Kopátsy Sándor
EH 2018 04 18
Xi Jinping a világpolitika
másik felelőse lett
Betoldás a Harari
könyvhöz
Aligha lehet azon vitatkozni,
hogy ki a jelenkor két legfontosabb politikusa. Ennek két feltétele van.
Egyrészt ebbe a pozícióba csak nagyhatalmak vezetője lehet, de az is csak abban
a ritka helyzetben, ha felnőtt erre a hatalmas feladatra. Szinte kezdettől
kerestem a megfelelő szereplőket.
Lenint tartottam, ma sokak meglepetésére, elsőnek. Ebben
közrejátszott az, hogy a sorsunk a második
világháború után a bolsevik Szovjetunióhoz kötötte a világpolitika.
Szorgalmasan olvastam a műveit, amik arról győztek meg, hogy egyedül volt
felkészülve az 1917-es bolsevik forradalom adta lehetőséggel élésre. Ez már nem
derül ki, de annak a jelentőségét ma is világtörténelmi adottsággal való
élésnek tartom. Nagyon hamar felismertem, hogy az Új Gazdaságpolitikája, a
kelet-európai parasztság piacosítása nélkül a polgárág hiányos Kelet-Európa nem
vállalhat világtörténelmi szerepet. Ez a meggyőződésem alkalmat kapott arra,
hogy a mechanizmus reform egyik zászlóvivője legyek. Lenin volt az egyetlen
marxista, aki a polgárháború után azonnal felismerte, hogy Kelet-Európa
parasztságát polgárosítani kell. Az ebben való hitem, jelentős részben abból
fakadt, hogy a magyar társadalmat is olyannak tekintettem, amiben a falvakban
élő többség életének piacosítása nélkül nem történhet jelentős társadalmi
változás.
A Szovjetunió nem azért esett szét, mert bolsevik, hanem azért mert
erejét meghaladó imperialista lett.
Utólag azzal vigasztalom magam,
hogy a borzalmas náci fasizmust is csak azzal lehetett legyőzni, hogy Hitler
kétfrontos, mind a demokráciák, mind a bolsevik Szovjetunió elleni második
világháborút folytatott. Azt ugyanis világosan láttam, hogy a náci Németországot az Egyesült Államok
segítségével is csak a Szovjetunióval szövetkezve lehetett legyőzni. Szerencsére
azt az Egyesült Államok zseniális elnöke Roosevelt is felismerte.
Roosevelt világtörténelmi szerepét hamar Lenin elé helyeztem. Az ő érdeme
nemcsak a náci Németország legyőzése, és hogy az egyúttal a gyarmati rendszer
felszámolását is jelentette. Ő ugyanis a második világháború elsődleges célját
a gyarmati rendszer felszámolásában látta. Csak akkor akart a háború
résztvevője lenni, amikor már a győztes hatalmát kell korlátozni. Számára Churchill nem kisebb ellenség volt,
mint a kegyetlen elnyomásra épült sztálinista Szovjetunió. A nyugat-európai
gyarmattartók verségé éppen úgy várta, mint a náci Németországét.
Sajnos, az imperialista Japán ezt
nem értette meg, és Hitler európai fölényét túlértékelve, hadüzenet nélküli
háborút indított az Egyesült Államok ellen. Ezzel Rooseveltet idő előtt
belerántotta az európai imperialisták elleni háborúba. Ez azonban csak akkor
lehetett eredményes, ha Oroszország is a demokráciák oldalra kényszerült.
Máig nincs a helyére téve, hogy a két önbizalom hiányos, műveletlen
diktátor, Hitler és Sztálin nem volt képes felfogni, hogy egymásra szorult
diktátorok. Erről Sztálin sokkal inkább meg volt győződve, mint Hitler, aki a
második világháborút arra is fel akarta használni, hogy megsemmisíti a bolsevik
Szovjetuniót is.
Azt, hogy a Szovjetunió nem lehet veszélyes a demokráciákra, Roosevelt
világosan látta. Ezért a gyarmattartóknak mindent pénzért, legfeljebb hitelben
adott, a Szovjetuniót viszont ingyen támogatta.
Rooseveltnek és Churchillnek egymással ellentétes háborús céljai
voltak. Ez bár mennyire nyilvánvaló volt, mind a második világháborút, mind
a hidegháborút még mindig úgy magarázzák a történészek, mintha az nem az
Egyesült Államok és a gyarmattartó demokráciák szövetsége volt a politikai
diktatúrákkal szemben. A történészek
máig sem veszik tudomásul, hogy a második világháború a gyarmattartók
vereségével végződött, a hidegháborúban pedig a Szovjetunió nyert magának
katonai szuperhatalom rangját, és kapta meg ajándékba, Nyugat-Európa keleti
felét.
Jaltában Roosevelt adta a Szovjetuniónak Berlintől keletre Európát.
Churchill ezt a háborús felosztást hidegháborúnak nevezte, nem vette tudomásul,
hogy a Szovjetunió Roosevelttől kapta ajándékba, és ugatta be Sztálint a
hidegháborús fegyverkezési versenybe. Ami csak arra volt jó, hogy az
Egyesült Államok háborúős ellenfelei a hűséges szövetségesei lettek.
Németország és Japán csak azért lett NATO szövetséges, mert a Szovjetunió
katonai tekintetben magasan föléjük emelkedett. Az Egyesült Államok és a
Szovjetunió között olyan hadászai verseny folyt a hidegháború végéig, amiben a
fegyverkezési verseny az Egyesült Államok nemzeti jövedelmének 5-7 százalékát,
a Szovjetuniónak pedig a 30-40 százalékát emésztette fel.
Máig nem vált világossá, hogy a Szovjetuniót a hidegháború tette
életképtelenné azzal, hogy az erejét meghaladó fegyverkezést folytatott. Iszonyú
áldozattal magát tette szegénnyé, az Egyesült Államokat pedig a demokráciák
nélkülözhetetlen védelmezőjévé. A Szovjetunió összeomlását máig azzal
magyarázzák, hogy a demokráciákkal vált versenyképtelenné. A hidegháborúban a
demokráciák a nemzeti jövedelmük tized akkora hányadalmából voltak egyértelmű
fölényben a Szovjetunióval szemben. Az
még a bukott marxistáknak sem jutott az eszébe, hogy hol tartott volna a Szovjetunió,
ha a nemzeti jövedelmének huszadából fegyverkezik. A lakossága harmadával
jobban élhetett volna. A hidegháborús fegyverkezési verseny végeredménye a
Szovjetunió szétesése lett.
Roosevelt világtörténelmi szerepe felszámolta a gyarmatrendszert és a
bolsevik Szovjetuniót.
Mao azért került a listámon a legnagyobbak közé, mert ő volt az
első olyan marxista, amelyik egy keményen puritán lakosú birodalomban vezette
be a marxista diktatúrát. Mint Weber
híve, marxista diktatúra győzelmét csak ott tudtam elképzelni, ahol a lakosság
viselkedését a puritanizmus jellemzi. Az csak lassan vált tudatossá bennem,
hogy a kínai marxizmus nemcsak azért eredménytelen, mert a gazdasága nem
piacosított, hanem azért sem, mert elviselhetetlenül gyorsan növekszik a lakossága.
Sokáéig abban a hitben éltem,
hogy Kína keményen puritán lakossága sikeres lehet.
Mao egyéniségéből nem sokat
láthattam, mert ugyan Kína birodalmi egységét megtartotta, és időben
felismerte, hogy Teng, lenne a megfelelő utóda, akit Szingapúrba küldött, hogy
megismerje a liberálisan piacos városállam működtetését. Azon pedig nem
botránkozom, hogy a kulturális forradalom kegyetlen dühöngését elnézte, mert
tudta, hogy egy reform elindítása esetén a legnagyobb veszélyt az
ellenforradalmi erők elszabadulásának a megfékezhetetlensége jelenti.
Felismerte az 576-os magyar forradalom fő tanulságát, hogy a lehetőségek
határán nehéz megállítani. Az utódlását azonban rendetlenül hagyta.
Nem ismerhetem a részleteit, de
megcsodáltam, ahogyan a négyek bandáját félreállította a vezetés kollektívája,
és Mao eredeti utódát az egyértelmű vezetőjévé tették. Kínában nem történt az,
ami Lenin halála után, hogy egyre csökkent a felső vezetés szellemi színvonala.
Tengnek köszönhető a kínai csoda. Ma már előttem a 20. század két legnagyobb államférfija vitathatatlanul
Roosevelt és Teng. Jelenleg ugyan a főszereplő az Egyesült Államok és Kína
első embere. Trump sem lesz sem kártékony, sem történelemformáló főszereplő. Xi
vitathatatlanul a sikeres szereplő lesz, mert a kínai csoda a vezető
minőségétül függetlenül folytatódni fog. Abba, hogy a sikeres szereplésben mekkora
lesz Xi szerepe, csak majd utólag lehet megítélni. Kudarc nem várható. A siker nem a kínai felső vezető személyén, hanem a
kínai nép képességén múlik. Nehéz lenne elrontani.
A kínai gazdaság piacos működését, az erős középosztály létrejöttét nem
lehet megállítani, visszafordítani.
A gyermekvállalás korlátozása is maradni fog, de folyamatosan lazítják.
Mivel a kevesebb gyermekvállalás óriási előnyébe belekóstoltak, azt
teljesen felszámolni nem fogják, de a keménysége lazulni fog.
A népszaporulat fékezése a kínai kommunisták vitathatatlan érdeme.
Arról ugyan semmit nem tudunk, hogy kinek mekkora szerepe volt a zseniális
felismerésben, hogy nem tartható fenn a birodalom lakosságának évente 30
milliós növekedése. Lazítása pedig sokkal könnyebb lesz, mint a bevezetése
volt. Az is feltételezhető, hogy a lazítást a nagyobb jövedelmű és iskolázottabb
családoknál és nem a gyorsan növekvő lakosságú városoknál fogják kezdeni.
Annak a ténynek a felismerése
viszonylag kézenfekvő volt, hogy az évente 30 millióval több gyermek
felnevelése, a történelemben páratlan sebességű urbanizáció elviselhetetlen
terhet jelent. Arra azonban én sem
gondoltam, hogy a kevesebb gyermek felnevelés nemcsak kevesebb költséggel,
kevesebb munkahelyteremtéssel, hanem jobb minőségű felneveléssel is jár.
Ötven éve híve voltam annak, hogy a társadalom érdekét szolgáló
gyermekvállalásnak minőségi szelekciót is kell jelenteni. A vállat gyermekek
számát a családok gyermeknevelési képességéhez kell igazítani. Ezzel szemben
minden viszonylag fejlett társadalomban egyre fordítottabb a gyermekvállalás
családi háttere.
Fajunk életében először fordul elő, hogy a felnevelt gyermekek aránya a
szülők gyermeknevelési képességével és adottságával fordítottan arányos.
A fogamzásgátlás megoldhatósága
előtt a gyermekvállalás független volt a szülők alkalmasságától, a szelekciót a
nyomor végezte el. A megszületett gyermekek jelentős hányada a munkaképesé
válása előtt meghalt. Amennyire
általános a magas gyermekhaladóság elleni felháborodás, annyira nyoma sincs annak,
hogyan függött a gyermekhalandóság a családok anyagi helyzetétől. Pedig
vitathatatlan, hogy elsősorban ettől függött. Az újszülöttek egészséges
kihordása első sorban az anyák terhelés alatti táplálkozásától, a lakás
egészségtelenségétől és a nehéz fizikai munkavégzéstől. Vagyis a
gyermekhalandóság a szegénységgel volt párhuzamos. A jelkori fejlett társadalmakban azonban szinte eltűnt a
gyermekhalandóság, de kontraszelekciós lett a gyermekvállalás. Nem találtam
olyan fejlett társadalmat, ahol a diplomás anyák termékenysége elérte volna az
1.5-öt. Ugyanakkor minden fejlett társadalomban az anyák alsó harmada az
átlagnál lényegesen több gyermeket szült.
Mivel minden faj legnagyobb
ellensége a kontraszelekció, és erre ösztönöz minden nyugdíjrendszer, híve lettem
az olyan öregkori ellátásnak, amiben az ellátás a munkavégzés alatti években
évezett jövedelemmel arányos befizetett járadékkal arányos nyugdíjat fizetnek.
E helyett olyan nyugdíjrendszert javaslok, aminek a nagysága a gyermeknevelés
értékétől függ. Vagyis egy diplomás gyermek után nagyobb nyugdíj járjon, mint
öt iskolázatlan után. Ezért a kínai gyermekvállalást is akkor tartottam volna
jónak, ha a 25 év alatti és legfeljebb alapfokú anyák gyermekvállalását 30 éves
korukig tiltanám. Ugyanakkor a diplomás anyák gyermekvállalását nem korlátoztam
volna.
A kínai reform után 25 évvel meglepetéssel azt tapasztaltam, hogy az
egyetlen gyermekeknek más lett a minősége. Amerikai pedagógusok figyeltek
fel arra, hogy az egyetlen gyermekek
iskolázottsága, felnevelése eleve sokkal sikeresebb.
A szülők az egyetlen gyermeküket gondosabban nevelik, iskoláztatják.
Szégyelltem magam, hogy erre nem
gondoltam. Közgazdász fejjel is figyelmen kívül hagytam, hogyan hat a több
gyermek estén az egy családtagra jutó jövedelem.
Megdöbbentett az is, hogy az
egyetlen gyermeket engedélyező reform után gyorsan nőtt a gyermekek
egészségügyi ellátottsága. A szülők számára az egyetlen gyermekük életéért
aggódása megnőtt.
Azt már a fejlett országokban
tapasztalhattam, hogy a közép-fokon tanuló gyermekek szülei számára a
lakásvállalásban elsődleges szempont lett, hogy jó iskola legyen a közelben.
1990 óta tízszeresére nőtt a
külföldi egyetemeken tanuló kínai diákok száma. Jelenleg 800 ezer kínai diák
tanul angol egyetemeken. Ott pedig a legjobbak között szerepelnek.
A közelmúltban aztán a kezembe került egy szaklap tanulmánya, ami az új
technikai vívmányok befogadásában illusztrálja a kínai fiatalok fölényét. A
kínai fiatalok gyorsabban befogadják az új technikát, gyorsabban terjed a mobil
telefonos vásárlás, a számítógépek használata.
Ezek ismeretében döbbentem rá, hogy az egyetlen gyermekek nevelése
mennyivel hatékonyabb.
Az ENSZ-nek az oktatás
minősségéről készült felmérései is azt mutatják, hogy a reform óta a kínai
oktatási rendszer javult a legjobban.
Kína jövőjét nem azért látom
biztosítottnak, mert Xi kiváló vezető lesz, hanem azért, mert a kínai egyetlen
gyermeket vállalható generáció teljesítménye csodálatos.
A második világháború óta leggyorsabban növekvő három ország,
Finnország, Dél-Korea és Szingapúr eredményét nem annyira a vezetőinek
köszönhető, mint a lakosság viselkedésének. Még az sem igaz, hogy azonos
vezetői voltak, hanem a lakosságuk kiváló teljesítésének. Nem a kínai egyetemek
jobbak az angolszászokénál, hanem a kínai diákok tették azokat kiválókká.
Minden ország egyetemén a kínai diákok jeltik a legsikeresebb etnikumot.
A The Economist tanulmánya
szerint Xi három feladat előtt áll.
Észak-Korea kalandor politikáját kell elviselhető mederben tartani.
Ezt nem tekintem Kína számára alapvető és megoldható problémának. Észak-Korea
egyre messzebb kerül ahhoz, hogy Dél-Koreával egyesülhet.
Az Egyesült Államok jelenlegi elnöke tűrhetetlennek tartja
külkereskedelmének deficitjét Kínával. Ezt ma már kevésbé fontos
Kínának. Kína tömegáruival egyetlen fejlett tőkés ország nem lehet
versenyképes. Az olcsó kínai tömegáruk lemondása sokkal nagyobb kárt okoz
Amerikában, mint Kínában.
Tajvan külön kezelése is többe kerül neki, mint Kínának. Nem sokáig
kell várni arra, hogy Tajvannak is fontosabb legyen Kína, mint az Egyesült
Államok.
Xi sikere egyre inkább függ a Kína hazai sikerétől, mind az Egyesült
Államokkal való viszonyától.
Harari sem veszi tudomásul, hogy
a jelenkori világgazdaságban minden fejlett ország elsődleges érdeke az egymással
történő kereskedelem. Az egymás közti feszült viszony többet árt, mint amit a
barátság hoz. Azt kész ténynek tekintem, hogy a század közepére Kína is
gazdasági szuperhatalom lesz. Ez azonban nem nagyobb feszültséget, hanem egyre
nagyobb egymásra utaltságot hoz. A legtöbb újat továbbra is az Egyesült Államok
fogja hozni, de azt is Kína tudja jobban, gyorsabban hasznosítani.
A tudományos és technikai
forradalomra egyre inkább olyan felépítmények épülnek, amik jobban jutalmazzák,
az egyenrangú munkamegosztást, mint a kereskedelmi, vagy akár a fegyveres
háborúkat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése