A munkaerő felnevelési költsége

Kopátsy Sándor                EH                   2019 02 24

A munkaerő felnevelési költsége

Harari

Kevés írás volt nagyobb hatással rám, mint Rácz Jenő és Bródy András: A TŐKÉS TÁRSADALOM VAGYONIGÉNYE címmel megjelent könyve. Ez tanított meg arra, hogy milyen különbség van abban, hogy az osztálytársadalmakban nő, stagnál, vagy növekszik a lakosság száma. Ez a könyv vezetett annak felismerésére, hogy nemcsak a tőkés, de minden a termelésből élő osztálytársadalom jellemző a túlnépesedés nyomása, aminek kivédésére a halálozás növelésére kényszerül. A gyűjtögetésről a termelésre való átérés azt jelentette, hogy a homo sapiensre is jellemző várható életkor gyorsan növekedni kezdett, vagyis a homo sapiens a minden fajt jellemző létszámát újratermelő fajból elviselhetetlenül gyorsan növekvő fajjá változott.

Ezt a minőségi változást fajunk ösztönösen annak tekintette, hogy ezzel isten a homo sapienset a még állati szintről magasabb szinte, az isten által teremtett magasabb rendű lénnyé, Homo sapienssé, emberré emelte. A gyűjtögetés fajunk számára is azt jelentette, hogy a várható életkorunk által összhangba volt a szaporaságunkkal. Ezelőtt mintegy tízezer éves fajunk még egy ritka állat volt, a létszámunk néhány milliós szinten stagnált. Kétlábúak lettünk, ennek köszönhetően használtuk a tűzet, pattintott kőszerszámot készítettünk, és megkülönböztetett hangképző képességünkkel kommunikálni tudtunk.

A két lábon járás lehetővé tette, hogy a kezünk az agyunk parancsait az állatvilágban példátlan módon teljesíteni tudta az agyunk parancsait. Máig nem tudatosult, hogy a kezeink képessége ugyan akkor fölényt jelentett, mint az agyunké. A kor történészei ugyan nagy figyelmet fordítottak az őseink barlangrajzaira, de nem hangsúlyozták, hogy a kezeink milyen tökéletesen ábrázolták a vadászélményeket. Azt mégis figyelmen kívül hagyták, hogy a barlangrajok nem a hétköznapi eseményeinket, a csodákat ábrázolták. Nem a vadászatból éltek, hanem a vadászat ritka csodáit ábrázolták, akárcsak a jelenkori templomok. A kor fegyvereivel elejtet vad nem jellemző, hanem isteni csoda volt.

Ötven éves intenzív vadászként tudom, hogy pattintott kőhegyű lándzsával vadat elejteni csodának számíthatott. az ember által elejtett vad ritkaság volt még ahhoz képest is, amit veremben vagy hurokkal ejtettek el. Öreg vadászként ismertem fel, hogy a gyűjtögető ősünk elejtett vadhoz hogyan juthatott. Úgy, ahogyan a hiénák és a sakálok. Megszerezték a ragadozók által elejtett vadat. A tűztől ugyanis csak az ember nem fél. Ezért elég volt, ha látva a nagyvadak sikeres vadászatát, fáklyáikkal elzavarták a ragadozót, a dögöt 

Az elmúlt évben egy amerikai és egy belga egyetem biológusai először ismerték fel, hogy a homok génjében egy millió éve megjelent az az elem, ami lehetővé tette, hogy az agyuk kapacitása növekedjen, ha a táplálkozása biztosítja a nagyobb agynak a viszonylag nagy energiaigényét. Ezzel a potenciális lehetőséggel csak a homo sapiens élt azzal, hogy a gyűjtögetett nyersen fogyasztott táplálkozása átért a könnyebben emészthetővé tett táplálkozásra.

Ennek a minőségi változásnak a feltárási folyamatát máig nem tárta fel a tudomány annak ellenére, hogy a tény egyértelmű volt. Fajunk, a homo sapiens valamikor az utolsó jégkorszak végén, átért a táplálkozásának a minőségi átalakítására, a nyers táplálék fogyasztásáról a könnyebben emészthetővé tett táplálék fogyasztására. Ezt azért nem ismerték fel, mert a homo sapiens húsfogyasztását a vadászattal magyarázták. Nem veszik tudomásul, hogy fajunk szinte a lőfegyverek megjelenéséig nagyon gyenge minőségű vadász volt. A testi adottságaink és fegyvereink a vadászatra viszonylag használhatatlanul gyengék voltak. Ez kényszerítette a fajunkat arra, hogy mintegy húszezer éve a kutyákkal közös vadászatra kényszerült. De még ez is csak arra tette alkalmassá, hogy a kutyáival a rénszarvasok befogadják. Ezt a tényt sem tárta fel senki. Pedig már ebben megjelentek a fajunk vadász képességének fejlődésének az első elemei.

A homok voltak az elsők, amelyikek a tűz védelmének köszönhetően biztonságban élhettek nagyobb közösségekben, egymással kommunikálva élhettek a barlangokban. Az első fegyverük a pattintott hegyű dobó dárda nem jelentett a nagy ragadozók elleni védelmet. A tűz annál inkább. A pattintott kő százszor inkább tűzet adó eszköz, és kés volt, mint a vadászfegyver hegye.

Azt még senki sem emelte ki, hogy a vadász ősünk százszor több a nagy ragadozóktól elrabolt dögöt ettek, mint amennyit a fegyvereikkel elejtettek. A barlangokban élő közösségeket a kutyák értesítették arról, hogy a környezetük közelében a nagy ragadozók vadat ejtettek el. Erre a tényre a kutyák ugyanúgy reagáltak, mint a hiénák és a sakálok. Erre a homo sapiens férfi tagjai a fáklyák tűzével elzavarták a zsákmányt elejtő nagyvadat, amit a tűz védelme alatt bevitték a barlangba, ahol feldarabolták, a húsukat megsütötték, megfőzték, megtörték, ezzel emészthetőbbé tették.

Ezzel párhuzamosan a füvek magjait megtörték, az emészthető részét megsütötték, megfőzték, élesztőkkel keverve megsütötték, megfőzték, azaz emészthetőbbé tették.

Így lett a nagy ragadozók által elejtett, elrabolt vad megsütött, megfőzött húsa és a füvek megtört, megrostált, élesztővel kevert és megsütött magja, a kenyér könnyen emészthető táplálék, ami biztosította a nagyobb agy energiaigényét. Ezzel vált hatékonnyá a kromoszóma azon eleme, ami elindította a homo sapiens agyfejlődését, ezzel párhuzamosan a várható életkor hosszabbodását

Mivel a fajunk hosszabb életkora nagyobb szaporaságot eredményezett, túlnépesedő fajjá váltunk. A kor kultúrái az emberré válásunkat ezzel teszi azonos időbe. Ez ugyan jogos volt abban a tekintetben, hogy a túlnépesedő fajunk ezzel magasabb rendűvé emelkedett. Ezt jelzi Harari azzal, hogy a homo sapiens nagybetűs Homo sapiens, a többi fajt az érdekéhez igazító lett. Nekem Harari legtöbbet annak az illusztrálásával mondott, hogy tízezer év alatt nemcsak az ember létszáma nőtt ezerszeresére, hanem a szolgálatába állított háziállatok súlya is ezerszeres lett. Ugyanakkor a vadállatok súlya 99 százalékról negyedére süllyedt.

Harari nem teszi hozzá, hogy a vadállatok részaránya még sokkal kisebb volna, ha az ember nem tekintené érdekének a vadállatok kihalásának megakadályozását. Nemcsak a lemaradt társadalmaknak van szüksége a gazdagok vadászszenvedélyének kiszolgálására, de a gazdag népek szinte sportot csinálnak abból, hogy a kihalással veszélyeztető fajokat megmentsék. A Kínában élő pandák megmentését szinte a világ közvéleménye figyeli. A napokban láttam egy filmet arról, hogy az Európában őshonos vadmacska és hiúz néhány megmaradt példányának életterére erdőmérnökök vigyáznak, a vasútvonalak és az autópályák alá számukra alagutakat építenek. A vadászok számára a hatóságok állapítják meg a kilőhető példányok számát, a világrekord közeli vadak kilövésért vagyont kell fizetni. Azt, hogy a földünkön élő vadállatok súlya még az ötöde a háziállatokénak, nem annak köszönhetjük, hogy ekkora az arányuk, hogy erről elsősorban a Homo sapiens gondoskodik.

Visszatérve a Rácz-Bródy könyvre.

Ebből tanultam meg egy életre, hogy a népesség növekedése elviselhetetlen felhalmozási igénnyel járt és jár minden osztálytársadalmakban, mivel ezekben a társadalmakban a többlet lakosság számára nemcsak a felnevelés költségével, de a vagyonigénnyel is kell számolni. A lakosság számának újratermelése lényegében amortizáció, de a többlet létszám felnevelése és vagyonának biztosítása felhalmozás. Ez a vagyonigény a gyűjtögető társadalmakban és a trópusokon minimális volt. A földműveléshez földre, igásállatokra, istállókra, járművekre, vetőmagra volt szükség. A pásztoroknak állatokra, karámokra, itatókra volt szükségük. A négy évszakos és még hidegebb éghajlaton a hideg ellen védelmet nyújtó házra, ruházatra, téli táplálékra, istállókra van szükség. Ezt ugyan a Rácz-Bródy könyv nem hangsúlyozza, de az adataik tanúsítják. A foglalkozások tőkeigénye nemcsak eltérő, de az adott éghajlaton is eltérő. A szerzők adatiból az derül ki, hogy a vagyonigény az éghajlattól is függ. A puritán népek mindegyike viszonylag hosszú és fagyos telű éghajlaton él.

A két háború közti időszak etnikumoktól függő vagyonigényét ismertetik. A tőkések, általában a magyar zsidóság vagyonigénye a viszonylag magas jövedelmének a négyszerese. A sváb és az egykéző református parasztoké a harmad akkora jövedelemnek háromszorosa, a szegényebb magyar katolikus parasztoké kétszeres, a legszegényebb cigányok vagyona nem éri el az alacsony jövedelmükét.

Megdöbbentő, hogy 2010-ben a tízszer gazdagabb Egyesült Államokban az éves jövedelmekhez viszonyított vagyonigény az európai zsidók, és a távol-keleti konfuciánusok esetében négyszeres, a puritán európai népek etikumáé háromszoros, a latin-amerikaiaké kétszeres, a feketéké egyszeres, és az indiánoké még ennél is alacsonyabb.

Ezek az arányok elsősorban a kultúrától függnek, mert a kultúrától függ a gyermekvállalásuk. Ez a mutató elsősorban attól függ mekkora a kultúrák vagyonigénye. Kínában az egy gyermek vállalhatósága után példátlan mértékben megnő az egy családtagra jutó vagyon.

A tudományos és technikai forradalom hatása.

A közgazdaságtan máig nem vette tudomásul, hogy a következő generáció képzettsége, tudásvagyona a munkaerő felét diplomásokból igényli. A foglalkoztatással foglalkozó statisztika ennek ellenére a 15 éves kortól méri a munkaképességet, holott a középfokú képzettség 19, az egyetemi 25, a tudományos pedig 28 éves korban jelent foglalkoztatottságot. Ezért az alapfokú és középfokú munkavállaló képességet 19 éves korban, lehet kezdeni. Ez akkor egyértelmű, ha a 15 év feletti tanulókat, mint a tudásvagyont termelőket vesszük számba.

Ugyanakkor a jelenlegi nyugdíjkorhatár nagyon alacsony, az csak a csupán fizikai munkavégzés korhatára legyen, de a mai várható életkor és a szellemi munkavégző képesség 70-80 éves korban szűnik meg. Ezt jól példázza Dél-Korea, ahol a múlt évben nyugdíjba menők életkora 71.9 év volt, annak ellenére, hogy az évente munkaviszonyban töltött órák száma 300 órával magasabb, mint az EU tagországokban.

Az elviselhető népességnövekedés

A magát termelésével eltartó ember is olyan faj volt életének az első mintegy 180 ezer évében, ami viszonylag gyorsan elérte az életterének optimális eltartó képességét, és csak úgy növelhette a létszámát, hogy újabb élettereket foglalt el. Mivel fenntartásáról csak a természet ajándékaiból gondoskodott, vagyis az életterének eltartó képességét nem növelhette. Nagyobb eltartó képességű életteret csak azok éghajlatának kedvezőbb változása hozhatott. A nem változó éghajlatú életterekben nem is történhetek változások.

Ezt ismertem fel az egyenlítőhöz viszonylag közeli kontinensen, Ausztráliában. Ez a kontinens mintegy 110 millió éve szakadt el Afrikától, amikor még ott sem jelentek meg az emlősök, ott is az erszényesek voltak a legfejlettebb faj. Ebből az következik, hogy az emlősök nem Afrikában váltották fel az erszényeseket, hanem valahol a négy évszakos Eurázsiában. Egyértelmű ennek a magyarázata. A telet nem ismerő éghajlaton ugyanis az erszények is megfeleltek a magzatok életbiztonságának. A magzatok ennél nagyobb védelmet csak az alacsony hőmérsékleten igényeltek. Vagyis Dél-Afrikában nem volt szükség a hideg elleni védelemre. Érdekes módon, arra a biológusok máig nem figyeltek fel, hogy a magzatburkos emlősök csak a sarkkörhöz közelebbi Ázsiában és Amerikában a kemény telű sarkkör közelében és a magas hegységekben alakulhattak ki. Csak aztán foglalták el a meleg éghajlatú élettereket is. Mivel Ausztrália volt az egyetlen fagyos telet nem ismerő kontinens, oda az első emlős már a legfejlettebb faj, a homo sapiens jutott el, már mintegy 40 ezer éve, és csak a nagybetűs ember a jelenkorban hozta oda a domesztikált állatait.

A homo sapiens ausztráliai 40 ezer éve jó bizonyítéka annak, hogy a változatlan természeti környezetben nincs fajfejlődés. Ezen a 10 millió négyzetkilométeres izolált kontinensen a homo sapiens sem volt fejlődésképes faj, akárcsak Dél-Afrikában a szülőföldjén, a busmanok.

Az első domesztikáció, az első igavonó állat és jármű a Sarkköri tundrán, a viszonylag legmostohább élettérben jelent meg. Ezt követték az ugyancsak mostoha életfeltételeket jelentő magashegyi kultúrák a Himalájában, és az amerikai kontinensen a maya és az inka kultúrák, amelyek megfejlése ugyan csak a felmelegedéstől függetlenül, annál jóval később jöttek létre.

A felmelegedés azonban felgyorsította a fajunk fejlődését. Ezt nemcsak maguk az érintett kultúrák, de máig a történészek is, tragédiaként, vízözönként, a fajok kipusztulásaként élték meg, holott ez a változás teremtette meg a feltételeit annak, hogy domesztikálhatók lettek a háziállatok, gravitációsan öntözhetővé váltak a Távol-Kelet, Dél-Ázsia és a Közel-Kelet folyamainak a völgyei, és az emberhez szelídültek a háziállatok.

Az még érthető, hogy a kor embere csak azt érezte, hogy jelentős értékes élettereket foglalt el a 70 méterrel magasabb tengerszint. Az érhetetlen, hogy a tudomány a jelenkorig nem vette tudomásul, hogy ennek köszönhető lett az afroázsiai folyamok völgyeinek öntözhetősége, ezzel az első öntözéses gabonatermelés kialakulása, a mai háziállatoknak az ember szolgálatába állítása.

A legjobban feldolgozott példa Egyiptom. A 70 méterrel alacsonyabb Földközi Tengerbe gyorsfolyású, árterület nélküli folyamként ömlött a Nílus. A tengerszínt felemelkedése azonban egy lassú folyásúvá és rendszeresen a völgyét elöntő Nílus a világ leghatékonyabb gabonaterelő kultúra alapja lett.

A Homo sapiens túlszaporodása.

Harari sem vette tudomásul, hogy a termelésből élő homo sapiens csak azzal vált állatból emberré, hogy képessé vált fejleszteni a munka termelékenységét, javítani az életfeltételeit, ezzel meghosszabbítani az életét. Ezek hatására a spontán népszaporulata az elmúlt mintegy tízezer év alatt többszörösére nőt. A szaporodása azonban továbbra is a változatlanul ösztönére épült, vagyis azt nem az akarata, hanem az ösztöne diktálta. Elsősorban a várható életkorának köszönhetően egyre gyorsabban szaporodott, de az élettereinek eltartó képessége maximum 1-2 ezrelékkel nőtt.

Harari is figyelmen kívül hagyta, hogy a termelőmunkára épülő társadalmak lakossága elkezdett növekedni. Elsősorban ott, ahol négy évszakos volt a klíma és a szárazföldön leállt a biológiai élet. A telek túléléséhez fűtött lakásra, meleg ruházatra, és élelmiszer tartalékra volt szükség. Két ilyen élettér volt a sarkvidék közeli tundra és a mérsékelt éghajlati magas hegyvidékek.

Ezért alakult ki először a sarkvidéki tundrán a kutya domesztikálódása, majd beépülésük a sokezres vándorlási utakon járó rénszarvasokkal való közös életük. A rénszarvascsordák az emberek védelmét azzal viszonozták, hogy gondoskodtak a hússal történő ellátásukról, vagyonuknak, azaz a lakásuknak, az élelmiszertartalékoknak és a járóképtelen emberek szállításáról.

A másik vagyonigényes életmód a hosszú telű magas hegyvidékeken volt. Ez először a Kelet-Ázsia és Kína közti Himalája térsége volt, ahol a hosszú és kemény telek átéléséhez tartalékolt táplálékra, védelmet jelentő lakásra és tüzelőre volt szükség, ugyanakkor a fogyasztási igényeket biztosító termelésre nem volt lehetőség, viszont jelentős vagyonra volt szükség. Ezért alakult ki már a felmelegedés előtt a tibeti kultúra.

Ez Amerikában több ezer évvel később történt meg a két közép-afrikai magas hegyekben, Mexikóban a maják, a dél-amerikai Andokban az inkák kultúrájaként. Elég megnézni e két kultúra nyomait, és egyértelművé válik, hogy óriási vagyont halmoztak fel. A kultikus építkezésekben, a csillagászatban és az írás ismeretében a síkvidéken élő kortársaikat messze megelőzték.

A kor történészei mégsem ismerték fel, hogy fajunk fejlődésének motorja a vagyonképzés, mai fogalmainkkal a közmunka szükségszerűsége volt.

Ez megmaradt az öntözéses gabonatermelő társadalmakban is. Ebből a korból szinte csak a monumentális közmunkák termékeit csodáljuk, a munkavégzők életéből szinte semmi más nem maradt. A kor történészei figyelmen kívül hagyják, hogy az öntözéses gabonatermelés, vagyis a lakosság eltartása mekkora vagyont igényelt.

Az idézett Rácz-Bródy könyv ugyan csak a tőkés osztálytársadalmak egy lakosra jutó jövedelméhez viszonyított vagyonigényt vizsgálta, arra nem tért ki, hogy ez sokkal kisebb volt a gyűjtögető társadalmakban, ráadásul ott inkább az életterek éghajlatától, mint a lakosság kultúrájától függött. Az is vitathatatlan, hogy rabszolgatartó, a feudális, azaz földműves és az ipari, azaz tőkés társadalmakban más volt a vagyonigény. De ezeken belül is nagyok voltak az átlagos vagyonigények közti különbségek is. A jelenlegi tudományos és technikai forradalom során is változik a vagyonigény, a sivatagokon, ahol a hűtés volt a legnagyobb probléma, az olcsóvá vált napelemeknek köszönhetően van áram a lakóhelyek, a munkahelyek, az élelmek hűtésére, a kommunikációra, a villanymotorok meghajtására, a meleg elleni védekezésre.

Nincs megoldás az 1-2 ezreléknél nagyobb népszaporultra.

Az EU megalakulása óta 6 millió munkaerő vállal munkát a fejlett tagállamokba. Ebből 5 millió a kevésbé fejlett tagországokból. Pár napja Egyiptomban találkozott az EU államok vezetőinek a többsége a migrációs válságról tartott konzultációra. Ott vetette fel a miniszterelnökünk, hogy tíz év múlva 30 millióval nagyobb lesz az arab országok lakossága, amihez viszonyítva eltörpül az EU országok befogadó képessége