyesült Államok védelme alá menekültek.

- A gyarmatok felszabadultak. A történészek sem hangsúlyozzák, hogy az Egyesült Államok stratégiai célja nemcsak a fasiszta imperializmus megállítása, hanem a gyarmattartók meggyengítése volt. A Szovjetuniót pedig nem tekintette ezekkel egyenrangú veszélynek.

Sajnos, a Szovjetunió korlátlan hatalmú vezetője, Sztálin, nem tudta reálisan felmérni a birodalma képességét, és elhitte, hogy katonai szuperhatalom lehet. Az Egyesült Államoknak nem volt semmi oka arra, hogy az állig felfegyverzett Szovjetuniótól féljen. Felmérte a fegyverkezési versenyből származó előnyeit. Számára elég volt a nemzeti jövedelmének 4-5 százalékát fegyverekésre fordítani ahhoz, hogy a Szovjetuniónak a 30 százalékos ráfordítás is kevés legyen. Ráadásul, minél jobban fegyverkezett a Szovjetunió, egyrészt annál jobban ernyője alá simultak a volt gyarmattartók és háborút vesztettek, ugyanakkor a Szovjetunió egyre jobban beleroppant.

Elég volna csak arra gondolni, hogyan alakulhatott volna a Szovjetunió háború utáni története, ha nem válik imperialistává.

- Ha nem akarja a kelet-európai kultúrára épülő marxizmusát rákényszeríteni a Jaltában rábízott államokra. Megelégszik azzal, amit Finnországgal szemben elért. A kötelező semlegességükkel, és a kommunista pátnak a működésének garanciájával. A csatlós sorsra ítélek ma is csak azt látják, hogy nekik milyen káruk származott abból, hogy nem lehettek függetlenek.

- Ha a haderőre fordított óriási forrásait a gazdaság fejlesztésére, az életminőség javítására fordítja. A Szovjetunió egészen más ország lett volna, ha a nemzeti jövedelmének csak akkora hányadát fordítja fegyverkezésre, amennyit az összeomlás után az utódállamaik tesznek. Azok együttes katonai ereje tört része lett annak, ami a hidegháború alatt volt. Kiderült, hogy a Nyugatnak semmi szüksége nincs arra, hogy megtámadja a legyengült utódállamokat, hiszen a felettük szerzett hatalomból több káruk, mint hasznuk lenne.

Az a tény, hogy a hidegháborút követően senki sem akarja legyőzni a meggyengült bolsevik tábor országait, a legjobb bizonyíték arra, hogy a fegyverkezésre fordított pénz értelmetlen volt.

A Nyugat megelégszik azzal, hogy a Szovjetunió összeomlását a rendszerének hibájával, a demokrácia és a gazdasági liberalizmus hiányával magyarázza. Nem veszi tudomásul, hogy a kelet-európai utódállamok egyike sem működik hatékonyabban, boldogul jobban, mint ahogyan a bolsevik rendszerben boldogult.

A tagállamok közül csak azok boldogulnak valamivel jobban, amelyek igen jelentős bányajáradékhoz jutnak. Számításaim az ENSZ adatok alapján azt bizonyítják, hogy a bányajáradék nélküli egy laksora jutó jövedelemben, a várható életkorban, és az iskolázottságban a bolsevik diktatúrát fenntartó Fehér-Oroszország megelőzi Oroszországot.

A másik példa a bolsevik Jugoszlávia. A volt tagállamok teljesítménye, Szlovéniától eltekintve, gyengébb, mint a közös országukban volt.

A történelmi tanulságot le kellene vonni.

A nagycsaládos, pravoszláv népek számára a diktatúra nem a legrosszabb megtoldás. Annak megszűnése után sem működnek hatékonyabban.

Ezt a kiscsaládos, nyugati keresztény csatlósokról nem lehet mondani, annak ellenére, hogy a felszabadulásuk óta ezek teljesítménye is vegyes.

- A politikai szabadságuk nagyon megnőtt, de az állami szuverenitásuk és a demokrata rendszerük sem hozott csupán sikert.

- A társadalmuk alsó harmada rosszul, a felső harmad azonban jól járt. Az új, sokkal differenciáltabb jövedelemelosztás sem bizonyult hatékonyabbnak, a közvélemény többsége számára elfogadhatóbbnak.

- A munkaerő alsó ötödének foglalkoztatása katasztrofális. A kívánatosnál magasabb foglalkoztatásból, a másik végletbe zuhantak, a kívánatosnál sokkal alacsonyabbra.

- A lakosságuk fogy. A családok stabilitása romlott. Nő a válások száma, a házasságon kívüli szülés. A leszakadt rétegben sok gyermeket vállalnak, de nem nevelik megfelelően.

Ezzel szemben azon folyik a vita, hogy melyik rendszer ölt meg politikai, illetve faji okokból több embert. Ez a vita számomra az ostobaság szimbóluma. Hetven éve, katolikus vallásúként azon lázongok, hogy a vallásom a hívei felett hozott végítélet megítélés legostobább megítélője. A legjobb keresztény is örök kárhozatra kerül, ha egyetlen halálos bűne nem nyert megbocsátást. Vagyis nem az élet egészét teszi mérlegre, hanem egyetlen bűn alapján hoz elmarasztaló döntést. Vagyis nem az élet során elkövetett jó tettek és bűnök mérlege alapján dönt, hanem kiemel egyet.

Ezt látom a fasizmus és a szovjet kommunizmus szembeállítása esetén mind a liberális, mind az antikommunista, mind a nacionalista hívek esetében is, amikkor egyetlen szempont, a politikai áldoztok száma, alapján döntenek.

Kezdem azzal, hogy csupán az áldozatok száma alapján a kereszténységnek volna a legkevesebb alapja ítélkezni. Különösen akkor, ha nem a számok, hanem az adott népességen belüli arányt mérnénk.

A jobboldaliak, és az antikommunisták véleményét nem lehet vitatani, a jobb oldali politikai vallás híveitől nem lehet elvárni a baloldali vallás tárgyilagos megítélését.

A liberálisok egyoldalú hozzáállását is megértem. Számukra csak az erősek korlátlan szabadsága a szempont. Nekik ez elég, mert a saját fölényüket abban már biztosítani tudják.

A legkevésbé a nacionalisták véleménye érthető. Meggyőződésem szerint, ha a nácik győznek, Magyarország megsemmisül. Mivel a bolsevikok győztek, átélünk negyven év megszállást, de társadalmi tekintetben megújulhattunk. Nekik köszönhetjük nemcsak a földreformot, hanem egy új, népéi-nemzeti értelmiséget, amelyik minden párt elitcsapata.        

Minden okuk megvan arra, hogy mind a jobb-, mind a baloldali szélsőségtől féljünk. De az nem baj, hogy jelvényeikről felismerhetők. Ellenük csak a társadalmi érdeknek megfelelő politika a fegyver.

Ideje volna a két rendszert részletesen összemérni, és mindegyikből a jót választani.

Ideje volna, a második világháború utáni történelmünket reálisan látni.

A sport is a piac után menjen

Kopátsy Sándor                PS                   2013-02-26

A sport is a piac után menjen

Közgazdászként, mintegy harminc éve felvetettem, hogy a legnépszerűbb sportunkat, a labdarúgást azzal csak lehetne az élvonal közelébe emelni, ha abban visszaállítanánk a Monarchiát, vagyis annak utódállamaiból állítanánk össze legalább az első osztályt. Osztrák, magyar, cseh, szlovák, horvát, román és szerb csapatok részvételével. Mindegyik ország három csapattal szerepelne, amiből évente kiesne az utolsó három azzal, hogy helyettük a kieső csapatot a saját országa pótolhatja. Egy kis ország ugyanis legfeljebb három olyan csapatot képes kiállítani, amelyik játékosállománya, nézettsége és anyagi ereje elég ahhoz, hogy esetleg bekerülhet a rangosak közé.

Elképzelésem azonban nem talált fogadtatásra.

Ezért fogadtam örömmel, amikor az Olimpiai Bizottság felébredt, és néhány nem nézett, önmagát eltartani képételen sportága kivett a műsorból, illetve csökkentette a részvételi számait.

A nem nézett sportoknak helyükre tételét tízen éves korom óta várom. Hitler volt az első, aki számára a sport nem a tömegeké, nem a piacé, hanem a nemzeté. Az1936-os Olimpián már a jó tanítványa voltunk. Zsidó, vagy német idegen nevű ne menjen, és a súlyt az olyan sportokra helyezzük, amiben nincs nagy nemzetközi versengés. Ennek megfelelően lettünk vízipólós, vívós nemzet.

Sztálinnak is mi hívtuk fel a figyelmét arra, hogy milyen politikai tőke lehet a versenysport. A Szovjetunión is túltettek a kelet-németek. A szocialista tábor lett az úttörője az állami profizmusnak és a doppingolásnak. A győzelem érdekében minden megengedhető lett.

A sportvilág lassan ébredt, általánossá vált a profizmus. Ennek még örültem, mert inkább a piac, mind a politika irányítsa a sportot.

A sport piacosításában azonban nem voltunk olyan élenjárók, mint a nacionalizmusban. Egyre inkább ragaszkodtunk az olyan sportokhoz, amiben kisebb a nemzetközi verseny. Vagy öt olimpián számoltam ki, hogy az összes érmünk piaci értéke egyetlen győztes teniszező, kosárlabda, vagy labdarúgó csapat piaci értékét sem érte el. Arról is készítettem kimutatást, hogy mennyivel piacosabb sportpolitikát folytatnak az utódállamok. Nálunk szinte nemzeti sort az, ami Észak-Amerikában milliódolláros évi jövedelmet hozhat. A szlovák a horvát, a cseh teniszezők, kosarasok, jéghokisok tucatnyi száma ért el külföldön a magyar sportolók számára állomszerű jövedelmet.

Tucatnyi kajak és kenu, birkózó, galamblövő, vívó érmünk piaci értéke nem érte el az amerikai kosárlabda csapat paci értéknek az egyetlen százalékát.

A magyar sport történelmének egyetlen maradandó csillaga van a Rákosi rendszerben tündöklő labdarúgás és annak Spanyolországban maradt csillagai. Máig nem valljuk be, hogy minek volt köszönhető. Ismereteim szerint az akkori Magyarország volt az első olyan nyugati, vagy európai állam, ahol a válogatott labdarúgókhoz még a korlátlan hatalmú zsarnokok sem mertek hozzányúlni, és anyagiakban is nekik volt a legmagasabb keresetük. Minden állampolgár őket irigyelte. Emlékszem egy felmérésre, amiből kiderült, hogy testnevelési főiskolára jobb matematikai eredménnyel pályáztak, mint matematika-fizika szakos tanároknak.

Ők lehettek a leginkább irigyelt állampolgárok.

1956-ban mégis többen a legjobbak közül kint maradtak. Akkor már a tőkés országokban is többet kereshettek, mint a szegény diktatúrákban. Kiderült, hogy a relatív gazdagságnál is többet ér az abszolút.

Ennyi magyarázat is elég, hogy miért nézem ma is figyelemmel a sportok társadalmi-gazdasági szerepét.

Nem véletlen, hogy Európában és Dél-Amerikában a labdarúgás a legnépszerűbb, a legnagyobb érdeklődést kiváltó sport.

A múlt heti Népszabadság közli a húsz legtöbb néző előtt játszó csapatot átlagos nézőszám alapján összeállított sorrendje.

Minden magyar illetékesnek azt kellene először megállapítani, hogy az első húsz közé csak olyan csapat kerülhet, amelyeiknek az átlagos nézőszáma meghaladja a 40 ezret. Hiába nevelünk mi labdarúgó tehetségeket, ha nincsenek nézők. Nézők pedig csak olyan mérkőzéseken vannak, ahol viszonylag hasonló erejű csapatok színvonalas mérkőzéseket vívnak.

A nézők értéke azonban nemcsak a jegyárakban, hanem azok vásárlóerejében is jelentkezik. A hirdetési díjak nagysága ugyanis azon múlik, milyen vásárlóerőt jelentenek a nézők, a meccseken és a televízióban. Ebben Magyarország eleve csak harmadnyi értéket képvisel.

Még érdekesebb következtetéseket lehet levonni abból, hogy mely országokból tevődik össze a legjobb húsz.

- A két vezető részvevő Németország 8, Nagy Britannia 7 csapattal.

- A puritán Nyugatot még két holland csapat képviseli.

- A legjobb válogatottal rendelkező Spanyolországot csak a két óriás képviseli. Azok mögött az országon belüli spanyol-katalán versengés tette naggyá.

- Olaszországból pedig csak egy csapat a Milán, de az is csak a 16. helyen.

Az első, és legfontosabb tanulság, nagy a gazdag, puritán államok fölénye. A latin országok összesen károm csapattal vannak képviselve. Másképpen fogalmazva, csak azok fölénye egyértelmű, akiket a tőzsdeértékelők AAAA-ra minősítenek. A sportsikerhez is jó iránytű a tőzsde. Akik jók a tőzsdén, jók a gazdaságban, akik jók a gazdaságban, jók a sportban.

A kis, fél-perifériás államoknak lehet közös labdarúgó ligájuk, de nem lehet közös munkaerőpiacuk, és katasztrófa, ha közös valutájuk van. Az Osztrák-Magyar Monarchia heterogén volt ahhoz, hogy közös birodalom lehessen, de semmi akadálya, sőt előnye, ha közös labdarúgó ligát szerveznek.

Abba pedig ideje volna belenyugodni, hogy most más sorokra van szükség, mint amire a görög társadalomnak szüksége volt. Nem birkózni, célba lőni, vívni, kajakozni kell, hanem játékkal szórakoztatni a közönséget. Amelyeik sportnak nincsen közönsége, azon túl kell lépni akkor is, ha több évezredes múltja van.

Azt, hogy a fogyasztók, mit akarnak fogyasztani, csak a piactól lehet megmutatni. 

Gyermeknevelési támogatás

Kopátsy Sándor                  PS                  2013-02-25

Gyermeknevelési támogatás

A Népszabadság egyik közelmúltban megjelent számában Dr. Takács Imre levelét közli arról, hogy igazságtalan a gyermeknevelési támogatás. A gazdagok sokat, a szegények keveset kapnak. A levélíró szerint az volna a jó, ha a szegény szülők kapnának többet.

Mivel az én véleményem ellenkezik a levélíróéval, én is írok.

A modern társadalmak legnagyobb hibájának azt tartom, hogy a gyermeknevelést darabra támogatja a társadalom. Márpedig ez nagyobb ostobaság, mint a minden munkáért azonos fizetés volna. Az is nagy ostobaság, ahogyan az utóbbit megközelítette a bolsevik rendszer, de annál mégis kisebb, mint a minden gyermeknevelés azonos jutalmazása.

A Napokban számoltam ki, hogy hazánk fejlettségi szintjén. átlagos diplomás felnevelése és taníttatása a családnak és az államnak összesen mintegy 150 ezer euróba, közel 45 millióba kerül. Ennek alig tizede az oktatás állami támogatása, és másik tizede a kifizetett családi pátlék. Tehát négyötöde a szülők nevelése. Vagyis a diplomásokat felnevelő szülők 30 millióval ajándékozzák meg az államot.

Ezzel szemben a gyerekek ötöde olyan családokban születik, amelyekből alig kerül ki diplomával a következő nemzedék, sőt a többségük olyan lesz, akinek a foglalkoztatása is gondot fog jelenteni, akiknek az átlagos társadalmi értéke negatív lesz.

Ezért tekintem a jelenkori társadalmak elsődleges feladatának, hogy a gyermeknevelést teljesítménye alapján támogassák.

Azt ugyan nem állítom, hogy a családi adókedvezmény ideális megoldás, de a jelenlegi nagyon rosszhoz képest kevésbé rossz. Én nem középosztályt, hanem értelmiségi elitet szeretnék nevelni. Ezért mind a családi pótlékot, mind az öregségi ellátást a gyermeknevelés eredményhez kötnék. Jól megjutalmaznám azokat, akik értékes gyermekeket nevelnek. Legyen a szegényeknek lehetőséget arra, hogy akár háromdiplomás gyereket neveljenek fel nagyon szerény jövedelemből is. Anyám 90-110 pengős, a legszerényebb akkori pedagógus fizetéséből három diplomást nevelt fel. A negyedikünk csak azért nem lett, mert nem akart az lenni. Ma a magyar családok négyötöde ennél nagyobb jövedelemből él, mégis nagyon kevesen vannak olyanok, akik három diplomást nevelnének fel. Pedig az állam ehhez sokszorta nagyobb támogatást ad.

Nem a szegényeket általában, hanem az eredményes gyermeknevelő szegényeke kellene nagyon megjutalmazni, erkölcsi és anyagi elismerésben részesíteni. Nem azért, mert szegények, hanem azért, mert ennek ellenére eredményes gyermeknevelők.

Én nem Krisztus szavaira hivatkoznák, mint Dr. Takács, hanem a szellemére. Az ő korában nem volt hiány a kiművelt emberfőkben, de nagy szükség volt a könyörületre. A jelenkorban, amikor mindennél nagyobb szükség van ezekre, minden bizonnyal, Krisztus is arra tanítana. Nem a szavait, a szellemét kell követni. Ha valaki, ő nem volt dogmatikus, aki szereteti azt keresse, mint mondana ma.