Kopátsy Sándor EH 2009. márc. 10.

AMIRE BÜSZKE LEHETEK

Bevezető

Az alábbiakban mérlegre teszem életteljesítményemből, amit tudományos értéknek, vagy legalábbis példamutatóan bátornak tartok. Nemcsak azt írom le, amiben tudom, hogy a jövő igazolni fog, hanem néhány olyan felismerést is, ami ha nem is igazolódik, de jó példa arra, hogy a bátor gondolat még akkor is segít az új megtalálásában, ha a jövő csak az eredetiségét igazolja.

88 éves vagyok, itt az ideje. Az ilyen mérlegkészítést még mindig korainak tartottam. Nem annyira szerénységből, inkább azt váram, hogy mások megteszik helyettem. Az ilyent jobb, ha az utókorra bízom, de bosszant, hogy nem veszik észre sok publikációm között a jelentőseket.

Van pedagógiai érvem is. Az egyre gyorsabban változó korban hiányzik a bátorság megkérdőjelezni azt, amit illik igazságnak elfogadni. Gyermekkorom óta nem voltam tekintélytisztelő, nem ismertem tévedhetetlen tekintélyt, pedig hosszú életem során a kortársaim legjavának többségét személyesen is ismerhettem. Legnagyobb hatású Németh László volt, akivel csak találkoztam, de az írásai, kulturális ismereteinek a sokoldalúsága példaképemül szolgált.

Szerencsém volt, hogy vele ellentétben, életrevaló, sportos, gyakorlati természetet örököltem. Szinte csak a zenében és a képzőművészetekben vagyok tehetségtelen.

Az öröklött képességeim szerencsének tartom. Életemben semmin nem erőlködtem.

Szerencsés volt az életutam is. Pusztán születtem, ahol több állattal találkoztam, mint emberrel. Ez a barátság örök maradt. Minden házi és vadállat megérezte. Kutya nem harapott meg, lód nem dobott le. Tigrissel is voltam egy ketrecben, szeretett.

Az első két iskolaévet falun jártam. A falvak örök szerelmese voltam. Az vitt a népi írók közé, és a mezőgazdasági témák világába. Hálás vagyok érte.

A középiskolát megyeszékhelyen végeztem. Ott lettem az úri világ kritikusa. A sport jobban érdekelt, mint a tanulás. Csak a nyelveket kellett volna tanulnom, de az, sajnos, nem érdekelt. Felnőtt fejjel kellett pótolnom. A humán tárgyakat nagyon élveztem, a reálok pedig rám ragadtak. Nem emlékeszem, hogy a műegyetem előtt valaha tanultam volna. Történész akartam lenni, de felismertem, hogy jobb, ha megtartom azt passziónak, és mérnökként akarok megélni.

A háborús évek alatt megvetettem az úri világot, ami befogadott, mint jó teniszezőt, kártyást, táncost. Gyűlöltem a fasisztákat, mert tudtam, hogy győzelmük nemzethalált hoz reánk. Még a magyarlakta területek visszacsatolását is elutasítottam, mert egy pillanatig sem hittem, hogy Hitler győzhet.

Keresztényként, a zsidóüldözést erkölcsi bűnnek, gonoszságnak, mint magyar pedig hazaárulásnak tekintettem. Ez, az óta csak erősödött bennem.

A háborút katonaszökevényként éltem át. A szovjet hadsereget felszabadítónak tartottam, annak ellenére, hogy a bolsevik rendszert néhány hét után pravoszláv vallásnak tekintettem. De abban sem kételkedtem, hogy a magyar úri világot csak velük szövetkezve lehet összetörni.

Három somogyi faluban földosztó mérnökként élhettem meg a magyar nép ezer éves vágyának teljesülését a földosztást. Ennek élményét csak az 56-osforradaloméhoz hasonlíthatom.

Mivel a népi írókon nevelkedtem, Pécsett a Nemzeti Parasztpárt egyik szervezője, majd megyei titkára lettem. Később Pestre hoztak,a hol a kulturális osztályt vezettem. Ez alatt a három év alatt a népiek klasszikusai körében mozoghattam. Ez lett életem egyik nagy ajándéka. Veres Péter, Erdei Ferenc, Kovács Imre, Darvas József, Illyés Gyula, Tamási Áron, Fülep Lajos, a velem egykorú Győrffy-kollégista fiatalok, csodálatos nemzedék volt.

A pártunk felszámolása után, két évet, jó keresettel, és országjáró szervezési tapasztalattal, a fogyasztási szövetkezeti mozgalomban töltöttem. Ez a kötődésem is örökre megmaradt.

A Parasztpárt felszámolását még elviseltem, de a Szociáldemokrata Párt felszámolásának módszedre ellen tiltakoztam. Felmondással, de kirúgtak. Visszamentem Baranyába az építőiparba.

Két év múlva, az ottani tapasztaltok birtokában, visszahívtak az Országos Tervhivatalba. Ez volt életem második nagy szerencséje. Ebben az ország operatív működtetését vezényelő csúcsminisztériumban lettem közgazdász. 1952től, Péter György és Nagy Tamás mellett az első reformközgazdászként publikáltam, szerepeltem.

Amikor Moszkvában Rákosi mellé, a kormány élére állították Nagy Imrét, én lehettem az első két nagy agrárreformját kidolgozó bizottság titkára. 1954 nyarán két munkatársával, kidolgoztuk az első mechanizmus reform tervezetét, ami aztán kiütötte a biztosítékot. Nagy Imrét félreállították.

Ezt a reformelképzelést történelmi jelentőségűnek tartom. Ebben fogalmaztuk meg, hogy a politikai diktatúra viszonyai között is lehet a gazdaságot folyamatosan piacosítani. Világosan csak utólag látom, hogy a mi mechanizmus elképzelésünk felelevenítése volt annak, amit Lenin halála előtt akart, amit mi 1968-ben megvalósítottunk, és ami Kínában világtörténelmi sikert arat. Erős polgárság nélküli társadalomban nem lehet a gazdasági demokráciával párhuzamosan a politikai demokráciát is működtetni. Előbb legyen a politikai diktatúra gazdag, aztán lehet demokratikus a politikai felépítmény is. Az idő előtt bevezetett politikai demokrácia gazdasági csőddel, és politikai anarchiával jár. Az 56-os forradalmunk, és a rendszerváltást követő húsz évünk minden tapasztalta is ezt igazolja.

56-ban is természetesnek tűnt, hogy a forradalom hívének tekintettek, így lettem az Országos Tervhivatal, majd a Minisztériumok Forradalmi Bizottságának elnöke.

Máig nem értenek meg, hogy milyen forradalmi bizottság volt az, amiben nem fogadtuk el a több pártrendszert, a Szovjetunióval való szakítást. A Tervhivatal elnökét, és az öt helyettese közül négyet azonban leváltottunk. Világosan láttam, hogy a Szovjet megszállásnak még nem lehet vége, hogy a hidegháború még tartani fog, hogy a kedvünkét nem fogják a fennálló viszonyokat felborítani. Tehát még addig sem mentem el, mint Kádár a forradalom első hetének végén.

Ennek ellenére képtelen lettem volna az egyébként bevonuló szovjet hadsereget felszabadítónak elfogadni. Utólag Kádár történelmi nagyságát abban látom, hogy az ügy érdekében azt is vállalta, amivel nem értett egyet. A mai ostobák nem mérik fel, hogy Kádár volt az elképzelhető legjobb megoldás. Bárkit állítanak a helyére, sokkal véresebb bosszú, sokkal ridegebb barakk lett volna az ország. Csak az ő vezetése alatt kerülhetett pártcéllá az új gazdasági mechanizmus.

Az életem következő huszonöt évében a forradalom alatti szereplésem volt az a teher, amit vinnem kellett, de az ott képviselt véleményem tette lehetővé, hogy nemcsak szabadlábon mindent megúsztam, hanem minden egyes reformlépésnél szerepet kaptam. Sok buta ellenségem volt, ők voltak darabra többen, de mindig volt elég támogatom, hogy ne kerüljek partvonalon túlra. Fehér Lajosra, Eredi Ferencre, Nyers Rezsőre, Hetényi Istvánra mindig számíthattam.

Közben megszereztem a kandidátusi, majd az MTA doktori címet.

Soha nem maradtam feladat nélkül. Rám bízták a Pénzügykutató megszervezését, de néhány év után a minisztérium alagsorában végeztem. Ezek az évek jelentőségét számomra az adta, hogy a reformközgazdászok körében mozoghattam.

Tudományos munkásságom azonban csak a rendszerváltás előtti években bontakozhatott ki. Előbb Meggyesy hívott vissza az adóreform munkabizottsága, majd Német Miklós tanácsadó testületében szerepelhettem.

Antall József idején az Állami Vagyonügynökség elnökségi tagja lettem. Közben Matolcsy Györggyel, létrehoztuk a Tulajdonalapítványt, mint kutatóintézetet.

Az elmúlt húsz évet a magyar társadalom egésze számára katasztrofálisnak tartottam és tartom. Csak remélhetem, hogy a végére érünk.

A rendszerváltás nekem, mint társadalomtudósnak felszabadulást hozott. Előtte egyetlen könyvem nem jelenhetett meg, az óta húsz. A java pedig még hátra van. Még három, talán legtöbbet mondó könyvem van készülőben.

ÚJ KÖZGAZDASÁGTAN. Alcíme: A minőség társadalma.

A 20. SZÁZAD TÖRTÉNELME.

A KOR OKTATÁSI RENDSZERE

88 évesen egészséges vagyok. A szerencsének köszönhetően többet élhettem át, mint talán bárki a kortársaim közül.

KÉTELEDŐNEK SZÜLETTEM.

Utólag ismertem fel, hogy sikereim kulcsa az örök kíváncsiság volt. Nem találkoztam olyan állítással, aminek nem próbáltam ki az ellenkezőjét.

Meg voltam győződve, hogy még a vallásalapítók is tévedhettek. A vallások dogmáit örök igazságként fogadtatták el akkor is, ha csak a kor igazsága volt. A vallásalapítókat nagyon tisztelem, mégsem hiszem, hogy ma az a teendőnk, amit ők, akkor bölcsnek tartottak. Mózes ma egészen más tíz parancsot írna. Krisztus ma mást, és másként tanítana. Minden dogma elévül. A jelenkor elképesztő gyorsaságú tudományos fejlődése gyorsan amortizálja a dogmákat.

Sok olyan emberrel találkoztam, akiket nagyra becsülök, akikkel való kapcsolatot életem nagy ajándékának tekintem. Olyant azonban a múlt nagyjai között sem ismerek, aki felismerhette volna a ma igazságait, elvárásait. Minél gyorsabban változnak a körülmények, annál kevésbé lehetnek tartósak a távoli jövő igazságát hirdető próféták.

Nagyon tisztelem azokat, akik a saját korukban eljutottak addig, ameddig akkor lehetett. Meggyőződésem, hogy ma egészen mást állapítanának meg, tűznének ki célul, tartanának igazságnak. Minél gyorsabban változnak az ismereteink, annál kevésbé lehet a hosszan tartó igazságokat felismerni. Az életem során több történt a világ megismerésében, nagyobbat változtattunk a világon, mint előtte sok ezer év alatt. A következő száz év még több változást hoz. Az, hogy ez milyen lesz, beláthatatlan. Minél gyorsabb a változás, annál nagyobb bátorságra, több ismeretre és bölcsességre lesz szükség az előrelátáshoz.

Eredményeim elsősorban annak köszönhettem, hogy nem ismertem olyan igazságot, amivel szemben nem kell feltenni a kérdést: Talán nem is így igaz?

Azt is tudom: erkölcs nélkül nincs tudományos eredmény. De akkor sincs eredmény, ha az erkölcsöt nem rendelem alá a közjó szolgálatának. Kártékony ember az, aki egyéni érdekei szolgálatában feladja erkölcsi normáit, de haszontalanná válik, aki akkor is ragaszkodik a saját erkölcsi normáihoz, ha a közérdek mást kíván. Életem egyik nagy tapasztalata, hogy az önmagához következetes ember kártékonypolitikus. Az ilyen tudós, vagy művész legyen. Csak azért maradhattam boldog, mert nem lettem politikus.

Az alábbiakban életművem fontosnak tartott fejezeteit ismertetem.

A NÉPSZAPORULAT SZABÁLYOZÁSA

Életem legjelentősebb felismerésének tartom, hogy a gyűjtögető életmódon túllépett minden társadalom elődleges funkciója a túlnépesedésének féken tartása.

Az emberi faj rövid, alig százezer éves története most, a világ fejlett ötödében a természetes népszaporulatának harmadik szakaszába lépett.

I. A népesség spontán növekedés még évezredes mértékben is lassú volt. Fajunk ezt a lassú népességnövekedést azzal élte meg, hogy példátlan alkalmazkodóképességének köszönhetően szinte minden gazdaságföldrajzi környezetben életképessé vált. A fajunk, nagyon rövid idő alatt, minden természeti környezetben berendezkedett. A népsűrűség mindenütt, mai mértékkel mérve, nagyon alacsony, és alig változtatható volt. Ezt a gyűjtögető életmódja, a természet ajándékaira kényszerültség tette szükségessé. Nem termelt, csak megkereste és elfogyasztotta, amit a természet nyújtott. A természet ajándékara való rászorultság csak nagyon gyér népességet engedett meg. A természetnek való kiszolgáltatottság olyan magas halandóságot jelentett, ami mellett, egyrészt nem kellett a túlnépesedés ellen szervezetten védekezni, másrészt nem jöhettek létre makro-társadalmak. A ritkán jelentkező túlnépesedés esetében még be nem népesült térségekbe történő kirajzások voltak. A mai mértékkel mérve, nagyon kevés embernek, nagyon nagy térben kellett elosztódnia. Ez a mai hatmilliárdhoz képest nagyon kevés, az emberszabású majmok és az előemberek vélhető számához képest nagyon sok volt.

Az ember alkalmazkodóképességének köszönhetően már a gyűjtögető ember szinte a földünk minden térségében berendezkedett, és kialakította a saját kultúráját, nyelvét, zenéjét, erkölcsét és életformáját. Vagyis az emberi faj életének túlnyomó részét a nagyon sok kultúra, nyelv, és erkölcs jellemezte. Lényegében a máig lakott térségekben viszonylag egyenletesen elosztódva, a mai ezredénél is kisebb létszámban, ezernyi nyelven, ezernyi kultúrában élt az emberiség. Fajunk életének 95 százaléka ebben a társadalmi állapotban telt el.

Az emberi faj életének elő szakaszát, a gyűjtögetést az jellemezte, hogy az ember képes volt szinte minden környezethez alkalmazkodni, de az adott környezetben képtelen volt nagyobb népességet eltartani.

II. Az osztálytársadalmak kora. Az emberi faj társadalmi életének második szakaszát a növény és állatvilág hasznosítása jellemezte. Ennek hatására alapvető társadalmi változás következett be. A növénytermelés és az állattenyésztés azt jelentette, hogy a természet ajándékaiból élő ember átalakult a természetet szolgálatába állítóvá. Ennek következtében az eltartható népesség, a gyűjtögetéséhez viszonyítva, a sokszorosára nőtt.

A korábbi sokszorosára növekedett eltartó képesség felső határára gyorsan felszaporodott a népesség, és nagyon gyorsan túllépte az eltarthatóság küszöbét. Ezzel új helyzet állt elő. A lakosság spontán szaporodása nem áll le, a közösség létét fenyegető túlnépesedést a társadalomnak kellett féken tartani.

Ez vált a társadalom elsődleges feladatává.

Azt kell látni, hogy a fajok célja nem a létszám öncélú növelése, hanem az egyedek életfeltételeinek optimalizálása. Márpedig az egyedek akkor élnek a legjobban, ha a népsűrűség nem lépi túl az egyed jóléte szempontjából optimális mértéket

Az, hogy mikor mekkora az optimális népsűrűség nehéz megállapítani. Csak a tapasztalatok mutatják meg, hogy mi a kevés, és mi a sok. A tapasztalat azt mutatja, hogy minden kultúra sikeresen berendezkedett a népességének kellő szinten történő tartására. Tette ezt annak ellenére, hogy sehol nem találjuk a nyomát annak, hogy a kérdést felvetették volna. A túlnépesedés az ipari forradalom után vetődött fel először. A keresztény kultúra azonban azóta sem hajlandó tudomásul venni, hogy az eltartható népességnek volt, és van optimális mértéke, és ez az osztálytársadalmakban az elviselhetőnél sokkal gyorsabban növekedett volna.

Malthus erre vonatkozó tanait felháborodással fogadták, ahelyett hogy elkövetett hibáit igyekeztek volna korrigálni. Pedig könnyű belátni, hogyan alakult volna a túlnépesedés Európában, ha nem válnak szint rendszeressé az emberpusztító háborúk, és nem nyílik meg tízmilliók előtt a gyakorlatilag lakatlan Amerika.

Malthus korában még nem vetődhetett fel a kérdés: Mitől függ a spontán népszaporulat? Ő is joggal hihette, hogy az embernek faji tulajdonsága a gyors népszaporulat. Arra nem volt, mert nem is lehetett példa, hogy a gazdag és képzett társadalomban, ha a biztos, egyszerű és olcsó a fogamzásgátlás, nem nő, hanem csökken a népszaporulat.

Az első agrártechnikai forradalom hatására a népesség gyorsan növekedett, a társadalomnak védekezni kellett ellene. Ettől kezdve az adott térség már nemcsak annyi embert tudott eltartani, amennyi élelmet és létfeltételt a természet spontán biztosított, hanem annyit, amennyit megtereltek. Ez a minőségi változás, és ezzel járt az egészségesebb életmód a természetes népszaporulatot felgyorsította. Előállt a túlnépesedés általános veszélye. Ahogy a túlnépesedés lett a legnagyobb társadalmi veszély, a társadalom elsődleges feladatává vált az ellene való szervezett védekezés.

Az önözéses földművelés az eltartható népességet a gyűjtögető százszorosa, a pásztorkodás pedig a vadászatét tízszerese emelte. A korábbi sokszorosát jelentő eltartó képesség azonban nem volt ennél tovább növelhető. A korábbinál sokszorta nagyobb népsűrűséget viszonylag nagyon gyorsan elérte a társadalom. Ezért vált a társadalmak elsődleges feladatává a népességet az eltartó képességgel összhangban tartani.

A növénytermelés és a pásztorkodás nemcsak több, és jobb élelmezést biztosított, de egyenletesebbet is. Ennek hatására megnőtt a várható életkor. Annak néhány éves meghosszabbodása is a népesedés növekedés robbanását eredményezte. A jelenkori tapasztalatok alapján jogos a feltételezés, hogy a természetes népszaporulat elérhette az egy százalékot. Ezzel szemben: a kor emberisége az évezredes távlatban is alig növekvő termelékenység mellett még a tized százalékos népszaporulatot sem tudta elviselni.

A népszaporulat fékezésére jöttek létre az osztálytársadalmak. Nemcsak a kor embere, de a társadalomtudomány sem ismerte fel az osztálytársadalom népességszabályozó feladatát. Az osztálytársadalmak, beleértve a mait is, nem céltudatosan, hanem természetes reflexszel fékezet a túlnépesedést

Elégedjünk meg annyival, hogy minden, a természetet szolgálatába állító, akár növénytermelő, akár állattenyésztő, akár a kettőt ötvöző, akár kereskedő és iparos, akár gyáripari társadalom olyan osztálytársadalomba szerveződött, aminek a fő funkciója a népességszabályozás volt.

Azt is látni kell, hogy az osztálytársadalmakat nem valamiféle tapasztaltcsere alakította hasonlóvá, hanem egymástól függetlenül jöttek létre. Az önözéses földművelést folytató társadalmaknak mások voltak a kultúrnövényei, pásztorkodóknak mások az állatai. Az egyiptomi és a mezopotámiai kultúrában a búza és az árpa, a kínaiban és az indiaiban a köles, majd rizs, a két amerikaiban pedig kukorica és burgonya volt az alaptáplálék. De mások voltak a házi- és igásállatok, és a pásztortársadalmakat eltartó állatok. Eltérő volt a kultúrák vallása, művészete, más osztály birtokolta a hatalmat, de közösek voltak abban, hogy mindegyik a népességnövekedést fékező osztálytársadalom volt.

Az eredeti kultúrák osztálytársadalmainak közös jellemzője volt az is, hogy önerőből alkalmatlanoknak bizonyultak a fejlődésre. Önerőből történő társadalmi előrelépésre csak a nyugati kultúrára épült társadalom volt képes. A feudális társadalom önerőből, külső hatás nélkül, csak a nyugat-európai volt képes tőkés osztálytársdalommá válásra. A Nyugati társadalomfejlődés átvételére és a lépéstartásra egyelőre csak a távol-keleti bizonyult alkalmasnak. Ez ma már a társadalmi fejlődés élcsapatához tartozik. Az összes többi kultúra ugyan számos tekintetben alkalmazkodik, de a legfontosabb előfeltételét, a népszaporulat megállítását csak a Nyugat, és a Távol-Kelet tudta megvalósítani. A többi kultúra képtelen arra, hogy leállítsa a népszaporulatát, ezzel az osztálytársadalmakon való túllépés előfeltételét megteremtse.

Korunk még ki nem mondott igazsága, hogy az osztálytársadalom mindaddig történelmis szükségszerűség, amíg a népszaporulatot fékezni kell.

Az emberiség legutóbbi ötezer évet a népesség növekedésének erőszakos fékezését szolgáló osztálytársadalmak jellemezték.

Az első agrárforradalmat követő minden társadalom, egészen a jelenkori fejlett, azaz képzett és gazdag nyugati és távol-keleti társadalmakig, szükségszerűen osztálytársadalom volt, és mindaddig az is marad, amíg a lakosság növekszik. Ez magyarázatot ad arra, hogy mikor, és meddig kell az osztálytársadalmakat társadalmi szükségszerűségnek elfogadni.

Erről a szükségszerűségről még az osztálytársadalmakon túllépni akaró Marxnak sem volt fogalma. Hibás a marxi ideológia, amely az osztálytársadalom létét a tulajdonviszonyoktól teszi függővé. De erről később.

Az osztálytársadalom mindaddig objektív szükségszerűség, míg a népesség spontán szaporodik.

Az osztálytársadalom a túlnépesedés elleni védekezés nélkülözhetetlen formája.

MINDEN OSZÉÁLYTÁRSADALOM KÖZÖS JELLEMZŐI

Minden osztálytársadalomnak, a tulajdonviszonyaitól függetlenül négy közös jellemzője volt, amelyek a népszaporulat féken tartását szolgálták.

I. A lakosság nagy többségének jövedelmét csökkentik. Nem ismerünk olyan osztálytársadalmat, amelyik nem csapolta meg a lakosság többségének jövedelmét. Ráadásul, azt az elvont jövedelmet úgy használta fel, hogy abból kevés kerülhessen vissza. Ennek népességcsökkentő funkcióját könnyű bizonyítani. A népszaporulatot legjobban a létminimum határán mozgó nyomor fokozása csökkenteni. Minden osztálytársadalomban a lakosság kilenctizede olyan szegény volt, hogy minden jövedelem elvonás a halandóság növelésével, a születések csökkenésével, vagyis a népszaporulat fékezésével járt. Sőt, mivel a nyomor csökkenti a dolgozók fizikai erejét, csökkent a termelés növelésének a lehetősége is. Az adóztatás tehát mind a fogyasztás, mind a termelés oldaláról is növelte a szegénységet, csökkentette a népszaporulatot.

Elég lett volna arra gondolni, hogyan szaporodott volna az emberiség, ha a lakosság kilenc tizedét jelentő szegénységet nem adóztatták volna.

II. Általánosan alkalmazott volt a fegyveres emberirtás közvetlen és közvetett formája. A társadalom erőforrásainak nagy hányadát fegyverkezésre fordították. Amennyire kedves téma a jelenkori történészeknek a jelenkori fegyverkezési kiadások feletti botránkozás, annyira nem foglalkoznak azzal, hogy a múltban erre a társadalom erőforrásainak, mekkora hányadát fordították. Minden osztálytársadalom a nemzeti jövedelmének, közvetlen és közvetett formában, békeidőben ötödét, háborúk során harmadát fegyverkezésre és hadviselésre fordította.

Nemcsak a hadsereg fenntartása, és felszerelése járt nagy áldozattal, hanem még nagyobbak voltak a háborúskodásokkal járó pusztítások. A háborúkkal járó emberveszteségek nagyobb része mindig a polgári lakosság köréből került ki. A háború okozta járványok, nyomor és pusztítás áldozati nagyobbak voltak, mint a csatatéri veszteség.

Egyetlen történész sem tárgyalta, hogy a hadviselésből fakadó népességveszteség elmaradása milyen népességnövekedéssel járt volna. Mennyivel nagyobb lett volna a népszaporulat, ha nincsenek katonai kiadások, ha nincs a hadviselés okán történő emberveszteség.

3. A szegényektől elvont jövedelem nagy többségét luxusra, kincsképzésre pocsékolták el. Az elvonások többsége a hatalmasok jövedelmévé vált, amit fényűző életmódra, luxusra, kincsképzésre fordítottak. Amennyiben az elvonás közvetlenül az államhoz került, azt vagy maga pocsékolta el, vagy szétosztotta azok között, akik aztán elpocsékolták. Általában, minél szegényebb volt egy osztálytársadalom, annál nagyobb volt abban a viszonylagos fényűzés, pocsékolás.

Könnyű elképzelni, hogy mennyivel nagyobb lett volna az osztálytársadalmak gazdasági és szellemi teljesítménye, mennyivel jobbak az életviszonyok, ha az elvont jövedelmeket a nyomor csökkentésére visszaosztják, a gazdaságba fektetik. A társadalomtudományok, mindenek előtt a művészettörténészek, a kincsképzés során létrehozott alkotásokat csak, mint a kultúra jelét tekintik, és látják, pedig azok nagy többsége a népnyomorítást szolgálta.

4. Elfojtották a tudást, a szellemi és technikai korszerűsítését. Ha lassan is, de folyamatosan nőtt a tudás, és az ipari forradalom után felépült tőkés gazdaság pedig ösztönzött a technikai és tudományos fejlődésre, támogatta a találmányok hasznosítását, ezért fel sem ismertük a tényt, hogy minden osztálytársadalom fékezte az ember természetes tudásvágyát. A tárgyilagos elemzés mégis egyértelműen mást mutat. Az osztálytársadalmak mindegyike tudásellenes volt, nem támogatta a gyakorlatban hasznosítható tudás gyarapítását.

Nemcsak a vallások teológiájában, de még a praktikus ötletek szintjén is üldözte a jobbító szándékot. Ez csak a tőkés osztálytársadalom esetében szorul bizonyításra.

Az ipari forradalom előtt egyértelmű a tudás, az újítás negatív megítélése, sőt szervezett üldözése. Minden vallás a dogmák szentségére épült, és üldözte a tudásvágyat.

- A görög mitológiában a legnagyobb büntetés a legnagyobb találmány, a tűz első hasznosítóját sújtotta.

- A zsidó-keresztény vallás az ember eredendő bűnének a tudásvágyat tekintette.

- A kereszténység semmit nem üldözött jobban, mint a dogmák jó szándékú bírálatát. Az istennel való kapcsolat eszköze nem az őszinte gondolat, hanem az imádság, azaz a mechanikus szövegismétlés volt az előírt eszköz. A szentek többsége a dogmák babonás tisztelője volt. Az inkvizíció azok ellen irányult, akik a hitükben is a jobbítást keresték.

- Nemcsak a keresztény, minden vallás üldözte az újítókat, és tisztelte a dogmákhoz mereven ragaszkodókat.

Az ipari forradalom ugyan felismerte a gyakorlati újítások jelentőségét, de a munkaerőtől mégis a vak engedelmességet követelte, a gyakorlati kezdeményezést a kiválasztottak privilégiumának tekintette. A tömegekkel szembeni tudásigény soha nem volt alacsonyabb, mint a tőkés gyáriparban.

A jelenkor fényesen igazolja, hogy a társadalom teljesítményének növeléséhez a leghatékonyabb eszköz a tudás és a találékonyság.

A fentiek alapján nem vonhatjuk kétségbe, hogy az osztálytársadalmakban elszabadul a népszaporulat, ha nem használják annak megfékezésére a fenti négy eszközt.

Mi indokolta, hogy minden osztálytársadalom négy elsődleges funkciója azonos módon, azonos célt, a népesség növekedésének féken tartását szolgálta?

Az, hogy mindegyik olyan kor társadalma volt, aminek stabilitását csak a spontán népszaporulat erőszakos megfékezése biztosíthatta. A gazdaság és a tudás azon fokán, a fogyasztás növekedése elviselhetetlen mértékre gyorsította volna fel a népszaporulatot.

Mi lett volna, ha a társdalom erőszakkal nem szegényíti még jobban el az eleve szegényeket?

Nagyobb a népszaporulat.

Mi lett volna, ha a társadalomban nem válik jellemzővé az emberpusztítás, ha nincsenek háborúk, azokkal járó járványok, éhínségek?

Nagyobb népszaporulat.

Mi lett volna, ha a társadalom nem pocsékolja el a szegény többségtől elvont jövedelmet?

Még nagyobb népszaporulat.

Mi lett volna, ha a társadalom nem üldözi, hanem bátorítja a tudást, az újításokat?

Még nagyobb népszaporulat.

Még így is, a szervezett néppusztítás ellenére is, állandó volt a túlnépesedés.

A modern tudomány miért nem vette tudomásul a túlnépesedés veszélyét?

Mert a modern tudományok megjelenésével egy időben az emberiség leggazdagabb, és legképzettebb tizede számára egyrészt a technikai forradalmak növelték az eltartható népsűrűséget, másrészt az életterük példátlan mértékben megnőtt.

- A nyugati kultúrkörben, az ipari forradalom hatására, alig háromszáz év alatt az eltartható népsűrűség megtízszereződött. Nem teljesen alaptalan volt a nézet, hogy a technikai fejlődés az eltarthatóság növelésére.

- Az alig ötmillió négyzetkilométeres, tőkés Nyugat-Európa számára Észak- és Dél-Amerikában valamint Ausztráliában megnyílt ötvenmillió négyzetkilométernyi, többségében mérsékelt éghajlatú, a nyugat-európai iparosítás számára kiváló adottságú, emberhiányos térség. A történészek máig nem vették tudomásul, hogy a nyugati kapitalizmus azért nem lett a tényegesnél is sokkal nagyobb népességpusztító, mert az újvilág befogadta a felesleges tízmilliókat. Fel sem vetődik, hogyan alakult volna a nyugat-európai tőkés társadalmak sorsa, ha nincs az életterük megsokszorozódása.

- A nyugati kultúra eljutott az anyagi gazdagság és a képzettség azon fokára, ahol megszűnik a természetes népszaporulat. Még a demográfusok sem vetik fel a kérdést: Mi lett volna, ha a gazdag és képzett világban olyan gyors marad a népesség növekedése, mint az emberiség öthatodát jelentő többség esetében? Még egyszer ennyi, vagyis négymilliárddal több ember pusztította volna a környezetet, még jobban kimerültek volna a nyersanyagkészletek, és a modern technika eszközeivel folytatódnak a fejlett világon belül az emberpusztító háborúk.

Szerencsénkre nem ez történt, mert egyrészt a két Amerika és Ausztrália felvette az európai túlnépesedését, másrészt leállt a természetes népszaporulat.

III. MEGSZŰNIK A TERMÉSZETES NÉPSZAPORULAT

A tudományos és technikai forradalom minőségi változást hozott az emberiség leggazdagabb és legképzettebb hatodában. Ennek hatására ebben a körben az osztálytársadalmak fenti négy közös jellemzője ellentétére fordult.

A társadalomtudományok még a teljes fordulat jelentőségét sem ismerték fel, nemhogy annak az okát.

Miért jöttek létre a világ fejlett ötödében a modern társadalmak?

Mert megszűnt a természetes népszaporulat.

Vegyük sorra az osztálytársadalmak négy népességkorlátozó funkciójának módosulását.

I. A jelenkori gazdag és képzett társadalmakban az adók egyre nagyobb hányadát a gazdagok fizetik, abból pedig egyre többet a szegényeknek osztanak vissza. Korábban az adók növelték a jövedelemkülönbségeket, most csökkentik.

II. A jelenkori gazdag és képzett társadalmakban a fegyverkezési kiadások súlya a korábbi tizedére csökkent, az ebből származó emberveszteség pedig gyakorlatilag megszűnt. Még ez a fegyverkezés is elképesztően soknak bizonyul, hiszen csupán az elmaradt világ ügyeibe való oktalan beavatkozásokra csábít.

III. A gazdag és képzett társadalmakban a viszonylag nagyobb elvont jövedelmet racionális, a társadalmi érdeket szolgáló célokra fordítják. A társadalom a nemzeti jövedelem harmadát, felét vonja el, és annak egyre nagyobb hányadát visszaosztja, reális társadalmi célok megoldására fordítja..

IV. A gazdag és képzett társadalom legfőbb feladatának a szellemi vagyon, vagyis a tudás, a tehetségfeltárás növelését, és az erkölcs erősítését tekinti. Minden fejlett társadalomban a jó munkaerőből hiány, a gyenge minőségűből felesleg van.

A tudományos és technikai forradalom a népesedés új törvényét hozta létre, amiben a népszaporulat minőségi struktúrája a társadalmi igényt nem képes kielégíteni.

A gazdag és képzett társadalmakban a népesség természetes utánpótlása negatívvá vált. Az ilyen társadalmaknak a népszaporulat serkentésére kell épülni. Ennek megfelelően az osztálytársadalmak négy általános jellemzője megfordult. A népesség növekedését korlátozó társadalmakat, az emberiség ötödén, a népszaporulatot ösztönzők váltották fel.

A gazdag és képzett társadalmakon belül problémát okoz, hogy nagyon kevesen születnek ott, ahol a felnevelésük feltételei jók, és viszonylag sokan ott, ahol kedvezőtlenek.

A képzett és gazdag társadalmak spontán és gyorsan átalakulnak. Ahogy az emberiség képzett és gazdag részén megszűnik a spontán népszaporulat, spontán megszűnik az osztálytársadalom is. Annak a korábbi négy funkciója pedig ellentétére fordult. Az osztálytársadalmak a népszaporulat fékezését szolgálták. A jelenkori fejlett társadalmak elsődleges funkciója a lakosság minőségi javítása, szellemi vagyonának növelése lett.

MINŐSÉGI FORDULAT

A fordulatnak okai.

1. Megszűnt a túlnépesedés. Társadalmi feladattá vált a gyermekvállalás serkentése, a lakosság egészségi állapotáról való gondoskodás. A társadalmi erőforrások mintegy ötödét egészségvédelemre, és családtámogatásra kell fordítani.

2. Általánossá vált a minőségi munkaerőhiány. Minél fejlettebb a tudományos és technikai színvonal, a munkaerő minőségi igénye kielégíthetetlen. Ez minőséi különbség. Fajunk eddigi élete során döntően olyan előrelépéseket tett, ami a fizikai erejét sokszorozta meg. Most az agyának egyre jobb hasznosítását végzi. Ebben hatványozottan nagyobb a rejtett potenciál, mint a fizikai erejének megsokszorozásában. A fizikai képességek kihasználtsága magas, az agyén nagyon alacsony. Az egyedek fizikai képessége közötti különbség nagyon ritkán éri el az 1 a 10 arányt, a szellemi képességek esetében ennél sokkal gyakoribb az 1 az 1000 arány. Az elmúlt száz éven a fajunk tudásvagyona megszázszorozódott, és egyre gyorsul.

V. A fejlett társadalmak között nagyobb a gazdasági kooperációból fakadó előny, mint az ellenérdekek. Minél nagyobb mérvű a fejlett világon belüli munkamegosztás, annál inkább közös érdek a béke. Ugyanakkor egyre nagyobb szakadék a fejlett és a lemaradó világ között. Fajunk fejlődésében a 19 század végéig, a legfejlettebb és a legelmaradottabb társadalmakban a lakosság szegény többsége közel azonos létminimum határán élt. Száz évvel később már ez a különbség 1 az 5 arányra, jelenleg pedig 1 az 50 arány. Elképzelhető, hogy e század végén ez is megkétszereződik.

VI. A haditechnika olyan pusztító fegyverekkel rendelkezik, amelyekkel folytatott háború, ha a két fél közel egyenrangú, felmérhetetlen pusztítás kockázatát jelenti. Ebből fakad, hogy minél pusztítóbb fegyverek jelennek meg, annál kisebb lesz a valószínűsége a fejlett társadalmak közti háborúknak. Mivel a fejlett társadalmak katonai erejéhez képest eltörpül a lemaradóké, a katonai fölény biztosítása nem jár nagy társadalmi erőfeszítéssel. A fegyverkezési verseny egyre olcsóbb lesz.

DEMOGRÁFIA

A kor legnagyobb problémája, hogy a fejlett világban leállt a természetes népszaporulat, a lemaradóban pedig kezelhetetlenné gyorsult. Ez az ellentét abból fakad, hogy a megelőző ötezer év során az életviszonyok lassú javulása folyamán mindaddig egyre gyorsabban nő a népesség, amíg a gazdagság el nem érte az 10 ezer dollár per főt, és az iskolában öltött évek a 12 évet.

Ami a világ népességének elmaradott öthatoda még e küszöb alatt él, körükben a spontán népszaporulat egye gyorsul. Ezt csak fokozza a fejlett világ egészségügyi vívmányainak beáramlása. A legtöbb népbetegség visszaszorítása viszonylag olcsó, és a szegényebb társadalmak számára is megfizethető. Ez a szegényebb többség száz éve tízszer, hússzor gyorsabban szaporodik, mint az elmúlt ötezer évben. Ezek közül az utóbbi harminc évben csak Kína tudott kilépni azzal, hogy a politikai diktatúra bünteti az előírtnál nagyobb gyermekvállalást.

Az emberiség öthatoda a társadalomfejlődésnek még abban a szakaszában van, amikor a népszaporulat megfékezése volna az elsődleges társadalmi feladat, ugyanakkor külső és belső hatásra ez a társadalmi funkció nem érvényesülhet, hanem továbbra is a történelemben valaha tapasztalt népességnövekedés sokszorosa válik általánossá. Ezt a veszélyt csak Kína ismerte fel. A népességnövekedést erőszakosan fékező intézkedésekért a fejlett világ dicséret helyett, elítéli.

Ma már tényként kell elfogadni, hogy e században még mintegy további hárommilliárddal nő az emberiség létszáma. Messze túl vagyunk, és még inkább leszünk azon a határon, ami a jelen viszonyok között nem okoz visszavonhatatlan természeti környezetromlást.

A túl népesedést fokozza, hogy annak struktúrája egyre rosszabb lesz. A fejlett világban és Kínában, a jelenlegi világ népességének harmadában stagnálni fog a lakosság száma, az egyre jobban lemaradó kétharmadban pedig megkétszereződiik.

Szinte szó sem esik arról, hogy a világ fejlett harmadában is deformált a demográfiai struktúra. Minden államban a lakosság felső minőségi harmadában gyorsa a természetes fogyás, mert nagyon alacsony a gyermekvállalás. A középső harmadban átlagos a demográfiai helyzet. Az alsó harmad azonban gyorsan szaporodik. Vagyis demográfiai kontraszelekció működik. Ennek a fékező hatását még fel sem fedték.

Csak becsléseim vannak arról, hogy a felső harmadban született gyermekek várható társadalmi értéke az átlag két-háromszorosa lesz. A középső harmadé átlagos. Az alsó harmadban születetteké pedig majdnem értéktelen. Ez a differenciáltság annál nagyobb lesz, minél fejlettebb a társadalom.

A társadalmi fejlődés élvonalba tartozó társadalmak jövőbeli teljesítménye semmitől nem függ olyan mértékben, mint a születések családi hátterének struktúrájától. A társadalmi érdekkel ellentétes születési struktúra fékező hatása dönti el a fejlett világban az országok közötti verseny eredményét.

A fejlett világban tehát olyan társadalmi felépítményre van szükség, ami a gyermekvállalást úgy ösztönzi, hogy nem a gyermekek száma, hanem azok iskolázottsága, képességüknek megfelelő szakmaválasztása legyen az elsődleges

Ennek alakítása minden másnál fontosabb társadalmi érdek. Ezért a társadalom elsődleges feladata a családok arra való ösztönzése, hogy ne a gyermekek számától, hanem, a felnevelésük minőségétől függjön a családtámogatás nagysága.

Ennek két fő eszköze legyen.

1. A gyermekvállalási családtámogatás nagysága a felnevelés minőségétől függjön. Nagyobb támogatás járjon egetlen diplomás gyermek után, mint hat iskolázatlan, vagy négy alapfokon képzett gyermek után.

2. Az öregkori támogatás nagysága elsősorban a szülők gyermeknevelési teljesítményéhez legyen kötve. Vagyis az öregkori ellátás érekében nem pénzt kell gyűjteni, hanem gyermekeket sikeresen nevelni.

AZ ÖREGKORI TÁMOGATÁS

Talán semmiben nem olyan anakronisztikus a jelenkori gazdag, és képzett társadalmak gyakorlata, mint az öregekről való gondoskodásban.

Az osztálytársadalmak az öregekről való gondoskodást a család belügyének tekintették. Megtehették, hiszen ezzel nem sérült a társadalom érdeke. A kívánatosnál nagyobb volt a gyermekvállalás, és az öregek eltartásához nem fűződött társadalmi érdek. A szülők abban voltak érdekelve, hogy minél több felnőtt utódjuk legyen, mert öregkorára csak azok segítségére számíthattak. Ebből fakadt az osztálytársadalmak elsődleges érdekellentéte.

Az osztálytársadalmaknak érdeke a kevesebb gyermekvállalás volt. A szülőkorú korosztályok pedig minél több utódra törekedtek.

A nagyszámú gyermekvállalás a természetnek kiszolgáltatott hatvanötezer év során alakult ki. Ezt nemcsak anyagi érdek, de a szexuális élet élvezetté váltása garantálta. Ez a nagyon magas halandóság mellett is biztosította a létszámfenntartást, sőt azt is, hogy az emberi faj nagyon lassan szaporodva, a térben nagyon terjeszkedve, élhette meg a múltjának kilencvenöt százalékát.

Ez az ösztön akkor is működött, amikor már jobbak lettek az életviszonyok, nagyobb a védettség és kisebb halandóság. Ekkor állt be a túlszaporodás veszélye.

A túlszaporodása elleni védekezés hozta létre az osztálytársadalmakat. Mivel ezek célja a népszaporulat megfékezése volt, nem törődött az öregekkel, az a család belső feladata maradt. Mivel a szülők öregkorukban csak az utódaik eltartására számíthattak, és azoknak nagy hányada fiatalon elhunyt, igyekeztek minél több utódot felnevelni.

A második évezred végére az emberiség mintegy hatoda már olyan gazdag és képzett lett, hogy a természetes túlszaporodás még a társadalom által megkívánt szintet sem ért el. A képzett és jómódban élő ember ugyanis kevesebb utódot nevel, mint amennyi a létszám fenntartásához szükséges volna.

Ennek sok oka van.

A fajunk szexuális viselkedéséből fakadó szülések számát szabályozhatóvá tette a könnyű és olcsó fogamzásgátlás. Mára már a normális szexuális élet és a fogamzás, illetve az ebből fakadó szülés egymástól függetlenné vált. Az emberiség nagy többségének osztálytársadalmakban töltött ötezer éve is sokkal emberségesebb lett volna, ha a fogamzásgátlás, illetve a terhesség megszakítása egyszerű. Aligha vitatható, hogy kisebb lett volna a gyermekvállalás, és az ebből fakadó túlnépesedés, ha könnyű lett volna a terhesség megakadályozása, illetve megszakítása. Ugyanis, a nagy kockázata ellenére, minden korban és kultúrában ismert volt a gyermekvállalás elleni védekezés valamilyen formája.

A gazdag és képzett társadalmakban elsősorban társadalmi okokból csökkent a gyermekvállalás.

- A képzési idő közel tíz évvel túlhaladja a nemi értettséget. A nők karriervállalása még tovább tolja ki a gyermekvállalás idejét. Ennek következtében a legtermékenyebb kor kimarad a gyermekvállalásból.

- Az öregkori eltartást egyre inkább mindenki maga, illetve a társadalom vállalja. Az öregek gyermekik által történő ellátása elvesztette korábbi jelentőségét.

A gazdag és képzett társadalmakban az öregkori ellátás a munkakorban kötelező, keresetarányos befizetés nagyságától függ. Ezért minél képzettebbek, illetve jobban keresők a szülők, annál kevésbé kell öregkorukban gyermekeik segítségére számítani.

Az öregkori ellátás jelenlegi rendszere telesen elszakadt a gyermekvállalásban való érdekeltségtől. Ez azért okoz megoldhatatlan problémát, mert a gazdag és képzett társadalmak elsődleges érdeke a következő nemzedékkel szemen támasztott mennyiségi, és még sokkal inkább minőségi igény kielégítése.

A következő nemzedék társadalmi értéke, azaz teljesítménye nem annyira a számuktól, hanem sokszorta inkább minőségüktől függ. Csak ennek a ténynek a szem előtt tartása képezheti alapját a helyes családpolitikának és az erre épülő öregkori gondoskodásnak.

Közel hetven éve olvastam Németh László Minőség forradalma címen megjelent könyvét. Ő már akkor látta, hogy a jövő társadalmában nem a mennyiség, hanem a minőség a fontos. Ez semmiben sem érvényesül jobban, mint a munkaerőben. Minél fejlettebb a technikai bázis, annál fontosabb a munkaerő minősége, és annál differenciáltabb annak társadalmi értéke. Ezt tükrözi a piac által alakított jövedelmek differenciáltságának mértéke. Minél fejlettebbek a termelőerők, annál differenciáltabbak lesznek a bruttó jövedelmek. Ma a leggazdagabb társadalmakban a munkaerő felső tizede szinte determinálja a teljesítményt. Nemcsak a gazdaságban, hanem még sokkal inkább a kultúrában, a tudományban. Az is nyilvánvaló, hogy minél magasabb a képzettség, minél fejlettebb a technika, annál fontosabb a képesség.

Az emberiség eddigi élete során az öregkorról való gondoskodás fő módja a minél több egészséges, munkaképes utód felnevelése volt. Ebben a társadalom nem vállalt szerepet. Megtehette, hiszen a család általában generációk során folytonosan fennmaradt. A modern társadalomban azonban olyan nagy, és annyira általános a mobilitás, hogy az utódoktól nem várható biztos öregkori támaszt. Ezt látva a tőkés osztálytársadalom kettős alapra helyzete az öregekről való gondoskodást.

A társadalom szociális feladatának érezte az öregekről való gondoskodást. A folyó jövedelmekből elvonta azt, amit az öregeknek adott. A kereső korban követelte meg az öregkorra való elő takarékosságot. Vagyis mindenki olyan öregkori ellátásra számíthatott, amennyit erre előzetesen félretett.

Ez a megoldási mód arra épült, hogy az állampolgárok társadalmi teljesítménye a jövedelmükkel arányos. Ez a feltevés egyre inkább hibásnak bizonyult. Az állampolgárok társadalmi haszna csak részben a jövedelemtermelés, de legalább ilyen fontos a következő generáció felnevelés.

Ezen belül még az sem igaz, hogy a két tényező agymáshoz arányos. Vannak nagyon nagy jövedelmet évezők, akik ennek érdekében még gyermeket sem vállaltak, és vannak kisjövedelműek, akik óriási áldozatok árán számos gyermeket nevelnek fel magas iskolázott fokon. A jelenlegi öregkori ellátás az előbbieket jutalmazza, az utóbbit pedig bünteti. Aki tanul, azt életén keresztül jutalmazza, aki tanítatja, vállalja az ezzel járó nehézségeket, és költségeket, az ne számítson ezért semmire. Pedig abban, hogy valaki diplomás lesz, többet vállalnak a szülők, mint maga a tanuló.

Az egyre növekvő differenciálódást még könnyebb felismerni az alsó minőségi szinten. A piac egyre inkább nem tud mit kezdeni a munkaerő alsó minőségi tizedével. A politikusok számára egyre nagyobb probléma a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatása.

A bruttó jövedelmeket az adott időszakra vonatkozó gazdasági hatékonyság maximalizálása alakítja. A piac által alakított jövedelmek nem veszik figyelembe a távlati hatást, pedig a következő generáció teljesítménye ennél sokkal nivelláltabb jövedelemarányokat követel meg. A jelen és a jövő érdeke nagyon eltérő jövedelemarányt követel. Ezt az ellentmondást kell a társadalomnak megoldani azzal, hogy a keletkező jövedelmeket elvonással és visszaosztással nivellálja. Ezt minden társadalom többé-kevésbé megoldja. Az angolszász országok kevésbé, a jólétiek jobban. Én, az utóbbiakkal értek egyet.

A témánk kifejtése szempontjából bizonyítani kell, hogy sokkal kisebb probléma származik abból, ha kevesen születnek, mint abból, ha rossz helyen. Márpedig minden képzett és gazdag táradalomban aránylag sokan születnek ott, ahol a várható társadalmi értékük alacsony, sok esetben negatív lesz, és nagyon kevesen ott, ahol a legjobb teljesítmény várható.

A társadalomtudomány kerüli a sorsdöntő kérdést:

Milyen teljesítmény várható attól függően, hogy ki, hol születik?

Még az ilyen vizsgálat módszerétől is irtóznak. Pedig ez volna a távlati tervezés legfontosabb pillére. Az alábbiakban ennek jelentőségét megpróbálom illusztrálni.

Mit várhatunk a diplomás szülők két-három gyermekétől?

Szinte biztosan képességüknek magas színtű képzést, erkölcsös nevelést kapnak. Ezek a munkában töltött évek során a korosztályuk átlagának két-háromszorosát fogják megtermelni. A 20 ezer dolláros nemzeti jövedelemmel számolva, várhatóan évente 80-120 ezer dollárral járulnak a nemzeti jövedelemhez. Ezek életük során személyenként, harminc munkában töltött év esetén, 2.4 - 3.6 millió dollárt adnak a táradalomnak. Ehhez képest eltörpül, amit a felnevelésükre a társadalom fordít.

Ezzel szemben az olyan gyerekek nagy többsége, aki leszakadt rétegekben sok testér mellett születnek, nagy valószínűséggel a munkaerő alsó minőségi harmadát fogják gyarapítani. Ezek életük során többe kerülnek a társadalomnak, mint amennyibe a felnevelésük került. A minőség alsó tizedének társadalmi értéke negatív.

Talán ennyi is elég annak bizonyítására, hogy a következő nemzedék éréke nagyságrenddel jobban függ minőségétől, mint mennyiségétől.

A gazdag és képzett társadalmak legnagyobb problémája nem a kevés gyermekvállalás, hanem annak nem megfelelő minősége. Ennek ellenére minél jobban a felnevelés esélyei, minél hasznosabb utánpótlás remélhető, annál kevesebb, és minél rosszabbak a felnevelés esélyei, annál több gyermek születik. Ennek annál károsabbak a következményei, minél fejlettebb a társadalom. Minél fejlettebb a társadalom, annál nagyobb a gyermekeknek a családi környezettől függő érvényesülési esélye. Ezért minden családtámogatási rendszernek sokkal inkább kellene ösztönözni a gyermeknevelés hatékonyságát, mint a felneveltek számát.

Nem elég, ha a gyermeknevelést csak a folyó nevelési költségek támogatásában ösztönzi a társadalom. A hatékony gyermeknevelést elsősorban az öregségi ellátáson keresztül kell érvényesíteni.

Minden fejlett társadalom alapvetően hibásan járul hozzá az öregkori ellátáshoz, mivel azt az életkeresethez, illetve a befizetett járadékhoz köti. Az öregkori biztonságot tőkés alapon akarja megoldani. Az öregkori ellátás mindegyike hibás, mert az életteljesítményben figyelmen kívül hagyja a következő generáció felnevelésében szerzett érdemeket. A jelenkori nyugdíjrendszerek mindegyike az öregkori ellátást a múltbeli gazdasági teljesítményhez köti. Sokkal helyesebb volna, ha a jövőnek tett szolgálat, vagyis a következő generáció felnevelésében szerzett érdemekért járna.

Minden nyugdíjrendszer téves feltételezésen alapul: a társadalom érdekében kifejtett teljesítményt a keresettel azonosítja. Figyelmen kívül hagyja a legfontosabbat, a következő generáció teljesítményhez való hozzájárulást.

Az állam azon már gondolkodik, hogy a tanulókkal térítesse meg a képzésével járó társadalmi költségeket, de az nem jut az állam eszébe, hogy ugyanakkor a szülőknek is járna térítés, hiszen ők hozták több áldozatot.

A fentiek alapján: milyen legyen a társadalom szerepvállalása abban, hogy minél értékesebb legyen a következő generáció?

A szülőknek a gyermeknevelésre való ösztönzését két csatornán, a családi pótlékon és az öregkori gondoskodáson keresztül kell biztosítani.

A családi pótlék ne csak a gyermekek számától, hanem legalább részben a tanulási teljesítményétől is függjön.

Ennek érdekében:

A családi pótlék az iskolás korig viszonylag nagyobb összeg járjon, mert ezek az évek nemcsak több költséggel, de a szülők számára több munkával és nagyobb jövedelem kieséssel járnak. A kötelező iskolai oktatás idejére is csak akkor járna a támogatás, ha az iskolavégzés eredményes. A továbbtanulásra ugyancsak ez az összeg járna. Amennyiben az oktatásban való részvétel megszűnik, megszűnne a családi pótlék is. A felsőoktatás esetén már nem a szülőknek, hanem a tanulónak járna a támogatás, ami lehetne hitel, vagy visszatérítendő juttatás. Az egészségügyi nehézségek esetén járó támogatást az egészségügy fizetné.

Az öregkori támogatás minimuma állampolgári alapon járna. Ez lenne az átlagos öregkori támogatás fele. A másik jogcím a gyermeknevelési jutalom volna. Ennek összege a felnevelt gyerekek száma, és azok iskolai végzettsége alapján járna. A gyermekek száma és iskolázottsága alapján járó térítés átlaga az átlagnyugdíj másik fele lenne. A jutalom összege akkora legyen, aminek alapján az összes jutalom megközelítően az öregkori támogatással azonos összeg. A minden gyermek után járó alapösszeget a középfokú képzettség esetén száz, a diplomaszerzés esetén kétszáz, kiemelkedő szakmai teljesítmény esetén háromszáz százalékkal emelnék. (Természetesen a fenti számok csak az ösztönzés irányát és célját illusztrálják, azokat a bevezetés, majd az alkalmazás során kell finomítani.)

Akinek ez az állami támogatás nem elég, jövedelméből végezzen elő-takarékosságot, de ez ne legyen kötelező.

A fenti elképzelés azt jelentené, hogy aki öregkorára a társadalom támogatására akar számítani, az neveljen legalább két gyermeket, és gondosodjon azok minél jobb képzéséről. Aki a nagyobb jövedelme érdekében nem vállal gyermeket, az a nagyobb keresetéből többet tegyen félre öreg napjaira. Az öregkori biztonsághoz vagy nagy életkereset, vagy egynél több, és magasan képzett gyermek felnevelése legyen szükséges. Ez esetben, a társadalom érekében nemcsak a kívánatos gyermekvállalás, hanem az ennél sokkal fontosabb gyermeknevelési hatékonyság is ösztönzésre kerülne.

A gyermekvállalásért és azok hatékony felneveléséért időben akkor járna a jutalom, amikor az már megtérül. Erre nem az előzetesen képződő nyugdíjalapok, hanem a kiadás felmerüléskor keletkező többletjövedelem adná a fedezetet.

A modern társadalom számára legfontosabb, hogy a következő nemzedék száma, és még inkább minősége feleljen meg a társadalom igényének. A már gazdag és képzett társadalom legfontosabb feladata a jelenlegitől merőben eltérő demográfiai viselkedés kialakítása. Sajnos, a gyakorlatban még a probléma felismerésénél, nemhogy a megoldást hozó módszer alkalmazásánál sem tartunk. Sok évnek kell elmúlni ahhoz, hogy a kor követelményeihez igazítsuk a módszereket. Még azt sem ismertük fel, hogy ma már a megfelelő minőségű népességnövekedés a felzárkózás legfőbb feltétele.

Jellemző módon, a gyors népességnövekedést adminisztratív módszerekkel visszafogó Kínát, példátlan sikerei ellenére, bűnösnek tartjuk. A kereszténység többsége még a népességszabályozást sem hajlandó tudomásul venni.

Azt sem vettük tudomásul, hogy a következő száz év legnagyobb borzalmai, embertelenségei a lemaradó világ túlnépesedéséből, kisebb részben a már képzett és gazdag világban a nem kellő minőségű munkaerő túlkínálatából fog követezni.

Az öregkor anyagi biztonságát elsősorban ahhoz kell kötni, ki, hogyan járult hozzá az öregkorában kialakult gazdagsághoz. Ezt nem lehet csak arra leszűkíteni, hogy menny volt a jövedelme, hozzá kell kapcsolni, hogy mennyi gyermeket és hogyan nevelt fel.

A közgazdászok egyre hangosabban riogatnak azzal, hogy az öregkori ellátás a belátható jövőben össze fog omlani. Addig azonban még nem jutottak el, hogy miért. Azért mert teljesen rossz alapra épült. Nem számolt a már gazdag és képzett társadalmakban kialakult helyzettel, még kevésbé a várható jövővel.

A társadalom fejlődésével párhuzamosan kitolódik a tanulással töltött idő, azaz a munkába állás. Vagyis mind a társadalmi, mind a magán nyugdíjalapokba egyre később indulnak meg a befizetések. A nyugdíjkorhatárok ugyan emelkednek, de nem fognak lépést tartani a munkába lépes kitoldásával. Tehát egyre kevesebb lesz az alapképzést jelentő évek száma.

A feszültség a másik oldalon is nőni fog. Nőni fog a nyugdíjban töltött évek száma is. Az alapokba történő befizetések ideje csökken, a nyugdíjban töltött évek száma pedig nő.

A harmadik igény abból fakad, hogy a nyugdíjaknak lépést kell tartani a jövedelmekkel. Már ebből az a követelmény támad, hogy a nyugdíjalapok befektetéseinek a bérek növekedésével azonos nettó profitot kell hozni.

A fenti három tendencia azt jelenti, hogy a nyugdíjrendszerek működése az átlagos nettó befektetési hozamok többszörösét követelnék meg. Ezért tartottam felelőtlen szélhámosságnak a kötelező magán nyugdíjpénztárak bevezetését.

A DARVINIZMUS BÍRÁLATA

Kevés tudományos eredmény felett volt olyan elkeseredett vita, mint a darwinizmuson. Éppen az éles vita során, amiben elszánt védelmezőkkel a még elszántabb támadók harcoltak, nem fordítottak figyelmet egy alapvető, a végső mondanivaló szempontjából nem, az elmélet és a tovább haladás szempontjából alapvető elméleti tévedésre.

Darwin mindig a fajfejlődéstől beszélt, és ez alatt két alapvetően különböző biológia jelenséget értett, amik között nem ismerte fel az elméleti különbséget. A fajfejlődés azt jelenti, hogy egyre fejlettebb fajok alakulnak ki. Az utat kereste az egysejtű lényektől az emberig. Erre az új fajok kialakulásában szerzett tapasztalatok alapján adott választ. Nem vette észre, hogy a sok ezer új faj között legfeljebb egy, amikor a korábbinál fejlettebb faj jön létre. Erre az elmúlt közel százmillió évben csak az emberszabású majmok, az előemberek és a homo sapiens létrejötte volt példa. A korábbinál fejlettebb faj nagyon ritkán, csak kivételes körülmények között, jön létre. Erre sem ő, sem ős, sem az óta nem találtunk nyomon követhető példát. Az új, a korábbinál fejlettebb faj létrejöttét joggal érezhették csodának, teremtésnek.

Ezzel szemben, amire Darwin választ adott, állandó folyamat a fajoknak az adott szinten való osztódása, a kisebb-nagyobb mértékben változó életkörülményekhez való alkalmazkodása. Ennek során viszonylag gyakran jönnek létre új, a korábbitól eltérő fajok, de ezek nem fejlettebbek, mint amelyekből kiszakadtak. A fajokat és fajtákat kialakító folyamatnak a magyarázatát Darwin a létért való küzdelem szelekciójában látta. Ezt szerencsésebb lett volna a környezethez való alkalmazkodásnak nevezni. Azonban ennek során, az esetek nagy többségében, nem a létért való küzdelem szelektál a fajon belül, hanem a változó környezethez való jobb alkalmazkodás szüksége. Nem az erősebb, hanem a változó környezethez jobban alkalmazkodó szelektálódik ki. Többnyire az erő az ilyen szelekcióban csak másodlagos. Minden valószínűsség szerint gyakrabban szelektálnak a vírusok, a baktériumok, az élősdiek elleni immunitás, a nagyobb szaporodási képesség, a jobb rejtő szín, mint a nagyobb fizikai erő. Mondjuk ki: a környezetnek való jobb megfelelés szelektál. Ez azonban soha nem hozhat létre a korábbinál fejlettebb fajt.

Darwin az előbbinél fejlettebb faj létrejöttéről semmit nem mondott, csak azt állapította meg, hogy a korábbinál fejlettebb fajoknak minden esetben kevésbé fejlett elődei voltak. Ezzel lett a fajfejlődés apostola.

A fajfejlődésre nem adott magyarázatot, sőt fel sem ismerte, hogy az elmélete erre alkalmatlan. A létért való küzdelem azt magyarázta meg, hogyan sokasodhatnak, és főleg, hogyan igazodnak a fajok a állandóan változó életkörülményeikhez. Darwin arra adott magyarázatot, hogy minden faj, életéhez viszonyítva rövid idő alatt, szinte tökéletesen adaptálódik a környezetéhez, és ez az adaptáció a változó környezet esetében folyamatosan történik.

A fajok kialakulása során három, minőségileg eltérő folyamatot kell megkülönböztetni.

a. A faj ugyan tovább él, de a viszonylag kisebb, és lassabb környezetváltozásokhoz folyamatosan igazodik.

b. Az eredeti faj színvonalán új fajok keletkeznek. Ez akkor történik, amikor a fajokból kiválik egy csoport, és az a többitől jelentősen eltérő természeti környezetbe kerül, és az adaptálódás olyan nagy változást követel, ami már új fajt jelent.

c. Katasztrofális környezeti változás esetén a meglévő fajok többsége kipusztul, illetve nagyon gyér populációra csökken. Ekkor még fel nem tárt, de nagyon kivételes esetekben a korábbi fajnál fejlettebb fajt jelentő mutációk élnek tovább.

A szelekció csak nagyon ritkán, sok milliárd eset közül egyszer, egy-egy elképesztően ritka egyed találkozása esetén, nagyon gyér populációban eredményezheti új fajt.

A szelekció, sokkal inkább a meglévő fajok stabilizációját, mint új faj kialakulását eredményezi. Változatlan természeti környezetben, minél nagyobb az egymással érintkező populáció, abban a szelekció, és a létért való harc, annál jobban lehetetleníti el a szelekció még a faj változását is, nemhogy új faj létrejöttét szolgálná. A szekció tehát, változatlan környezetben a fajokat stabilizáló folyamat. Ezt bizonyítja az általános tapasztalat, hogy változatlan környezetben fajfejlődés, de még a faj fokozatos változása sem fordul elő.

Éppen a Darwin által felismert szelekció akadályozza meg, hogy változatlan környezetben fajfejlődés, de akárcsak a faj változása megtörténjen. Minél nagyobb a faj létszáma és térbeni mozgékonysága, a szelekció annál inkább homogenizálja a fajt.

A szelekció annál nagyobb, ha az utódok minél nagyobb aránya utódok hagyása nélkül pusztul el. Márpedig a tapasztalatok szerint, minél nagyobb a fajt jellemző szelekció, annál kisebb, és lassabb a fajfejlődés. Ugyanakkor a szelekció biztosíték arra, hogy a faj igazodjon a környezeti változásokhoz. Vagyis, amit Darwin fajfejlődés okának és módjának gondolt, az éppen a fajfejlődést akadályozza.

A tudomány már régóta sejti, hogy a fajfejlődésben történt előrelépések, ugrások mindig nagy geológiai katasztrófák, vagyis a korábbi környezet drasztikus megváltozása, óriási fajpusztulások után történtek. Amikor a megmaradó fajoknak nagyon kis egyedszámra izolált életre, beltenyészete kényszerült.

A fajfejlődés, azaz fejlettebb fajok megjelenése csak akkor következett be, amikor kicsi volt a szelekció. Ezt a tényt azonban nem állítják szembe a darwini szelekciós elmélettel. Az általános tapasztalat, minél kevésbé változik a természeti környezet, és minél nagyobb a szelekció, annál lassabb a fajfejlődés. A lassú alatt az kell érteni, hogy százmillió évek sora alatt sem lehet fejlettebb fajok megjelenésével számolni.

A fejfejlődés okát, módját keresőnek az ismert tényekből kell kiindulni. Csak ott jöttek létre fejlettebb fajok, ahol alapvetően megváltozott a környezet.

1. A mély-tengerekben, ahol több százmillió éve nem történt környezeti változás, csak több százmillió éves fajok és azok változatai élnek. Pedig ott nagyon nagy a szelekció!

2. Az egyenlítő közelében közel százmillió éve nem volt nagy, a fajok életterének egészét érintő környezeti változás. Ezért ott csak olyan, ennél fiatalabb fajok élnek, amelyek északról, vagyis onnan vándoroltak oda, ahol az elmúlt százmillió év során nagy környezeti változások voltak. Azóta csak a sarkok közelében volt nagyon jelentős éghajlati változások. Ezt bizonyítja, hogy az egyenlítőhöz közeli, izolált térségekben ma is olyan fajok élnek, amelyek a térség izolációjánál régebbiek. Ez alól kivételt csak a homo sapiens létrejöttéhez vezető fajfejlődési út jelent.

3. A Galapágos szigeteken százharmincmillió, Ausztráliában hetvenmillió, Madagaszkáron negyvenmillió éve áll a fajfejlődés biológiai órája. Mivel ezek a térségek a nagy éghajlatváltozások során nem voltak nagyon érintettek, és izoláltak maradtak a fejlettebb fajok megjelenésével szemben.

A fentiekből egyértelműen következik, hogy amit Darwin fajfejlődés alatt értett, az egészen más, máig meg nem fejtett jelenség.

Ami jó a fajnak, az nem szolgálja, sőt akadályozza a fejlettebb fajok létrejöttét. A faj és a fajfejlődés érdeke nem azonos, hanem ellentétes. A fajok sokaságának, azon belül a megmaradó fajok egyedei szinte egészének a pusztulása esetén jöhet létre, fordulhat elő az a nagyon ritka eset, amikor a korábbiaknál fejlettebb faj születhet.

Ma már a genetika eljutott odáig, hogy minden fajnak egyetlen ősapja és egyetlen ősanyja van. Ezek a genetikai mutáció nagyon ritka és szélsőséges esetei. A nagyon ritkán született egyedek pedig csak nagyon ritka, nagyon különleges körülmények között hagyhattak maguk után a genetikai állományukat öröklő, jelentős számú utódot. Ez csak akkor történhet meg, ha a kedvező mutáció nagyon ritka, izolált populációban él, ahol egyrészt a beltenyészet nem kerülhető el, másrészt a kedvezőtlen mutációkat a kemény életkörülmények utódok hagyása lőtt kiszelektálják.

FAJUNK MGJELENÉSE

A tudomány ma még csak az emberi faj kialakulásnak ismeri annyira az előzményeit, amiből már elméleti következményeket lehet levonni.

Az én spekulációm.

A mai ismereteink szerint, az emberszabású majmoknak számos olyan mutációja, faja élt, ami már előembert jelentett. Ezek mindegyike nagyon kisszámú egyedből állt, amelyek kis közösségben, egymástól izoláltan éltek. Az egyedei a közösséget elhagyva védetlenek voltak. Ezért beltenyészetre, „vérfertőzésre” kényszerültek. A beltenyészet ugyan a feltétele annak, hogy a fejlettebb fajt ígérő mutációk utódokat hagyhassanak, ez azonban csak nagyon veszélyes, a szelekcióra nagyon kitett, viszonylag védetlen faj esetében fordulhat elő. Beltenyészet esetén ugyanis több a negatív, mint a pozitív mutációjú utódok száma. Márpedig, ha a kedvezőtlen mutációk is hagyhatnak utódokat, ezek többsége következtében nem jöhet létre a kedvező mutáció beltenyészete. A kedvező mutációk beltenyészetének addig kell folytatódni, amíg nem érik el azt a létszámot, amiben már fenntartható az ősök genetikai állománya.

A beltenyészet a fajokat fenyegető legnagyobb veszély. Minél fejlettebb faj, annál inkább védekezik ellene. Ezért az olyan fajok, amelyek egyedei egyedül is életképesek, nincsenek nagyon veszélyeztetve, mert gyorsan, veszély nélkül, nagy távolságot képesek megtenni a nem vérrokon pár keresése érdekében. Ezzel szemben a csoportjukat elhagyva életpéptelen, ritka, kis csoportokban élő állomány esetében beltenyészetre kényszerülnek.

Az előemberfajok mindegyike, egyedül nem vérrokon pár keresésére életképtelen volt. Fizikai adottsága miatt csak viszonylag kis távolságok legyőzésére volt képes. Ebből fakadóan viszonylag gyakori volt a beltenyészet. Ennek következtében viszonylag a számos előemberfaj alakulhatott ki. Ezeket, a homo sapiens kivétellel, a beltenyészet viszonylag kipusztította.

Elképzelésem igazolását láttam a telivér lótenyésztésében. Ez esetben az angol lótenyésztők kiválasztottak egyelten kiváló arabs mént, és ötven legjobb kancát, és ezeket mindmáig szigorú beltenyészetre kényszeríttették. Jelenleg is szigorú hatósági felügyelet alatt folyik a telivérek tenyésztése. Ebből a nem nyílván tartott telivérek ki vannak zárva.

Ez a beltenyészet állandó szigorú szelekció alatt áll. A versenyeken nem jól szereplő lovak ki vannak zárva a telivérek közösségéből, a fedeztetéseket szakmai szempontok alapján terezik.

Az új fajok létrejötte csak olyan speciális viszonyok között jöhet létre, amiben a nagyon ritka, kivételes körülmények kikényszerítik a beltenyészetet, és olyan kemény az életkörülmények szelekciója, amiben a nagy többséget jelentő negatív mutációk előbb elpusztulnak, mintsem utódokat hagyhatnának. Ilyen helyzet eleve nagyon ritkán adódik, mivel az eleve nagyon ritkán megjelenő potenciális ősszülők azok többsége is kudarcra volt ítélve. Csak azon ősszülőpárok lettek új faj alapítói, amelyek utódai néhány generáción keresztül beltenyészetre kényszerültek, és a negatív mutációk utódok nélkül pusztultak el.

A homo sapiens ősapja és ősanyja olyan genetikai mutációk voltak, amelyik viszonylag jól tűrte a beltenyészetet, ezért aztán fennmaradhatott mindaddig, amíg kitérhetett a beltenyészet kényszeréből. Ezt, a számos rendkívül ritka véletlen találkozását, nem alaptalanul, tekintette minden kultúra isteni beavatkozásnak.

A fenti gondolatom joggal tekinthető csupán a fantázia szüleményének, és nem tudományos igazságnak. Talán mégsem teljesen alaptalan, és az igazság keresésében segítség lehet.

A modern növény- és állattenyésztés már tudja, hogy az új fajták kitenyésztésében a beltenyészetre kell támaszkodni. Ez esetben a szelekciót nem a létért való küzdelem, hanem a tenyésztő szándéka végzi. Ahol nagy az utódok száma, könnyen járható a célnak meg nem felelő genetikai mutációkat kiselejtezni. Ez a kinemesítés azonban csak abban az esetben járhat gyors eredménnyel, ha a fajt rövid életritmus és nagyon nagy potenciális szaporaság jellemzi. A természet azonban nem ismeri a racionális mutációt, főleg nem a lassan szaporodásra érett, és kevés utódot hagyó ember racionalitásának megfelelőt.

AZ UTOLSÓ ŐSZÜLEINK KORA

Az elképzelésem viszonylag könnyen levezethető a fajunk utolsó ősszülei esetében, ami a tudomány mai állása szerint mintegy huszonötezer éve, a jégkorszak idején, Észak Szibériában élt.

Az ember második „technikai” forradalma az állatok domesztikálása volt. Ez jóval előbb kezdődött, mint a haszonnövények megjelenése, vagyis a növénytermelés.

Az első két domesztikált állat a kutya és a rénszarvas volt. Mindkét állat az utolsó jégkorszak csúcsán, mintegy huszonötezer éve, szinte egy időben, azonos okokból szegődött az ember mellé. A közhiedelemmel ellentétben nem az ember tudatos szelídítése történt, hanem a jégkorszak hozta olyan helyzetbe e két állatfajt és az embert, amiben csak egymással kooperálva maradhattak meg.

Az utolsó jégkorszak előtt Szibéria területe állatban gazdag sztyeppe volt, ahol a vadászó, és főleg gyűjtögető ember jól megélhetett. Az éghajlat lassú hűlése olyan mértékben csökkentette a térég eltartó képességét, hogy az emberek és állatok sűrűsége a tört részére csökkent. Becslésem szerint e térségben a gyűjtögetés és a vadászat négyzetkilométerenként az egy fős népsűrűséget is eltarthatta. A jégkorszak csúcsára, mind az álatok, mind az ember eltarthatósága talán a századára csökkent. Az ember, a kutya és a rénszarvas, pusztulásra volt ítélve. E három fajt csak a kooperációjuk tette képessé a megmaradásra.

Az egymásra utaltságukat mindhárom faj felismerte.

Kezdem a rénszarvassal. A méretük miatt a térség ragadozóinak, a medvék és farkasoknak könnyű zsákmányaivá váltak. Ezt igazolja, hogy csak a ragadozók számára nagytestű jávorszarvas maradt meg a térség jégkorszak előtti kérőző, növényevő fajok közül. A rénszarvasnak az emberek és a kutyák védelmére volt szükségük ahhoz, hogy fennmaradjon.

A kutya sem tudott volna a farkassal és a medvével a kevés táplálékon versenyezni. Az emberrel kooperálva azonban élelemforrása, a sokszorosára nőtt, ugyanakkor a nagyobb ragadozók ellen hatékony védelmet nyert.

A jégkor csapdájába esett ember sem maradhatott volna fenn a kontinensnyi térségben. A hosszú teleken a gyűjtögetés lehetősége szinte a nullára csökkent. A korábban is nagyon bizonytalan élelmezési bázist jelentő vadászat, a tört részére zsugorodott vadállomány miatt, szinte megszűnt. Az emberi fajt Szibériában csak a jávorszarvassal és a kutyával történő kooperáció mentette meg.

Az emberek és kutyák védelmét kereső jávorszarvasok pedig biztos élelmezési és ruházkodási forrást jelentettek.

E három faj kooperációja csodálatos volt.

A kutyák voltak az emberek és rénszarvasok táborainak az őrszemei, és az ember vadásztársa. Csaholásukkal időben jelezték, hogy ragadozók közelegnek. A felriadt emberek tűzzel, kiabálással, kezdetleges fegyvereikkel elűzhették a ragadozókat. Ezzel megmentették a létüket biztosító rénszarvas csordát.

Még kevesebb szó esik arról, hogy a kutya és a vadász kooperációja sokszorosára növelte az ember számára táplálékszerző vadászat hatékonyságát. Minél gyengébb a vadászfegyverek hatékonysága, annál nélkülözhetetlenebb a kutyák segítsége.

A történészek ugyan hangsúlyozzák a vadászatnak az ember élelmezésében játszott szerepét, de nem értik meg a kutyáknak ebben játszott „forradalmi” szerepét. A vadászat legnagyobb technikai forradalmát, a lőfegyverek megjelenése lőtt, nem a fegyverek tökéletesedése, hanem a kutya bevonása jelentette. A doronggal, dárdával, nyíllal történő vadászat hatékonyságát, mintegy százszorosára növelte a kutyával való együttműködés. Márpedig kevés olyan „technikai” forradalmat ismer fajunk története, amiben az egyik fontos táplálkozási forrás megszerzésének hatékonyság a százszorosára nőtt.

A vadászfegyverek fejlődésével százszor annyit foglalkoznak a történészek, mint a kutyáéval, holott az utóbbi nagyságrendekkel jelentősebb volt. Még kevesebb szó esik arról, hogy a kutya az ember nélkül a legostobább ragadozó. Három rossz vadásztulajdonsága van:

- Hangosan vadászik.

- Támadja a számára elejthetetlen vadat is.

- Nem takarékosodik az energiájával, éhesen is vadászik

Ami a kutya hangos vadászatát illeti. A ragadozók csendben cserkésznek, nehogy korán riasszák a vadat. A kutya rokonai ugyan a vad csöndes megközelítése után, a hajtása idején már hangosak, de csak azért, hogy egymást tájékoztassák. A legsikeresebb ragadozók még ezt sem teszik. A kutya azonban, ahogy megérzi a vad szagát, csahol.

Még különösebb a kutya másik „rossz” tulajdonsága. Azt a vadat is támadja, amit nem ejthet el, ráadásul még akkor is, ha nem éhes. A kiskutya a hatalmas elefántot még akkor is megugatja, ha nem éhes. A ragadozók általános tulajdonsága, hogy takarékoskodnak az energiájukkal. Csak akkor vadásznak, ha éhesek, és csak olyan vadra, amit képesek elejteni. Ha a kutya csak olyan vadra vadászna, amit el tudna ejteni, nem sokat érne a segítsége. Az ember olyan vadat akar elejteni, amit a kutya nem tudna.

A kutyának e három rossz vadászmódja azonban ideális segítséget jelent a vadászó, illetve pásztorkodó ember számára. Ha, csak akkor vadászna, ha éhes, és csak olyan vadra, amit el is tud ejteni, nem sok hasznát venné a vadászó, majd a pásztorkodó ember.

A kutya és az ember azért él huszonötezer éve együtt, mert mindkettő egy sor hátrányos tulajdonsággal is rendelkezik a vadászat terén. Egy sor vadászati célhoz még ma is, a modern lőfegyverek korában, nélkülözhetetlen segítség a kutya.

De nemcsak az ember köszönhet sokat a kutyának, hanem a kutya is csak az embernek köszönheti hogy fajtája fennmaradt. A fennmaradását biztosította, hogy a szolgálataira szoruló ember megvédte, és a táplálékáról gondoskodott.

A kutya domesztikálódásából is levonhatunk egy általános tanulságot: Az ember csodálatos fejlődési útja döntően annak köszönhető, hogy a fizikai tulajdonságai és az ösztöne nem tette volna életképessé. Ezért az agyának a segítségére szorult.

A rénszarvas egy igen jelentős tulajdonságáról pedig még utalást sem találtam, holott a mai rénszarvastartás is ezen alapul. Máig a rénszarvas az egyedüli nyájban tartott állat, amit nem a pásztor terel, hanem ő keresi a táplálékát, és a pásztorának csak követni lehet. A rénszarvasok a vastag hótakaró alatt rejtőző zuzmókkal táplálkoznak. Ezt csak a rendkívül finom szaglásukkal tudják megtalálni. A pásztor erre képtelen.

A táplálékkereső rénszarvasok, az életterükre jellemző rendkívül ritka lakosságot, állandó vándorlásra kényszeríttették. Itt jutottam el a modern ember genetikai fejlődésének egyik kulcsa feletti elgondolkodáshoz.

AZ EMBER BELTENYÉSZETRE KÉNYSZERÜKLT.

A modern biológia már megállapította, hogy a jelenlegi emberek kilenctizedének ősszülei a jégkorszak csúcsán, mintegy huszonötezer éve, Szibériában éltek. Ott, ahol leginkább fenyegette a végső kipusztulás.

A biológia ma már tudja, hogy a fajfejlődésben az előre lépések a nagy fajpusztulások idejére esnek. Most az ember esetében is ez látszik igazolódni, hogyha nem is új faj, de a homo sapiens fejlettebb formája ott jelent meg, ahol az éghajlati változás kipusztulással fenyegette. A homo sapiens rövid élete során az utolsó jégkorszak hozta a legnagyobb környezeti változást, azt is Szibériában, ahol a jégkorszak előtt a vadászatra és gyűjtögetésre kedvező éghajlat majdnem elviselhetetlen hideggé változott, ahol az ott élő emberek száma talán ezrelékére csökkent.

A jégkorszak csúcsára legfeljebb pár ezer ember, azaz ezer négyzetkilométerenként egy maradhatott a sok millió négyzetkilométernyi térségben. Ráadásul ezeknek a viszonylag kisszámú csoportoknak sem lehetett állandó lakhelyük, mivel a létüket garantáló rénszarvascsordákkal együtt kellett vándorolniuk. Vagyis évezredekre pár száz, egymástól izolált kis csoport tagjai nagyon ritkán találkozhattak. A térségben élő kevés ember többsége élete során sem találkozott olyannal, aki nem közeli vérrokona.

A nem vérrokon párt kereső egyes ember, e zord és életveszélyes viszonyok között nem hagyhatta el a csoportját. A kis csoportokon kívüli házasságra nagyon ritkán volt esély. Általánossá vált a beltenyészet. Márpedig ennek következtében a kiscsoportok nagy többsége pusztulásra volt ítélve. Ezek között akadt a csodálatosan ritka kivétel, amikor egy férfiban és egy nőben a beltenyészet kiemelkedően kedvező mutációt eredményezett. Méghozzá olyant, amelyik viszonylag jobban, több generáción keresztül tűrte a beltenyészetet, és ez alatt viszonylag kevesebb negatív mutációval járt. Valójában ez az egyetlen kis közösségnek a két közös ősüktől származó tagjai éltek tovább, a többi vagy akkor, vagy később az évezredek során kipusztult, és így lett a mai emberiség nagy többsége ebből az egyetlen ősszülőpár utódja. Ha kiszámítják, hogy mekkora esélye volt egy ilyen pozitív mutáció szülessen a férfiak és a nők között, aztán mekkora a valószínűsége, hogy ezek találkoznak egymással, és közös utódot hagynak, végül annak, hogy az utódok fennmaradnak, minden bizonnyal egy a sokmillióhoz a valószínűség.

De még volt egy további nagyon ritka előfeltétel. A beltenyészetből származó kedvezőtlen mutációknak, illetve ezek utódainak el kellett pusztulni, mielőtt utódot hagynak. Ezt biztosította a jégkorszaki Szibériában uralkodó igen mostoha klíma.

Az ilyen elképesztően ritka fajfejlődési lépést joggal tekintették teremtésnek, isteni beavatkozásnak.

AZ ÁLLAMPOLGÁROK TÁRSADALMI ÉRTÉKE

Minden osztálytársadalomban az emberek többségét darabra mérni, és ez elegendőnek bizonyult. Az egyedek óriási többségének társadalmi értéke döntően a fizikai erejüktől függött, tehát viszonylag szűk határok között differenciálódott.

Az osztálytársadalmakban, a nagy többség esetében, sem a tudás, sem a képesség, sem az erkölcs, vagyis a minőség nem játszott fontos szerepet.

Az uralkodó osztályon belül már voltak olyanok is, akiknek a képessége, illetve az erkölcse jelentős társadalmi értéket jelentett. De ezek száma nagyon elenyésző volt. Még az urak nagy többségét is lehetett darabra számolni. Az értelmiségi, vagyis tudományos és művészeti elit, amit soha nem lehet darabra mérni, legfeljebb a lakosság néhány ezrelékét jelentette.

Egy-egy csata sora, egy-egy építmény minősége ugyan attól is függött, ki volt az irányítója, de a háborúk kimenetele, az építmények átlagos minősége alig függött attól, milyen szelekció alapján milyen minőségű volt a katonák, vagy az építőmunkások minősége.

A minőségi szelekció a társadalmak közt folyó versenyben alig játszott szerepet. Nem ismerünk példát arra, hogy az adott kultúrkörön belül, hosszú távon, attól függött volna egy-egy nemzet, országrész fejlődése, hogy kik vezették. Érdekes módon, a történészek mégis ennek fontosságán rágódnak.

A társadalmak, nemzetek, tájegységek, városok egymáshoz viszonyított teljesítményét alapvetően a gazdaságföldrajzi és kulturális adottságai határozták meg.

Mai fejjel hajlamosak vagyunk az hinni, hogy a tőkés osztálytársadalomban a tőkés képessége fontos szerepet játszott. Ezt bizonyítja, hogy a tőkés társadalmi viszonyok között nagyon csekély volt az uralkodó osztályon belüli lemorzsolódás, illetve a bekerülés aránya. Márpedig, ahol kicsi volt a társadalmi osztályok közti mobilitás, ott a képesség és az erkölcs nem játszott fontos szerepet. Ez akkor is igaz, ha minden uralkodó osztály megtett mindent annak bizonyításra, hogy előkelő, kiemelkedő osztályhelyzetét ősei érdemének köszönheti. A korábbi társadalmak többsége vérségi alapon épült fel. Ez pedig azt bizonyítja, hogy a képesség nem volt fontos. Máig nem vonjuk le a tanulságot: akik az őseivel dicsekszenek, nem a saját képességük jogán vannak abban az előkelő, vagy vagyoni társadalmi pozícióban.

A jelenkori képzett és gazdag társadalmakat azért tekintjük osztálynélküli társadalmaknak, mert az egyedek társadalmi helyzete egyre kevésbé az ősöktől örökölt, mert jelentős a vertikális társadalmi mobilitás.

A gazdag és iskolázott társadalomban már ma is, és a jövőben még inkább, az egyedek értékét nem a származásuk, hanem a tehetségük, képzettségük és erkölcsük, azaz a minőségük határozza meg. Az uralkodó osztály egyre inkább azokból kerül ki, akik a szellemi értékükben a leggazdagabbak.

Miért?

Mert minden társadalom annak alapján értékeli a tagjait, amiből hiánya van. Ez már az osztálytársadalmakban is így volt.

- Ahol a munkaerőben volt hiány, ott a munkaerő tulajdonosaiból, a rabszolgatartókból állt az uralkodó osztály. Nem azért, mert a rabszolgák hasznosításában fontos szerepe volt a tulajdonos képességének, hanem azért, mert hiány volt a munkaerőben. Jellemző módon, Amerikában az újkorban is rabszolgarendszer működött az ültetvényeken és a bányákban, mert kevés volt a munkaerő.

- Ahol a termőföld volt a szűk keresztmetszet, ott a földbirokosokból állt az uralkodó osztály. Mivel a földművelő társadalmak fogyasztási igényeinek többsége mezőgazdasági termék volt, annak termelését a termőföld biztosította, a földesurak jelentették az uralkodó osztályt. Az ipari forradalom előtt ez alól csak a pásztorkodó és a kereskedő társadalmak jelentettek kivételt. Az előbbiekben a vérségi kötelék alapján tagozódott a társdalom, az utóbbiakban pedig a képesség alapján alakult a polgárok közötti rangsor.

- Ahol a tőke volt a szűk keresztmetszet, a tőketulajdonosoké volt a hatalom.

- Ahol a munkaerő minősége lett a szűk keresztmetszet, ott a szellemi elit birtokolja a hatalmat. Ezt az hozta létre, hogy a tudományos és technikai forradalom a tőkénél is szűkebb keresztmetszetté emelte a képességet.

Mi jellemzi a jelenkori fejlett társadalmat?

A jelenkori viszonyok között a tudás, a tehetség és az erkölcs a szűk keresztmetszet, ezért azok gyakorolják a hatalmat, akik e három erényben a leggazdagabbak. Tekintve, hogy e három tulajdonság nem örökölhető, megszűnik a társadalmi osztályhoz tartozás örökölhetősége.

A tudás, a képzettség.

A 20. század második fele hozta az emberiség életének legnagyobb változását: Az emberi faj eddigi életének mintegy százezer évét úgy élte át, hogy lényegében mindenki a saját tudásából élt. A közelmúltban, szinte egyetlen generáció alatt, az emberiség egyre nagyobb hányada a mások tudásából élővé vált. Ez a változás ugyan csak az emberiség képzett és gazdag hatodában, a tudományos és technikai forradalom hatására ment végbe. Az utóbbi néhány évtized során Kína is ráléphetett a felzárkózáshoz vezető útra. Ezzel az emberiség közel egyharmada túllépett az osztálytársadalmak szintjén. A tudományos és technikai forradalom alapvető változásokat hozott létre ott is, ahol a felzárkózás a belső feltételei még nem jöttek létre.

A MÁSOK TUDÁSÁBÓL ÉLŐK TÁRSADALMA.

Korábban minden társadalomban az egyedek nagy többsége rendelkezett annyi tudással, amennyire életviteléhez feltétlen szüksége volt. Ma már szinte senki sem élhet meg a saját tudásából, mindenki az egyedek számára elérhetetlen ismeretekből él.

Ma már a világ elmaradt régióiban is jelen van a fejlett technika, ami a felhasználó számára érthetetlen csoda. Csoda abban az érelemben, hogy a használójának halvány fogalma sincs arról, hogy az általa is használt szerkezetek, eljárások mögött milyen tudás húzódik meg. Nem lepődünk meg, ha az afrikai pásztor műanyag pohárból iszik, kerékpáron, sőt motoron tereli a nyáját, rádiót hallgat, telefonál. Arról nemcsak neki, de még a fejlett világ magasan képzett lakosainak sincs fogalma, hogyan készül a műanyag pohár, a kerékpár, a motor, a rádió, a maroktelefon.

Minél képzettebb és gazdagabb a társadalom, az egyén számára a fogyasztása, a szolgáltatásai mögött annál nagyobb arányban jelenik meg a számára ismeretlen tudás.

A harmadik évezred fordulóján alakultak át a fejlett társadalmak a mindenki a maga tudásából élőből, a mindenki a mások tudásából élővé. Ehhez képest nagyon másodrangú, hogy milyenek a társadalom tulajdonviszonyai, milyen ideológiát vall.

A jelenkori fejlett társadalmak arra átépülnek, hogy a megállt a népszaporulat, és mindenki a mások tudásából él. Erre a kettős alapra felépítményként alakulnak ki a tulajdonviszonyok.

Ezzel szemben a világ elmaradott nagyobbik felében a fejlettek hatására még tovább nőtt a népszaporulat, és a saját tudás szűkölése mellett nőtt a fejlett világ tudására való rászorulás.

A modern társadalom elsődleges igénye a minőségi munkaerő. Ezt a képesség, a tudás és az erkölcs eredője határozza meg.

A képesség.

Minden megelőző társadalomban óriási volt a spontán alakuló képességfelesleg. Az ember agyában rejlő kapacitás sokszorosa volt a tényeges társadalmi igénynek. A vele született képességek kifejlesztése, két okból, ezer esetből egyszer sem valósult meg, mert nem is volt rá szükség.

Egyrészt a társadalom kevés képességet, és még azoknak is csupán néhány változatát igényelte, másrészt az igényelt képességeknek is elenyésző hányadára tartott igényt. Az osztálytársadalmak érdeke a képességek kibontakozásának fékezését követelte. A korábbi termelőerőknek olyan termelési viszony felet meg, amiben kevés képességre, és azokra is csak nagyon ritkán volt szüksége.

Ebből fakadt, hogy minden kultúra üldözte a tudásvágyat. Ennek a legnyilvánvalóbb példája a zsidó-keresztény vallás, ami a tudásvágyat eredendő bűnnek tekinti.

Ezzel szemben a tudományos és technikai forradalom olyan technikát teremtett, amiben a képességek sokaságára van szükség, és a fejlődés alapfeltételévé vált a képességek kibontakoztatása. Az új társadalmi igényből fakadóan a képességek feltárása elsődleges társadalmi feladattá vált. A képesség nélküli tudás társadalmi értéke egyre csökken, a képzettséggel kiegészített képesség társadalmi jelentősége pedig hatványozottan nő. Ebből fakad: a képzettséget és a tudást nem összeadni kell, hanem összeszorozni.

OKTATÁSI RENSZER

Az oktatási rendszert úgy kell kiépíteni, hogy a képzés mennyisége és minősége a képességekkel arányos, és annak típusához igazított legyen. Mivel szinte minden képesség más oktatási módszert, elsajátított tudást, és más életkorban történő képzést kíván, a korszerű iskolarendszer kezdődjön minél korábban, legyen színes, és az állandó továbbképzésre felkészítő.

A modern társadalom igényének nem felel meg az olyan oktatási rendszer, amiben a gyengéket akarják felhozni az erősekhez. Ellenkezőleg arra van szükség, hogy a képzés igényessége a tanulók képességével legyen arányos. Vagyis minél tehetségesebb a tanuló, annál nagyobb gondot kell fordítani a képzésére. Azt kell az oktatás egészér alkalmazni, amit a művészek és a sportolók esetében már jó ideje folytatnak. Hatványozottan a legtehetségesebbekkel kell a legtöbbet törődni.

A társadalom, a marxizmussal ellentétben, akkor lehet igazságos, ha előbb gazdag lesz. A tanítás hatékonysága pedig a képességgel hatványozottan nő.

Érdekes módon, ezt az oktatási elvet azok a liberális politikusok utasítják el a legjobban, akik a gazdaságban még ott is a verseny és a jelenbeli hatékonyság hívei, ahol az már nem volna indokolt.

Az erkölcs.

A társadalomtudományok sem ismerték fel, hogy a jelenkor iskolázott és gazdag társadalmaiban az erkölcs társadalmi jelentősége sokszorosára nőtt. Minél fejlettebb a társadalom gazdagsága és iskolázottsága, annál fontosabb gazdasági tényezővé válik az erkölcs.

Az erkölcs ugyan mindig fontos volt, de minden korábbi társadalom ez irányú igényét mindig viszonylag könnyen kielégítette. Az erkölcs eredményessége két szilárd alapon állt.

- Társadalmi szinten általában a vallás gondoskodott a kívánatos erkölcsi elvárások megfogalmazásáról, és betartásról.

- Az erkölcsi normák szigorú betartását a kis, zárt lakóhelyi közösségek biztosították.

A modern társadalomban azonban egyik sem működik.

A vallás elvárásai egyre kevésbé érvényesülnek. A társadalom tagjai minél képzettebbek, és minél gazdagabbak, annál kevésbé szabályozza erkölcsi magatartásukat a vallás előírása. A vallási dogmák hatása a hívek szellemi és fizikai vagyonával fordítottan arányos. A vallások híveinek aránya a kevésbé képzett, a szegényebb és az öregebb rétegek felé toldódik el. A vallások erkölcsi elvárásai egyre kevésbé hatnak a társadalom életét leginkább alakító képzett és tehetséges rétegben.

A múltban az erkölcs csak ott szilárd, ahol fenntartását a kis közösségek fegyelme biztosítja. Minden közösséget, amiben mindenki, mindenkit, minden oldalról ismer, az erkölcsi szilárdság jellemzi. Az ilyen egymást felügyelő közösségek nem lehetnek nagyok, és mobilak. A kis települések, a rendházak, az iparosok céhei ilyen kicsi és szilárd közösségek voltak.

Az osztálytársadalmakban, különösen az ipari forradalom előtt, kistelepülésekben élt a lakosság kilencven százaléka. Ma már alig negyede. Ráadásul, korábban a kistelepülések lakossága még generációk során is alig cserélődött. A városokat sem jellemezte a lakosság mobilitása. Egy-egy utca, kerület lakossága évtizedek során is alig változott. A városi lakosság többsége ilyen kisvárosokban élt. Ma a lakosság egyre inkább a több milliós nagyvárosokba koncentrálódik, ahol még egy-egy bérház lakói is gyorsan cserélődik.

Megszűnt az erkölcsi normák betartása felett őrködő mechanizmus. Ugyanakkor az erkölcs minősége és betartása egyre fontosabb lett, ennek a biztosítása azonban egyre nehezebben oldható meg. A jelenkor nagy társadalmi probléma a társadalom igényének megfelelő erkölcs biztosítása, mivel a modern társadalom teljesítménye elsősorban az erkölcsétől függ.

Ezt az igazságot száz éve ismerte fel Max Weber német politológus. Azt tapasztalata, hogy az iparosítás és a polgári demokrácia csak ott sikeres, ahol a „protestáns etika” jellemző. E felismerését az élet már akkor is, de azóta egyre jobban igazolja, a társadalomtudomány, különösen a közgazdaságtan, mégsem veszi tudomásul.

Elméleti zavart okoz, hogy Weber „protestáns etikáról” beszélt. Jobb lett volna a „puritán erkölcs” kifejezést használja. Valójában ő sem vallási erkölcsöt, hanem viselkedési értékrendet gondolt. Az igaz, hogy a protestánsok többségét a puritán erkölcs, értékrend jellemzi, de nemcsak őket, hanem a nyugat-európai kultúrkör egészét, függetlenül attól, hogy milyen vallásúak, vagy egyáltalán vallásosak-e.

Puritán erkölcs alatt a takarékosságot, a tisztaságot, a fegyelmezettséget, az adott szó becsületét, a szolidaritást értjük. Ahol puritanizmus jellemzi a lakosság viselkedését, ott gazdagság és képzettség van, ahol nem ez jellemző, ott nincs társadalmi siker.

E fejezetben erkölcs alatt a viselkedési értékrendet értem, ami csak nagyon lazán, és egyre kevésbé kötődik a valláshoz.

Tudás, tehetség és erkölcs.

Általánosan elfogadott, hogy a szellemi tőke a modern társadalom szűk keresztmetszete. A tőke helyett vagyont kellene mondani, mert amit szellemi tőkének tartanak, nagyon gyakran, sőt általában nem tőkeként működik. Ahogy a munkaerő nem lesz tőke azzal, hogy a tőkés működteti, a szellemi vagyon sem az csak azért, mert a tőkét szolgálja. Ellenben a tudás minden formájában felhalmozott vagyon.

Fentebb a szellemi vagyon három komponenséről, a tudásról, a tehetségről és az erkölcsről beszélnem.

A társadalom tagjai egyre inkább annyit érnek, mint a szellemi vagyonuk, aminek nagysága e három tényező szorzata?

A tudás annál többet ért, minél nagyobb tehetséggel párosul.

A tehetség annál többet ér, minél nagyobb tudás hasznosítja. Tekintve, hogy e két tényező abszolút szám, a szorzatuk is pozitív. Amíg a tudás és a tehetség pozitív fogalom, az erkölcs lehet negatív is, vagyis annak fontos az előjele is.

Az erkölcs azonban lehet negatív is. Ebből fakadóan: a szellemi vagyon társadalmi értéke az erkölcs előjelétől függ. A rossz erkölcsű egyedek társadalmi értéke káros, azaz negatív, ami csökkenti a társadalom szellemi vagyonát. Az erkölcstelen, illetve rossz erkölcsű egyén, minél képzettebb és tehetségesebb, annál károsabb.

Ezzel elméleti magyarázatot kapott Max Weber száz éves felismerése: Minél fejlettebb a társadalom, csak akkor kerülhet és maradhat az élvonalban, ha az erkölcse a kor követelményeinek megfelel.

A jelenkorban csak két erkölcs olyan, ami képessé teszi a társadalmat az élvonalba kerülésre, ott a versenyképességre, a nyugati puritán és a távol-keleti konfuciánus.

MARX NEM VOLT KÖVETKEEZTES MATERIALISTA

Marx történelmi materializmusa és politikai programja között alapvető ellentmondás van. Zseniálisan felismerte, hogy a társadalmak berendezkedése, politikai és jogi viszonyai csak a társadalmi alapnak csak a felépítménye. Ezzel szemben a politikai programja azt hirdette, hogy a felépítmény erőszakos megváltoztatása új, méghozzá ellentmondás nélküli alépítményt fog létrehozni. Vagyis, az általa kitalált felépítmény, alépítményként fog működni. A fejre állította a saját filozófiai alaptételét. Ezzel a történelem legnagyobb materialista tudósa a történelem legindividualistább vallásalapítójává vált.

Marx azzal vált százötven évre a politikai vita tárgyává, hogy nem tudták szétválasztani tudományos és próféta szerepét.

Ma minden jelentős társadalomtudós marxista abban az értelemben, hogy a társadalmak anyagi viszonyainak elemzéséből indul ki, azokat tarja alapvetőnek. Ezzel szemben Marxnak próféta szerepe felett, a vallások egymásközti harcéra jellemző, dogmatikus vita folyik. Még azt sem vált egységessé, hogy Marx zseniális társadalomtudós volt, ugyanakkor egyike volt a legnagyobb, vallásalapító prófétáknak.

Azért folyik vita Marx szerepéről, mert nem tudják a tudóst és a prófétát külön választani. A tudós objektív igazságot keresett. A próféta csak a saját vallásának dogmáit látta.

Ellenfelei még azt sem veszik tudomásul, hogy világvallást alapító próféta volt. Jellemző ez annak ellenére, hogy a történelem még nem ismert előtte olyan prófétát, akinek vallását az emberiség negyede halála után száz évvel már elfogadta. Természetes, vallásának ebben a példátlanul gyorsa elterjedésében szerepet játszott a kommunikációs forradalom. Előbb csak a világsajtó, majd a rádió és a televízió is. De ebben a korábban elképesztően gyors és olcsó kommunikációban sem akadt párja. Illene azon elgondolkodni, hogy miért nem ismer a reformáció óta más vallásalapítót.

Mi marxi dogmák páratlan sikerének az alapja?

Az első vallás volt, amelyik ezen a világon ígérte meg a mennyországot. Ennek az ígéretnek reális alapja ugyan nem volt, mégis az értelmiség jelentős hányada az új vallás hívévé vált, mert hittek a tudós Marxnak.

A közvéleményben utólag a marxizmus, mint az elnyomott munkástömegek, a proletárok vallása él, holott ennek a vallásnak nem a naiv hívők, hanem az értelmiségiek voltak az apostolai. Ez azért újszerű, mert a világvallások alapítóinak a tanítását naiv hívők terjesztették.

Erről a keresztény vallás sem szívesen beszél, pedig elgondolkodtató.

Krisztus tanítványai között nem volt értelmiségi. Az apostolok közé úgy kellett utólag becsempészni szent Pált, mert nem lehetett kétség, hogy Krisztus tanítását ő szabta a Római Birodalom kultúrájához. Krisztus életével mutatott példát, Pál formált ebből az életműből a görög-római kultúrának alkalmas vallási dogmarendszert.

Marx maga fogalmazta meg próféciájának tudományos alapjait, tette a kor értelmisége számára megváltást ígérő vallássá.

Marxot a vallás ellenségének állítják be. A marxisták vallásüldözése azonban csak egy türelmetlen vallás harca volt a korábbi vallásokkal. Minden vallás így kezdte, hiszen az ellenségei a másik vallások voltak.

A marxista politikát minden korábbi vallás karakterei élesen jellemezték.

- Türelmetlenül dogmatikus volt.

- A prófétáit és szentjeit babonásan tisztelte.

- Volt szent könyve.

- Szigorúan centralizált klérusa, a párt, ami védte az érdekeit.

Még feltárásra vár, hogy a marxizmus vallásjellege miért maradhatott mindmáig rejtve.

Számomra az első bolsevik május elseje kétségkívül leleplezte, hogy minket a marxista vallás kelet-európai egyháza szabadított fel.

Az ünneplő tömeg zászlókat, szentképeket vitt magával, zsoltárokat énekelt, a vezetőket istenítette. Csak a zászlójuk volt piros, a szentek meghalt és még élő kommunisták, a zsoltárok mozgalmi dalok, és Sztálin elvtársa Marx tévedhetetlenséggel megáldott földi helytartója, és Rákosi elvtárs annak legjobb magyar tanítványa.

Számomra egyértelmű volt, hogy a bolsevik marxista vallás az ortodox, kelet-európai kultúra vallása, ahogyan a pravoszláv kereszténység a kereszténység kelet-európai változata volt. Ennek ellenére örömmel fogadtam, mivel a fél-feudális úri magyar társadalmat törte össze. Nemcsak utólag, de akkor is tudatában voltam annak, hogy a magyar úri társadalmat önerőből nem vagyunk képesek összetörni, de ehhez nem lenne alkalmas a nyugati hatalmak megszállása sem.

Az úri középosztály befolyása.

Kitérőt kell tennem a bolsevik vallás magyarországi szerepére a háború vége és a rendszerváltás közti időszakban.

Nem lehet tárgyilagosan szembenézni a bolsevik évtizedekben történtekkel, ha nem látjuk be, hogy önerőből, de még nyugati megszállás esetében is képtelenek lettünk volna felszámolni a nemesi társadalmunk örökségét.

Pár éve döbbentem meg, hogy ezt Sztálin tudta. Sztálin, még a Jugoszláviával való szakítás előtt, meghívta Moszkvába Titót. Az, mivel felmérte az ilyen látogatás veszélyét, ma helyett Gyilaszt küldte el. Gyilasz erről készült naplója néhány éve került a kezembe. Ebben szerepel Sztálin megjegyzése, azzal kapcsolatban. „Két népi demokráciában számol nehézségekkel. A legyelek és a magyarok esetében, mert e két táradalomban olyan erős a nemesség történelmi befolyása, amit nehéz lesz elfojtani.”

Nem hiszem, hogy ez Sztálin felismerése volt, hanem valakik felkészítették a csatlós országokban várható problémákra.

Ezek a tanácsadók azt látták, amit én Győrffi György könvéből tudtam. A két népnek a középkori társadalma egészen más volt, mint ami általános volt, a kontinens nyugati felén. Ott a lakosság egyetlen százaléka volt nemes, és hat százaléka polgár. Mindkét réteg nagy többsége a néppel azonos etnikumhoz tartozott. Ezzel szemben a lengyel és a magyar társadalomban a lakosság 5-8 százalékát tette ki a nemesség, és csak egyetlen százalékot ért el a polgárság. Az utóbbi döntő többsége is idegen etnikumú volt.

Ennek megismerése után nem volt többé gondom, a magyar történelem megértésével. Mi hatszor több adómentes nemest tartottunk el, mint például a franciák, és hatod annyi polgár fizetett adót, mint nálunk. A polgárosodásban Nyugaton egy nemessel szemben hat polgár harcolt a polgárosodásért, e két nép esetében egy, ráadásul idegen etnikumú polgár harcolt hat nemes ellen. A polgárosodás erőviszonya nálunk harminchatoda volt a nyugati társadalmakéhoz viszonyítva.

Ez a torzult erőviszony csak nagyon lassan mérséklődött a vasúthálózat kiépítését követő fél évszázad során. Trianon azonban visszafordította a már elért javulást azzal, hogy a megmaradt ország ugyan elvesztette a lakosságának háromötödét, de a megmaradt kétötödben megmaradt az úri középosztállyá átneveződött nemesség. Trianon kapcsán még nem olvastam arról, hogy az ország társadalmak hogyan torzult azzal, hogy itt maradt, illetve ide menekült a politikát, a hadsereget és a közigazgatást uraló úri középosztály. Ezek hatalmának bebetonozása jelentette a két háború közötti politika stratégiai célját. Ez volt a „Szegedi gondolat” lényege. Ebből fakadt a teljes revízió, és a zsidó polgárságtól való megszabadulás elsődlegessége. A második világháború végére ugyan semmi sem lett a revízióból, de a zsidóság négyötödét elvesztettük.

A második világháború végén a magyar társadalom még sokkal polgárhiányosabb volt, mint Trianon után. Akkor a lakosság hat százaléka volt zsidó polgár, illetve a polgárosodást támogató zsidó. 1946-ban egyetlen százalékra zsugorodott a zsidóság, de annak a polgárosodását is elzárta a hisztérikusan polgárellenes bolsevik rendszer. Nemcsak az övékét, de még a módosabb parasztságét is.

Akik máig is abban a hitben élnek, hogy a háború végén lévő magyar társadalom alkalmas lett volna a polgári társadalom építésére, azok ezt csak az úri középosztálytól várhatták. Márpedig az úri középosztály maradványai sem 1945-ben, sem 1956-ban, sem 1990-ben, nem akartak hallani polgári társadalomról.

Mindszenti Józsefnek, egészen letartóztatásáig, aki nyíltan a második magyar zászlósúrnak tartotta magát, mindig legalább kétharmados támogatottsága volt.

Az 56-os forradalom első hete után már olyan több pártrendszer alakult ki, amiben már nem érhette el a parlamenti küszöböt, a bolsevik megszállást tudomásul vevő párt.

1990-ben az első szabad választáson hatalomra került Antall József az első világháborút megelőző rendi viszonyok híve volt. Sokkal inkább az arisztokratákra, és az úri középosztályra támaszkodott, mint az MDF népi értelmiségére.

A marxizmus előbb a centrumhoz tartozó társadalmak vallása akart lenni. Ez a szerepe mára elhalt, akárcsak a többi vallásé a fejlett társadalmakban.

Aztán hetven évre gyökeret vert Kelet-Európában, majd a háború után a fél-perifériákon. A Szovjetunió által megszállt Közép-európában és Kínában. Mára ott is elveszette a korlátlan politikai hatalmát.

1990-re azonban megbukott Európa keleti és középső részében. Bukását az okozta, hogy ott vált uralkodóvá, ahol a sikere eleve reménytelen volt. Nem azért bukott meg, mert marxista vallás volt, hanem azért, mert antimarxista, imperialista politikát folytatott. Általánosan elfogadott még ma is a vélemény, hogy a marxista diktatúra, mint minden diktatúra eleve bukásra volt ítélve. Az egyértelmű tényeket nem veszik tudomásul.

a. Semmilyen rendszer nem emelheti fel a pravoszláv kultúrához tartozó népeket az élvonalba. A nyugati kultúrához tartozó társadalmakban csak a puritán értékrend, viselkedési normarendszer alkalmas az élvonalba kerülésre.

b. A Szovjetunió a nyugati világgal folyó fegyverkezési versenyben roppant össze. Még egyetlen politikus és történész nem tette fel a kérdést. Mi lett volna, ha a Szovjetunió nem válik imperialistává, megelégszik a mérhetetlenül nagy birodalmán belüli feladatok megoldásával? Ez azt jelentette volna, hogy nem kell az erőforrásainak mintegy harmadát megnyerhetetlen fegyverkezési versenyre elpocsékolni. Meggyőződésem szerint, az életszínvonal, az egy alaksora jutó nemzeti jövedelem kétszer, háromszor magasabb lett volna.

c. Irreális volt az eltérő nemzetiségű, nyelvű, vallású és fejlettségű népeket egyetlen centralizált államban megtartani. Ezek közül mindegyik különbség önmagában sem engedi meg a közös államiságot. A csehek és szlovákok sem tudtak együtt élni.

d. Hiányzott a megfelelő gazdaságföldrajzi környezet hiányzott. Kelet-Európa és Szibéria a világ egyik legrosszabb gazdaságföldrajzi adottsága. Ehhez csak Kína nyugati fele hasonló. Minden vízi útja rossz irányba vezet. A nagyhajókkal szinte az egész térség megközelíthetetlen.

Ezzel szemben Kínában a történelem legsikeresebb vallásának bizonyult a bolsevik rendszer. Ez esetben a lakosság erkölcse, viselkedési módja eleve nagyon alkalmas a tudomány és technika vívmányainak hasznosítására. Ez esetben a marxizmus olyan nép vallása lett, amelyik kultúrája eleve megfelelt a felzárkózás követelményeinek.

A Nyugat politikusai és társadalomtósai a marxista vallás bukásáról beszélnek, holott Kínában, fajunk történelmének legnagyobb csodáját szülte. Az európai kultúrában ugyan megbukott a bolsevikvallás, de Kínában éppen az óta arat páratlan sikert.

Marx, mint próféta jókor jelentkezett abból a szempontból, hogy a 19 század közepén a tőkés osztálytársadalmak általános válsága olyan reménytelen helyzetet teremtett, amiben természetszerű a társadalom messiásvárása. Az értelmiségi elit és a munkásság kilátástalan helyzetében olyan prófétára vágyott, aki e világi boldogulást ígér.

Marx, mint a zsidó-keresztény kultúra gyermeke ösztönösen megérezte, hogy a tudomány és technika diadalának gyermekei számára már nem elég a halál utáni üdvözülés ígérete, evilági üdvözülést kell ígérni.

Bármennyire is nehezen elfogadható, tény, hogy a zsidó még szigorúan egyetlen nép vallása volt, a kereszténység már minden nép vallása akart lenni, de mindkettő csak túlvilági megváltást ígért. A marxizmus az evilági megváltást ígérő vallás lett. Ennek volt köszönhető, hogy mindenütt példátlan gyorsasággal terjedt el, és ezzel a reménytelenség megszűnt.

A gazdag és képzett társadalmakban azonban gyorsan vége szakadt a marxista vallás sikerének. A tudományos és technikai forradalom véget vetett a munkások reménytelen helyzetének.

- A világ fejlett, azaz gazdag és képzett hatodában nemcsak a marxizmus, mint vallás iráni lelkesedés lohadt le, hanem általában a vallásoké. Nem indokolt csak a marxizmusban való hit kialvásáról beszélni a fejlett világban, mert ott általában minden vallás társadalmi szerepe a korábbi tört részére olvadt.

Európa keleti felén, a reménytelen társadalmi viszonyok között, a marxizmus azonban hetven évre sikeres államvallás lett. A bolsevik rendszert nem a tudós, hanem a próféta Marx szülte. Méghozzá ott, ahol az utolérésre a legkevesebb volt a reális esély, ugyanakkor a legtöbb az elvárás.

1. A kínai kultúrából fakadó viselkedési rendszerből fakadóan a munkamorál és a tanulási készség még világszínvonalon is kiemelkedő. A közgazdaságtan máig nem ismerte fel az általános jelenséget, hogy a társadalmi sikerek alapja az oktatási rendszer hatékonysága. Márpedig ennek elődleges feltétele a tudás társadalmi rangja. Márpedig a kínai társadalomban évezredek óta az iskola volt a társadalmi felemelkedés alapja.

2. Kína keleti negyede a világ egyik legjobb gazdaságföldrajzi adottsága. Márpedig itt él a lakosság öthatoda. Kína keleti terület, évezredek óta, a földünk legkedvezőbb gazdaságföldrajzi adottsága. Európa nyugati fele csak az utóbbi ötszáz évben versenyezhetett vele, de ekkor is csak harmadnyi lakost tudott eltartani. A tudományos és technikai forradalom, mindenek előtt az időt és távolságot nem ismerő kommunikáció, valamint a tengeri szállítás olcsósága Kelet-Ázsiát minden korábbinál jobban felértékelte.

3. A kínai bolsevik rendszernek, Mao vezetése alatt, sikerült az idejétmúlt társadalmi viszonyokat önerőből összetörni. Mind a politikusok értetlenül állnak kommunista Kína történetének első ötven évével. Képtelenek megérteni, hogy csak a bolsevik terror volt képes úgy összetörni a múlt társadalmi erőit, hogy azon a gazdasági piacosítása megindulhatott. Még kevésé értik meg azt, hogy Kínában a politikai demokrácia anarchiát jelentett volna. Kína példátlan sikerét a Nyugat képtelen megérteni, csak a csodával együtt járó terrort látja. Pedig a politikai terror a csoda alapfeltétele.

Kína példátlan sikere azt is igazolja, hogy a jövőben vetett hit, a vallás, a bolsevik is, megváltást hoz ott, ahol a megváltás objektív feltételei adottak. Márpedig a kínai kultúra eleve, azaz az ideológiától, módszertől függetlenül alkalmas az élvonalba kerülésre. Japán, Dél-Korea és Tajvan esetében az ame0rikai megszállás törte össze azt a társadalmi bázist, ami a fejlődés útjában állt. Kínában ezt a feladatot sokkal nagyobb volt már csak a méretek és az elmaradottság miatt is, ezt mégis sikerült belső erőkkel összetörni. Ez volt Mao történelmi érdeme. Csak e példátlan mértékű lerombolás jelenthetett alapot arra, hogy Teng elindítsa a gazdaság liberalizálását, ami példátlanul gyorsan meghozza a gazdagságnak és a képzettségnek azt a színvonalát, amin már a vallás nemcsak szükségtelen, de terhessé válik, és megérik a politikai demokráciára is a társadalom. Az osztálynélküli társadalmi viszonyok a politikában is kialakulnak.

Marx, mint vallási próféta a vallásalapítók utolsójaként, de páratlanul sikeresként fog bevonulni a történelembe.

Marx, mint társadalomtudós.

Száz évvel korábban érkezett, mint a történelmi materializmust igazolta volna a gyakorlat. A történelmi materializmus azt állítja, hogy a társadalmak politikai, jogi és tulajdonviszonyai a gazdasági alap által determináltak. Ennek az elméletnek az igazolására az osztálytársadalmak, vagyis a megelőző ötezer év története nem szolgált bizonyítékkal. Ebben a társadalmak életének alakulását a politikai erőszak kényszeríttette ki. Ebből következett, hogy az uralkodó osztály mindig a gazdaság szűk keresztmetszetét tulajdonlók alkotják. Az uralkodó osztályok váltása, uralmon maradása, mivel elenyésző kisebbséget alkottak, mindig erőszak alkalmazásával történt.

Marx nem élhette meg, hogy a tudományos és technikai forradalom hatására a képzett és kezdeményező ember lett a szűk keresztmetszet, aminek az uralomra kerüléséhez nem volt erőszakra szükség. Vagyis az osztálytársadalmakat követő osztálynélküli társadalom kialakulása erőszak nélkül jött létre. Vagyis nem kellett hozzá politikai és ideológiai átalakulás, sem harcos vallás, sem prófétája.

A korábban, az osztálytársadalmakban joggal lehetett a történelmet alakító egyetlen tényezőjének tekinteni a gazdasági-technikai lapot. Minden korábbi társadalomnak a működési formáját megmagyarázta a gazdaságföldrajzi adottsága, és az alkalmazott technika. Az ember szerepe passzív, ahhoz alkalmazkodó volt.

Marx azonban tévedett, hogy a gazdaságföldrajzi adottságokat nem vette figyelembe, sőt tagadta azok társadalomformáló szerepét. Elég lett volna arra gondolni, hogy nem véletlenül Nyugat-Európa atlanti partövezetében robbant be az ipari forradalom. Ahhoz szükséges előzmény volt Európa nyugati negyedének páratlan gazdaságföldrajzi adottsága. De még ez sem lett volna elég, ha a térségnek nincsen könnyen elkérhető szén, és vasérc vagyona.

Ahogyan Max Weber felismerte, hogy a gyáripar ott hódított, ahol a kultúra értékrendjét, viselkedési normarendszerét a puritanizmus jellemezte. Már Weber előtt, Marx korában az is egyértelmű volt, hogy az ipari forradalom, és az arra épülő tőkés társadalom csak ott teljesedik ki, ahol nemcsak a puritán kultúra, de szén és vasérc is rendelkezésre áll.

A történelmi materializmus azzal lépett túl a Marx által megfogalmazotton, hogy alépítmény mind a gazdaságföldrajzi adottság, mind a kultúrából fakadó viselkedési normarendszert is.

A tudományos és technikai forradalom elmúlt ötven éve után a világgazdaság elhelyezkedése alapján azt kell mondani, hogy a világ élvonalába kerülésnek nemcsak kulturális, de gazdaságföldrajzi feltétele is van.

Kívánatos kulturálisnak alapnak nemcsak a puritán, de az ahhoz hasonló konfuciánus kultúra viselkedési rendszere is megfelel.

Gazdaságföldrajzi alapnak tekinthető, hogy többé-kevésbé mérsékelt legyen az éghajlata, és a tengeri hajókkal megközelíthető zónában legyen. Száz éve még a szán és vasérc közelsége volt az egyik feltétel, ma ennek már szinte semmi jelen tősége nincs.

E meghatározás ma jó megközelítést jelent, mert ma a világ gazdag és képzett lakosságának, a világ ipari és kereskedelmi teljesítményének és tudományos ismereteinek több mint kilencven százalékára ez a rendező el érvényes.

A NYUGAT EGYIK LEGNAGYOBB TALÁLMÁNYA

Arról már könyvet írtam, hogy az osztálytársadalmakat a túlnépesedés elleni védekezés szülte. Ezek csak ott, és csak azért jöttek létre, mert fékezni kellett a spontán népszaporulatot. A technikai forradalmak mindegyike egyre eredményesebb volt a természetnek való kiszolgáltatással szemben, jobban csökkentették a halandóságot, mint amennyire meg tudta volna oldani a szaporodó népesség eltartását.

Az osztálytársadalmak kegyetlensége, „embertelensége” a spontán népszaporulat dinamikájával volt arányos. Minél gyorsabban nőtt volna a népesség, annál emberpusztítóbbak lettek a társadalmak.

A kultúrák történetében először, a nyugat-európai feudális társadalomban működött népességszabályozó mechanizmus. A történészek máig nem ismerték fel, hogy a Nyugat sikerének ez volt az egyik alapja. A humanizmus gyökerét a kiscsaládos társadalmi rendszerben kell keresni.

A nyugat-európai feudális társadalom kiscsaládos jobbágyrendszere, viszonylagos sikerrel szabályozta a kiscsaládok, ezzel a születések számát. Többé-kevésbé csak annyi kiscsalád lehetett, amennyi jobbágytelek volt. A jobbágytelkek számát pedig a művelésre alkalmas terület határozta meg. A földesuraknak nem volt érdekük kisebb jobbágytelkek kialakítása, mint amekkora megművelésére a kiscsalád képes. Azzal, hogy viszonylag állandó volt a jobbágytelkek számára, meg volt kötve a kiscsaládok száma is. Ha szaporodott a népesség, kitoldódott a házasság ideje, vagyis csökkent a várható gyermekszám. Korábban is köztudott volt, de ma már feltárt adatok bizonyítják, hogy a nyugat-európai feudális társadalomban a házasságkötés közel tíz évvel később valósulhatott meg, mint a világ többi kultúrájában. Ugyanis a világ minden kultúrájában a nagycsaládos rendszer működött. Elég arra gondolnia, hogy Európa keleti felén, ahol a feudalizmus nagycsaládos rendszerben éltek, a házasságkötés a nemi érettség korára, vagyis már a házasulók tízes éveiben történt. A tíz év különbség azt jelentette, hogy Nyugaton a szülésekből kimaradt a tíz legtermékenyebb év, ami mintegy hárommal kisebb szülésszámot jelentett. Vagyis Nyugaton a következő nemzedék számára hárommal kevesebb születés volt, mint a nagycsaládos társadalmakban. Ennek ellenére még Nyugaton is több gyermek született, mint amennyit a következő generáció képes volt el tartani, ott is pusztítani kellett a nyomornak, a háborúknak, a butaságnak.

Ennek alapján érthető, hogy a nagycsaládos társadalmak miért voltak sokkal emberpusztítóbbak.

Az is történelemformáló feltétel volt, hogy a nyugati feudális társadalomban az új nemzedéket már érett, élettapasztalattal rendelkező, a családjukról gondoskodni köteles szülők nevelték, nem az öregek. A jelenkor tudománya már felismerte, hogy milyen fontos az anya közvetlen részvétele a gyermeknevelésben, a történészek azonban figyelembe sem veszik, hogy csupán a kiscsaládos társadalomban szoros, közvetlen volt a szülőknek a gyermekeikkel való kapcsolata. A nagycsaládos társadalmakban azonban laza volt a szülő-gyermek kapcsolat. A munkaképes szülők munkára voltak fogva, a nevelést a már nem munkaképes öregek, és még nem munkaképes testvérek vállalták a gyermekkel való foglalkozást.

Amíg a nyugat-európai feudális társadalomban a népesedési felesleg nagyobb részét a kiscsaládos jobbágyrendszer eleve elhárította, addig a nagycsaládos társadalmakban sokkal többet kellett erőszakkal, embertelen eszközökkel, népbutítással elpusztítani. Aki ezt nem tartja szem előtt, és botránkozik, hogy mennyire embertelen volt minden nagycsaládos társadalom, nem veszi figyelembe, hogy ott sokkal nagyobb volt a túlnépesedés nyomása.

A történelem eseményeinek megértéséhez a legfontosabb törvény:

Minden társadalom annyi embertelen, az „emberi jogokkal” össze nem egyeztethető módszert használ, amennyi szükséges ahhoz, hogy a túlszaporodását féken tartsa. Minden társadalom annyira „embertelen”, amennyire ezt a túlnépesedése szükségessé teszi.

Ha ezt az általános társadalmi törvényt figyelembe vennénk, megértenénk, hogy miért „embertelenek”, azaz kegyetlenek azok a társadalmak, amelyekben magas, és miért viszonylag „emberségesek” azok, amelyekben kisebb a természetes népszaporulat.

Ugyan frázisként általánosan felfogadott, hogy a társadalom alapsejtje a család, a történészek mégis mellékesen kezelik. Még a nyugati történészek sem ismerték fel, hogy szinte minden, amire büszkék, a kiscsaládos kultúránknak köszönhető.

Ennek ellenére még soha nem érezték szükségét annak, hogy a kiscsaládos rendszer kialakulásának okait, és körülményeit feltárják. Még azt sem hallottam, hogy a nyugati keresztényég hangsúlyozta volna, hogy az első olyan vallás volt, amiben a házasságot nem a szülők, hanem a házasulandók kötötték.

Az én feltevésem.

A római jogban keményen érvényesült a nagycsalád szilárdsága. A nagycsalád feje volt az egyetlen teljes jogú személy, vele szemben, néhány kivételtől eltekintve, szinte rabszolga volt a család többi tagja. Ez a családi jog megfelelt, amíg a helyhez kötött városi polgárokra vonatkozott. Egyre több problémát okozott, amikor a család fiatal férfitagjai éveket töltöttek a távoli provinciákban. A hazalátogatást a nagy távolságok fáradságos és hosszú megtétele egyre ritkította. Különösen akkor, amikor ezt a szárazföldön kellett megtenni. Tudni kell, hogy gyalogosan csak csomag nélkül lehetett utazni, és naponta harminc kilométer is soknak számított. Lovon sem sokkal nagyobb volt a legyőzhető távolság, de már könnyebb volt a kisebb csomagok szállítása. Mindkét utazási mód azonban nagyon fárasztó, veszélyes és fárasztó volt. Ezzel szemben hajókon a napi száz kilométer nagy csomagokkal és viszonylag veszélytelenebbül történt. Ráadásul a Földközi tenger pari kikötőiből szinte naponta indultak a gabonaszállító hajók, amelyeket az utasok is igénybe vehettek. Az Alpoktól északra lévő provinciákból azonban szinte megoldhatatlan volt a hazalátogatás. Ráadásul éppen ezekben volt a legnagyobb létszámú haderő fenntartása szükséges. A római katonáknak az Alpokon tartó sokéves tartózkodása és római jog nem volt összeegyeztető. Az államérdek a légiósok házasságkötő és vagyonszerző jogát követelte meg. Ez szembe állt a hagyományokkal és a joggal.

A korai kereszténység gyorsan felismerte ezt az államérdeket, és a házasság szentségét a házasulandókra bízta. E fontos téren is találkozott az állam és az új vallás érdeke.

A kiscsalád jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy az összes nagy nyugti szellemi és technikai forradalom hatása a kiscsaládos térségen elül maradt.

A kiscsalád tudatformáló ereje.

Reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás, az ipari-, majd a tudományos és technikai forradalom terjeszkedése a nagycsaládos társadalmak határán megállt.

A DOMESZTIKÁCIÓ

Az emberi faj történetének alakulása döntően attól függött, milyen mértében tudta a természetet szolgálatába állítani. Amit a történészek történelemnek neveznek, csak ennek felépítménye. Ezért a társadalmi fejlődés megértését a természetfeletti uralom növekedésére kell felépíteni.

Fajunk történetének első nyolcvan százalékában tűz, a nyelv és a szerszámok megjelenése volt az elsődleges.

A tűz jelentőségét a görög mitológia értette meg azzal, hogy annak első hasznosítójában, Prometeusban, látta az embernek az isten, a természet elleni forradalom eszközét. Ha meggondoljuk, hogy a fejfejlődés első nagy forradalma a kőeszközök mellett, a tűz használata volt. Prometeus neve is a haladást jelenti. Ennek az ősbűnnel való azonosítása a görög mitológiában szinte azonos, mint a tudásvágy eredendő bűnként kezelése a zsidó-keresztény kultúrában. Aki újít, bűnös.

A tűz először a nagy ragadozók elleni védekezést jelentette. A nagy ragadozók világában élő ősünk számra a tűz jelentette a közösség biztonságát. Annak volt köszönhető, hogy az ember először élvezhetett bizonyos biztonságot akkor is, ha ott hagyta a fák védelmét.

A tűz használata jelentette az első élelmezési forradalmat is. Joggal feltételezhető, hogy az ételek emészthetőségének, tárolhatóságának a tűz által való növelése jelentősen növelte az ember fizikai erejét, várható életkorát és motorja volt az agyfejlődésnek is.

A tűz harmadik eredménye a hideg elleni védekezés volt, ez tette lehetővé, hogy az ember a hidegebb éghajlatú térségekben is életteret hozzon létre.

A tűznek is fontos szerepe volt abban, hogy a fizikai képességeiben viszonylag gyenge, a hideg ellen védetlen, és a táplálékszerzéshez gyenge érzékszervű és lassú mozgású ember fokozatosan a természet urává válhatott.

AZ ÉTEL ÉS ITAL TÖRTÉNELEMFORMÁLÓ SZEREPE

A társadalomtudományok rangjukon alulinak tartják, hogy az étellel és itallal való ellátásnak a történelmi szerepével foglalkozzanak.

Nekem pedig ötven éves mániám, hogy az étellel és itallal való ellátás történelemformáló szerepét hangsúlyozzam.

AZ EURÓPAI TÖRTÉNELEMBEN AZ ÉTEL ÉS ITAL.

Az első itáliai utazásom előtt eszembe sem jutott, hogy az étellel és itallal való ellátottság milyen társadalmi kihívást jelenthet.

Leírom, hogyan terelődött rá a figyelmem.

Hálókocsiban utaztam, és Firenze után ébredtem. Megdöbbenve láttam, hogy más világba jutottam, mert Itáliában nem a völgyekben, hanem a dombokon ülnek a települések. Számomra előtte ugyanis természetes volt, hogy az ember a víz közelében települ le.

Felvetődött bennem a kérdés, mi kényszeríttette a mediterrán térég lakóit arra, hogy a dombokra települjenek?

Azt tudtam, hogy ez iszonyúan sokba került.

A termést fel kellett hordani a házakhoz. A termés betakarítása tehát többszörösen nehezebb, és időt rablóbb volt, mintha a völgynek laktak volna.

Még sokkal nagyobb problémát okozott az emberek, az álaltok és a háztartások ívó vízzel való ellátása.

Tehát valami nagyon nyomós oka volt annak, hogy Itáliában a dombtetőkre építkeztek.

Hamar kiderült, hogy ez a görögök és az etruszkok idejében még nem így volt. Minden görög város, ami nem csak kikötő volt, annak romjai a 20 század elején a mocsarak levezetése után váltak elérhetővé. Az etruszk romokat, ha nem is mocsárrá vált síkságokon, de völgyekben találtam.

Az is kiderült, hogy Róma legendája egyértelműen megfogalmazza, hogy a várost dombokra kell telepíteni.

A görög gyarmatok még önözött gabonát termeltek, tehát az életterük csak az önözhető síkság lehetet.

Mi lehetett az oka, hogy a görög gyarmatok többsége elnéptelenedett, a rómaiak pedig dombokra teleültek?

Egyértelmű volt, hogy a maláriát terjesztő szúnyogok üldözték fel a dombokra az embereket.

Megvilágosodtam, a Római Birodalmat az elnéptelenedett görög gyarmatok után, a malária, vagyis a szúnyogok elől való menekülés hozta létre. Kiderült, hogy az alapélelmet, a gabonát csak Észak-Afrikából és a Közel-keletről lehet megszerezni. Ezért mondta Cicero, hogy „navigare necesse est”, vagyis hajózni kell. Márpedig azt csak katonai erővel lehet megszerezni, hiszen a sokkal fejlettebb térségnek nem tudnának áruval fizetni.

Azt is felismertem, hogy a Római Birodalom lényegében a példátlanul nagy feladatott, a sokmillió városi lakos gabonával való ellátását több ezer kilométerről, hajókkal lebonyolító vállalkozásra épült. Közgazdászként elégtétellel vontam párhuzamot. Egyiptom a piramisépítő, Kína a Nagy Falat, és a Nagy Csatornát felépítő, a Római Birodalom a gabonaszállítást lebonyolító óriásvállalkozásra épült.

Világossá vált, hogy a Római Birodalom volt az első olyan nagy civilizáció, amelyik mások gabonájára szorult. Azaz nem volt önellátó.

Azt csak néhány éve tudtam meg, hogy a Római Birodalomban, főleg az időszámításunk előtti századokban, a malária volt a legnagyobb halálok. A malária vírusát ugyanis meg lehet találni a fennmaradt csontokban.

Mi okozta a Római Birodalom pusztulását?

Könnyen érhető, hogy a távoli provinciákat megjárt katonák, és az Afrikából, valamint a Közel-Keletről beérkező hajók legénysége behozta azokat a vírusokat, bacilusokat melyekkel szemben nem volt a latin népeknek immunitása. E behozott fertőzéseket pedig nem lehetett megállítani a városokban. Az időszámításunkhoz közeledő századokban nyilvánvalóvá vált, hogy a megfertőzött talajvizeket életveszélyes nem fogyasztani. Ekkor került a Római Birodalom egy újabb kihívással szembe. Vagy egészséges italról gondoskodnak, vagy kipusztulnak a városok.

A lakosság itallal való ellátásra két út kínálkozott. Egyrészt nagy távolságokból kellett fertőzetlen vizet szállítani, másrészt az ivóvizet borral kell vegyíteni.

A távoli források vízének a városokba való szállítását szolgáló vízvezetékek megépítése többszörösen nagyobb vállalkozás volt, mint a piramisok építése.

De a másik út, a kellő mennyiségű bor megtermelése még ennél is sokkal többe került. A szőlőtermelésre alkalmas teraszok kiépítése nem sokkal kisebb munka volt, mint a Nagy Fel építése. Csak a sok terasz szét van szórva a mediterrán térségben. Becslésem szerint, a birodalom lakosságának az italellátása többe került, mint amennyibe az élelmezése. Ezt a terhet tartósan nem lehetett elviselni. Ez a magyarázata annak, hogy a légiók többsége arra kényszerült, hogy nem a kellemes Dél-Európában, hanem az Alpoktól északra éljen.

Ahhoz azonban sok évszázadnak kellett eltelni, mire az Alpoktól északra, viszonylag biztonságosan, a természetes csapadékon megtermett a búza és az árpa, megjelent a rozs, és a tavaszi gabonák, kialakult a természetes csapadékra épülő művelési mód technikai feltételei, és a viszonylag alacsony urbanizációjú kultúra létrejöhetett.

A NYUGATI KERESZTÉNYSÉG A KENYÉR ÉS BOR VALLÁSA.

Nem vagyok teológus, tehát a mise liturgiájának kialakulását és kialakítóit nem ismerem, de nem is az érdekel, pedig a vallások mögött mindig ott találom a történelmi materializmust.

Arra mégsem gondoltam, hogy a római katolikus vallás a misében a római kultúra két alapfeladatát, a kenyérre és a borral való ellátást szimbolizálja.

Ehhez járul, hogy a nyugati keresztény vallás is szent helyekként kezelte a forrásokat. Ebben ugyan az előző pogány vallások szenthelyeinek az átvétele is szerepet játszott, ami azt mutatja, hogy a források fertőtlen vize mindig nagy becsben volt.

Egészen az ipari forradalomig, Európa történetét a lakosság étellel és itallal való ellátásának a feltételei alakították. Ez nyilván ugyanúgy igaz mindenkultúrára, de azok történelmét nem ismerem eléggé.

Ettől kezdve figyelmesen vizsgáltam a lakosság étellel és itallal való ellátását.

AZ ÉLELMEZÉS SZEREPE AZ EMBERRÉ VÁLÁSBAN

A homo sapiens agyának fejlettsége jelenti a legjelentősebb minőség ugrást, az elődihez képest. Tehát az agy fejlődés feltételét kell keresni.

Azt már több tudós sejti, hogy az okot a gyomorban kell keresni. Minél hatékonyabban emészt a gyomor, annál több energia marad a legnagyobb energiafogyasztó, az agy fejlődéséhez, és működtetéséhez.

Úgy sejtem, hogy nem az ember gyomra fejlődött, vált hatékonyabbá az elmúlt néhány millió év során, hanem a homo sapiens dolgozta fel az egyre könnyebb, hatékonyabb emésztés számára az élelmét. Másként fogalmazva, az ember felé vezető biológiai vonal volt az első a nyers táplálék előzetes feldolgozásával. A könnyebb emésztés az agyfejlődés számára minőségi változást hozott.

Ezt a folyamatot akkor értjük meg, ha feltesszük a kérdést.

Mi történt volna, ha az ember ősei ugyanúgy nyers, a könnyebb emésztés számára elő nem készített termékekkel táplálkoznak, akárcsak a majmok?

Majmok maradtunk volna.

A szakma tudósainak nem tűnt fel, hogy nem abban következett be minőségi változás, mit eszünk, hanem abban, hogy előkészítjük emésztésre a táplálékot. Megtörtjük, megsütjük, megfőzzük, erjesztjük.

A magvak azzal válhatnak a legfontosabb táplálékunkká, hogy megtörjük, megőröljük, aztán erjesztőgombákkal megfertőzzük, végsül megfőzzük, vagy megsütjük. E folyamatok során okkal több tápérték, sokkal kevesebb emésztésre fordított energiával hasznosult. Amit elvégeztünk munkánkkal, annál sokkal többet megtakarítottuk az emésztés során. Ennek köszönhetően a testünk fenntartásán felül marad energia a nagyobb agy kialakulásra és működtetésére.

A főzés és sütés egészségvédelmi előnyéről sem olvastam, pedig az elhullott, vagy a napokig tárolt hús valóságos tárháza a veszélyes baktériumoknak, vírusoknak. Ez a két „fertőtlenítési” mód, valószínűleg az első egészségügyi forradalmat jelentette.

Biológiai elődeink a nehezen emészthető nyers húst azzal i emészthetőbbé tették, hogy kövön, kővel ütlegelve, megtörték. Aztán sütötték, főzték. A rostok összetörlése, és a sütés, főzés nagyban megkönnyítette az emésztést, Ugyanakkor megsemmisíttette a kórokozókat. Őseink azért ehettek dögöt, romlott táplálékot is, mert sütve, főzve fertőtlenítették.

A fejlett agyunk létrejöttének, és működtetésének feltétele, az emésztés megkönnyítése érdekében, a táplálékunk előzetes előkészítése. A tudománynak azt kell vizsgálni, hogy az élelem előkészítésének különböző módja, mennyire könnyítette meg, mennyire fokozta az emésztés hatékonyságát.

Jó volna felméréseket végezni arra, hogy az ipari forradalom előtti társadalmakban a munkaráfordítások mekkora százalékát tette ki az élelmiszer emészthetőbbé tétele, és fertőtlenítése. Kiderülne, hogy az ember az első biológia lény, amelyik óriási áldozatot hozott annak érdekében, hogy a táplálékát könnyebben megeméssze.

Az előemberek esetében a tűz használata jelentette az agy fejlődésének motorját. A kövekkel össze lehetett zúzni, feldarabolni az állatok kemény, nehezen emészthető húsát, majd sütve, vagy főzve még emészthetőbbé, baktériummentessé, és kevésbé romlandóvá vált.

Arról kevesebbet tudunk, hogy mikor, és hogyan jelentkezett a magok kővel való összezúzása, de az látni kellene, hogy a feldolgozatlan gabona nem volt alkalmas a táplálkozásra.

A jégkorszak világa.

Nem kapott figyelmet a tény, hogy a homo sapiens a jégkorszakban került olyan helyzetbe, hogy könnyen jutott viszonylag könnyen emészthető, és hosszú ideig tárolható élelemhez. A fóka az egyetlen jelentős élelmezési forrást jelentő állat, amit a gyalogos ember bunkóval is el tud ejteni. Ehhez járult, hogy a húst csak a hidegben lehet tartósítani. El lehet azon gondolkodni, hogy a fegyver nélküli ősünknek mi volt a könnyebben megoldható feladat, a biztos és bőséges táplálékkal jóllakva a jégkunyhóban, állati bőrökbe burkolózva, egészségesen élni, vagy a meleg trópusi paradicsomban, ahol minden napot újra kellett kezdeni, ahol minden gyorsan megromlott, ahol a baktériumoknak volt a paradicsomuk.

A fókák zsírja, a fiatal rénszarvasok húsa, teje, a halak bősége, könnyen emészthető, tárolható táplálékot jelentett. Ez volt a kőkori ember egyetlen biztonságot adó életmódja.

Ilyen sarki viszonyok között alakult ki az első két domesztikáció, a kutyáé és a rénszarvasé.

Az aránylag nagy kapacitású agy kifejlődésében a megkönnyített emésztés játszotta a fő szerepet a fejlett agy kialakulásában. Az agy jobb kapacitáskihasználásában azonban a munka, az újabb és újabb feladatok elé állítás volt a motor.

Természetesen, az egyre jobb táplálkozásban gyors fejlődés az óta is folyik. Fajunk rövid élete során azonban egye jobban bebizonyosodott, hogy a homo sapiens agya is csodákra képes, és kapacitáskihasználása növekedésében még óriási a tartalék.

KULTÚRA A HÓ ÉS A JÉG BIRODLAMÁBAN

Fajunk korai életének tudósai nem szentelnek elég figyelmet annak a ténynek, hogy a jégkorszakban a mainál sokkal hidegebb éghajlat alatt, két életmód és kultúra működött egymással párhuzamosan.

Az egyik, a befagyott tengerek közelében, a fókavadászoké, a másik a tundrán, a fejlődés számra sokkal fontobb, a rénszarvas pásztoroké. Az utóbbi életmód jelentőségével a társadalomtudósok alig foglalkoztak. Pedig ebben, a több mint jó tízezer évvel korábban megtörtént a két első domesztikáció, az emberhez szelídült két állatfajjal való kooperáció. Az ugyan köztudott, hogy a kutya és a rénszarvas domesztikációja már a jégkorszakban megtörtént, a többi háziállaté azonban jó tízezer évvel később, a jégkorszak megszűnésének hatására. E két első domesztikáció esetében e két állat esetében egyértelmű, hogy a domesztikáció nem az embert tudatos szelídítésének, hanem az ember és e két állat önálló életlehetőségeinek megszűnésével, kényszerből történt. Mind az ember, mind a kutya, mind a rénszarvas a másik kettővel való kooperáció nélkül életképtelenné vált.

Az utolsó jégkorszak előtt Eurázsia északi síkságai a mérséklet éghajlatának köszönhetően, növényekben és állatban elég gazdagok térség volt ahhoz, hogy ott a gyűjtögető ember is megtelepedjen. Erről a jégkorszak előtti életmódjukról ugyan semmit nem tudunk, de joggal feltételezhető, hogy e térségben is éltek emberek. Semmi alapja nincs az olyan feltételezésnek, hogy az ember a korábbinál a már több tízezer éve kialakult életmódjának térségéből a sokkal hidegebbé vált éghajlatú térségek felé áramlott. A jégkorszak tehát a sarkkör térségében már berendezkedett embereket talált.

Az közismert sem titok a tudomány előtt, hogy a jégkorszak óriási fajtapusztítással járt. A később eljegesedett térségben az volt a kivétel, hogy egy-egy faj fennmaradt, és az új életfeltételekhez igazodott.

Ismereteim szerint, a jegesmedve túlélése jó illusztráció. A térségben élő barnamedve önálló fajjá alakult át. A színe igazodott a tájéhoz, fehér lett. A fő tápláléka pedig a fóka lett. A példája bizonyos tekintetben hasonló a jeges tengerek partján élő emberéhez. Mindkettő a fókából való megélésre rendezkedett be.

Mire kényszerült a jég birodalmában rekedt ember?

E korra a közelmúltban végzett genetikai kutatások hívták fel a figyelmemet. Megállapították, hogy a mai ember, biológiai elődeihez hasonlóan, többször került a kihalás szélére. Az első emberpár, közel százezer éve Afrikában élt. A ma élő emberek többségének, mintegy hétnyolcadának azonban egy második emberpártól származik. Ezek jóval később, mintegy huszonötezer éve, Szibériában éltek.

Felvetődik a kérdés. Hogyan élhetett meg az ember ott, ahol ma is, a jóval kevésbé hideg éghajlaton, rengeteg ismeret és eszköz segítségével is nehéz megélni?

Alig másként, mint még száz éve is, vagyis huszonötezer évet éltek át a rénszarvas pásztorok.

Az első domesztikációk.

Az ember második „technikai” forradalma az állatok domesztikálása volt. Ez jóval előbb kezdődött, mint a haszonnövények megjelenése, vagyis a növénytermelés. Az első két háziállat a kutya és a rénszarvas volt. Mindkét állat az utolsó jégkorszak csúcsán, mintegy huszonötezer éve, szinte egy időben, azonos okokból szegődött az ember mellé. A közhiedelemmel ellentétben nem az ember tudatos szelídítése történt, hanem a jégkorszak hozta olyan helyzetbe e két állatfajt és az embert, amiben csak egymással kooperálva maradhattak meg.

Az utolsó jégkorszak előtt Szibéria területe állatban gazdag sztyeppe volt, ahol a vadászó, és főleg gyűjtögető ember jól megélhetett. Az éghajlat lassú hűlése az ember és állatsűrűséget a tört részére csökkenttette. Becslésem szerint e térségben a gyűjtögetés és a vadászat négyzetkilométerenként az egy fős népsűrűséget is eltarthatta. A jégkorszak csúcsára, mind az állatok, mind az ember eltarthatósága talán a századára csökkent. Az ember, a kutya és a rénszarvas, pusztulásra volt ítélve. E három fajt csak a kooperációjuk volt képes megmenteni. Egymásra utaltságukat mindhárom faj felismerte.

Kezdem a rénszarvassal. A méretük miatt a térség ragadozóinak, a medvéknek és a farkasoknak könnyű zsákmányaivá váltak volna. Ezt igazolja, hogy csak a ragadozók számára nagytestű jávorszarvas maradt meg a térség jégkorszak előtti kérőző, növényevő fajai közül. A rénszarvasoknak az emberek és a kutyák védelmére volt szükségük ahhoz, hogy fennmaradjanak.

A kutyák sem tudtak volna a farkasokkal és a medvékkel az eleve kevés táplálékért versenyezni. Az emberrel kooperálva azonban mindkettőnek a hússzerző képessége sokszorosára nőtt, ráadásul a nagyobb ragadozók ellen is hatékony védelmet nyertek.

Az ember sem maradhatott volna fenn a kontinensnyi térségben. A hosszú teleken a gyűjtögetés lehetősége szinte a nullára csökkent. A korábban is nagyon bizonytalan élelmezési bázist jelentő vadászat, a tört részére zsugorodott vadállomány miatt, szinte megszűnt. Az emberi faj fennmaradását Szibériában csak a jávorszarvassal és a kutyával történő kooperáció mentette meg. Az emberhez csatlakozott jávorszarvasok eddig fajunk életében ismeretlenült, biztos élelmezési és ruházkodási forrást jelentettek. Még nem olvastam annak jelentőségéről, hogy az ember több tízezer éves múltjában nem ismerte az olyan biztos és egészséges állati fehérjéhez jutást, mint amit a hozzá szelídült rénszarvascsorda jelentett. A melegben, ha ritkán elejtett állat húsa pár nap után megromlott.

E három faj kooperációja csodálatos volt.

A kutyák voltak az emberek és rénszarvasok táborainak az őrszemei, akik időben riasztottak, és az ember vadásztársai.

Mint aki sok évtizeden keresztül vadászott, megtanultam, hogy a vadak megkeresésére, illetve a ragadozók váratlan közeledése ezerszer alkalmasabbak, mint az ember.

Ami a védekezést illeti. Csaholásukkal időben jelezték, hogy ragadozók közelegnek. A felriadt emberek tűzzel, kiabálással, kezdetleges fegyvereikkel elűzhették a ragadozókat. Ezzel megmentették a létüket biztosító rénszarvas csordát is. E kora jégkori emberek számára a medve, vagy a farkasok váratlan támadása szinte állandó életveszélyt jelentett volna. Főleg éjszaka, hiszen sem a fegyvereik, sem a sátraik nem jelentettek volna kellő védelmet. A velük alvó kutyák azonban minden emberi őrt állásnál sokkal jobban ellátták ezt a szolgálatot. A tűz felerősítése, a fáklyák lángja, a kutyák csaholása az emberek kiabálása azonban hatékony védelmet jelentett.

Még kevesebb szó esik arról, hogy a kutya és a vadász kooperációja sokszorosára növelte a táplálékszerző vadászat hatékonyságát. Minél gyengébb a vadászfegyverek hatékonysága, annál nélkülözhetetlenebb a kutyák segítsége.

Akkor azonban csak a kőhegyű dárda, és bunkó volt a vadászfegyver. Meggyőződésem szerint, százszor, talán ezerszer eredményesebb volt a kor emberének kutyákkal, mint azok nélkül vadászni.

A történészek túlhangsúlyozzák a vadászatnak az ember múltjában játszott szerepét, de nem mérik fel a kutyáknak a vadászatban játszott „forradalmi” szerepét. A vadászat legnagyobb technikai forradalmát, a lőfegyverek megjelenése előtt, nem a fegyverek tökéletesedése, hanem a kutya bevonása jelentette. A doronggal, dárdával, nyíllal történő vadászat hatékonyságát megszázszorozta a kutyával való együttműködés. Márpedig kevés olyan „technikai” forradalmat ismer fajunk története, amiben az egyik fontos táplálkozási forrás megszerzésének hatékonyság a százszorosára nőtt. A lőfegyverek előtti vadászfegyverek fejlődésével százszor annyit foglalkoznak a történészek, mint a kutyáéval, holott az utóbbi nagyságrendekkel jelentősebb volt.

Még kevesebb szó esik arról, hogy a kutya az ember nélkül a legostobább ragadozó. HÁROM rossz vadásztulajdonsága van: Egyrészt hangosan vadászik, másrészt támadja a számára elejthetetlen vadat is, harmadsorban nem takarékoskodik az energiájával, akkor is vadászik, amikor nem éhes. Nem ismerek olyan ragadozót, amelyeik a három rossz vadásztulajdonság egyikével is rendelkezik. Azok már égen kihaltak. A kutya is csak annak köszönheti fennmaradását, hogy az embernek éppen ilyen ostoba vadásztársra volt szüksége.

Ami a kutya hangos vadászatát illeti. A ragadozók csendben cserkésznek, nehogy korán riasszák a vadat. Érdeke, hogy váratlanul támadhasson. A kutya rokonai ugyan a vad hajtása idején már hangosak, de csak azért, hogy a hajsza közben egymást tájékoztassák. A legsikeresebb ragadozók még ezt sem teszik. A kutya azonban, ahogy megérzi a vad szagát, vagy messziről meglátja, azonnal csahol.

Még különösebb a kutya másik „rossz” tulajdonsága, hogy azt a vadat is támadja, amit nem ejthet el, és akkor is, ha nem éhes. A kutya megugatja az elefántot, még akkor is, ha nem éhes.

A ragadozók általános tulajdonsága, hogy takarékoskodnak az energiájukkal. Csak akkor vadásznak, ha éhesek, és csak olyan vadra, amit képesek elejteni. Ha a kutya csak olyan vadra vadászna, amit el tudna ejteni, az ember számára nem sokat érne a segítsége. Az ember olyan vadat is el akar elejteni, amit a kutya nem tudna.

A kutya harmadik rossz vadásztulajdonsága, hogy akkor is vadászik, amikor nem éhes. Márpedig az embernek olyan vadásztársra volt szüksége, aki akkor is vadászott, amikor a kutyája jól volt lakva.

A kutyák e három rossz vadászmódja azonban ideális segítséget jelent az éjszakai nyugalomra vágyó, a vadászó, illetve pásztorkodó ember számára. Ha, csak akkor vadászna, ha éhes, és csak olyan vadra, amit el is tud ejteni, nem sok hasznát venné a sátrában északázó, a vadászó, és a pásztorkodó ember.

Elég, ha a solymászatra gondolunk. Sólyommal csak olyan vadra lehet vadászni, amit el is tud ejteni. Ezért éppen az ember számára legfontosabb vadászzsákmányok elejtésében nem jelent segítséget. Ezért maradt meg a sólyommal való vadászat szórakozásának. A lakosság élelmezésében nem lett jelentős szerepe.

A kutya és az ember azért él huszonötezer éve együtt, mert mindkettő egy sor hátrányos tulajdonsággal rendelkezik. Egy sor vadászati módhoz még ma is, a modern lőfegyverek korában, nélkülözhetetlen segítség a kutya.

De nemcsak az ember köszönhet sokat a kutyának, hanem a kutya is csak az embernek köszönheti hogy fajtája fennmaradt. A kutya fennmaradását jelentette, hogy a szolgálataira szoruló ember megvédte, és gondoskodott táplálásáról.

A rénszarvas egy igen jelentős tulajdonságáról pedig még utalást sem találtam, holott a mai rénszarvastartás is ezen alapul. Máig a rénszarvas az egyedüli nyájban tartott állat, amit nem a pásztor terel, hanem ő keresi a táplálékát, és a pásztor csak követi és védelmezi. A rénszarvasok ugyanis a hótakaró alatt rejtőző zuzmókkal táplálkoznak, amit csak a rendkívül finom szaglásukkal tudják megtalálni. A pásztor erre képtelen. A rénszarvasok az életterükre jellemző rendkívül ritka lakosságot állandó vándorlásra kényszeríttették. Itt jutottam el a modern ember genetikai fejlődésének egyik kulcsa feletti elgondolkodáshoz.

A modern biológia már megállapította, hogy a jelenlegi emberek kilenctizedének őse a jégkorszak csúcsán, mintegy huszonötezer éve, Szibériában élt. Ott, ahol leginkább fenyegette a kipusztulás.

A hosszú fejtegetés után jutottam el mondai valóm lényegéhez.

A jégkorszak tízezer évei alatt az ember számára az ideális életteret jelentette az, amit a legrosszabbnak tartanak. Állandó hideg, nagyon gyér flóra és fauna

Miért?

a./ Fajunk a hó és jég birodalmában oldotta meg először, hogy biztosítani tudja állandó táplálkozását. A fókavadászok találtak először olyan vadat, amit kőkori fegyvereikkel el tudtak ejteni, és az elejtett vad húsa a hidegben elállt. Ezt hallal egészítették ki, ami ugyancsak tartós táplálékot jelentett. A rénszarvasokkal élő embert pedig a nyája ellátta lábon járó hússal, ruházattal, és igavonóval.

b./ Fajunk először érezhette agát biztonságban a kutyák védelme alatt, és lehetett olyan vadász, amelyik életében az elejtett vad nemcsak ünnepi lakomát, hanem jelentős táplálékforrást is jelentett. A vadászat csak ott adhat rendszeres táplálékot, ahol nem romlik el a nyers hús.

c./ Az emberszámára ideális életteret, a paradicsomot, valamiféle szubtrópusi, természet gazdag tájon képzelték el. Ezzel szemben ősünk számára a legkisebb védettséget éppen az ilyen környezetben élvezhetett. Ahol gazaga a természet, ott a baktériumok, a bogarak, a kígyók, és a ragadozók is jól érzik magukat, és ennek következtében a megszerzett táplálék tárolása, a védekezés a vírusok, a baktériumok, rovarok és ragadozók ellen a legnehezebben megoldható. Ezek ellen a múltban sokkal nehezebb volt védekezni, mint a hideg ellen. A buja környezetben nem volt védelem, nem kellett, mert nem lehetett ellene védekezni, a hideg ellen meg kell harcolni, a harchoz sok munkára, beosztásra, tervezésre volt szükség, de a győzelem elérhető volt.

d./ Amennyire figyelemmel vannak arra, hogy őseink álladó félelemben éltek a ragadozóktól, annyira nem gondolnak arra, hogy más okokból éltek állandó halálfélelemben. Soha nem tudhatták, hogy másnap is lesz-e mit enni, hogy az étel vagy a víz nem fertőző, hogy a seb nem mérged-e el, hogy nem mérges rovar csípte-e meg. Vagyis a létbizonytalanság volt a legnagyobb teher. Ez pedig annál nagyobb volt, minél gazdagabb flórában és faunában éltek. Az örök hó birodalmában ez a veszély a legkisebb volt. Ott, amit megszereztek, az nem volt fertőző, nem romlott el. Ha volt összegyűjtött tüzelőjük a hideg ellen védelmet találtak. Az előrelátás, a készletezés, a sok munka védettséget jelentett.

A növénytermelés és az állattenyésztés előtt, tehát az időszámításuk előtti 25 és 5 ezer év között fajunk élete csak a hó és a jég birodalmában élhetett a munkájával megteremtett viszonylag biztonságos életfeltételek között. Mint történelmi materialista hiszem azt, hogy az ember csak ott lett beosztó, takarékos, ahol ez volt az életének parancsa, és ennek való engedelmességet lehetővé tették az éghajlati feltételek.

Napjainkban a megtakarítási ráták annál magasabbak, minél hosszabb télre kellett, az elmúlt tízezer évek során, felkészülni.

HOL VOLT A PARADICSOM

A tudomány is ott keresi a paradicsomot, az ember számára legjobb életteret, ahol a Biblia paradicsoma lehetett. Ez a paradicsom azonban legfeljebb tízezer éve lehetett, de fajunk akkor már közel százezer éve élt.

Ahol az első emberpár megjelent, aligha volt paradicsom, mert fajunk nagy többsége, viszonylagosan gyorsan onnan elvándorolt. Ismereteim szerint a fajunk számára első paradicsom a dagály és apály járta lapos, homokos tengerpart volt. Erről nemcsak a logikám, hanem a tények is meggyőznek.

Kezdem a tényekkel.

A fejlett fajok, az emlősök életében ismeretlen, hogy nagy többségük elhagyja az eredeti életterét. Márpedig a homo sapiens nagyon gyorsan ezt ette. Néhány tízezer év alatt fajunk elterjed Eurázsia tengerpartjain. Ezt, sokkal kisebb mértékben, már néhány előemberfaj is megtette, de azok elbuktak.

Fajunk első paradicsoma, vagyis a lehető legjobb élettere a dagály és apály járta lapos, homokos tengerpartok voltak.

Az előny kettős volt.

I. A dagály sok puhatestűt hordott magával, amit az apály ott hagyott. Ezeket naponta csak össze kellett gyűjteni. Arra pedig a közösség minden mozgóképes tagja képes volt. Vagyis ebben a paradicsomban mindenki képes volt gondoskodni magáról. Ráadásul, az összegyűjthető rákok, kagylók kiváló, fehérjében gazdag, naponta rendszeresen begyűjthető táplálékot jelentettek.

II. A dagályjárta homokos síkság eddig nem ismert biztonságot jelentett. A növényekben gazdag területen az ember érzékszervei nem biztosítottak elég korai riasztást a ragadozók, a hüllők ellen. Ezzel szemben az esetleg sok száz kilométeres tengerparti homok biztosította a nagy látótávolságot. A szél, a tűz és a fűst elriasztotta a vérszívó rovarokat.

E két előnyt bizonyítja, hogy fajunk nagyon gyorsan elterjed a Monszun és Golf Áram sok tízezer kilométer hosszú partvidékén. Mára genetika feltárták, hogy néhány tízezer év kellett, amíg az ember egyre távolabb került a tengerpartoktól. Ezt az „paradicsomból való kiűzetést” csak a tengerparti sávok túlnépesedése kényszeríthette ki.

Az viszont érhető, hogy a Közép-Kelet pásztornépei erre a kiűzetésre nem emlékezhettek.

Nyugat-Európában az első paradicsomot az Északi Tenger térsége jelentette. Még nem láttam olyan térképet, amelyik megmutatta volna, hol húzódott a La Manche csatorna két oldalán a tengerpartpart, amikor hetven méterrel alacsonyabb volt a tengerszínt. Az, hogy a kőkori emlékekben a világ talán leggazdagabb térségének a tengerré válása, egy kontinens eltűnéseként őrződött meg, ugyancsak indokoltnak látszik.

A magas dagály és apály még ma is óriási területekre hordja ki a tenger gyümölcseit, a puhatestűeket. Ennél ideálisabb, óriási életteret a gyűjtögető ember aligha ismerhetett. Ezt akkor értettem meg, amikor azt láthattam Skóciában, hogy a tengeri madarak milliói jelennek meg a dagály visszavonulása után összeszedni a tenger gyümölcseit.

Talán egyszer feltárják a jelenlegi tenger által elborított térségében is találhatunk a nyugat-európai tengerparton ma is találhatókhoz hasonló kagyló- és csigahéj dombokat, amit az itt gyűjtögető lakosság évezredek alatt eldobálta a kagylóhéjakat. Egy-egy ilyen eldobált kagylóhéjból álló domb akkora, hogy településeket hord ma is. Érthető, hiszen egy-egy ilyen domb több tízezer éves állandó települést jelez.

E paradicsomoknak nagy többsége eltűnt, amikor a jégkorszak végével a tengerszínt mintegy hetven métert emelkedett.

Fajunk eddigi életének közel kilenctizedét azzal jellemezhetjük, hogy létszámuk nagy többsége kevés munkával naponta nagyon fehérjében dús táplálékhoz jutott. Nem találtam olyan térképet, ami a kontinensek partvonalait a hetven méterrel alacsonyabb tengerszínt esetében mutatná. Földrajzi ismereteim azonban azt sugallják, hogy ezek a dagályjárta síkságok nagy többségét elborította a tenger.

A Bibliában szereplő bűnbeesést követő kiűzetés, és a vízözön nem két egymástól térben és időben eltérő, hanem egyidejű, a jégkorszak megszűnésével járó természeti, és ennek következtében társadalmi esemény volt. A szó eredeti rétemében társadalmi jelentőségű, méghozzá a társadalmi élet első nagy minőségi változását okozó. A vízözön valóban a felmelegedés következtében beálló tengerszínt emelkedés és óriási éghajlati változás által okozott okozó óriási geológiai katasztrófa volt, ami akkora fajpusztulás, mint amekkorát a jégkorszak megszűnését okozó felmelegedés okozott. A mai szakmai vélemény szerint közel egymillió fajpusztulással járt. Kontinensnyi térségek éghajlata alapvetően megváltozott. Nem olt kisebb az életterüket jelentősen megváltoztató fajok száma sem. Ez követelt ki az emberi fajból is olyan adaptációt, ami az első magas-kultúrák kialakulásával, a növénytermelés és állattenyésztés megjelenésével járt.

Az emberi faj azonban nemcsak átélte ezt a nagy éghajlati változást, hanem fejlettebb társadalmi formában került ki belőle. Ezért is elítélem azt a pánikot, amit az áltudósok keltenek a valószínűleg indokoltan várható felmelegedés okán. Annak nagyon kevés a valószínűsége, hogy a jégkorszak végét hozónál nagyobb mértékű felmelegedés lesz, ami a fajunk történetének legnagyobb társadalmi előrelépését váltotta ki.

A fejlődéselméletem szerint, Darwin nem vette észre, hogy a szelekció csak változó életkörülmények között hoz fejlődést. A változatlan körülmények között a szelekció csak stabilizál.

A Biblia megőrizte ennek az óriási fajtapusztulásnak a rettenetes élményét. A korszak tanúi felfogták a kontinensnyi rétségeken történő fajtapusztulás és környezetváltozás jelentőségét. A Noé bárkánjával leírt fajok mentése bámulatos beszámolás arról, hogy Eurázsia és Afrika északi felén szinte minden jeltős fajta sorsa megpecsételődött. Tudományosan csak azt kell hozzá tenni, hogy Noé csak azokat a fajokat vitte a bárkába, melyek pusztulása voltak ítélve. A birka, a kecske, a szarvasmarha, a teve kipusztulásra ítélt faj volt, csak azért maradhatott fenn, mert az ember gondoskodásába vette.

A bárkán való állatmentés számomra igazolása volt annak a húsz éve publikált írásomnak, hogy a jégkorszakot követő időben a jelenlegi háziállatok, a szarvasmarha, a juh, a kecske, a teve, vadon kipusztulásra voltak ítélve a jégkorszakot követő klímaváltozás következtében, és csak azok maradhattak meg, amelyek az ember védelme alá menekültek. Nem a megfulladás, hanem a takarmány- és vízhiány kényszeríttette ezeket az emberhez való szelídülésre. Noé bárkája tehát egy olyan szimbólum, ami rámutatott arra, hogy ezek az állatok önként, békésen fogadták az emberrel való kooperációt. A mondandó igaz, a kép félrevezető, mivel a bárkán a ma is élő vadállatok is szerepelnek. Olyanok is, amelyek olyan részén éltek a világnak, ahol nem volt oka fajtapusztulásnak.

Az átlaghőmérséklet több fokkal való emelkedése olyan éghajlati változásokkal járt, aminek hatására a Közel-Keleten és Nyugat-Európában megszűnt, illetve tört részére zsugorodott a tenger gyümölcsei gyűjtögetésére alkalmas, nagy népsűrűségű terület.

A Biblia szempontjából fontos a Tigris és Eufrátesz alsó folyása, amit az óta elnyelt a Perzsa Öböl. Valószínű, hogy ezt az elöntést örökíti meg a vízözön legendája.

Számomra érthetetlen módon nem foglalkozik a tudomány a mai Egyiptom jégkorszaki történelmével. Mérnöki ismereteim alapján könnyű elképzelnem, hogyan nézet ki a Nílus völgye a h0 méterrel alacsonyabb Földközi Tenger idején. A Nílus alsó folyása sokkal gyorsabb volt, az áradása nem öntötte el iszapos vízével a völgyét. A Nílus völgye csak a jégkorszak megszűnése után vált az egyik első magas-kultúra öntözéses mezőgazdaságot folytató területévé. Ez alakítottá át a korábban vadászó, gyűjtögető életmódot folytató gyér népességét nagyon sűrű lakosságot eltartani képes, centralizált állami irányítás alá került társalommá.

A másik, Európa számra fontos terület az Északi Tenger 70 méretnél sekélyebb része. Ezt őrzi a görög mitológia, mint a Gibraltáron túl, az óceánba süllyedt Atlantiszt. Becslésem szerint itt százezer négyzetkilométernél nagyobb területet járt meg naponta a dagály, és hagyta maga után a tenger gyümölcseit.

Fajunk fejlődése szempontjából sokkal jelentősebb, hogy a mai Szahara, az arab Félsziget, a Közel-Kelet, és Közép-Ázsia korábban szavannák voltak, aminek többsége elsivatagosodott. A gyűjtögetés és vadászat számára alkalmas, kontinensnyi térség sivataggá változott. A korábbi gazdag növény- és állatvilágú szavannák négyzetkilométereként átlagosan egy lakost eltartó térsége századára csökkent.

A Bibliában szereplő bűnbeesést követő kiűzetés, és a vízözön nem két egymástól térben és időben eltérő, hanem egyidejű történelmi esemény volt. A szó eredeti értemében történelmi jelentőségű, méghozzá a társadalmi élet első nagy minőségi változását okozó. A jégkorszak megszűnése által vízözön, a dinoszauruszok kihalását okozó óriási geológiai katasztrófa óta, a legnagyobb fajpusztulást okozta. A szakmai vélemény szerint közel egymillió faj pusztult el.

Az emberi faj azonban nemcsak átélte ezt a nagy éghajlati változást, hanem fejlettebb társadalmi formában került ki belőle. A Biblia megőrizte ennek az óriási fajtapusztulásnak a rettenetes élményét. A korszak tanúi felfogták a kontinensnyi rétségeken történő fajtapusztulás jelentőségét. A Noé bárkánjával leírt fajok mentése bámulatos beszámolás arról, hogy Eurázsia és Afrika északi felén szinte minden jeltős fajta sorsa megpecsételődött.

A bárkán való állatmentés számomra megrázó igazolás volt annak a húsz éve publikált írásomnak, hogy a jégkorszakot követő időben a jelenlegi háziállatok, a szarvasmarha, a juh, a kecske, a teve, vadon kipusztulásra voltak ítélve a jégkorszakot követő klímaváltozás következtében, és csak azok maradhattak meg, amelyek az ember védelme alá menekültek. Nem a megfulladás, hanem a takarmány- és vízhiány kényszeríttette ezeket az emberhez való szelídülésre. Noé bárkája tehát egy olyan szimbólum, ami megmutatta, hogy ezek az állatok önként, békésen fogadták az emberrel való kooperációt. Itt is hibás a kép, amin a vadállatok is szerepelnek. Olyanok is, amelyek olyan részén éltek a világnak, ahol nem volt oka fajtapusztulásnak. Nyolcvanhét éves koromban értettem meg, mit mond a bárka legendája.

Az átlaghőmérséklet több fokkal való emelkedése olyan felmelegedéssel járt, aminek hatására a Közel-keleten és Nyugat-Európában szinte megszűnt a tenger gyümölcsei gyűjtögetésére alkalmas terület, nagy népsűrűségű terület. A Biblia szempontjából fontos a Tigris és Eufrátesz alsó folyása, amit az óta elnyelt a Perzsa Öböl. Ezt az elöntést örökíti meg a vízözön legendája. A másik az Északi Tenger 70 méretnél sekélyebb része, azt őrzi a görög mitológia, mint az elsüllyedt Atlantiszt.

Fajunk fejlődése szempontjából sokkal jelentősebb, hogy a korábbi szárazföldi életterek jelentős többsége elsivatagosodott. A vadászat számára feltételezett paradicsom kontinensnyi térségében sivataggá változott. A korábbi gazdag növény- és állatvilágú szavannákból az ember számára gyűjtögetésre alkalmatlan élettér lett.

Őseink többsége talán máig sem mozdultak volna ki a tengerpart gyűjtögetésből, ha a jégkorszak megszűnése nyomán bekövetkező tengerszínt emelkedése nem jár a paradicsomi természeti környezetüknek elöntésével. Ehhez kellett az, amit a Biblia úgy említ meg, mint az isteni büntetést, holott az volt fajunk addigi történtének legnagyobb előrelépése. Ennek a nyomásnak köszönhetjük, hogy a gyűjtögető ember átalakult termelővé.

BURGONYA.

Burgonya nélkül egészen más lett volna Európa történelme. A kontinens északi felén ennek a növénynek köszönhető az eltartó képesség harmada. Vagyis harmada lett volna e térségen élhetők száma. Vagyis egészen más lett volna a politikai egyensúly.

A burgonya egységnyi területen legalább kétszer annyi emberi táplálékot, illetve takarmányt jelent, mint a gabonák.

Közgazdászként azt hiányolom, hogy nem vált ismertté, hogy a kapásnövények termelésének milyen társadalmi és gazdasági előnye volt. A kukorica, a burgonya és a cukorrépa előtt, a paraszti életformában, de a mezőgazdaági nagyüzemekben is, a nők munkaereje nagyon alacsony szinten hasznosult. Ebből fakadt, hogy a társadalmi rangjuk is alacsony volt. A kapás növények elterjedése ugyan a férfik és az igavonó állatok munkanapjainak számát is jelentősen megnövelte, de nagy változást a nők gazdasági jelentőségében hozott.

Az Amerikából behozott kapásoknak köszönhetően nem annyira új munkaerőigény jelentkezett, hanem a meglévő munkaerőt lehetet az év során, több munkanapon használni. A társadalomtudósok az egységnyi idő alatt előállított terméken mennyiségével mérik a termelékenységet. Szinte csak azokat a technikai találmányokat méltatták, amelyek ilyen hatékonyságjavulást eredményeztek. A legtöbb munkaerőt foglalkoztató mezőgazdaságban azonban, szinte a jelenkorig az egy dolgozóra jutó éves termelés mennyisége növekedett.

A legnagyobb európai agárforradalomnak, a hárma vetésfogónak sem hangsúlyozzák ezt a jelentőségét, csak azt, hogy a kettes vetésforgónál a szántóterület fele, a hármadnál a harmada volt a parlag, a négyesnél pedig eltűnt. Nem teszik hozzá, hogy ez nem járt a korábbinál nagyobb munkaerő és igásállat igénnyel. Pedig ez volt a lényege.

A kettes vetésforgó mellett a férfiak, és az igavonók éves munkanapjainak száma alig haladhatta meg a százat. A hármasnál ez megközelítette a kétszázat. A parlag nélküli, sok kapást termelő mezőgazdaságban elérhette a háromszázat. Ezek a számok természetesen csak illusztrációt jelentnek, mert széles határok között mozoghattak, de kifejezik, hogy a termelékenység nem az egységnyi munkaidő alatt termelt termékek mennyiségében, hanem az egy munkaerő éves munkaidejének jobb kihasználásában jelentkezett. A nyugat-európai mezőgazdaságban egészen másként, de az ipari forradalomhoz hasonló nagyságú, de ezer éves technikai folyamatnak lehettünk a tanúi. Ez csak a 20. században fejeződött be, de eljutott odáig, hogy a modern mezőgazdaság a munkaerő 3-5 százalékával kielégíti a társadalom vele szemben támasztott igényeit. Ennek csak az utolsó száz évben volt a klasszikus érelemben vett technikai hangsúlya, előtte döntően az egyre több évenkénti munkanapban jelentkezett. Aminek a jelentősége ugyan érvényesült, de a közgazdaságtan előtt rejtve maradt.

A BAB.

Ezzel a táplálékkal is az élet hozott össze. Néhány évet Mohácson éltünk. Ott láttam, hogy a sokác parasztok szinte a babon éltek. Az a bab azonban csak a táplálkozás szempontjából volt bab, a növénytan fávának, ott lóbabnak hívták, Egyiptomban volt a növényi fehérjét adó fő táplálék.

Többet akkor tudtam meg, amikor Dél-Olaszországban, gazdag értelmiségi családnál vendégeskedtünk. Az egyik nap közölték, hogy ma csak egyiptomi babot eszünk. Ekkor döbbentem rá, hogy ez a növény azért volt, és maradt szent, mert az egyiptomiaknak ez jelentette a hiányzó fehérjét.

Érthető módon, a nagyon nagy lakosságsűrűség mellett, vágóállatot nem tarthattak, a Nílus haliból pedig csak kóstolónak juthatott. Gabonán éltek. Számukra óriási táplálkozási jelentősége volt ennek a babnak. Az olasz vendéglátóim erről ugyan mit sem tudtak, de tartották a sok évezredes tradíciót.

Ez az egyiptomi bab azonban nem bírja a hideget, Európa északi, és keleti felében nem terem meg.

Annál nagyobb volt az öröm, amikor bejött az amerikai bab. Széles körben elérhető lett a tárolható, viszonylag olcsó növényi fehérje.

A hűtőszekrények világában nehéz elképzelni, hogy a drága hús nehezen volt tárolható. A szárított, füstölt húsok fehérjetartalma nagyrészt elveszett. Aki evett aratáskor oldalast, az tudja, hogy csak a babban megfőzve élvezhető, és az adja hozzá a fehérjét, az oldalas pedig a hús illúzióját.

A másik növényi fehérjét a gesztenye jelentette, de az nem volt kellő tömegben terelhető. Arról azt tartom, hogy különös hadászati értéke a partizánok, a betyárok számára volt. Ezt bizonyítja, hogy az oszmán uralom idején, a frontvonalak környékén mindenütt megjelent, és máig fennmaradt a gesztenye.

A városi lakosság, a hadsereg és a tengerészek számára alapélelemmé vált a bab. Ennek ellenére szinte nyomát sem találtam, hogy tudatosult volna a jelentősége. A burgonyáról már írtam. E két táplálék nélkül nehezebben élt volna a városok szegényebb lakossága.

A SÖR.

A sör Egyiptomban jelent meg, és a többi alkoholtartalmú ital, mint élvezeti cikk szerepelt, de a társadalmi jelentősége ennek is a fertőzés elleni védelem volt. A nagyon magas lakosságsűrűségű Nílus völgyében is nagy volt a talajvizek fertőzöttsége, és a hadseregek vonulása során is az itallal való ellátás kényszeríttette a sörfogyasztást. A sivatagban vonuló hadsereg minden tagjának közel napi tíz liter vízre volt szüksége. Ez közel tízszer nagyobb súlyt jelentett, mint az élelem. Ezt a problémát azzal oldották meg, hogy a magukkal vitt árpából sört készítettek, amivel fertőtlenítették az állott vizet. Azt tették, amit később a Római Birodalomban, ahol a szenátus törvényt hozott, hogy a katonáknak, de a rabszolgáknak is, kötelesek az ivóvizet harmadnyi borral keverni.

A TEJ

Szűkebb hazám a Dél-Dunántúl történetével foglalkoztam, amikor rádöbbentem az istállós tehéntartás óriási társadalmi és egészségügyi szerepére.

Illusztráció képen elmondom a történetet.

Magyarország jelenlegi területén, a 18. század elejéig a szarvasmarhát ridegen tartották. Ez azt jelentette, hogy egész éven át a szálláson együtt élt az egész gulya. Tehát a szarvasmarha nem a háznál, hanem attól távol élt. A teheneket rendszeresen nem fejték, húsra tartották. Ez következett abból, hogy őseink nomádpásztorok voltak, és marhát ridegen tartották, legfeljebb az ökröket igázták, ahol nem lótartók voltak.

Az istállós tehéntartást, a tej rendszeres fogyasztását, és eladását az oszmán uralom megszűnte után betelepített svábok hozták magukkal, hiszen a Rajna vidéken ez már évszázadokkal korábban kialakult.

Minderről részletes felmérést készített nyolcvan éves korában, egy volt középiskolai osztálytársam. Elküldte számomra Az istállós tehéntartás a török megszállás után a Dél-Dunántúl három megyében, címen megjelent írását.

Annak elolvasása tette számomra világosság, hogy milyen óriás társadalmi jelentősége volt a tejtermelés elterjedésének.

Idézek az olvasási beszámolóból, amit a szerzőnek küldtem.

„A falusi lakosság növekedése egyik indoka volt a belterjesebb gazdálkodásnak, ezen belül az istállós tehéntartásnak is. A 19. század első felében, soha nem tapasztalt népességnövekedés történt. Ennek következtében az egy laksora jutó terület csökkent. Belterjesebb gazdálkodásra lett szükség. A vasúthálózat kiépülését helyesen hangsúlyozod. Ez teremtette meg technikai feltétteleit a naponta történő tejgyűjtésnek, ötven kilométeren belül. Én hangsúlyoznám a megnőtt városi lakosságot is, ami jelentős vásárlóerőt jelentett.

Az istállós tehéntartásnak a társadalmi jelentőségét a nők családon belüli szerepének növekedésében látom. Ezt megelőzően csak az élőállatok és a takarmány vásárokon történő értékesítése jelentett a család számára pénzbevételt. Ez pedig a férfi, a gazda dolga volt. Pénzhez tehát, a családon belül csak a férfi jutott. Ugyanakkor a háztartás vitelének mér volt pénzigénye. Sót, cukrot, petróleumot, gyufát, élesztőt pénzért kellett a boltban megvásárolni. A pénz azonban mindig a férjnél volt, aki bizony nehezen adott belőle. Vagyis az asszonyoknak gyakran kellett pénzt kérni a családfőtől.

A fejőstehén azonban az asszonynak pénzelt. Méghozzá havonta rendszeresen hozta a tejpénzt. Ez volt az első asszonynak járó pénzbevétel. Szinte a paraszti világban annyira irigyelt havi fix. Ettől kedve az asszonyok a saját pénzükkel mehettek a boltba. Ha a férfiaknak kellett pénz dohányra, kocsmára, egyre gyakrabban az asszonytól kérték.

A magyar társadalomban a tehén hozta a változást, hogy a rendszeres bevétel az asszony érdeme lett. Nem véletlen, hogy az új asszony álma a tehén, legalább az üsző volt. Azzal lett a családon belül egy fontos feladat, a bevásárlás gazdája.

A bonyhádi szarvasmarha eredetének kutatásáról írt fejtegetése a régi meggyőződésem támasztotta alá. Mindig azt vallom, hogy minden társadalmi és gazdasági változás, eredmény az értékrend változásán múlik.

A török utáni német betelepítésnek a magyar társadalom nyugatosodásának fontos lépését Szent István volt az első, és az utolsó az uralkodók, politikusok hosszú sorában, aki tudta, hogy népünk nyugatosodásában a legnagyobb hatást a Nyugatról települtek jelentik. Ilyen volt a svábok beosztása, szorgalma, tisztessége. Ez a bonyhádi szarvasmarha kialakításában is döntő tényező volt. Ők olyan tájakról jöttek, ahol történelmi, földrajzi és éghajlati okokból már kétszáz évvel korábban megtörtént a tehenek istállóztatása, az élelmezésükben a tejtermékek térhódítása. Ha tenyészállatot csak nagyon keveset hozhattak magukkal, az igényüket annál inkább, és igyekeztek az új hazájukban elérni, hogy legyen tehenük. Márpedig, ahol él az igény, ott, így vagy úgy megszületik a kielégítésének módja is. Ezért örülnék, ha hangsúlyoznád, ami kiderül az adataidból, hogy mindhárom megyében a svábok játszották a főszerepet a tejtermelés térhódításában. Nem a Te és a könyved feladata, de a dél-dunántúli szarvasmarha tartás a három dél-dunántúli megye történetében, hangsúlyozni kellene a svábok szerepét.

A szarvasmarha, különösen a tej jelentőségének szerepe objektív okokból csökken. Ez alól nem ismerek kivételt.

- Valamikor csak ott volt jelentős a tejtermelés és a szarvasmarha szaporítása, ahol nem voltak jók a gabonatermelés adottságai, viszont a fű nyáron is virult. Ezt én úgy fejezetem ki: Tejet csak ott lehet versenyképesen termelni, ahol a városi parkokban a gyepet sem kell nyáron öntözni. Ahol az igásállat a szarvasmarha volt, de gabonát termeltek, oda importálni kellett az utánpótlást.

Ez alól kivétel éppen az általad vizsgált kor volt, amikor a falusi túlnépesedés, a földhiány a tejtermékek fogyasztására rászorította a népet. Ez a Dél-Dunántúlon előbb megjelent, mint a városi piac igényeinek jelentkezése és a vasúti szállítás lehetősége.

Az istállós tehéntartás egészségügyi hatása is nagyon fontos. Ahol az ország területén nem tartottak tejtermelő tehenet, ott népbetegség volt az angolkór, amit a táplálkozás kalcium hiánya okozott. Ahol elterjed az istállós tehéntartás, ez a betegség szinte eltűnt. Ismereteim szerint, ezzel párhuzamosan nőtt a várható életkor, és a testmagasság is.”

A magyar történelemírás említést sem tesz arról, hogy az istállós tehéntartásnak mekkora hatása volt a nők társadalmi felemelkedésében, és az egészségesebb táplálkozásban.

A BŐJT

Már gyerekkoromban értetlenül álltam a pénteki böjttel szemben. Mivel nálunk nagyon ritkán fordult elő, hogy munkanapokon is húst ettünk volna, nem értettem, hogy ez a tilalom miért csak péntekre vonatkozik. Természetesen fogalmam sem volt arról, hogyan éltek a zsidók és a közel-keleti keresztények, amikor vallási törvénnyé vált a hústól valótartózkodás.

Diákkoromban találkoztam először azzal, hogy a kereszténység születése idejében a kenyér volt a drága, a hús az olcsó. Diocleciánus császár az infláció ellen védekezve, rögzítette az árakat. Ebben egy kacsa és egy kiló árpa ára azonos volt. A kenyér négyszer drágább, mint a hús. Csak lassan értettem meg, hogy a pásztorkodás sokkal olcsóbb húst termelt, mint amibe a kenyér került.

A gabonatermelés is sok munkával járt, de a megérett gabonának még nagyon hosszú, sok munkával járó utat kellett megtenni ahhoz, hogy kenyér belőle kenyér kerüljön az asztalra. Az aratás és a cséplés több munkát igényelt, mint a szántás és vetés. A cséplés és őrlés is legalább annyi munkával járt, mint a termelés. A szállítás a földutakon alig bírt el néhány tucat kilométert.

Ezzel szemben a kacsák akkor azon nőttek fel, amit találtak, a vágóállatok, amit legeltek. Ráadásul akkor a legolcsóbb szállítást a lábon járó jószág jelentette. Azok jelentős hányada száz, gyakran ezer kilométert tett meg a piacáig.

A pásztorkodás egységnyi területen ugyan kevés embert tartott el, de olcsón. A növénytermelés ennek tízszeresét, de sok munkával, az önözés pedig százszor annyit de nagyon sok munkával. Márpedig a zsidóság elsősorban pásztorkodott, a száraz és meleg pusztákon. Aki már evett az ott felnevelkedett, nem nagyon fiatal állattok húsából, az tudja, hogy nagyon száraz, és rostos.

Saját szemmel láttam, hogy az elhullott állatban még a legyek tojásai sem élnek meg. Nem elbomlik, rothad a hús, hanem megszárad.

Az ilyen száraz, kemény húson élők népbetegsége az érrendszer elmeszesedése. Ez elleni védekezést szolgálja a húsevést tiltó böjt, ami arra kényszerít, hogy legalább hetente egyszer az olcsó hús helyett a drága kenyeret kellett enni.

A zsidók és a korai keresztények számára a hústól való tartózkodás nem tilalom volt, hanem a jóra való kényszerítés. Ezzel szemben gyerekkorom magyar világában a heti egyszeri hús volt az ünnep. A pénteki hústól való tartózkodás pedig azt jelentette, hogy ma sincs ünnep. Hétközi napokon hús csak a nagyon nehéz munkák alkalmát végzőknek, például az aratóknak, és a betegeknek járt.

NÉPBETEGSÉG LETT A TÚLSÚLY

Elmondhatom, hogy abban a tekintetben is fajunk életének egyik nagy fordulatát éltem át, amiben az emberek a kívánatosnál kevesebb evésről átlendültek a kívánatosnál többre.

Gyermekkoromban meglepő volt, ha kövér embert láttunk. A kövér akkor gazdagot jelentett, mert kövér csak az lehetett, aki annyit evett, amennyit kívánt, és csak annyit dolgozott, amennyit a kedve tartotta. Márpedig az ilyenből kevés volt.

Öreg koromra alig látok sovány embert, és gyanúm szerint, azok betegek. Az is kisebbség, aki nem túlsúlyos. Nagyon sokan vannak, akik betegesen kövérek.

Gyermekkoromban, aki kövér az gazdag volt. Most a túlsúlyosság éppen a szegényebb, kevésbé iskolázott rétegben jobban elterjedt.

A túlsúlyosság teljesen új társadalmi probléma. Igazán csak ötven éve jelentkezett. Eddig csak az egészségügyi szakmában vették tudomásul, hogy az egyeik legjelentősebb hálok, igazi népbetegség. Arról a politikusok és közgazdászok nem vettek tudomást, hogy mekkora ennek a társadalmi veszélye és költsége.

Adataim csak az Egyesült Államokról vannak.

Azok ijesztőek.

- A terjedése rendkívül gyors. 1960 óta a túlsúlyosak aránya háromszorosára nőtt. Ennek alapján becslem, hogy hatszorosa nőtt a velejáró egészügyi kiadás. Az egészségügyi statisztika szerint a túlsúlyosak egészségügyi kiadásai az elmúlt évben 42 százalékkal haladta meg az átlagot, amibe az ő magas költségük is benne van.

- A túlsúlyosak aránya százszor magasabb, mint Japánban. Tehát jelentősen kultúrafüggő jelenség. Ez azt jelenti, hogy érdemes ellene küzdeni még a pénzügyi egyensúlyt mániákusan mindennél fontosabbnak tartó neoliberális közgazdászoknak is.

- A kisebb jövedelmű, kevésbé iskolázott rétegekben a túlsúlyosak aránya magasabb az átlagnál. Ez arra figyelmeztet, hogy a várható káros következményei lényegesen nagyobbak lesznek a fél-perifériákon, és még sokkal inkább a perifériákon, ha azoknál az élelmezés mennyisége megszűnik elsődleges anyagi korlát lenni.

Az Egyesült Államok egészségbiztosítási adatai szerint a túlsúlyosság az elmúlt évben egytrillió dollár költséget okozott. Ha az emberiség ennyi pénzt fordítana a széndioxid kibocsátás csökkentésére, nem kellene félni a felmelegedéstől. De az még csak a kezdet. Az elhízás okozta károk az Egyesült Államokban hatvan év alatt háromszorosára nőttek. A széndioxid kibocsátás pedig tizedével, de minden bizonnyal a jelenlegi lanyha erőfeszítések mellett is, várhatóan, megállítható. A túlsúlyosság várható növekedése a következő töven évben mintegy hatszoros lehet, de a száz éveset még a legbátrabbak sem merik megjósolni.

Az emberiség eddigi életét is az jellemezte, hogy mindig érezte a jövőben leskelődő veszélyeket, de soha nem azokat tartotta annak, ami az igazi veszélynek bizonyult.

Visszatérve a domesztikációra.

Az osztálytársadalmak kialakulásában fontos szerepet játszó domesztikációk a jégkorszak megszűnésével járó óriási éghajlatváltozás, és Óriási fajpusztulás okán történt.

A gazdaságtörténészek az állatok domesztikációját az ember tudatos tevékenysége eredményének tartják. A tényleges ok: a háziállatok vad őseit a számukra nagyon kedvezőtlen éghajlati változás szelídítette meg. Nem annyira az ember szelídítette meg az állatokat, mint az állatok szelídültek az emberhez. Az ember csak felismerte a kínálkozó lehetőséget.

Az első magas-kultúrákat, osztálytársadalmakat hordozó domesztikáció olyan állatok esetében történt, melyek a jégkorszak végével az életterükben beálló gyökeres éghajlatváltozáshoz, annak következményeihez nem tudtak igazodni. Ez áll a legfontosabb kultúrahordozó állatokra, a juhra, a kecskére, a szarvasmarhára és a tevére. Ezek háziasítása akkor, és ott történt, amikor, és ahol a nagy éghajlatváltozás a kipusztulásukat jelentette volna. Ezeket csak az emberrel való együttélés mentette meg a kipusztulástól.

Ez alól bizonyos mértékben kivételnek számít a sertés és a macska domesztikálódása, mert ezek más, távoli térségekben, ahol nem volt nagy az éghajlatváltozás, vadon is életképesek maradtak, és ma is élnek. Ezek esetében csak ott volt domesztikáció, ahol vadon nem tudtak megélni.

A macska ugyan megél vadon is, de jól jött számára a gabonát raktározó ember társasága. Egeret ott lehet bőven találni, ahol gabonát tárolnak, ugyanakkor a tárolt gabonát csak ott nem pusztítják el a nagyon gyorsan szaporodó egerek, ahol macska gyéríti őket. A gabonatárolás csak ott volt megoldható, ahol a macskák és a kígyók irtották az egereket. Nem véletlen, hogy az egyiptomiak számára mind a macska, mind a kígyó nélkülözhetetlensége nyilvánvaló volt.

Dél-Ázsiában az elefánt és a bivaly, Dél-Amerikában a láma jelentett kivételt. Ezek domesztikációja olyan térségben történt, ahol nem volt jelentős éghajlati változás, ezért e fajokat nem fenyegetette a kipusztulás, máig vadon is megélnek. A domesztikációjuk később történt, a trópusi csapadékra épült növénytermelő kultúra már kialakult, és működött, amikor az ember ezekből a vadon élő állatokból egyedeket kiragadott, azokat, és azok utódait magának megszelídítette. Ezeket mindig erőszakkal szelídíttették meg, csak szállításra és munkavégzésre, de soha élelmezés céljára nem használták.

A domesztikáció társadalmi jelentőségét jól mutatja a tény, hogy a két Amerikában az első magas-kultúrák több évezreddel később jelentek meg. Ez elsősorban annak volt a következménye, hogy nem volt erős igavonó állatuk. A bölényt nem lehetett domesztikálni, mivel az életterét nem számolta fel a jégkorszakot követő felmelegedés. A láma testakta pedig nem volt alkalmas az igavonásra. Márpedig a földműveléshez, a aljműveléshez, a betakarításhoz az ember fizikai erejét meg kellett sokszorozni. A tengeri malac a háztartási hulladékra szelídült az emberhez, és gyors szaporodása húst jelentett a konyhára.

Az ember és a háziállatok egymásra szorultsága nagyon fontos szerepet játszott a kultúrák kialakulásában. Ennek ellenére a történészek alig méltatják figyelmükre.

A fajfejlődés csúcsán.

Közismert, de nem hangsúlyozzuk, hogy a fajfejlődés gyorsuló folyamat. A korábbinál magasabb rendű fajok megjelenése egyre rövidebb időt igényel. Az emberszabású majmok életkora néhány tízmillió év. Az előembereké tízmillió évnél rövidebb. Az emberi alig százezer év. De a homo sapiens rövid életét is a gyorsuló változások jellemzik.

Maradunk azonban a fajfejlődés utóbbi néhány millió événél.

A agy viszonylag kevés segítséget adott a beltenyészetet elkerüléséhez. Az ember is ösztönösen érezte, hogy a beltenyészet a faj számára életveszélyes. Minden emberi közösség megtett minden tőle telhetőt a betenyészet elkerülése érdekében. Ezért beltenyészetre csak rendkívül ritkán, nagyon különleges helyzetben került sor.

A közösségen kívüli pár keresésére, a nagyon ritka népesség esetén, egyrészt rendkívül kockázatos, másrészt nagyon reménytelen volt. Erre láttunk példát a jégkorszaki viszonyok között Szibériában.

Csak a nagyon mostoha az életkörülmények jelentették azt, hogy a beltenyészetből származó negatív mutációk elpusztulnak, mielőtt utódokat hagynának. A beltenyészet nagyarányú negatív és viszonylag ritka pozitív mutációval jár. Ezért csak akkor nem jár degenerációval, ha a kedvezőtlen mutációk utódok nélkül elpusztulnak. Ez esetben tehát a közösség nagy többsége elpusztul. Ezért pusztult el olyan számos előemberfaj.

Mindez, nemcsak egy szibériai legenda, végiggondolása, nem biztosan igaz, de érdemes tanulni belőle.

A KULTÚRA IS TÁRSADALMI ALAP

Történész akartam lenni, aztán mérnöknek mentem, végül közgazdász lett belőlem. Talán ennek okán láttam a közgazdaságtant, a marxizmust is, sok tekintetben másként, mint a szakmabeliek.

Mindig polihisztor akartam lenni, érdekelt az egész humán szféra éppen úgy, mint a reáltudományok, az elmélet épen úgy, mint a gyakorlat, a múlt éppen úgy, mint a jövő. Ráadásul, gyermekkoromnak köszönhetően, a természetben, a tanyákon, a falvakban voltam igazán otthon.

Marx hatására történelmet materialista módon látom. A történelem és társadalomszemléletem marxista annak ellenére, hogy Marx társadalmi jóslatait, jó tanácsait elméletileg hibásnak, gyakorlatilag közveszélyesnek tarom. Marx tévedései nem kisebbek, mint a zsenialitása. Ennek felismerést pedig annak köszönhettem, hogy Marx műveit nem a próféciái, és politikai tanácsai, hanem a marxista elmélet alapján olvastam.

Két tudományos felismerésnek köszönhetem, hogy nem lettem sem materialista szakbarbár, sem technokrata közgazdász.

Max Weber tanított meg, hogy a legfontosabb gazdasági tényező a kultúra. Ennek szem előtt tartása segített abban, hogy a társadalmi kérdésekben nem tévedtem el, hogy csak abban láttam realitást, ami összhangban volt a kultúrával.

Máig nem értem, hogy Weber felismerése miért nem lett minden társadalomtudós és politikus iránytűje. Ő ismerte fel először, hogy a társadalmi teljesítmény attól függ, mennyire felel meg a lakosság kultúrája, értékrendje a kor követelményeinek. Addig ugyan még nem jutott el, hogy mitől függ a kultúra, mert ehhez a következetes történelmi materializmushoz kellett volna fordulnia. Megelégedett azzal, hogy csak ott várható a fejlődés élvonalába emelkedés, ahol a „protestáns” etika a jellemző. Azt nem kereste, hogy milyen materiális feltételek alakítják ki a protestáns etikát, a puritanizmust. Mert nem a protestáns tanok alakították ki a puritán értékrendet, hanem a nyugat-európai népekre jellemző puritán értékrend alakította ki a neki megfelelő kereszténységet. Weber arra sem figyelt fel, hogy a nyugati puritanizmussal rokon értékrend egy másik kultúrákban is jelen van.

A kelet-ázsiai kultúra, értékrend, életvitel is puritán, mégsem volt alkalmas arra, hogy megszülje előbb az ipari, majd a tudományos és technikai forradalmat.

A történészek is gyakran felvetik a kérdést:

Miért nem Kínában történt meg az ipari forradalom, hiszen ennek tudományos és technikai feltételi ott előbb, és jobban létrejöttek?

Számos tényező közrejátszott ebben, de kettő kiemelek.

- A kínai kultúra minden tekintetben önellátó volt, nem szorult világgazdasági kapcsolatokra. Azt is mondhatjuk, hogy nem nőtte ki a saját térségét. Ezzel szemben Európa nyugati harmada kinőtte a tizednyi térségét. Kína ebből a nagyfokú izoláltságából csak a jelenkorban lép ki.

- Kína túlnépesedett. Az olcsó és jó minőségű munkaerejének óriási túlkínálata elfojtotta a munkaerővel takarékosabb technikákat. A túlnépesedés nemcsak Kínát, minden öntözéses társadalmat jellemzett. Ebben a művelési módban nagyon lassan nő a túlnépesedésből fakadó határköltség. Vagyis ez a jelenség sokáig rejtve marad. Jellemző módon, a kínai gazdasági csoda alapját a népszaporulat mesterséges korlátozásával teremtették meg.

Ahhoz, hogy az utóbbi ötszáz évben a nyugat-európai kultúra alakítsa a világ társadalmi és tudományos és gazdasági fejlődésének útját, szükség volt Nyugat-Európa páratlan gazdaságföldrajzi adottságaira.

- A nagyon tagolt, de szinte mindenütt hasznosítható térség. A tízszer nagyobb térségeknek sincs ennyi folyórendszere, mint a pármillió négyzetkilométeres Nyugat-Európának.

- A nagyon tagolt térség. Európa nyugati felének a területéhez viszonyított tengerpartja viszonylag sokkal hosszabb, mint bármelyik kontinensé.

- A Golf-áram nemcsak mérsékeli az évszakok közötti különbséget, de kellő csapadékról is gondoskodik. Ráadásul, a parthoz hazahozó szelek páratlan lehetőséget teremtettek arra, hogy a hajók messzire merészkedjenek. Ezzel lehetet az első kultúra, amelyik meghódította az óceánokat.

- Minden más kultúránál sikersebben oldotta meg a népességnövekedés szabályozását. Európa nyugati felén kialakult kiscsaládos jobbágyrendszer zseniális népességszabályozó képességét alig ismeri a történelemtudomány.

- A történelmi újkorban élettere, a felfedezett, alig lakot kontinenseknek köszönhetően, megsokszorozódott. Amikor a kis Nyugat-Európa megszülte az ipari forradalmat, lehetősége kínálkozott arra, hogy a térségének mintegy húszszorosát betelepítse. A 20. század végére ennek az óriási új térségnek a legkedvezőbb gazdaságföldrajzi adottságú térsége, Észak-Amerika vette át az élcsapat szerepét. Ma már világos, hogy a puritán értékrendben rejlő dinamizmust visszafogja Nyugat-Európa politikai, nemzeti, nyelvi, kulturális tagoltsága, történelmi örökségéhez való ragaszkodása.

Az utóbbi évtizedekben azonban annak lehetünk tanúi, hogy a világgazdaság súlya, ötszáz év után, egyre inkább visszahelyeződik Ázsia keleti részébe.

Ma már azt kellene Weberrel mondani, hogy a világnak csak a puritán egyharmada lehet gazdag. A közgazdaságtan azonban még nem jutott el odáig sem, hogy a kultúra alkalmasságát tekintse minden tartós gazdasági siker elsődleges feltételének.

Mivel a társadalom kulturális értékeit, a tudomány, és a technika eredményeinek hasznosításában játszott szerepét nem lehet számokban kifejezni, a közgazdászok figyelmen kívül hagyják. Az sem zavarja őket, hogy ennek hiányában nem igazolódhatnak jóslataik.

Webernek köszönhettem, hogy egyetlen percig sem hittem el, hogy győzhet a nyugati kultúrát idegen vágányra kényszerítő fasizmus, hogy társadalmi élcsapat lehet Kelet-Európa, a jövő csodája India, Brazília vagy éppen Irán. E kultúrákra nem épülhet élenjáró gazdaság. Az élenjáró társadalmi és gazdasági teljesítmény csak a kultúra és a gazdaságföldrajzi adottságok felépítménye lehet. Ez a megállapítás idealistának tűnik, ha nem tesszük hozzá, hogy a kultúra azonban maga is a természeti környezet felépítménye. A kultúrák gazdasági alapja a gazdaságföldrajzi környezet. A puritán, illetve ahhoz hasonló értékrend csak az északi mérsékelt égövben alakult ki. Joggal feltételezzük, hogy a puritán viselkedés kialakulásához a télre való felkészülés kellett. Vagyis olyan évszak, amikor nincs termés, fűtött lakásra van szükség, vagyis elengedhetetlen a télre valló felkészülés. Ezt bizonyítja a fordítottja is, olyan kultúra, amiben jellemző a beosztás, a takarékosság, a fegyelem, a tisztaság, egyetlen olyan kultúrára sem jellemző, amelyik a viszonylag meleg, minden évszakban élelmet termelő éghajlat alatt alakult ki.

Ezt egészítsük ki azzal, hogy a puritanizmus nem vált a többi kultúrától elzárt térségekben sehol jellemzővé, ha nem voltak a három másik évszakban kedvezők a mezőgazdasági feltételek. Ezt igazolja:

Szibériában hiába volt kemény és hosszú a tél, az izoláltság és a kedvezőtlen termelési feltételek mellett nem vált jellemzővé a puritanizmus. Ez vonatkozott Észak-Amerika sarki térségére. Az eszkimók sem lettek puritánok.

Ma a gazdag és fejlett társadalmak, a világgazdaság szinte egésze a mérsékelt éghajlati övezetben, a tengerek és a hajózható nagy folyók vonzástérségében helyezkedik el.

Ma meleg éghajlaton gazdag civilizációt csak két, világkereskedő törpeállam, Szingapúr és Izrael jelent. Szingapúr a kínai puritán kultúra déli támaszpontja. Izrael mai kimagasló eredménye sem a zsidó nép szülőföldjén, a mai Izrael térségében született, hanem az ipari forradalom után, a nyugati kultúrkörben elért sikerén alapozódott meg, és csak visszavándorolt az őshazába. Mindkét esetben a gazdagságot északról vitték oda, és a mai környezetük szegény, elmaradott maradt. Rajtuk kívül az Egyesült Államok déli államai, Kalifornia, Texas és Florida, jelentenek kivételt. Ezek sikere a kontinensnyi országuk hatásaként született. Önálló államként Texas és Kalifornia viszonyai közelebb volnának Mexikóhoz, Floridáé pedig Kubáéhoz, mint az Egyesült Államok észak-keleti részéhez, ha önálló államokként alakul a sorsuk.

Weber felismerése száz éve még nem is volt annyira aktuális, mint napjainkban. Akkor még sokkal alacsonyabb volt a gazdaság igénye a munkaerő erkölcsével, viselkedési normáival szemben. A tudományos és technikai forradalom előtt a technika a munkaerő nagy többségével szemben még a korábbiaknál is igénytelenebb volt, ma már példátlanul igényes.

A munkaerő minőségének elsőbbségét mutatja a nemzetközi tőkeáramlás. Ma már a magas adókkal és magas bérekkel gazdálkodó államokba megy a több tőke. Ez alól csak a geológiai kincsekben kivételes országok bányászata, és néhány olyan ázsiai ország kivétel, ahol a jó minőségű munkaerő is olcsó.

A fenti tények azzal jellemezhetők, hogy a tudományos és technikai forradalmat megelőző korok Marxot igazolták, a közelmúlt, a jelen, és még inkább a belátható jövő, Webert.

AZ EGY LAKSORA JUTÓ VAGYON.

A közgazdaságtan nem szentel elég figyelmet Az egy lakosra jutó nemzeti vagyon alakulására.

A szorosan vett közgazdaságtanban egy olyan könyv hatott rám, amire még az országon belül sem nagyon figyeltek fel. Az ötvenes években jelent meg Bródi Andrásnak és Rácz Jenőnek egy könyve, amiben egy horvát közgazdászra hivatkozva bizonyítják, hogy a történelem során a nemzeti jövedelem és a nemzeti vagyon aránya, mérhető módon, nem, illetve alig változott. Évezredeken keresztül az egy laksora jutó nemzeti jövedelemnek mintegy négyszeres volt a felhalmozott vagyon. Ez az arány kisebb volt a meleg éghajlaton, és nagyobb észak felé haladva. Ez a telek keménységével arányos lakások, ruházkodás és téli élelmezést szolgáló költségéből fakadt. Azonban az adott természeti környezetben alig változott. A lényeges, hogy a nemzeti jövedelem és a nemzeti vagyon aránya állandó volt.

Az arány a 20. század során a fejlett társadalmakban csökkent. A csökkenést az okozta, hogy a nemzetei vagyonnak csak a fizikai, vagyis a tárgyiasult vagyont tekintették. Azonban, ha a szellemi vagyont, a képzésbe fektetett vagyont is számba vesszük, akkor az arány továbbra is adott gazdaságföldrajzi környezetben a nemzeti jövedelem és a nemzeti vagyon aránya gyakorlatilag állandó.

Ez olyan zseniális felismerés, amit a közgazdaságtudomány figyelmen kívül hagyott, mert ha figyelembe vesszük, újra kell gombolni a közgazdaságtudomány kabátját. A közgazdaságtudomány ugyanis nem veszi fegyelembe, hogy a lakosság számának változása mekkora vagyonnövekedést követel. Nem egy lakosra, hanem államokra vetítve méri a gazdasági viszonyok alakulását, és nem számol azzal, hogy a lakosság számának növekedése mekkora felhalmozást, vagyonképzést igényel. Az adott társadalomnak nem a vagyont, hanem az egy laksora jutó vagyont szükséges a nemzeti jövedelemhez viszonyítva szinten tartani. Ha ezt nem teszi, kikapcsolja a népesség változásával járó feladatot. Nem az államnak a gazdasági teljesítményét, hanem a lakóinak jövedelmét, és vagyonát kell a közgazdaságnak alakítani. Az állam nem olyan gazdasági egység, amit a lakosság létszámától függetlenül lehet kezelni. Különösen megengedhetetlen ez az utóbbi száz évben, amikor a világ elmaradott kétharmadában népességrobbanás van, a fejlett ötödben pedig, belső forrásokból, a létszám sem mindenütt tartható.

Olyan modellt kellene használni, ami az egy laksora jutó jövedelem és vagyon újratermelését tekinti alapnak. Nem elég azt nézni, hogyan alakult a nemzeti jövedelem, hanem azt eleve a lakosság számához kell igazítani. Az országok gazdasági teljesítményét azon kell mérni, hogyan alakult az egy lakosra jutó fogyasztás és vagyon. Ez a mérce pedig jelentősen eltér attól, amit a közgazdászok mérnek, attól hogyan alakul a végső felhasználásra jutó jövedelem, a fogyasztás és a felhalmozás összege. A két mérce között nagyságrendi különbség fakad abból, hogyan változik a lakosság száma.

Korunkban lehet olyan ország, ahol a lakosság három százalékkal nő, és olyan, ahol fél százalékkal csökken. Nézzünk egy ilyen szélsőséges esetet. Tételezzük fel, hogy mindkét ország nemzeti jövedelme egyformán évi öt százalékkal nő. Vagyis a ma használt mérce alapján egyformán növekednek. Ezzel szemben, ha mindkét országban megőrzik az egy lakosra jutó nemzeti vagyonnak a nemzeti jövedelemhez viszonyított arányát, vagyis a termelés vagyoni alapját, akkor a megtermeltből elfogyasztható jövedelem az évi három százalékkal növekvő lakosság esetében nem nő, hanem évi hét százalékkal csökken. Egyébként vagyonfelélés történik. A népességét fél százalékkal vesztő országban azonban a fogyasztás hét százalékkal nő akkor is, ha nem csökken az egy lakosra jutó nemzeti vagyon. Vagyis ebben az esetben a két ország azonos mértékben növelte a nemzeti jövedelmét ennek ellenére a lakosság fogyasztásában tizennégy százalékos különbség fakad abból, hogy másként változott a népességük. Az egyetlen százalékos népszaporulat különbség esetén is, az azonos növekedés esetében is négy százalékos különbséget eredményez a fenntartható fogyaszthatóságban.

Ez a különbséget hatvan éve látom, mérem, de a közgazdaságtan máig nem veszi tudomásul. Pedig ez azt jelenti, hogy a jelenkor legfontosabb társadalmi jelenségét, az eltérő népességváltozást a közgazdaságtan figyelmen kívül hagyja, nem veszi tudomásul, hogy a társadalmi teljesítmény kikerülhetetlen alakítója a népesség számának alakulása.

Az osztálytársadalmakat a népesség természetes szaporodásának fenntarthatatlansága hozta létre nemcsak a múltban, de a jelenben is. Amióta a munkaerő nemcsak gyűjtöget, hanem főleg abból él, amit termel, a lakosság spontán növekedése évi egy százaléknál gyorsabb lenne, de az eltarthatóság ennek legfeljebb tizedét engedte meg, olyan társadalmak maradhattak csak működésképesek,a melyek a népszaporulatot a tized százalék közelére nyomták le. Minden osztálytársadalom elsődleges feladata a népszaporulatnak az elviselhető szintre szorítása volt.

A tőkés társadalomban kialakult közgazdaságtan olyan modellel dolgozik, amelyik nem veszi figyelembe a lakosság növekedésének hatását. Márpedig a társadalom egy lakosára jutó vagyonnak együtt kell nőnie az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemmel. Abból csak annyit lehet büntetlenül elfogyasztani, ami mellett nem csökken az egy laksora jutó vagyonnak a nemzeti jövedelemhez viszonyított aránya.

Miért mellőzhette a közgazdaságtudomány azt az alapvető követelményt?

1. Mert a tőkés társadalmak, azaz a Nyugat lakosságának élettere megtízszereződött, és a világ egésze kizsákmányolhatóvá vált. Egyetlen társadalomtudós, forradalmár sem vette tudomásul, hogy a tőkés Nyugat számára új élettérként jelent meg a két Amerika és Ausztrália, azaz ötvenmillió négyzetkilométernyi alig lakott, kedvező eltartó képességű terület. Milyen népességet tarthatott volna el Európa nyugati fele, ha nincs kivándorlás? Ráadásul, hogyan élhetett volna a Nyugat lakossága, ha nem zsákmányolhatta volna ki szinte az egész elmaradt világot? Milyen lett volna a túlnépesedés, ha nincsenek Európa népességét megtizedelő háborúk?

Elég lett volna felvetni e kézenfekvő kérdéseket, hogy rádöbbenjenek, a tőkés Európa létét fenyegette volna a túlnépesedés.

2. A tőkés osztálytársadalmak nem létezőnek kezelték a nem igényelt lakosságot. A társadalom csak azokról gondoskodott, akiket hasznosítani tudott. A lakosságfelesleget társadalom kívüliként kezelte. A lakosságfeleslegről nem gondoskodott a társadalom. Nem volt munkanélküliségi segély, családi pótlék, szociális támogatás, és öregkori ellátottság.

A közgazdászok ma is úgy látják, a 20. század előtti tőkés osztálytársadalmakat, mint olyanokat, mint a jelenlegi fejlett társadalmak. Pedig elég volna arra gondolni, hogyan kezelték a háború előtt Magyarországon a cigányságot.

3. Az egymással harcoló tőkés társadalmakban a munkára nem fogott lakosságra háborúban volt szükség. Az imperialista háborúk nemcsak az ellenséget irtották, hanem a saját lakosságukat is vágóhídra vitték. Az emberéletnek nem volt értéke.

A vagyon nagysága nehezen mérhető.

Mivel a vagyon mennyiségének alakulása nehezen, csak jelentős hibahatárral mérhető, a közgazdaságtudomány nem vesz róla tudomást. Ráadásul a vagyon nagysága és annak változása egyre nehezebben mérhető, mivel annál nehezebb, minél gyorsabb a vagyon erkölcsi elavulása.

Amíg nem, illetve csak nagyon lassan változott a technika, nem volt jelentős az erkölcsi elavulás. Elég volt ismerni a vagyontárgyak várható élettartalmát. Vagyis mérhető volt az amortizáció. A technikai fejlődés során azonban beállt a gyors erkölcsi elavulás, aminek sebessége eltérő, és nehezen mérhető. Ezek a problémát lehetetlenné teszik, hogy a nemzeti vagyonban beálló változást évenként olyan hibahatárral mérhessük, amire az éves mérlegekben szükség lenne.

A vagyonváltozás ugyan nagy ahhoz, hogy eltekintsünk tőle, de a mérésének hibahatára nagyobb, mint az évenkénti változás.

A szellemi vagyon.

Még nehezebben megoldható problémát jelent, hogy a nemzeti vagyonnak egyre nagyobb, és egyre gyorsabban változó hányada a szellemi vagyon. Ennek azonban még a vagyonként történő kezelése sem történik. Annak ellenére, hogy a modern társadalmak legfontosabb vagyona a szellemi vagyon, annak képzését mégis fogyasztásként vesszük figyelembe. A jelenkori társadalmak szűk keresztmetszete a szellemi vagyon. Azt mégsem tekintjük vagyonnak.

A közgazdaságtudomány olyan mérlegek alapján elemzi a táradalom teljesítőképességét, amiben a fizikai nemzeti vagyonnak csak a növelésére fordított jövedelmet veszi figyelembe, a vagyon nagyságát nem. Attól is eltekint, hogy a vagyonváltozásnak követni kell a lakosság létszámváltozását. A szellemi vagyont pedig nem is tekinti vagyonnak, annak változását figyelmen kívül hagyja, a növelésére fordított jövedelmet pedig fogyasztásként számolja el. Annak ellenére, hogy az ilyen mérlegnek semmi elvi alapja nincsen, annak elemzéséből állapítják meg a teendőket, jósolják a várható eseményeket, adják a gazdaságpolitikai tanácsokat. Ennek az elemzésnek semmivel sincs nagyobb elméleti alapja, mint a belekből, vagy a madarak vonulásából történő jövendőmondásnak.

Ezek után természetes, hogy még egyetlen esetben sem sikerült a közgazdászoknak felismerni, hogy milyen lesz hosszabb távon a társadalom teljesítménye. Az egyik évről a másikra ugyan nem tévednek nagyot, hiszen nem is történnek nagyon jelentős változások, de pár évtizedre előre még soha nem váltak be a jóslataik. Mindez nem rendíti meg a közgazdászok önbizalmát.

Összefoglalva: A közgazdaságtudomány még nem jutott el odáig sem, hogy a társadalom két legfontosabb jelenségét, a népességének és vagyonának változását figyelembe vegye.

A TÁRSADALMAT NEMCSAK ÉPÍTENI, ROMBOLNI IS KELL

A történelemfelfogásommal azért okozok botránkozást, mert a gyors technikai és társadalmi változások idején a réginek, az idejétmúltnak az összetörését is nélkülözhetetlen, pozitív, a társadalmat előrelendítő események tartom. A tudományokban természetesnek kezeljük, hogy a fejlődés hősei a tudományban és a technikában nemcsak újat hoznak, hanem a régit idejétmúlttá teszik. A túlhaladott tudományt nem tekintjük tudománynak, hiszen elveszették az értéküket.

Azt is természetesnek vesszük, hogy a technikai fejlődés értéktelenné teszi a túlhaladott technikát. Az ipari forradalom szinte múzeumi emlékekké tette a háziipar termelőeszközeit. Ezeket nem kellett megsemmisíteni, feleslegessé váltak.

A társadalmi fejlődés során a korábbi társadalmi pozíciók képviselői nemcsak értéktelenekké válnak, hanem útjában állnak a fejelődésnek. A hatalmukat veszett társadalmi erők azonban nem hajlandók tudomásul venni, hogy eljátszották szerepüket, félre kell állni. Görcsösen, az eszközökben nem válogatva védik a korábbi pozíciójukat. A hatalomról nem mond le senki racionális érvek alapján, belátásból. Ezeket, ha kell, erőszakkal kell félreállítani.

Amíg egy nem változó technikai feltételek köz9ött működő társadalomban előnyt jelentett a hatalomhoz való ragaszkodás, a gyorsan változó feltételek között, ez súlyos fék, amit akár erőszakkal is, félre kell állítani.

A történelem hősöknek fogja tekinteni azokat, akik a régi társadalmi viszonyok összetörésében jeleskedtek.

A társadalom fejlődésének sebessége felgyorsult.

Az elmúlt száz év során többet fejlődött az emberiség hatodának, rövidesen a harmadának sorsa, mint előtte százezer év alatt. A tudomány és a technika csak a jelenkorban vált a gazdag és képzett társadalmak egészének szolgálójává. Azt, hogy az elmúlt ötezer év technikai fejlődése a munkaerő minőségével szemben egyre alacsonyabba szállította le az igényt. Érthetetlen módon, erről nem vettünk tudomást. Csak azt láttuk, hogy a fejlettebb technika kialakításához, alkalmazásához egyre szélesedő, de még mindig nagyon keskeny elitre van szükség, de azt nem vettük észre, hogy ugyanakkor a munkaerőigény egyre nagyobb hányada esetében egyen alacsonyabb lett a minőségi igény.

Az ipari forradalom is csak az uralkodó osztály lassú kiszélesedését, és életkörülményeinek jelentős javulását szolgálta. Még a társadalomtudósok sem veszik figyelembe, hogy az ipari termelés és a szállítás technikai forradalma azzal járt, hogy az iparosodott társadalmakban, amelyek az emberiség tizedét sem tették ki, a parasztok viszonylag stabil, és rendezett helyzetét, amit lehetővé tett az agrártechnikai forradalom viszonylagos elmaradása, a proletárok teljes kiszolgáltatottsága valósulhatott meg.

Az ipari forradalom még inkább negatívan hatott az emberiség elmaradott kilenc tizedében, azokat még inkább szolgaságba döntötte.

A tudomány és a technika fejlődése csak ott hozott példátlan sikert, ahol egyre jobban élő és képzettebb munkaerő állt rendelkezésre. Még a gazdaságtörténészek sem tartják szem előtt, hogy a történelem minden korábbi technikai forradalma, bele értve az iparit is, egyre olcsóbb, és egyre kevesebb tudású munkaerőt igényelt, a tudományos és technikai forradalom azzal váltott ki minőségi változást, hogy a munkaerőtől egyre nagyobb vásárlóerőt, és képzettséget követel, és megszűnt a spontán túlnépesedés veszélye. Ez a megváltozott helyzet emelte a tudomány és a technikai nagyjait, a munkaerő minőségi élcsapatát a társadalmi fejlődés élcsapatává.

A száz élve még elképzelhetetlenül gyors tudományos és technikai fejlődés gyors társadalmi változásokat is igényelt. A gyorsan változó társadalomban nemcsak az új elemek sokasága jelenik meg, hanem a régiek sokaságának is meg kell szűnni. Egyelőre, az új befogadása viszonylag könnyebb, mint az idejét múlttól való megszabadulás. Ebből a meggyőződésemből fakad a múlt századi politikusokról alkotott véleményem.

A 20. század öt legnagyobb történelmi személyiségének a négy nagy rombolót, Rooseveltet, Lenint, Sztálint, Maót, és a század végén a kínai gazdaság piacosításának útjára térő építőt, Tenget tartom.

Rooseveltről már többször leírtam a véleményem. Neki köszönheti a világ, hogy a második világháborúban nemcsak a fasiszta diktatúrák, hanem a nyugat-európai imperialista hatalmak másodsorba kerülését, és a gyarmati rendszer eltűnését. Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államok soha nem látott szuperhatalommá emelkedhetett.

Észak-Amerikát puritán kultúrája és rendkívül kedvező gazdaságföldrajzi adottságai Roosevelt nélkül is az egyetlen szuperhatalommá emelték volna, de ezt az objektív folyamatot meggyorsította, hogy Roosevelt Jaltában a gyarmattartó nyugat-európaiakkal szemben a Szovjetunió erősödését támogatta.

Sem a fasiszta, sem a bolsevik rendszer nem bizonyult volna tartósnak. Az előbbi, mivel imperialista és nacionalista volt. Mindkettő anakronizmus volt az egyre szervesebben összefonódó világgazdaságban. Roosevelt nélkül azonban lényegesen lassabban, és ezért sok részletében másként alakult volna a 20. század második felében az emberiség sorsa. Ő lesz a 20. század történelmének legnagyobb politikai alakja.

Lenin történelmi érdeme, hogy abban a Kelet-Európában vállalta a bolsevik diktatúra felépítését, amiben, minden rendszertől függetlenül, az élvonalba kerülés elve lehetetlen volt, de a régit össze kellett törni. A polgárháború után gyorsan felismerte, hogy Kelet-Európában a politikai diktatúra ugyan szükségszerűség, mivel a társadalom progresszív ereje, polgárága még erőtlen arra, hogy a múlt társadalmi erőit felszámolják, a régi társadalmat összetörjék. A gazdaságban azonban a piacra kell építkezni. Halála azonban megakadályozta, hogy kísérlet történhessen arra, amint hetven évvel később Kínában Teng megvalósított.

A bolsevik diktatúra minőségileg is jobb volt a cárok feudális társadalmánál. Nem jelentette, nem is jelenthette ugyan a felzárkózást, de a kelet-európai társadalom számára mégis a legkevésbé rosszat hozta.

Sztálin történelmi bűne, hogy a lenini stratégiát megfordította, az alkalmat kihasználva, imperialista útra tért. Ez okozta a száza bégére a Szovjetbirodalom összeomlását. Történelmi érdeme, hogy következetesen végig vitte a kor legmerevebb feudális rendszerének az összetörését. Ugyan nem lehet bizonyítani, de feltételezem, hogy az intellektuális Lenin a korábbi rendszer kevésbé következetes összetörésével is megelégedett volna. A sztálinista politikai gyakorlat a meghódított, illetve megkapott népek jövője számára is tágította a számukra elérhető fejlődés útját azzal, hogy azok idejétmúlt társadalmi kövületet összetörte. Ezzel azokat az önálló társadalmi, állami létre képesebbé tette. A Szovjetunió által megszállt népek, kivéve a cseheket, szlovénokat és észteket, nem voltak elég érettek arra, hogy maguk végezzék el a visszahúzó erők felszámolását. Lenin és Sztálin történelemformáló műve mára összedőlt, Kelet-Európa továbbra is Európa egyre jobban lemaradó része maradt.

A bolsevik rendszer nem azért omlott össze, mert a két bolsevik diktátor tévedett, hanem azért, mert Sztálin és utódai lehetelten feladatra vállalkoztak. Imperialista politikai útra térek, ezen pedig társadalmilag, és gazdaságilag elviselhetetlen katonai erőfeszítést folytattak.

Kelet-Európa kultúrája és gazdaságföldrajzi adottsága elve alkalmatlan a felzárkózásra, a reális lehetőség azonban az összeomlás után kevésbé reménytelen, mint előttük volt.

Mao fő érdeme ugyancsak az összetörés volt. A kínai társadalmat, amelyeik ötszáz éve őskonzervatív, a technikai haladás átvételére, és hasznosítására alkalmatlan volt, olyan következetesen összetörte, ami után már elkezdődhetett az építés. Kína modernizációjának két előfeltétele volt: A korábbi társadalmi viszonyok gyökeres megsemmisítése, és a népszaporulat megfékezése. Mao nemcsak mindkettőt felismerte, de meg is valósította. Aki azt hiszi, hogy a korábbi társadalmi viszonyoknak, a múltnak a történelemben példátlan kegyetlenségű összetörése nélkül sor kerülhetett volna a mai kínai csodára, naiv. A politikai demokrácia és a gyors népszaporulat még ma is anarchiát hoznának Kínára, nemhogy az ő idejében.

Teng történelemformáló jelentőségét valamivel könnyebb bizonyítani. Zsenialitására vall, hogy felismerte a gazdasági liberalizáció lehetőségét akkor is, ha az egyelőre nélkülözhetetlen politikai diktatúra fennmarad. Belátta, hogy a gazdasági liberalizáció a maximum, ami mellett még nem lesz társadalmi anarchia.

Ma már nyilvánvaló, hogy a 21. század világtörténelmi eseménye az lesz, hogy a világ gazdag, és képzett társadalmaiban élők száma megháromszorozódik, és a többségük Kelet-Ázsiában él. Ennek a megalapozói Mao és Teng voltak.

Roosevelt megalapozta az európai imperializmusok összetörését, mind a fasisztákét, mind a tőkésekét. Megteremtette az előfeltételeit annak, hogy a gyarmati rendszer megszűnjön.

Lenin és Sztálin a kelet-európai feudális társadalmat, Mao pedig a kínait törte össze annyira, hogy romjain megkezdődhessen a társadalmi átalakulás.

Roosevelt, valamint Mao és Teng sikeres volt, mert ők olyan rendszereket törtek össze, a nyugati és távol-keleti tőkés imperializmust, illetve a kínai feudális rendszert, amelyek mögött az élvonalba kerülésre eleve alkalmas kultúra, és értékrend volt.

A HÁBORÚ UTÁNI ÁTALAKULÁS.

Még maguk a nyugat-európaiak sem képesek felismerni, hogy mi történt velük a 20. század második felében. Abban a hitben élnek, hogy győztek a tőkés, gyarmattartó demokráciák, és elbukott a fasiszta, majd a bolsevik diktatúra. Nem veszik tudomásul, hogy a háború előtt a nyugati demokráciák a tőkések imperialista, gyarmattartó osztálydiktatúrái voltak, amelyek között az egymást pusztító erők feszültek. Mára egymással kooperáló, integrálódó, baráti népek osztálynélküli társadalmai lettek. Semmivel sem mások, mint amilyenek a háborút vesztett fasiszta diktatúrák. A nyugat-európai nyertesek és vesztesek között eltűnt a különbség. Hitler fasiszta imperializmusa nem érte el imperialista célját. Churchill, és a többi „demokrata” gyarmattartó szövetségese pedig elvesztett mindent, amiért harcba szállt. A német nép ugyan elvesztette a porosz térségének nagyobb részét, és a közép-európai német kisebbségeket, de ezzel vált sokkal alkalmasabbá arra, hogy teljesen nyugat-európai lehessen.

Roosevelt érte el azt is, hogy a Lenin és Sztálin által bolsevizált Közép- és Kelet-Európa társadalmaiban összetörjék mindazt, amit a haladás érdekében össze kellett törni. Az ő történelmi szerepük ezzel véget is ért, hiszen a térség népeinek kultúrája, néhány kisebb kivételtől eltekintve, eleve alkalmatlan volt, és maradt a felzárkózásra. Kelet-Európában a bolsevik rendszert egyre inkább igazolja, hogy számukra a demokrácia még mindig a kevésbé járható út, nekik megfelelőbb lett volna a fokozatosan korszerűsödő bolsevik diktatúra.

Mao és Teng világtörténelmi jelentőségét, Kína a példátlan méretű felemelkedése garantálja.

AZ IPARI FORRADALOM HATÁSA

Még ma is általános az ipari forradalomban csak a technika forradalmát látni. Arról azonban kevés szó esik, hogy egyrészt a gyáripari technika következtében csökkent a munkaerő mennyiségével és minőségével szemben fellépő igény, ugyanakkor felgyorsult a népszaporulat, másrészt a világ öthatodában felértékelődött a lakosság nagy többségét foglalkoztató mezőgazdaság. Ezt sem Marx, sem a polgári közgazdászok nem vették figyelembe, holott ez a tény alakította a következő kétszáz év történelmét.

A gazdaságtörténészek nem veszik figyelembe, hogy a technikai változások során, ez esetben is, csökkent a munkaerő mennyiségével és minőségével szemben támasztott igény. Ez az ipari forradalom gyáripari termelésében volt a legerősebb. Azt ugyan mindenki elismeri, hogy az ipari forradalom hatására egységnyi termék előállításához szükséges munkaerő mennyisége a tört részére csökkent, de azt nem hangsúlyozzák, hogy a munkaerő többségének minőségével szemben csökkent az igény is. Márpedig a tőkés osztálytársadalmakban a munkások nyomora nem a tőkés tulajdonviszonyok, hanem a munkaerő minőségi és mennyiségi túlkínálatának következménye volt. Az árúvá vált munkaerő árát nem a tulajdonforma, hanem a kereslet és a kínálat viszonya határozza meg.

Ezt, mindenkinél jobban, épen Marxnak kellett volna tudni. Azért nem vette tudomásul, mert ez politikai messianizmusának végét jelentette volna. A következetes marxista elvből következett volna, hogy a munkások kizsákmányolását csak az olyan technikai forradalom képes felszámolni, ami kielégíthetetlen mennyiséget, és minőséget kíván. Ebben az esetben a tőkés munkaadó is abban érdekelt, hogy egymástól csábítsa el a jobb munkaerőt. Ezt pedig csak a jobban megfizetéssel érheti el.

A GYENGE MINŐSÉGŰ MUNKAERŐ LEÉRTÉKELŐDÉSE

A tudományos és technikai forradalom ugyan nagyon megnövelte a munkaerő minőségével szemben támasztott igényt, de ugyanakkor csökkentette a gyenge minőségi munkaerő keresletét. A modern technikának a minőségi munkaerőigénye kielégíthetetlen, a gyenge minőségűt pedig ingyen sem akarja alkalmazni. Ebből fakad a jelenkori fejlett társadalmak ellentmondása.

Marxnak nem a tőkések erőszakos kisajátítását, hanem ilyen tudományos és technikai forradalmat kellett volna követelni. Ez, ahogy ez a 20. század közepén bejelentkezett, Marx minden álma megvalósult anélkül, hogy ezt akár a tőkések, akár a munkások, akár a társadalomtudósok észrevették volna.

Még kevesebb szó esik arról, hogy az ipari forradalom a világ kilenctizedén felértékelte, komparatív előnyhöz juttatta a mezőgazdaságot, és az ott található olcsó munkaerőt. Ez különösen élesen jelentkezett Európa keleti felén, a vasúthálózat kiépítése után, de még az amerikai és ausztrál mezőgazdasági termékek megérkezése előtt. Ennek szem előtt tartása nélkül, Európa keleti felén a 19. század második felének történelme nem érhető. E térség népei ezt az alig félszázados sikereiket a saját érdemüknek tekintik, és nem veszik figyelembe, hogy éppen a mezőgazdasági sikerek teremtettek olyan helyzetet, amely gyengítette az elve gyenge polgári erőket, és okozta a máig tapasztalható társadalmi lemaradást. A történészek sem ismerték fel, hogy az ipari forradalom azzal, hogy komparatív előnybe hozta a fél-perifériák mezőgazdaságát, megnövelte a földbirtokosok gazdasági és politikai erejét. Ezzel ezek társadalmi fejlődését fékezték le.

AZ IPARI FORRADALOM HATÁSA KÖZÉP- ÉS KELET-EURÓPÁBAN

A nyugat-európai iparosítás, mindenek előtt a vasúti szállítás, felértékelte a közép- és kelet-európai mezőgazdaságot, ezzel erősítette a feudális maradványokat jelentő földesúri osztályt, ugyanakkor versenyképtelenné tette az ipari polgárságot. Európa keleti felén megerősödött a földesúri osztály a gazdasági, és ezen keresztül a politikai ereje, vagyis azok, akiknek a társadalmi érdek visszaszorítását kívánta volna meg.

Amíg a kontinens nyugati felén gyakorlattá vált a jobbágyok szabadsága, a keleti felén nőtt a jobbágyok függősége. Az ipari forradalom után pedig Nyugaton kiszorult a hatalomból a földbirtokos réteg, és uralomra került a polgárság, Közép- és Kelet-Európában erősödött a földbirtokosok politikai és gazdasági hatalma, az eleve gyenge polgárság pedig még erőtlenebbé vált.

Az agrártechnikai, majd a tudományos és technikai forradalom azonban az ipari forradalommal ellentétes erőket szabadított fel. A vállalkozó és a minőségi munkaerő lett a szűk keresztmetszet. A fejlett és gazdag Nyugat már nem szorult sem a fél-perifériák mezőgazdaságára, sem az olcsó munkaerejére. A farmer mezőgazdasággal szemben a fél-perifériákon mind a nagybirtok, mind a parasztgazdaság olcsó munkaereje ellenére versenyképtelenné vált.

Ez a megváltozott helyzet szülte az európai fél-perifériákon a konzervatív erők megerősödését, mind a fasizmus és bolsevizmus térhódítását. Mindhárom politikai erőt a polgárellenesség jellemezte. Ennek Európa keleti felén sikerült tört részére csökkenteni az eleve gyenge polgárságot.

A 20. század közepére Közép- és Kelet-Európában eltűnt a polgárosodás élcsapatát jelentő német és zsidó kisebbség.

A TUDÁS FORRADALMA

Ami a 20. század második felében történt, a tudományos és technikai forradalom következménye. Annak ellenére, hogy korunk az emberiség legnagyobb forradalmát éli, nem tudatosult, hogy milyen minőségi változás tanúi vagyunk. A folytonosságot látjuk abban, ami minőségi fordulat.

Az emberiség életében az első minőségi változást, jó ötezer éve, az agrártechnikai forradalom hozta. Ennek hatására, máig tartó folyamatban, a múlt század közepére, az emberiség többsége osztálytársadalmakban élt. Az osztálytársadalmakat kialakító forradalomra az agrártechnikai jelző jogos, hiszen a termelés nagy többsége lényegében a mezőgazdaságban történt.

Az agrártársadalmak uralmán az első rést az ipari forradalom ütötte. Annak hatására az emberiség kis hányadán, mintegy tizedén, a termelés többsége már az iparból és közlekedésből származott.

Az ipari társadalmak térnyerése lassú volt. Az iparnál sokkal lassabban fejlődő agrártechnika ötezer éven keresztül uralta a gazdaságot. Ezzel együtt járt a munkaerő nagy többségének a mezőgazdaságban való foglalkoztatása és a lakosság nagy többségnek kis, agrártelepüléseken való élete. Az ipar, és a szárazföldi szállítás forradalma kétszáz éves virágzása során az emberiség tizedét sem pozitíven. Az emberiség kilenctizede továbbra is mezőgazdasági, kis településekben élő többség világa társadalma maradt.

Ennek ellenére a Nyugat iparosodása óriási hatást gyakorolt szinte az emberiség viszonylag lemaradó egészére.

Fordulatot csak a tudományos és technikai forradalom hozott.

I. A mezőgazdaság komparatív helyezte javult.

A történészek annyira el vannak foglalva azzal, ami az iparosodott társadalmakban történt, alig figyelnek arra, hogyan hatott ez a változás az emberiség másik kilencven százalékára. Pedig ez a hatás sem volt kisebb.

Amennyire az ipari forradalom leértékelte a világ óriási többségében az ipart, annyira felértékelte a számukra sokkal jelentősebb mezőgazdaságot. Ezt a hatást az váltotta ki, hogy az ipari forradalom technikai vívmányai döntően csak az iparban, és a szállításban hoztak termelékenységi ugrást. A mezőgazdaságban a technikai előrelépés lassú maradt.

A fejlett ipari országokban, gyakorlatilag csak a fejlett Nyugaton, az ipar komparatív fölénye megsokszorozódott. Ezzel válságba jutatták a világ kilenc tizedének iparát. Ezzel elszegényítették a polgárosodás küszöbén álló társadalmi réteget. Az ipar azonban a megtermelt jövedelem kis hányadát adta, annak többségét is a mezőgazdaságból élők háziipara jelentette. Főfoglalkozású iparos a munkaerő tizede sem volt.

A gyáripari termelés a céhes iparnál tízszer, a háziiparnál százszor hatékonyabb lett. Ezeket gyorsan halálra ítélte.

Mivel a tőkés mezőgazdaságban nem volt nagy technikai ugrás, a mezőgazdasági termelés viszonylagos hatékonysága a nem iparosodott társadalmakban felértékelődött, komparatív előnyhöz jutott. Ennek hatására a fölbirtokos réteg meggazdagodott, a földtulajdonos parasztság helyzete pedig javult. Ezt a hatást fokozta a vasúthálózatok kiépülése, ami az érékesítési piacok könnyebb, és olcsóbb elérhetőségét biztosította.

De nemcsak a mezőgazdaság kínálati lehetőségei nőttek meg, hanem a fejlett ipari társadalmakban gyorsan növekvő, és gazdagodó városi lakosság is egyre nagyobb keresletet jelentett.

AZ IPARI FORRADALOM HATÁSA A KÁRPÁT-MEDENCÉRE

A 19. és 20. század történetét csak akkor érthetjük meg, ha az ipari forradalom társadalmi, és gazdasági hatását feltárjuk.

Amennyire a magyar történészek élenjártak annak felismerésében, hogy a Nyugat felemelkedése hogy váltotta ki a jobbágyrendszer megerősödését az ipari forradalom előtt, annyira közömbösen szemlélik az iparosodás és a vasúthálózat hatását a „harmadik feudalizmusra”. Ez súlyos hiba, mivel ez a hatás volt a sokkal jelentősebb.

Kezdem azzal, amit már sokszor leírtam, hogy a magyar történelem megértésének talán legfontosabb kulcsa: nem volt vízi utunk Nyugat felé.

Romantikus történészeink is sokat áradoztak Magyarország kiváló gabona-, mindenekelőtt búzatermelő adottsága felett. Elfelejtették hozzátenni, hogy a megtermett gabonát nem tudtuk Nyugatra szállítani. A nyugati piacokra a sokkal kevésbé kedvező adottságai ellenére a lengelek, a sokkal nagyobb távolság ellenére az ukránok és románok tudtak. Még nem akadt magyar történész, aki megmondta volna, hogy búzatermő rónaságainknak nem volt elérhető piaca. Mi csak azt a mezőgazdasági terméket tudtuk az éhes, és jól fizető Nyugatra exportálni, ami elment a saját lábán.

Jelentős mennyiségű mezőgazdasági holtárut csak a vasút tette nyugatra exportálhatóvá. Tegyük azonban hozzá, hogy a szállítási költség vasúton sem volt versenyképes a belvízi és a tengeri szállítással. A lengyel, és az ukrán búza még mindig olcsóbban került Nyugat-Európába, mint a magyar. A végső döfést azonban az észak-amerikai és az argentin gabona, majd a hűtőhajók megjelenése után, a hús jelentette.

A vasúthálózat kiépülése azonban nemcsak a mezőgazdasági export szállítási forradalmát jelentette, hanem jelentős társadalmi hatása volt befelé is.

A zsidóság fergeteges felemelkedésének okát, módját kutatva jöttem rá arra, hogy az a vasúthálózat kiépülésén alapult.

Mi volt a helyzet a vasút előtt?

A mezőgazdaság általában, a parasztság különösen csak a közeli, maximálisan 20 kilométeres távolságra járt vásározni. Oda is elsősorban gabonát, és élőállatot vitt. Tejterméket, zöldséget, gyümölcsöt korábban fejen, vagy taligán 10 kilométernél kisebb távolságról hordták a városi piacokra. A vasút e távolságot megsokszorozta, és sokkal könnyebbé tette.

Ez a szállítási forradalom elsősorban a kereskedelemre szakosodott zsidóság előtt nyitott óriási lehetőséget. Szinte minden mezőgazdasági termék gyűjthetővé vált. A tojást, diót, mogyorót, tollat lehetséges, és érdemes volt a nyugat-európai piacokra is gyűjteni. Közismert volt, hogy ezekből a korábban távolsági kereskedelemre alkalmatlan termékekből óriási vagyonokat gyűjtöttek a zsidó kereskedők. A zsidó kereskedők meggazdagodása feletti irigység ugyan általános volt, de még hangot sem halottam arról, hogyan hatott ez a semmiből megszületett kereskedelem a falusi éltre, a pénzgazdálkodás terjedésére, nők családon belüli helyzetére.

Ezt tárja fel a tejtermelő tehéntartás, és a tejbegyűjtés óriási, pozitív társadalmi hatása.

A vasútnak köszönhető társadalmi változások Magyarországon.

A társadalmi fejlődést fő politikai akadálya, a földbirtokos osztály, az arisztokrácia, és a katolikus klérus meggazdagodott, a politikai bázisa megerősödött. A jobbágyfelszabadulást is, erejét megtartva élhette át.

A földhöz jutó parasztság egyrészt azzal nyert, hogy érékesebb lett a földje, másrészt azzal, hogy a földhöz nem jutott falusi lakosság pedig kiszolgáltatottjává, olcsó munkaerejévé vált. Ez a falusi lakosság véleményét alakító réteg anyagi és politikai érdeke szemben állt a társadalmi fejlődéssel.

A hárommillió koldus olyan nyomást jelentett a munkaerőpiacon, ami olcsó munkaerőt kínált a tőkéssé vált zsidóság számára. A zsidó polgárság gazdagodása ugyan általános jelenség volt Európa fél-perifériás kétharmadában, de talán sehol nem jobban, mint a kiegyezés utáni Magyarországon. Ez a fergeteges meggazdagodás ugyan haladó polgárságot szült, amit máig csodálhatunk az első világháborút megelőző ötven évben. A siker azonban féltékenységet szült az uralkodó fél-feudális erőkben, és irigységet a nép korében. Ennek lett a következménye az elszabadult antiszemitizmus, végül a zsidóság nagy többségének megsemmisítése, illetve kivándorlása.

A második világháború után az ezer éve polgársághiányban szenvedő magyar társadalom szinte polgárhiányosabb lett, mint valaha.

A MODEDN TÁRSADLAK DEMOGRÁFIÁJA

Azzal már sokszor foglalkoztam, hogy minden osztálytársadalom elsődleges feladata a népszaporulat fékezése volt. Most a fejlett társadalmakban jellemző munkaigényüket ismertetem.

A tudományos és technikai forradalom azzal hozott minőségi fordulatot, hogy a lakosság szellemi elitjét tette a társadalom szűk keresztmetszetévé, ezzel uralkodóvá.

A jelenkori fejlett társadalom már nem a fizikai erőt, azaz a munkaerő olcsó mennyiségét, hanem annak minőségét igényli. Minőségi munkaerőt azonban csak az életkörülmények és az oktatás színvonalának emelése árán érhető el. A tudományos és technikai forradalom olyan technikai, gazdasági alapot teremtett, amin már elsődleges érdekké vált az életszínvonal emelése, a képzettség növelése, a tehetség minél hatékonyabb feltárása.

A modern technika vívmányait csak a gazdag fogyasztói piac, a képzett, tehetséges és erkölcsös munkaerő képes hatékonyan hasznosítani. A jelenkori fejlett társadalom a jelenkori tudomány és technika felépítménye.

Ez lett az első társadalom, amelyet nem kell, és nem is lehet csupán az elődjének erőszakos megdöntése árán felépíteni.

A tőkések hatalmát nem kellett megdönteni, a tőkéket kisajátítani, mert a tőke olyan technikai eszközállományt működtet, amit csak a magasan képzett, jó közérzetű, magatartású munkaerővel lehetett hatékonyan működtetni. A jó minőségű munkaerő egyre jobb megfizetése kettős tőkés érdekre épül.

- Egyrészt csak a jó közérzetű, magasan képzett munkaerő hatékony, vagyis a jövedelmének növelése a munkaadójának is érdeke.

- Másrészt a jó munkaerőért verseny folyik a munkaadók között, ezért a béreket egymásra licitálják.

Azzal, hogy a tudomány vívmányait, a piac egyre növekvő minőségi igényeit csak jól kereső, magasan képzett, és megfelelő erkölcsű munkaerővel lehet kielégíteni, a társadalom egyre nagyobb általános jólétre, és egyre magasabb képzettségre kényszerül. Ez a folyamat megoldást hoz a fajunkat ötezer éve jellemző túlszaporodásra.

Amikor a jólét eléri az egy főre jutó tízezer dolláros, az átlagos képzettség pedig a 12 évet, megáll a népszaporulat. Ezt megelőzően minden társadalom túlszaporodott, ettől kezdve a gazdagok még annyi gyermeket sem vállalnak, ami a népesség szinten tartását biztosítaná. Ez ugyan nem okoz válságot, mert a világ négyötöde még mindig elviselhetetlenül gyorsan szaporodik. A gazdag országoknak bőven nyílik lehetőségük arra, hogy importálják a képzett, tehetséges, ugyanakkor olcsó munkaerőt.

A gazdag és képzett társadalmakban nem a népességcsökkenés okoz problémát, hanem a megfelelő képességű, a megfelelően képzett, és erkölcsös munkaerő hiánya.

Erkölcsi megfelelés.

Ebben a tekintetében lesz a legnehezebben megoldható a helyzet. A modern társadalom mobilitása, szabadságfoka következtében az erkölcs feletti társadalmi ellenőrzés megoldhatatlanná válik. Az erkölcs az osztálytársadalmakban egyrészt nem játszott fontos szerepet, másrészt a lakosság óriási többségének a kis lakóhelyi közösségekben való élete erős erkölcsi kontrolt jelentett.

A modern társadalomban az óriásira duzzadt nagyvárosok dzsungelében élők erkölcse feletti társadalmi kontrol teljesen megszűnik.

Az önhibájukon kívül leszakadókról ugyan a társadalomnak kell gondoskodni. Ebbe a csoportba tartoznak a betegek, a rokkantak, a felemelkedésüket nem biztosító rétegben rekedtek. Ezek számára a vallás a lelki megnyugvásukhoz játszhat fontos szerepet.

A leszakadt réteget nemcsak a társadalmi szolidaritásból, hanem társadalmi érdekből is támogatni kell. Ezek az utódai adják a következő generáció képességforrásának aránylag nagyobb hányadát. Márpedig nem lehet versenyképes az olyan társadalom, amelyik elpocsékolja a tehetségei harmadát.

Az önhibájukból leszakadók többségét a társadalom erkölcsi igényeinek meg nem felelők alkotják, akik nem is akarnak dolgozni, sem magukkal, sem a társadalommal szemben nem éreznek kötelességet, mégis. Nem csak erkölcsi kötelességből, hanem társadalmi érdekből is el kell tartani a társadalomnak, mert jelenlétük sokkal több erkölcsi kárt okoz, mint amennyibe az eltartásuk kerül. Velük szemben a munkakényszer az egyelten járható út. Sokkal olcsóbb velük haszontalan munkát végeztetni, mint a semmittevésben eltartani.

A munkaerőpiacon munkát nem találók nagy többsége azonban örömmel vállalna munkát. Ezek számára a társadalomnak kell munkaalkalmat teremteni. Ezek olyan hasznos munkák, amelyek ugyan drágábbak, mint amiért a vállalkozási szektor elvégezi, de a többletköltség, amivel járnak, eltörpül a semmittevés által okozott erkölcsi kárhoz képest.

A bolsevik évtizedek alatt divatos volt a munkaerő árujellegéről vitatkozni. Akkor a hivatalos álláspont a munkaerő piaci orientálását kártékonynak ítélte. A rendszerváltás óta uralomra került liberális gazdaságpolitika pedig az ellenkező álláspontot vezette be: csak azt a munkaerő szabad foglalkoztatni, ami a piacon áruként elkel.

A modern társadalom érdeke, minél fejlettebb, annál inkább, hogy a munkaerő legjobb négyötödét a piac ossza el a munkaadó vállalkozások között. Ezekkel nem kell a munkaerő politikának foglalkozni.

Az alsó minőségi tized foglalkoztatását szociális feladatnak kell tekinteni. Ezek munkájától nem lehet, ezért nem is szabad nyereséget várni. A foglalkoztatásukra azért van szüksége a társadalomnak, mert a munkanélküli ellátásuk is majdnem annyiba kerülne, de az, százszor több erkölcsi kárral járna.

A fenti két réteg között van a munkaerő egy másik tizede, akik nem jelentenek olyan minőséget, amire a versenyszektornak szüksége volna, de akarnak dolgozni. Ezek számára olyan közmunkákat kell biztosítani, aminek a hatékonysága ugyan nem éri el a versenyszektorét, de a költségtöbblet sokkal kisebb, mint a munkanélküliségükből fakadó anyagi és erkölcsi kár.

Tehetségfeltárás.

Ez a fejlett, azaz gazdag és képzett társadalom egyik elsődleges feladata. Minél fejlettebb a táradalom annál inkább ezen múlik a teljesítménye. Ezt kifejezhetjük azzal a tapasztalati ténnyel, hogy minden társadalmi teljesítményének hány százalékát hozza, közvetlenül, és közvetve a felső minőségi tized. A legfelső tized teljesítménye pedig annál nagyobb, minél nagyobb mennyiségből merítették. Minden olyan társadalom lemarad, amiben a tehetségfeltárás az átlagosnál szűkebb hányadból történt. A jelenkori fejlett társadalmak közötti versenyben a legfontosabb feltétel a tehetségfeltárás hatékonysága. Ennek egyik eleme a merítési alap, a másik a felderített tehetségek kiművelése.

Mi a hatékony tehetségfeltárás és kiművelés feltétele?

A jövedelmek viszonylag nivellált elosztása. Ezt megnehezíti, hogy a munkaerőpiac egyre jobban differenciált jövedelmeket hoz létre. A tudományos és technikai forradalom szülte egyik ellentmondás: a piac, az ösztönzés érdekében egyre jobban differenciálja a jövedelmeket, a társadalom távlati érdeke pedig egyre nivelláltabb jövedelmeket kíván.

Minél liberalizáltabb a gazdasági élet, annál nagyobbak lesznek a jövedelemkülönbségek, és ebből fakadóan a tehetségek felismerésének és kiművelésének a társadalmi indokoltsága.

A liberális gazdaságpolitikában a viszonylag szűk réteg egyre nagyobb jövedelemhez jut, az átlag alatti teljesítményt viszont egyre kevésbé fizetik meg.

Ezzel szemben a jóléti államokban a nagy elvonás, és annak jövedelemnivelláló hatására leszűkül az a réteg, amelyikben a tehetségek feltárása elmarad. Ezért a társadalmi elit jobb, erősebb lesz, mint a liberális politikai esetében.

Nem véletlen, hogy a liberális politika inkább az angolszász országokban jellemző, ahol a jövő elitjéről nemcsak belső, hanem külső forrásokból is lehet gondoskodni. Ma a világ szegényebb öthatodában is tud angolul az a réteg, amelyik a fejlett angolszász országokban is keresett. Az angolszász országoknak minden valaha mért tőkeáramlásnál sokkal többet jelent, ha a világ legjobb ezrelékéből válogathat magának. Meg is teszi.

A felzárkózó és kisebb országoknak azonban azzal kell számolni, hogy a legjobbjaiból egyre többen otthagyják. Tehát, teljes mértékben még a saját forrásaira sem számíthat. Ezért a számukra csak a jóléti politika indokolt.

A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ

Életem 88. évében éreztem először szükségét, hogy röviden leírjam, hogyan láttam a második világháborút.

Hatvanöt év telt el a második világháború befejezése óta, és még ma is úgy állítják be, mint a jó és a gonosz háborúját. Kezdettől fogva, azaz diák fejjel is, a gonoszok egymással folytatott, imperialista háborújának tekintettem, amiben csak az nem volt kétséges, hogy az emberiség számára melyik gonosz győzelme lenne a nagyobb tragédia. Még a gonoszsági sorrend is világos volt.

Jónak eleve csak azt tartottam, ha az imperialista, gyarmattartó, másokat leigázó, illetve leigázni akaró hatalmak minél jobban elvéreznek. Örültem, hogy végre összevesznek, és pusztítják egymást.

Azt csak a Jaltai Egyezmény után ismertem fel, hogy az Egyesült Államok elnöke, Roosevelt is arra politizál, hogy a háborúzó felek, mindkét oldalon, minél jobban feléljék erőforrásaikat. Egy pillanatig sem érezte úgy, hogy a jó oldalán áll. Zsigereiben érezte, hogy a gyarmattartók kora lejárt. A fasiszta és bolsevik diktatúrák tartósságától nem félt annyira, mint a gyarmattartókétól. A német és a japán fasisztákat közvetlen ellenségnek tartotta. A Szovjetunió bolsevik diktatúrájával szimpatizált, mert abban a tőkés és fasiszta gyarmattartók hasznos ellenfelét látta. Csak azt nem látta előre, hogy a Sztálin vezette Szovjetunió is imperialista hatalom lesz.

Eleitől fogva mértékkel támogatta a nyugat-európai imperialistákat Hitlerrel szemben, de örömmel látta elvérzésüket, és a fegyveres megvédésükre nem gondolt. A Brit Birodalomban és Franciaországban két olyan imperialistát látott, akiket bűn lett volna a hosszú és véres háborútól előbb megmenteni, minthogy erősen győztesek maradjanak, és ott folytathassák, ahol abbahagyták. A kisebb nyugat-európai gyarmattartókról sem volt jobb véleménye.

A német hadüzenet előtt Nagy Britanniának csak jó pénzért adott segítséget, tudva, hogy minél jobban eladósodik, a háború végére annál függőbb helyzetbe kerül.

Ha Japán nem indít háborút az Egyesült Államokkal szemben, és Hitler nem üzen hadat, Roosevelt a hadba lépéssel addig vár, amikor már kikényszerítheti a nyugati imperialistáktól a gyarmataik felszabadítását.

Japán ostoba Pearl Harbour-i orvtámadása, és Hitler még ostobább, az amerikai hajókat is támadó tengeri háborúja, majd a Szovjetunió megtámadása, a háború megrövidülését, gyorsabb elvesztését okozta. A japánok és a németek két öngyilkos lépése nélkül, mind a gyarmattartók, mind a gyarmattartásra készülő Japán és Németország, még sokkal jobban kivéreztek volna. A tengelyhatalmak elemi érdekük lett volna elkerülni az Egyesült Államok hadba lépését, valamint a kétfrontos háborút Európában. Hitler nem ismerte fel, hogy Sztálinnal képes lett volna a hatékony együttműködésre. Szerencsére a két fiatal, és ezért éhesebb imperializmus a győzelmes csatáitól úgy megittasult, hogy képtelenné vált érdekének figyelembe vételére. Japán és Németország provokálták ki, hogy az Egyesült Államok háborúba lépjen ellenük, az ellenfeleik oldalán.

Az Egyesült Államok a japán és a német hadüzenet, valamint a Szovjetunió megtámadása nélkül nem lép a háborúba, az még jobban elhúzódik, és Anglia még jobban kivérzik. Ez esetben nem valószínű, hogy a Szovjetunió megkapja Közép-Európát.

Ezt belátva, ideje volna megértenünk a magyar kormány ostobaságát, amikor mohón, minden ok nélkül, hadat üzent mind az Egyesült Államoknak, mind a Szovjetuniónak.

Miért tekintettem a nyugati imperialista országokat hasonló mértékben olyan gonoszoknak, mint a fasisztákat?

Mert, az imperialisták felett nem az alkalmazott módszerek, hanem azok következményei alapján alkottam és alkotok utólag is, ítéletet. Ennek megfelelően azt vizsgálom, hogy melyik rendszer nyomott el több embert. Ebből fakadt, hogy a gyarmattartó tőkés demokráciákat tartom a leggonoszabbaknak.

A gyarmattartó imperialisták élén a Brit Birodalom állt, amelyik az emberiség negyedét, és azok államait, népeit nem tekintette magával egyenrangúnak. Ennek megfelelően a Brit Birodalom fenntartásáért hadat viselő Churchill volt 20. században az emberiség legnegatívabb politikusa. Ezen az sem változtat, hogy Hitler minden tekintetben sokkal rosszabb lett volna, ha győz, és berendezkedhet. Ezért háborújukban Churchillnek drukkoltam, de azért a könnyű győzelmét sem kívántam, és azt Németország és Japán győzelménél kisebb bajnak éreztem. Mindkét fasiszta hatalom néhány év alatt bebizonyította, hogy a tőkés demokráciák imperializmusánál is embertelenebb, és győzelmük katasztrofális következményekkel járna.

A tőkésosztály imperializmusa, amit divat demokráciának nevezni, az emberiség történetének legembertelenebb rendszere volt. Nemcsak a saját munkásosztályát nyomta el, hanem a gyarmatokon és a befolyási övezetekben a saját népénél közel tízszer ennyi embert döntött nyomorba, fosztott meg a politikai és gazdasági mozgásszabadságtól.

Azt, hogy a tőkés imperializmust el kell pusztítani, csak a kor két nagy politikai vezetője látta, Roosevelt és Gandi. Az előbbi fentről, az utóbbi lentről látta. Sztálin is el akarta őket pusztítani, de csak azért, hogy rendszerét, akaratát rákényszeríthesse a világra. Az imperializmus elleni harcukat bonyolította, hogy velük szemben még két szörnyűbb imperializmus folytatott élet-halál harcot. Számomra, a háború azt jelentette, hogy a két gonosz egymást pusztítja.

Az emberiség nagy többségének az érdeke azt volt, hogy a háború minél tovább tartson, a két imperializmus minél jobban pusztítsa egymást.

Roosevelt minden politikai cselekedete ezen az alapon állt. Ezért joggal vetőik fel a kérdés: Ha Roosevelt már a háború elején tisztán látta, hogy a haladás érdeke azt kívánja, hogy a nyugati imperializmus is a háború vesztese legyen, miért nem látja ezt hatvan évvel később a történelemtudomány?

Azért, mert a háború során a frontok egyre bonyolultabbakká váltak.

A japán és német hadüzenet előtt még egyszerű volt a képlet.

A két pusztulásra ítélt imperializmus háborúja folyt. Ezt a társadalmi haladás híveinek kívülről kellet nézni, és örülni az egymást pusztító háborúnak. Ez magyarázza, hogy Roosevelt még örült is annak, hogy Hitler megszállta a Balkánt, elfoglalta Krétát, győzelmeket aratott Észak-Afrikában. Erre sincs dokumentum. Ezt bizonyítja a tény, hogy Roosevelt az eseményeket még szinte tétlenül nézte, csak hitellel sietett a vesztésre álló Churchill segítségére, de nem gondolt katonai beavatkozásra. Látta, hogy minél messzebb megy a náci haderő, annál jobban ki fog derülni, ekkora térségben folyó hadviseléshez nincsenek kellő erőforrásai. Látta, hogy az idő az emberiség céljainak dolgozik.

Ma már vitathatatlan, hogy az Egyesült Államok még évekig nem lép a háborúba Anglia oldalán, ha erre a Japán és Németország nem kényszeríti. Márpedig az Egyesült Államok tényleges katonai részvétele nélkül a háború évekkel tovább húzódott volna.

Európa népei szempontjából a legfontosabb esemény Hitlernek a Szovjetunó elleni háborús kalandja volt. Alig két évvel korábban Hitler még úgy látta, hogy Sztálin, azaz a Szovjetunió természetes szövetségese. Ez igazoldódott is, amikor a német hadigépezet kiszolgálását kaphatta meg a balti államokért, Lengyelország keleti feléért. Máig érthetetlen, hogy e kedvező tapasztalatok ellenére, miért indított háborút, miért választotta a számára legrosszabb megoldást, a haderő két fronton való lekötését. Felmerül a kérdés: A háború eddigi tapasztalatai szerint a nyugati hatalmakénál sokkal szakszerűbb német vezérkar, hogyan mehetett bele ilyen önpusztító ostobaságba. Ostobább csak a magyar, és a többi közép-európai ország politikai elitje és vezérkara volt, amelyek, felkészületlenül is, siettek részt vállalni ebben az ostoba háborúban. A magyarázat egyszerű, de szegénységi bizonyítvány: a hisztérikus kommunistaellenesség. Ezt az igazságot ma sem merjük kimondani.

Máig nem látjuk be, hogy Roosevelt ebben a tekintetben is korának legnagyobb államférfija volt. A Szovjetunióban mind a fasiszta, mind a tőkés imperializmusnál kisebb veszélyt látott. Nem azért, mert számára szimpatikus volt, amit a bolsevik rendszer működéséről tudott, hanem azért, mert a Szovjetunót nem látta a jövő szempontjából veszélyesnek. Nem látott veszélyt, előnyt látott abban, hogy a nyugat-európai gyarmattartóknak a háború után félni kell a Szovjetuniótól. Szerinte megérdemlik, hogy féljenek. Az eszébe sem jutott, hogy az Egyesült Államoknak jobban félni kell a fasiszta, vagy a bolsevik rendszertől, mint a gyarmattartókétól.

Roosevelt politikai stratégiája a legmarkánsabban a Jaltai Szerződésből derül ki. Annak alakításában nemcsak a náci Németország feletti győzelmet jelenítette meg, hanem legalább olyan súllyal gondoskodott arról, hogy a nyugat-európai gyarmattartók se élvezhessék a háború gyümölcseit. Ennek érdekében Sztálint akarta erősebbnek látni.

Ideje volna vége reálisan látni a Jaltai Szerződés világtörténelmi célját, és hatását. Ekkor már egyetlen igazi hatalom az Egyesült Államok volt. Ezért Jaltában Roosevelt akarata érvényesült.

A fasiszták le voltak verve. A nyugati-európai gyarmattartók pedig másodrendű hatalommá süllyedtek. A magukat győztesnek érző nyugati hatalmak ezért nem kaptak szabad kezet a megszállt Németország felett. Az angolok és a franciák csak, mint az Egyesült Államok partnerei vehettek részt a Nyugatnak megtartott térség megszállásában.

A Szovjetunió maximumra mozgósított szovjet hadserege ellenére nem volt fenyegető veszély az Egyesült Államokkal szemben. Tehát nem volt semmiféle stratégiai oka annak, hogy a Szovjetunió, mint befolyási övezetet megkapja Közép-Európát, és bekebelezhesse a balti államokat. Azzal, hogy a bolsevik Szovjetunió szabad kezet kapott Európa keleti felén. Roosevelt elérte, hogy a magukat győzteseknek érző imperialistáknak, és a legyőzött fasisztáknak félniük kelljen a közvetlen közelükbe került, náluk nagyobb katonai erőt képviselő Szovjetuniótól.

A nyugati történészek máig Roosevelt tévedésének tartják, hogy Jaltában biztosította a hidegháború feltételeit. Ezt ő tudatosan, és a társadalmi átalakulás szempontjából bölcsen cselekedte.

- A hidegháború nélkül nem történhetett volna meg, viszonylag automatikusan, a gyarmatok felszabadulására. Márpedig Roosevelt számára a háború első percétől ez volt az elsődleges cél.

- A hidegháború nélkül a nyugati tőkés osztálydiktatúrák ilyen gyorsan nem alakulhattak volna át jóléti államokká. Ez az átalakulás azért ment gyorsan és észrevétlen, mert a teljesen eladósodott győztesek a háború végére gazdasági összeomlás elé kerültek, az Egyesült Államokra szorultak.

- A hidegháború nélkül nem kényszerülnek az évszázadok óta egymással harcban álló nyugat-európai országok összefogására. Az Európai Unió létrejöttének a feltétele volt, hogy a nyugati demokráciáknak nem a németektől, hanem a Szovjetuniótól kellett félni.

- Ha nincs hidegháború, ha a Szovjetunió a határain belül marad, akkor az egységes Németországtól, és nem a Szovjetuniótól félnek jobban a nyugati hatalmak. A történészek utólag sem ismerik fel, hogy Németország keleti harmadának szovjeturalom alá kerülése nélkül Európa nyugati felén a korábban egymást halálos ellenségnek tartó államok összefogása nem valósulhatott volna meg.

- Az imperialista Szovjetunió fegyveres erejétől való félelemnek köszönhette az Egyesült Államok, hogy a háborút követő ötven évben Németország és Japán a legmegbízhatóbb szövetségese lett. Máig nem vált köztudottá, hogy az Egyesült Államok mindent megtett annak érdekében, hogy a Szovjetunió haderejét túlbecsüljék. Az amerikai diplomácia, és a titkosszolgálatok azt sugallták, hogy a szovjet gazdaság és a hadsereg erősebb a ténylegesnél. Az, hogy az egy főre jutó nemzeti jövedelem negyede nyugatinak, hogy a hadereje elavult, nem versenyképes, hogy az erőforrásaihoz viszonyítva háromszoros hadikiadás nem tartható, csak akkor vált nyilvánvalóvá, amikor már nem volt az Egyesült Államoknak érdeke a hidegháborús feszültség fenntartása.

A Jaltai Szerződésből született a hidegháború, és a hidegháborúnak köszönhetően alakulhattak az események az Egyesült Államok akaratának, ebből fakadóan az emberiség nagy többsége érdekének megfelelően. Jaltából az emberiségnek haszna, nem kára származott. Egyértelmű átmeneti károsultjai csak a kelet-németek, a csehek, a szlovének és a balti népek, vagyis az emberiség alig huszada lettek.

A lengyelek, és a magyarok esetében vitatkozni lehet a szovjet megszállással járó előnyök és hátrányok egyenlegén. Én, hosszú távon, esetükben is pozitívnak tartom az egyenleget. Románia és Bulgária pedig lényegesen többet nyert, mint vesztett.

Nem ismer a történelem olyan elveszett háborút követő békekötést, aminek csak nyertesei voltak. A Jaltai Szerződés olyan háborút követő rendezés volt, aminek ötven év távlatából százszor több volt a haszonélvezője, mint a kárvallottja. Mindez Roosevelt érdeme, akinek kártyáiba még a környezete sem látott bele, nemhogy az Egyesült Államok népe. A szándékaival legkevésbé a szövetségesei lehettek tisztában, akik máig sem vették tudomásul, hogy Rooseveltnek köszönhető, hogy a második világháborúban nemcsak a fasiszta rendszer, hanem a gyarmattartó imperializmus, a tőkés osztálydiktatúra, és a század végére még a bolsevik diktatúra is megbukott.

Válaszra vár a kérdés: Ha ennyire logikus, hogy Roosevelt kezdettől fogva tisztán látta, hogy a nyugati szövetségesei is pusztulásra ítélt társadalmak, hogyan tarthatja máig magát, hogy ezek a jót képviselték a gonosszal szemben?

A téves történelmi megítélésnek számos oka van.

- Szinte törvényszerű, hogy minden háború után általános ítélet: a győztesek a jót, a vesztesek a gonoszt képviselték. Ennek köszönhető, hogy még ma is a szinte mindenét elvesztő Brit Birodalom vezetőjét, Churchillt, a háborút nyerő hősnek tartják. Arról megfeledkeznek, hogy Churchill eleve rothadt rendszert védett, és amit védeni akart, mindet elvesztett. A háborút, mint a világ legnagyobb hatalmának vezetője, mint a legnagyobb gyarmatbirodalom gazdája kezdte, a végére egy a gyarmatait elvesző, másodrendű hatalom demokratikus választáson megbuktatott vezetője lett.

- A háborút gyorsan követő hidegháborút a nyugati közvélemény, mint a kommunista rémtől való félelmet élte át. Máig nem vált világossá, hogy a Szovjetunió katonai erejétől való félelem nem volt reális, az csupán az Egyesült Államok érekét szolgálta, ami minden más hataloménál közelebb volt az emberiség akkori érdekével.

A második világháború szereplőinek hamis megítélése abból is fakad, hogy Európa nyugati felének zsidósága számára a fasiszta győzelem teljes pusztulást jelentett volna. Számukra nemcsak Hitler győzelme, de még a háború néhány hónapos elhúzódása is, a teljes megsemmisítést jelentette.

Még a magyar zsidóság sem hangsúlyozza, hogy a budapesti zsidóságot is teljes megsemmisítés várja, ha a szovjet csaptok néhány hónappal később zárják körül Budapestet.

A történelem azonban előbb-utóbb, mindig a többség érdeke alapján ítél.

Ez még várat magára.

A második világháború még mindig nem került a történelmi helyére. Pedig nemcsak abban a tekintetben volt egyedülálló, hogy mindegyik elődjénél nagyobb volt, többen vettek benne részt, nagyobb emberáldozattal, és anyagi pusztulással járt.

Azt nem vesszük tudomásul, amivel megváltoztatta a világot.

Ez volt az egyetlen háború, amelyik hatására a képzett, és gazdag világban minőségi változás állt be.

Megszűnt a gyarmati rendszer. Ezzel politikai értelemben felszabadult az emberiség kétharmada. Ez akkor is korszakalkotó világpolitikai eredmény, ha a felszabadultak közül gazdag és képzett, azaz az élvonalhoz felcsatlakozni tudó elsősorban Kelet-Ázsia lett.

Jalta után ötven évvel mégis mintegy kétszázmillió lakosú európai és másfélmilliárd lakosú távol-keleti ország lépett, illetve lép a fél-perifériából az élvonalba.

Eltűnt a fejlett világon belüli háborús veszély. Sokan ennek éppen az ellenkezőjét akarják elhitetni, mert nem a tényeket nézik, hanem annak a politikai kulisszáját. A tény: a második világháború befejezése óta a fejlett világon belül nem volt háború. Csak politikai érdekből azt a látszatot keltik, hogy soha nem volt nagyobb a háborús veszély.

Miért nem volt a fejlett társadalmak között háború?

- Az atomfegyver békét hozott. Ugyan szükségszerűen egyre több állam birtokolta az emberiség miden eddigi fegyverénél pusztítóbb atomtölteteket, és ezek bevetésének technikáját, de a bevetésére soha nem került, és egyre kevésbé kerülhet sor. Az emberiség végre olyan fegyvert birtokolhat, aminek bevetésétől minden állam visszariad. Olyan rettenetes fegyver, aminek a kockázata kizárja az alkalmazásának lehetőségét.

- A hidegháború felszámolta az utolsó imperialista diktatúrát, a Szovjetuniót. A hidegháborúnak volt köszönhető számos olyan társadalmi átalakulás, politikai rendeződés, végül a bolsevik imperializmus összeomlása, amire a Jaltai Szerződés nélkül nem kerülhetett volna sor.

- A hadikiadások csökkenése. A második világháborút követően a fejlett világban az erőforrásokhoz viszonyított hadikiadások a tört részükre csökkentek. Az emberiség történetében még nem volt olyan kor, amiben a munkaképes lakosság olyan kis hányada volt katona, és amelyikben, békeidőben, a hadikiadások nem haladták meg a nemzeti jövedelem huszadát. Azok az országok, amelyek olyan mértékben fegyverkeztek, áldozták erőforrásaikat a haderejére, mint a háború előtti imperialisták, összeomlottak. Ez volt a Szovjetunió összeomlásának is az elsődleges oka.

- A társadalmi átalakulás. A második világháború előtt a fejlett világ minden országaiban tőkés osztályuralom volt. A háborút követően a fejlett világ minden országában össznépi demokrácia lett.

A fenti, alig tudatosult eredmények a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetők.

A gazdasági növekedés a háborút követő ötven év során a világ képzett, és gazdag ötöde háromszor gyorsabb gazdasági növekedést ért el, mint az ipari forradalmat követő kétszáz esztendő bármelyik évtized éve alatt. Hatvan éve nem volt a korábbi értelemben vett gazdasági válság. Amit annak hívunk, nem az.

A technikai forradalomnak következtében minőségi változás állt be a képzett és gazdag társadalmak államainak kapcsolatában. Ezt megelőzően a nullaösszegű játék jellemezte a társadalmak és államok egymásközti viszonyát. Az egyik csak annyit nyerhetett, amennyit a másik veszített. Ez az érdekellentét a gyarmattartó tőkésállamokban érte el csúcsát.

A tudományos és technikai forradalom olyan viszonyokat teremtett, amelyikben nyerni csak annak lehet, aki hagyja, hogy mások is nyerjenek. A mások vesztesége a nyertest is vesztővé teszi.

A világméretű munkamegosztás lényege: Az gazdagodik jobban, aki jobban integrálódik.

A tudományos és technikai forradalom következtében nem az olcsó, hanem a képzett, és motivált munkaerőre lett szükség. Ennek hatására szűnt meg a gyarmatok és befolyási övezetek birtoklásában való érdekeltség. A képzett és gazdag államok számára politikai, erkölcsi és gazdasági teher az elmaradtabbak feletti politikai uralom. Előny csak a fejlettekkel való szoros politikai és gazdasági együttműködésből származik.

Mindennek következtében: a második világháborút követő ötven évben nagyobbat változott a világ, mint a megelőző ötezer év alatt összesen.

Oldalak

2018. április 26., csütörtök

AMIRE BÜSZKE LEHETEK

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése