1848. március 15.

Kopátsy Sándor                EH                 2019 03 15

1848. március 15.

Nyolcvan éve halogatom az 1848-as forradalmunk és szabadságharcunk reális megítélését. Tartozhattunk a Habsburg Monarchiában, a revizionista Horthy rendszerben, a sztálinista Szovjetunió csatlósa, a rendszerváltás után mind az úri magyar társadalmat visszaállítani akaró Antall József, mind a liberálisok uralmát jelentő Gyurcsány, vagy a közép-jobb Fidesz elnöke, Orbán Viktor a miniszterelnök, március 15.-t nemzeti ünnepünknek tekintettük. Mivel a politikai hatalom birtokosától függetlenül reménytelen volt a véleményem elfogadása, le se írtam. Most már közel a száz évemhez, mégis leírom.

Kiváló történelemtanáromnak köszönhetően a legnagyobb királyunknak azt a II. Józsefet tartom, akit a magyar történelem Kalapos királynak minősít, mert azért nem koronáztatta meg magát, mert a magyar országgyűlés elutasította a reformjait, a jobbágyok felszabadítását, a törvényhozás választott képviselőkre bízását, a katolikus egyház és a szerzetes rendjeinek megkülönböztetett hatalmát, lemondott arról, hogy megkoronázzák. Az újcsászár rendeletére a Habsburg Birodalom minden örökös tartománya 1790-ben bevezette ezeket a reformokat, csak a Magyar Királyság maradt feudális társadalom.

Ma reggel a televízióban a történelemtudomány képviselőjétől azt hallom, hogy az 1848-s forradalomnak köszönhetjük a jobbágyság felszabadítását, a törvényhozást a követek helyett a választott képviselőkre bízását.

A magyar történelemtudomány színvonalát bizonyítja az a sok nem bizonyítható állítás, hogy a császár halálos ágyán visszavonta a Magyar Királyságra és az Erdélyi Fejedelemségre vonatkozó rendeleteit.

Jellemző módon azt a tényt, hogy Mária Terézia legidősebb fia, a mi Kalapos Királyunk 1764-tól német, és 1865-tól Német Római Császár volt csak akkor tudtam meg, amikor a császárokat koronázó frankfurti székesegyház falán megláttam a császárrá koronázásának az évét. Vagyis 15 évvel előbb lett Mária Terézia fia a Német Római Birodalom császára, mint a Habsburg Birodalomé.

Azt sem tanítjuk, hogy a Habsburg Birodalom örökös tartományaiban hogyan alakult a társadalom, ahol a II. József reformjait bevezették. Ebből kiderülne, hogy mit vesztettünk azzal, hogy a Magyar Királyság nem hetven évvel előbb szabadította fel a jobbágyságot. Ezt Deák Ferenc már az úgynevezett reformkorban felismerhette, mert amikor követ lett a magyar országgyűlésben, reformot terjesztett be annak érdekében, hogyha a jobbágy vásárolhasson ingatlant. A javaslatát elutasították, erre kiegészítette azzal, hogy csak az, aki magyarul tud, vagy legalábbis tanul. Ezt a reformkori országgyűlés megszavazta. Az óta sem találtam arra példát, hogy a törvény egy nyelv tudásához kötötte az ingatlan vásárlás jogát.

Az is a magyar történészek kötelessége volna annak a megvizsgálása, mint vesztettünk azzal, hogy kiléptünk az osztrákokkal közös Habsburg Monarchiából. Az önálló állammá vált Ausztriában ma a lakosság háromszor gazdagabb társadalomban él.

1948. március 15.-t máig forradalomnak minősítjük pedig annak nem voltak ragos politikusnak számító vezetői. Petőfi és Jókai zsenialitását nem vonom kétségbe, de a forradalom vezetésére még tapasztalanok voltak. Ugyanakkor a kor zseniális politikai nagyjai, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Eötvös József csak utólag értesültek a Múzeum Kertben történtekről, és azt nem is tartották történelmet formáló eseménynek.

A híres 12 pontból az első 11 pont közhelynek számított nemcsak a polgári demokratikus országokban, de a monarchia közös tartományaiban is. A 12. az Unó Erdéllyel azonban kakukktojás volt, mert a 11 pont megvalósulása esetén dönteni lehet a nemzeti hovatartozásról, a 12. pont megvalósításához nem tettük hozzá az erdélyi lakosság többségének a jóváhagyását. Az Unió megvalósítása alatt a kávéházból elinduló forradalmárok azt értették, hogy Erdélyben a lakosság többségét jelentő nem magyar lakosságának nincs joga arról dönteni, hogy melyik országhoz tartozzon, illetve Erélyben melyik etnikum lehet államalkotó és vallást szabadon választó.

Az Erdélyi Fejedelemség ugyanis az oszmán szultán provinciája volt, amiben államalkotó joga csak a magyar, a székely és a szász etnikumoknak volt. Azt máig nem valljuk be, hogy miért volt külön államalkotó etnikum a magyar és a székely. Ugyanakkor a legnépesebb etnikumról a románokról említést sem tettek, a vallásszabadságát is megtagadták, erőszakkal térítették őket görög-katolikusokká, és az ortodox keresztény papok, a pópák miért nem élvezhették a keresztény papoknak a vallásszabadsággal járó jogállását.

Azt sem tanítjuk, hogy Erdélyben és Kárpátalján erőszakkal térítettük az ortodox keresztényeket a római pápát elismerő görög-katolikus hitre, hogy az erélyben élő románok számára a 11 pontban kimondott jog, a vallásválasztás szabadság nem vonatkozott.

Arról is hallgatunk, hogy Kossuth parancsára, Bem József seregei fegyverrel verték szét a szászok nemzetgyűlését, és ezzel felrúgták a szászok hatszáz éves autonómiáját.

Az 1848-as 12 pont legnagyobb hiányossága, hogy abban a nemzetiséget jogainak rendezése nem is szerepel, holott az akkor már közel ezer éves magyar történelem legnagyobb betegsége, hogy soha nem voltunk nemzeti állam abban az értelemben, hogy a lakosság nagy többsége az államalkotó etnikumhoz tartozik.

Ezt ma sem vesszük tudomásul, pedig e nélkül Trianont sem fogjuk megérteni. A Trianoni Békeszerződést az ellenünk irányuló összeesküvésként értelmezzük, figyelmen kívül hagyjuk, hogy az a Kárpát Medence lakosságának etnikai összetételéhez, az akaratához jobban igazodik, mint az egész Kárpát Medencét uraló Magyar Királyság volt. Képtelenek vagyunk tudomásul venni, hogy a lakosság többségének joga a felett dönteni, milyen államnak legyenek a polgárai.

Máig nem tanítjuk, hogyan, mikor, milyen arányban voltak képviselve az országban élő etnikumok a létszámukhoz viszonyítva a törvényhozásban.

Az Olmützi Alkotmány.

Mi magyarok úgy kezeljük az 1848-49-es Szabadságharcot, mint valami tisztán magyar-osztrák háborút. Egyetlen történészünk sem vetette fel, hogy abban a magyarok mellet csak a magyar zsidóság állt. Az ország lakosságának a fele Kossuth ellen szurkolt. Máig azt sem valljuk be, hogy a magyar etnikumú lakosság nem jelentette az ország lakosságának a többségét. A lakosság etnikai megosztását először 1847-ben mértük. Az országunk lakosságának etnikai összetételéről csak azokat a számokat ismerjük, amelyeket mi készítettünk. Azt sem tettük köztudottá, hogy az etnikai összetétel adataiban a zsidó és a cigány lakosságot nem lehetet etnikumnak tekinteni. Ennek köszönhetően a magyarnak minősítettek aránya mintegy 8 százalékponttal magasabb lett.

A magyar történészek még soha nem vetették fel, hogyan alakulhatott volna a Habsburg Birodalomban élők sorsa, ha az 1880-ban II. József reformjait, vagy legalább 1849 áprilisában meghirdetett Olmützi Alkotmányt elfogadjuk.

A II. József reformjainak elutasítása az egész Kárpát Medencét birtokló Magyar Királyságot lemaradt tartománnyá minősítette.

Az Olmützi Alkotmány pedig az egész Kárpát Medencét birtokló Magyar Királyságról leválasztotta az Erdélyi Fejedelemséget, Horvátországot, a Szerb Vajdaságot. Ez szinte a Trianon megelőzése volt azzal a különbséggel, hogy azt a magyarok és a szlovákok közös nemzeti államává tette. Ez azt jelentette, hogy a Habsburg Birodalom magja az osztrákok, a közép-európai szlávok és a magyarok birodalma legyen. Véleményem szerint, a szlovákokat azért nem csatolták a fejlett Csehországhoz, mert az a kívánatosnál nagyobb szláv súlyt jelentett volna a szlávok számára.

Sokat játszom a gondolattal, hogyan alakult volna a Habsburg Monarchia sorsa, ha megvalósul az Olmützi Alkotmány. Magyarország elveszíti a területének felét, és a lakosságának kétötödét, de lényegében a magyarok és a szlovákok közös nemzeti állama lett volna. Abban nem lehetek biztos, hogy a szlovákok elviselték volna az olyan közös nemzeti államot, amiben kétharmados többségben a magyarok vannak, mert azt sem viselték el, hogy a rokon csehekkel közös államuk legyen. Pedig a fejlett csehektől példátlan segítséget kaptak. Ma már tudomásul veszem, hogy a haza mindenekelőtt súlya nagyobb, mint a lakosság érdeke mindenekelőtt.

A mondanivalóm lényege.

1948. március 15. nem volt forradalom, semmi szerepe nem volt abban, hogy viszonylag gyorsan követte a Szabadságharc. Amit az okozott, hogy Jellasics serege, a Bécsi Udvar egyértelmű támogatásával, megtámadta a Magyar Királyságot. Ha nincs az a fegyveres provokáció, Kossuth aligha szólíthatta volna fegyveres szabadságharcba a magyarságot.

A Kossuth ellen harcoló osztrák csapatok fővezére a február 26-27-én vívott Kápolnai Csatában aratott győzelme után arról tájékoztatta az Olmützbe menekült Bécsi Udvar, hogy hajtsa végre az alkalmatlan császár leváltását, és a tizenéves József főherceg legyen az utódja. Itt azt is eltagadjuk, hogy a császárrá emelet főherceg vegye fel a József nevet is. Ezzel jelezték, hogy az új uralkodó feladata II. József politikájának a folytatása, a már megszövegezett Olmützi Alkotmány aláírása, vagyis a Szabadságharcát vesztett Magyarországot felosztásával büntessék. Ennek a ténynek az elhallgatását a magyar történelem legnagyobb félrevezetésének tekintem. Ha tudatosítottuk volna, hogy Ferenc József első császári tette Magyarország feldarabolása volt. Az egész Kárpát Medencét uraló Magyarországról leválasztotta az Erdélyi Fejedelemséget, Horvátországot a tengerpartokkal valamint a Temesvár székhelyű Szerb Vajdaságot. Erről a magyar közvéleménynek nincsen tudomása.

Ezt tudva egyrészt Tisza Istvánnak nincs mentsége az első világháborút elkezdő hadüzenetével szemben. Ezt tudnia kellett, mint magyar miniszterelnöknek. Az Olmützi Alkotmányt pedig ismernie kellett, mint jogásznak.

Ezt nemcsak Tisza István tudta, de a háborúvesztés után kormányzóvá választott Horthy Mikós is, aki a két háború között meghatározta azt a revizionizmus centrikus politikát, hogy a Trianoni békeszerződést megelőzte a Ferenc József által aláírt Olmützi Alkotmány, ami már felosztotta a történelmi Magyarországot úgy, hogy csak a területének fele marat meg.

Tehát nemcsak 1848. március 15. nem volt forradalom, de Trianon sem az ország első etnikai alapon történő első felosztása volt.