Kopátsy Sándor                EH                   2019 03 01

Visszatérve a Rácz-Bródy könyvre.

Ebből tanultam meg egy életre, hogy A termelő munkára épült osztálytársadalmakban a népesség növekedése elviselhetetlen felhalmozási igénnyel járt és jár, mivel a többlet lakosság számára nemcsak a felnevelés költségével, de a vagyonigénnyel is kell számolni. Ráadásul a hatékonyakban az egy lakosra jutó vagyon többszöröse az egy lakosra jutó jövedelemnek. A lakosság számának újratermelése lényegében amortizáció, de a többlet létszám felnevelése és vagyonának biztosítása felhalmozás. Ez a vagyonigény nemcsak a gyűjtögető társadalmakban az egylakosra jutó jövedelemnél lényegesen kisebb volt, és a trópusokon, valamint a társadalom átlagával haladni képtelen etnikumokban jelenleg is alacsony maradt. Elég arra gondolni, hogy Közép-Európában száz éve, és ma is a vagyon kisebb, mint a jövedelem.

Az öntözéses gabonatermeléshez földre, igásállatokra, istállókra, járművekre, vetőmagra volt szükség. A pásztorkodó társadalmakban az állatokra, a karámokra, az itatókra volt szükségük. Ezen felül a négy évszakos és még hidegebb éghajlaton a lakosságnak a hideg ellen védelmet nyújtó házra, ruházatra, téli táplálékra, istállókra van szüksége. Ezt ugyan a Rácz-Bródy könyv nem hangsúlyozza, mivel a könyvükben csak a kor tőkés társadalmak vagyonigényét vizsgálták. Arra ki sem tértek, hogy a tőkés társadalmakban nemcsak a foglalkozások tőkeigénye eltérő, de az éghajlaton is eltérő. A szerzők adatiból az is kiderül, de nem említik, hogy a vagyonigény az éghajlattól is függ. A puritán népek mindegyike viszonylag hosszú és fagyos telű éghajlaton él.

A szerzők Magyarországon a két háború közti időszak etnikumoktól függő vagyonigényét ismertetik. A tőkések, általában a magyar zsidóság vagyonigénye a viszonylag magas jövedelmének a négyszerese. A sváb és az egykéző református parasztoké a harmad akkora, jövedelemnek háromszorosa. A katolikus parasztoké kétszerese. A legszegényebb cigányok vagyona nem éri el az alacsony jövedelmükét sem.

Megdöbbentő, hogy 2010-ben a tízszer gazdagabb Egyesült Államokban az éves jövedelmekhez viszonyított vagyonigény nagyon hasonló. Az európai zsidók, és a távol-keleti konfuciánusok vagyona az éves jövedelmükhöz viszonyítva négyszeres. A puritán, főleg protestánsoké háromszoros. A latin-amerikaiaké kétszeres. A feketéké egyszeres. Az indiánoké még ennél is alacsonyabb.

Ezek az arányok elsősorban a kultúrától függnek. Első sorban azért, mert a kultúrától függ a gyermekvállalásuk nagysága. Arra csak sokkal később jöttem rá, hogy az egy családtagra jutó jövedelem elsősorban a szülők gyermekvállalásától függ. Az egykéző református falvakban nem azért volt lényegesen nagyobb az egy személyre jutó vagyon, mert hatékonyabban gazdálkodtak, hanem azért, mert kevesebb gyermeket vállalak.

Kínában az egy gyermek vállalhatósága után példátlan mértékben nő az egy családtagra jutó vagyon.

A tudományos és technikai forradalom hatása.

A közgazdaságtan máig nem vette tudomásul, hogy a jelenkori fejlett társadalmakban a következő generáció képzettsége, tudásvagyona a munkaerő felétől diplomás végzettséget igényel. Sokat mondana annak illusztrálása, hogyan alakult a munkaképessé válás kora. Gyűjtögetni a már négy-öt éves gyerekek és a még járóképes öregek is tudtak gyűjtögetni.

Az ipari forradalom munkaképesnek tekintette, és foglalkoztatta a kamaszkorú 15 éveseket. Ezért a foglalkoztatási statisztika ma is a 15 éves kortól méri a munkaképességet, holott a középfokú képzettség 19, az egyetemi 25, a tudományos pedig 28 éves korban jelent foglalkoztatottságot. Annak ellenére, hogy a fejlett társadalmakban az alapfokú és középfokú munkavállaló képességűeket 19 éves korban, lehet kezdeni, annak ellenére, hogy már jelenleg is a munkaerő felső, leghatékonyabb harmadát egyetemeken kell képezni. Ebből az következne, hogy a 15 év feletti tanulókat, mint a tudásvagyont termelőket vesszük számba.

Ugyanakkor a jelenlegi nyugdíjkorhatár nagyon alacsony, az csak a csupán nehéz fizikai munkavégzés korhatára. A munkavállalók nagy többsége még munkaképes. A munkavállalók nagy többsége még munkaképes korban megy nyugdíjba. A mai generáció munkavégző képessége 70-80 éves korban szűnik meg. Ezt jól példázza Dél-Korea, ahol a múlt évben nyugdíjba menők életkora 71.9 év volt, annak ellenére, hogy az évente munkaviszonyban töltött órák száma 300 órával magasabb, mint az EU tagországokban.

Az elviselhető népességnövekedés.

A magát termelésével eltartó emberi faj az életének az első mintegy 180 ezer évében, ami viszonylag gyorsan elérte az életterének optimális eltartó képességét, és csak úgy növelhette a létszámát, ha újabb élettereket foglalt el. Mivel fenntartásáról csak a természet ajándékaiból gondoskodott, nem növelhette az életterének eltartó képességét. A nem változó éghajlatú életterekben nem is történhetek változások.

Ezt ismertem fel az egyenlítőhöz viszonylag közeli kontinensen, Ausztráliában. Ez a kontinens mintegy 110 millió éve szakadt el Afrikától, amikor még ott sem jelentek meg a magzatburkos emlősök, ott is az erszényesek voltak a legfejlettebb faj. Ebből az következik, hogy az emlősök nem Afrikában váltották fel az erszényeseket, hanem valahol a négy évszakos Eurázsiában. Egyértelmű ennek a magyarázata. A telet nem ismerő éghajlaton ugyanis az anyjuk erszénye is megfelelt a magzatok életbiztonságának. A magzatok ennél nagyobb védelmet csak az alacsony hőmérsékleten igényeltek. Dél-Afrikában nem volt szükség a magzatoknak a hideg elleni védelemre. Érdekes módon, arra a biológusok máig nem figyeltek fel, hogy a magzatburkos emlősök csak az északi sarkkörhöz közelebbi Ázsiában és Amerikában a kemény telű Sarkkör közelében és a magas hegységekben alakulhattak ki, és csak aztán foglalták el a meleg éghajlatú élettereket is. Mivel Ausztrália és Afrika volt a fagyos telet nem ismerő kontinens, a magzatburkos emlősök élcsapata oda csak a jelenkorban hozta az ismereteit és a domesztikált állatait.

A homo sapiens ausztráliai 40 ezer éve jó bizonyítéka annak, hogy a változatlan természeti környezetben nincs fajfejlődés. Ezen a 10 millió négyzetkilométeres izolált kontinensen a homo sapiens 40 ezer éve ugyan megjelent ezen a kontinensen is, de volt fejlődésképes, akárcsak Dél-Afrikában a szülőföldjén.

Az első lépés a termelő társadalom felé.

Az első domesztikáció, az első igavonó állat és jármű a Sarkköri tundrán, a viszonylag legmostohább élettérben jelent meg. Érdekes módon a Sarkkör közeli tengerpartok, és a folyók völgyek voltak a gyűjtögetés ideális adottságai a vadászó és gyűjtögető őseinknek. Az ember a kor fegyvereivel is elejthető zsákmánya a bunkóval és dárdával is elejthető nagyvad a fóka, a nagyon tápláló ikrák lerakóhelyei az északi folyók voltak. Ráadásul a megszerzett hús, és ikra az egész évben beosztható táplálék volt. Csak arra volt szüksége, hogy őseinknek fűthető lakásuk legyen. A tűz nemcsak a hideg, de a vérszívó szúnyogok ellen is védelmet jelentett.

A jégkorszakban a Sarkkör közeli folyók, amelyek egyúttal ivóhelyek is voltak, jelentették a vadászat számára az optimális életteret.

Ezt követték az ugyancsak mostoha telű életterek feltételeket voltak a jelentő magashegyű Himalájában, és az amerikai kontinensen a maya és az inka kultúrák, amelyek megjelenése a felmelegedéstől függetlenül megjelenek. E kor történészei mégis figyelmen kívül hagyják a jégkorszak megszűnése előtti fejlődéseket.

A felmelegedés felgyorsította a fajunk fejlődését.

Ezt nemcsak az érintettek, de máig a történészek is, tragédiaként, vízözönként, a vadon élő fajok kipusztulásaként ábrázolják, pedig a felmelegedés teremtette meg a feltételeit annak, hogy kialakulhasson a lakóhelyen már kiegészítő táplálékként termelt gabonák gravitációs öntözéssel történő szántóföldi művelése. Gravitációsan öntözhetővé váltak a Távol-Kelet, Dél-Ázsia és a Közel-Kelet folyamainak a völgyei. Ugyanakkor domesztikálhatók lettek a kipusztulással fenegetett fajok. Ennek ellenére Harari a tengerszint emelkedésében nem veszi tudomásul, hogy e nélkül nem történhetett volna meg a gabonák szántóföldi termelése, és a háziállatok domesztikációja. Sőt az utóbbit tragédiájuknak minősíti. Nem ismeri el, hogy csak azok az állatok szelídültek az emberhez, amelyeket a kihalás fenyegetett. Nagyon sokat mondana az olyan felmérés, hogy a háziállatok vad őseinek hogyan alakult a létszáma. Kiderülne, hogy a háziállatok többsége vadon kipusztult, vagy a létszámuk ezredénél is kisebbre csökkent volna.

Az még érthető, hogy a kor embere csak azt érezte, hogy jelentős értékes élettereket foglalt el a 70 méterrel magasabb tengerszint. Az érhetetlen azonban, hogy a tudomány a jelenkorig nem vette tudomásul, hogy a tengerszint emelkedése nélkül az afroázsiai folyamok völgyeinek öntözhetősége, ezzel az első öntözéses gabonatermelés kialakulása megoldhatatlan marat volna, valamint a talajvizek szintjének 70 méteres emelkedése nélkül a kutak építése, az emberek és az állatok ivóvízzel való ellátása nem lett volna megoldható.

Erre a legjobban feldolgozott példa Egyiptom. A 70 méterrel alacsonyabb Földközi Tengerbe gyorsfolyású Nílusnak nem lettek volna árterületei. A tengerszínt felemelkedése azonban a lassú folyású és a völgyét rendszeresen elöntő Nílus a világ leghatékonyabb gabonaterelő kultúra alapja lett.

A Homo sapiens túlszaporodása.

Harari sem vette tudomásul, hogy a termelésből élő homo sapiens csak azzal még nem vált állatból emberré, hogy képessé vált fejleszteni a munka termelékenységét, javítani az életfeltételeit, ezzel meghosszabbítani az életét. A magát termelőmunkával eltartó ember spontán népszaporulata felgyorsult. A létszáma az elmúlt mintegy tízezer év alatt ezerszeresére nőtt. A szaporodása ugyanis változatlanul ösztönére épült, azt nem az akarata, hanem az ösztöne diktálta. Elsősorban a várható életkorának köszönhetően egyre gyorsabban szaporodott, de az élettereinek eltartó képessége maximum 1-2 ezrelékkel nőtt.

Harari is figyelmen kívül hagyta, hogy a termelőmunkára épülő fajunk létszáma az életterének eltartó képességénél sokszorosan gyorsabban növekedett. Elsősorban ott, ahol négy évszakos volt a klíma és télen leállt a biológiai élet. A telek túléléséhez fűtött lakásra, meleg ruházatra, és élelmiszer tartalékra volt szükség. Két ilyen különösen hosszú telű élettér volt a sarkvidék közeli tundra és a mérsékelt éghajlati magas hegyvidékek.

Ezért alakult ki először a sarkvidéki tundrán a kutya domesztikálódása, majd a kutyájával az ember beépült a sok ezer kilométeres vándorlási utakon járó rénszarvasok közösségébe. A rénszarvascsordák ösztönösen megérezték az emberek védelmüket jelenő szerepét. Ezt azzal viszonozták, hogy gondoskodtak a hússal történő ellátásukról, vagyonuknak, azaz a lakásuknak, az élelmiszertartalékuknak és a járóképtelen emberek szállításáról.

A másik vagyonigényes életmód a hosszú telű magas hegyvidékeken volt. Ez először a Kelet-Ázsia és Kína közti Himalája térsége volt, ahol a hosszú és kemény telek átéléséhez tartalékolt táplálékra, védelmet jelentő lakásra és tüzelőre volt szükség, ugyanakkor a fogyasztási igényeket biztosító termelésre nem volt lehetőségük. Ezért alakult ki már a felmelegedés előtt a tibeti kultúra, ami a racionális szükségletek kielégítésére nem volt lehetőség, idejüket kulturális építkezésekre, és vallási szertartásokra fordították.

Ez Amerikában több ezer évvel később történt meg a két közép-afrikai magas hegyekben, Mexikóban a maják, a dél-amerikai Andokban az inkák kultúrájaként. Elég megnézni e két kultúra nyomait, és egyértelművé válik, hogy óriási kulturális vagyont halmoztak fel. A kultikus építkezésekben, a csillagászatban és az írás ismeretében a síkvidéken élő kortársaikat messze megelőzték.

A kor történészei mégsem ismerték fel, hogy fajunk fejlődésének motorja a vagyonképzés, mai fogalmainkkal a közmunka szükségszerűsége volt. Ez megmaradt az öntözéses gabonatermelő társadalmakban is. Ebből a korból szinte csak a monumentális közmunkák termékeit csodáljuk, a munkavégzők mindennapi életéből szinte semmi nem maradt.

A kor történészei figyelmen kívül hagyják, hogy az öntözéses gabonatermelés, vagyis a lakosság eltartása a gyűjtögetéshez viszonyítva mekkora vagyont igényelt.

Az idézett Rácz-Bródy könyv ugyan csak a tőkés osztálytársadalmak egy lakosra jutó jövedelméhez viszonyított vagyonigényt vizsgálta, arra nem tért ki, hogy ez sokkal kisebb volt a gyűjtögető társadalmakban, de azonnal többszörösére ugrott a földművelés és a pásztorkodás megjelenésével. Ráadásul a vagyonigény nagysága nemcsak a termelési módtól, de az életterek éghajlatától függött. Az is vitathatatlan, hogy rabszolgatartó, a feudális, azaz földműves, és az ipari, azaz tőkés társadalmakban más volt a vagyonigény. Ezeken belül is nagyok voltak a vagyonigények közti különbségek. A jelenlegi tudományos és technikai forradalom során is jelentősen változik a vagyonigény. A legnagyobb változást két igény megjelenése okozza. Egyrészt a fejlett társadalmakban a fogamzásgátlók általános használatának köszönhetően a tört részre csökkent a gyermekvállalás, másrészt először jelent meg a gazdaság minőségi munkaerőigénye.

Sem a történészek, sem a közgazdászok nem ismerték fel, hogy a munkaerőben minden gyűjtögető és termelő társadalomban mennyiségi és minőségi túlkínálat volt. Ezen az első változást az jelentette, hogy az osztálytársadalmakban három területen hiány volt a munkaerő minőséi kínálatában.

A politika és a vallás minőségi kádereket igényelt.

Ez szinte csak a távol-keleti, konfuciánus kultúrában vált általánossá azzal, hogy a politikai és vallási elitet a társadalmi hovatartozástól független mandarinképzés szelektálta. Ezzel a Nyugat csak az Oszmán Birodalom virágkorában találkozott, de aztán a hatása nyomtalanul eltűnt.

Ezzel szemben a lényegében közel-keleti görög-római kultúrában jellemzővé vált a művészek és a sportolók osztályhelyzettől független képzése.