Kínát nem lehet megállítani

Kopátsy Sándor                EH                   2018 04 14

Kínát nem lehet megállítani

Harari könyvhöz

Az Egyesült Államok zseniális taktikával nyerte meg a hidegháborút. Egy kisebb lakosságú, nem puritán erkölcsű és szegényebb országgal folytatott fegyverkezési versenyt. Neki elég volt, fegyverkezésre fordítani a nemzeti jövedelmének 7 százalékát ahhoz, hogy a szovjetuniónak a 25-30 százaléka se legyen elég. Ráadásul az Egyesült Államok a gazdasága egészébe beépült hadipara a gazdaság egészét húzta magával. A Szovjetunió pedig a hadiparát hermetikusan elzárta a gazdaság egészétől.

Kína egy laksora jutó nemzeti jövedelme 1990-ben úgy volt lemaradva az Egyesült Államoktól, ahogyan a hidegháború idején a Szovjetunió. Ma Kína ott tart, ahol a Szovjetunó 1990-ben abba hagyta a hidegháborút. Az Egyesült Államok igazi fölényét a fenti számoknál is jobban jellemezte, hogy az Egyesült Államok társadalmi felépítménye és a lakosságának a fele puritán. Ezzel szemben Kína lakossága szinte példátlan többségében puritán, puritánabb, mint az Egyesült Államoké.

A legnagyobb változást mégis az jelentette, hogy 1990 előtt Kína lakossága évente közel 3 százalékkal, 30 millióval nőtt évente, és a gazdaságban a kereslet és kínálat nem működhetett. Évente annyi emberrel többet kellett felnevelni, képezni, a városokban letelepíteni, számokra munkahelyet teremteni. Ez olyan költséget jelentett, ami lehetetlenné tette az egy lakosra jutó felhalmozást olyan mértékben növelni, amire a versenyképesség érdekében szükség volt. Ezért hiába vezették volna be a gazdaság piacosítását, az nem lehetett volna hatékony a gyermekvállalás korlátozása nélkül.

1990-ben tehát nemcsak a gazdaság piacosítását kellett megvalósítani, mert az évente 30 millióval több lakos olyan tehet jelentett, ami mellett nem lehetett volna az egy lakosra jutó jövedelmet, vagyont, iskolázottságot, urbanizációját felgyorsítani. Arról fogalmam sincs, mit vártak az egyetlen gyermekek jobb felnevelésétől. Arról nekem sem volt fogalmam.

Az a tény, hogy 1990 előtt a kommunista Kína és a demokrata India harminc éven keresztül, az egy lakosra jutó mutatók alapján, azonos mértékben fejlődött. Ekkor még a demokratikus India valamivel jobban állt, mint a kommunista Kína. Az elmúlt 27 évben azonban ezek a mutatók háromszor gyorsabban javultak, mint Indiában, és jelenleg Kínában az egy lakosra jutó jövedelem háromszor gyorsabban javul, mint Indiában. Az oktatási rendszerükben és az egy lakosra jutó vagyonban pedig még ennél is nagyobbak a különbségek.

Ma a Nyugaton is általános a vélemény, hogy a század közepére Kína az Egyesült Államok mellett a másik gazdasági szuperhatalom lesz.

Minek köszönheti Kína a várható sikerét?

Elsősorban annak, hogy Kína lakossága, a többi távol-keleti országéhoz hasonlóan keményen puritán. Ideje volna tudomásul venni, hogy mint állapított meg Max Weber a múlt század küszöbén. „A tudományos és technikai forradalom olyan új társadalmi alépítményt hozott létre, aminek felépítményét hatékonyan csak a protestáns erkölcsű népek képesek a többi kultúrák viselkedéséhez igazítani.” Ez a megállapítás az eltelt 120 év alapján azzal a módosítással beigazolódott, hogy a protestáns helyett puritánt kell mondani, és ennek megfelelően, például a katolikus alpi népek is puritánok. Még ennél is fontosabb korrekció, hogy a Nyugat puritán népein, az angolszászokon, a skandinávokon és a protestáns germánokon kívül a Távol-Keleten közel kétmilliárd puritán nép él. Ráadásul ezek még a Nyugat puritán népeinél is puritánabbak. E korrekció figyelembe vételével megértjük Nyugat a puritán népei sikerét, és még inkább megértjük a Távol-Keleti népek kibontakozó még nagyobb sikerét.

Ugyanakkor az is érthetővé válik, hogy az Európai Unió miért viszonylag sikertelen. Amerikában és Óceániában egyértelmű a puritánok sikere, mert a négy angolszász ország nem lépett vám és valutaközösségbe a latin-amerikai, a nem puritán latin-amerikaiakkal. Ezen a két kontinensen a két eltérő kultúra tudomásul veszi, hogy a protestánsoknak nem felel meg az a felépítmény, amire képesek a latin-amerikai népek. Tudomásul veszik, hogy a négy angolszász felépítményű országnak egészen más felépítményre van szüksége, mint a latin-amerikaiaknak.

A skandináv és a mediterrán országok számára a közös felépítmény éppen akkora ostobaság, mintha a két észak-amerikai angolszász ország a latin-amerikaiakkal vállalna közös valutát.

A távol-keleti csoda.

A hidegháború alatt a demokratikus oldalra kerültek a viszonylag kisebb országok, Japán és a volt gyarmatai, Tajvan és Dél-Korea. Ez a három ország ma egyformán fejlett. Japán önerőből már a 20. század elejére csatlakozott a Nyugat imperialistáihoz. Ráadásul hatékonyan gyarmatosított. Kizsákmányolta azokat, de kiépítette a két gyarmatán a fejlett infrastruktúrát, közigazgatást és oktatási rendszert. Ennek köszönhetően a második világháború után, ötven év alatt felzárkóztak Japánhoz. Ezt annak is köszönhették, hogy a fejlett Nyugat országai lelkesen felvásárolták ezek hatékony, olcsó ipari termékeit.

Annak a jelentőségét, hogy ebben a három országban általánossá vált a fogamzásgátlók használata, és ennek köszönhetően nem volt túlnépesedési nyomásuk. Tehát ezekben megvalósult az, amit 1990-ban Kínában bevezettek. A Nyugat társadalomtudósai máig sem veszik tudomásul, hogy a hideghátú alatt elért távol-keleti sikerek alapja az volt, hogy leállt a túlnépesedési nyomásuk. Spontán megtörtént náluk az, amit 1990-től Kína erőszakkal hajt végre.

A két páratlan kikötői adottság Szingapúr és Hong-Kong kikötői jelentősége megsokszorozódott már annak köszönhetően, hogy a három viszonylag kis ország világkereskedelmei hatalom lett.

Harari szinte nem is érinti a Távol-Kelet felemelkedését, pedig az volt az első világos bizonyíték arra, hogy a gyors fejődés első feltétele a népszaporulat megállítása. Márpedig e nélkül semmit nem érthetünk meg a második világháborút követő világtörténelemből. Csak azok az országok gazdagodtak meg, ahol leállt, vagy leállították a túlnépesedést. Ez alól négy kivétel volt, a négy óceánokon túli angolszász ország, amelyek nemcsak puritánok, de az életterükhöz képest alulnépesedettek.

Érthetetlen módon száz éve nincs olyan társadalom, amiben a természetes népszaporulat meghaladná az 1 százalékot, és sikeresen fejlődne. Ennek ellenére senki sem veszi tudomásul, hogy a túlnépesedés eleve kizárja a sikeres társadalmi fejlődést. Pedig ennek a bizonyítása már jó száz éve megtörtént. Az 50-es évek elején pedig Rácz Jenő és Bródy András könyvükben publikálták, hogy minden kultúrában és éghajlaton állandó az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon aránya. Ebből fakad, hogy nemcsak a növekvő lakosságot kell eltartani, munkaképes korig felnevelni, de a szükséges vagyont is biztosítani kell. Ezekben a felmérésekben a szellemi vagyont még nem vették figyelembe, mivel az spontán is bővebben termelődött újra, mint amennyire a társadalomnak szüksége volt.

Ebből aztán az fakadt, ha egy adott társdalomban az egy lakosra jutó jövedelemnek négyszerese volt a vagyonigény, akkor a lakosság növekedésének minden százalékához a nemzeti jövedelmének 4 százalékát felhalmozásra kellett fordítani ahhoz, hogy ne csak a lakosság jövedelmét, de a vagyonát is újratermeljék.

Az idézett könyv olvasása alapján azt számoltam ki, hogy a zsidó etnikumnak a jövedelmük ötszörösét, a germánoknak négyszeresét, a magyaroknak háromszorosát, a cigányságnak egyszeresét kell felhalmozási igényként számba venni. Pár éve az akkori egy lakosra jutó jövedelmünk tízszeresén élő Egyesült Államokban a 2.015-ös vagyonigény nagyon hasonló számokat mutatott. A távol-keleti etnikumúaknak a jövedelmük négyszeres, a protestánsoknak háromszoros, a latin-amerikaiaknak kétszeres, a feketéknek egyseres volt a vagyonigényük.

Jelenleg a Szahara alatti Afrikában az egy lakosra jutó vagyon, ha a külföldi tőkések vagyonától eltekintünk, egyszeres az egy lakosra jutó vagyonigény. Indiában az a mutató kétszeres, Kínában négyszeres. Indiában azért alacsony, mert az urbanizáció során ők sem gondoskodnak a kor követelményének megfelelő vagyonigényről.

Harari sem tér ki arra, hogy az elmaradt társadalmakban nemcsak a népszaporulat támaszt elviselhetetlen felhalmozási igényt, de a lakosság szaporodásának kétszeresét meghaladó urbanizáció is.

Mindez bármennyire érthető, a társadalomtudományok szinte nem is foglalkoznak a lakosság növekedésével járó felhalmozási igénnyel. Ezért aztán a jelenkor, a tudományos és technikai forradalom és a népességrobbanás követelményeit figyelmen kívül hagyják. Botránkoznak azon, hogy Kínában erőszakkal korlátozzák az egynél több gyermek vállalását, mert nem érti meg, hogy e nélkül szó sem lehetne a példátlan sikerről. A kínai reformnak éppen olyan elengedhetetlen része volt a gyermekvállalás korlátozása, mint a gazdaság piacosítása.

Az egyetlen gyermek nevelésének előnyei.

Mi négyen voltunk testvérek, de kilencen éves koromban döbbentem rá, hogy mennyire függött az életvitelünk attól, hogy hatszemélyes család vagyunk. Pedig óriási különbsége jelentett volna, ha a szüleink nem vállalnak gyermeket, vagy ha csak egyet. Ezt csak 90 éves korban mértem fel, de akkor is, csak azért mert láthattam a csodálatos kínai változást. Ezt megelőzően csak az országos tényeket kísértem figyelemmel. Most látom, hogy az egyetlen gyermeknek lehet nagyobb társadalmi értéke, mint a négynek.

Azt már 1985-ben az Egyesült Államokban egy ingatlan ügynöktől megtanultam, hogy az olyan szülők, akinek középiskolás gyermekük van, csak olyan körzetben vesznek lakást, ahol magasan minősített iskola van. Ez az egygyermekes Kínában általánossá vált. Tehát az egyetlen gyermekes szülők gondosabban választanak iskolát. Ez Magyarországon is bebizonyosodott annak ellenére, hogy nyilvánosságot csak a tíz legjobb középiskola kap, pedig az egyetemi felvételek is egyértelműen bizonyítják, hogy óriási különbségek vannak az iskolák között abban, hogy az ott érettségiző diákokat milyen arányban veszik fel az egyetemekre.

Ez Dél-Koreában ötven éve azzal kerülik meg, hogy az egyetemi felvételek felett nem az érintett egyetemek döntenek, hanem minden oktatási körzetben vannak olyan képességfelmérő bizottságok, amelyek rangsorolják az egyetemeken tovább tanulók képességét. Ezek a bizottságok nem ismerik a pályázók szülei hátterét, az érettségiztető iskolát. Az általuk megállapított sorrend alapján történik az egyetemi felvétel. A legmagasabb 1 százalék államköltségen mehet az világ bármelyik egyetemére. A pályázók utolsó ötöde pedig a hazai egyetemre is csak a költségek fizetése mellett mehet. A legnagyobb kitüntetés a minőégét igazoló oklevéllel jutalmazott. Ezekre a világ minden egyeteme örömmel vár. A tapasztalatokból tuják, hogy ez náluk is kiemelkedő lesz.

Ezt a felvételi módszer Szingapúr is átvette. Nem véletlen tehát, hogy Dél-Korea Finnországgal az első helyen cseréli egymást az ENSZ Pisa rangsorában.

Annak ellenére, hogy senki sem kételkedhet abban, hogy az iskolák a szellemi vagyont termelők, de a termelési eredményeiket szigorúan titokban tartják. A pedagógus szakszervezetek tiltakoznak az ellen, nehogy a szellemi vagyontermelőket az általuk termelt érték alapján fizessék meg. Javaslatomra egy pedagógus felháborodva mondta, hogy számura sokkal nagyobb feladat a kisebb képességűek felkészítése, mint a tehetségeseké.

Erről jutott eszembe, hogy tervhivatali dolgozóként az a megtiszteltetés ért az 50-es évek elején, hogy nézzem meg mi az oka annak, hogy az erőgazdaságokban nagyon alacsony az értékes választék aránya. Kiderült, hogy szovjet tanácsra bevezették az önköltségi árrendszert az erdőgazdaságokba. Vagyis minden választék ára akkora volt, mint a ráfordított költség. Ez azt jelentette, hogy a tűzifának felhasogatott tuskó volt a legdrágább, a hámozási rönk pedig a legolcsóbb, hiszen azzal nem volt költség. Ezért aztán a világpiacon legértékesebb diófarönk olcsóbb volt, mint a felhasogatott tuskó. Ezért aztán a Rákosi rendszer fénykorában engedélyezték a világpiaci árarányok bevezetését. A következő évben minden erőgazdaság élüzem lett, mert kevesebb munkával, sokkal nagyobb lett az árbevételük.

Én pedig egy életre megtanultam, hogy az értékelmélet ostobaság. Az árakat a kereslet és a kínálat egyensúlya alakítja. Az árak nem attól függenek, hogy mennyiért állították elő, hanem hogy a kínálatához viszonyítva mekkora a kereslete. Nem a termékek értékét, hanem a keresletük és kínálatuk közti egyensúlyt kell biztosítani. Ez a napnál is világosabb ott, ahol a termelésből választék kerül ki. Azt, hogy a búzatermelésből kikerülő búza és szalmája között milyen árarány van, csak a piac mutathatja meg. Még inkább egyértelmű az, hogy az őrlés után milyen legyen a különböző lisztek és a korpa áraránya, a keresletük és kínálatuk egyensúlya mutathatja meg.

Most hatvanöt évvel később ugyanabból az okból romlik le az oktatási rendszerünk, hogy az erős pedagógus szakszervezetek hallani sem akarnak arról, hogy a szellemi vagyont képző pedagógusok díjazása attól függjön, mennyi fáradságukba került a szellemi tuskók tűzifává alakítása. Ez az értetlenség azért is nehezen menthető, mert a művészek és a hívatásos sportolók képzése évezredek óta ma is az elért eredmény alapján történik. A zeneakadémiákon, ha egy zongoratanár öt világhírű zongoristát képzett, világhírű lesz, és nagy pénzért sorba állnak nála a diákok, hogy a tanítványai legyenek.

A három világbajnok úszót tanító tréner világhírű lesz, és nem azt nézik, hogy milyen kevés tanítványa nem fulladt a vízbe.

A pedagógus tudományt az sem zavarja, hogy a magyar zeneművészek és sportolók képzése a világszínvonal élén van, az oktatási rendszerünk pedig egyre hátrább csúszik. Ennek egyetlen oka van, hogy művészetre és élsportra csak azokat képezzük, akiknek erre van képességük. A társadalom szolgálatára pedig úgy képezzünk, hogy a képességüktől függetlenül alkalmasak legyenek. Nem lehet megmagyarázni, hogy a legtöbb szakmához csak az arra alkalmasakat lehet eredményesen felkészíteni. Akinek nincs matematikai érzéke, arra éppen úgy kár tanítani, mint a zenére, vagy a labdajátékokra.

Akinek valami pedagógiai tapasztalata van, az tudja, hogy mindenkit arra kell képezni, amire képessége van. Ezt is eredményesen csak akkor történhet, ha a tanítványok képessége közel azonos. Nincs olyan hatékony oktatási rendszer, amit a nagyon eltérő képességű tanulócsoportok estében is hatékony lehet. Ennek alapján könnyű volna megállapítani, hogy miért romlik az oktatási rendszerünk hatékonysága, ha megnéznénk, hogy a tanulócsoporton belül mekkorák a képességkülönbségek.

A technikai fejlődéssel járó munkaerőigény.

A tudományos és technikai forradalom azzal hozott fordulatot a társadalmi fejlődésbe, hogy a munkaerő minősége lett a hiánycikk, abban van kielégíthetetlen kereslet.

A történészek viszonylag sokat foglalkoznak a technikai forradalmakkal, de azok lényegét máig nem ismerték fel. Egészen a tudományos és technikai forradalomig a technikai forradalmak mindig csökkentették a munkavégzőkkel szemben támasztott igényt.

A kőszerszámok pattintása ugyan nagy szakmai képességet kívánt, de azok használta egyszerűbbé tette a munkavégzést. Minden technikai forradalom után csökkent a munkavégzők többségével szemben támasztott képességigény.

Harari ugyan nagy híve a gyűjtögető társadalomnak, mégsem hangsúlyozza, hogy az a csapatok vezetésére alkalmas egyénnel szemben nagyon magas képességigényt támasztott.

Kevés szakmát ismerek, amelyik a gombagyűjtésnél, a horgászatnál, a kézi fegyverekkel, nyíllal, dárdával, parittyával történő vadászatnál nagyobb képességigényt támasztott. Minél fejlettebbek lettek az eszközök, annál kisebb lett az eredményességhez szükséges képességigényt. Kiváló vadásznak tartottam magam, de század annyi vadat sem tudtam volna nyíllal elejteni, mint a modern fegyverekkel.

Gyermekorom falujában a minőségi munkavégzést jobban értékelték a nők, mint a férfiak estében. A Faluban híre volt annak az asszonynak, aki a legjobb kenyeret süti, kinek a főztje a legjobb ízű, ki szövi a legszebb mintákat, de arról nem alakult ki a falu véleménye, hogy melyik férfi a legjobb kaszás, szántóvető.

A legkevésbé az ipari forradalom által támasztott képességigény csökkenését vesszük tudomásul. Pedig nagyon egyértelmű, hogy a céhipar nagyon magas képzettségi igényű volt, azt követően a gyáripari termelés a minőségi igény zuhanásával járt.

A nyugat-európai agrártechnikai forradalom a kiscsaládos jobbágyrendszerével óriási társadalmi forradalom volt. Maga a jobbágytelek művelése azonban nem támasztott nagyobb képességigényt. Még nyomát sem találtam annak, hogy a földesúr szelektált volna, kire bízza a jobbágytelkét, hogy annak nagyságát a jobbágy képességéhez igazítsa. Az egész jobbágyközösség mindig ugyanazt a munkát végezte. Egy időben szántottak, vetettek, arattak, csépeltek, vásárokba jártak. Ezért aztán a jobbágycsaládok életvitele nagyon egyforma volt. Az élt jobban, aki kevesebb gyereket nevelt. Ezt sem írta még le így senki. Pedig a jobbágycsaládok szegénysége szinte csak attól függött, hány személyből állt a család. Az öreg szülők eltartása nem volt probléma, mert rövid volt a munkaképességet meghaladó kor. Ráadásul az öreg igyekeztek segédkezni. A férfiak szerszámokat javítottak, kosarat fontak. Az asszonyok szőttek, fontak, mostak, főztek, az unokákkal foglalkoztak. Ennek ellenére az öregeknek érezniük kellett, hogy eltartottak. Sokszor a lakásból is kiszorultak, csak az istállóban aludhattak.

A társadalomtudósok is hallgatnak arról, hogy a jobbágyok gyermekei viszonylag későn alapíthattak családot. Ennek az említésével sem találkoztam. Engem is megdöbbentett, hogy a nyugat-európai feudális társadalmak ezer éve alatt a házasságok átlagosan a nemi érettség után tíz évvel később történhettek. Az európai középkort csak akkor értettem meg, amikor megtudtam, hogy milyen korban történtek a házasságok.

A jelenkori fiatalok elképzelni sem tudják, hogy milyen korlátot jelentett a nemi érettség utáni tíz esztendő szexuális élet nélkül. Érdekes módon, a jelenkori értelmiségeik ismét a harmincas évük közelében házasodnak, de a szexuális életüket előtte, a fogamzásgátlóknak köszönhetően, szabadon kiélik.

A fogamzásgátlók megjelenésével senki sem foglalkozik, pedig azt tartom az elmúlt száz év legjelentősebb tudományos eredményének. Ennek ellenére nyomát sem találtam annak, hogy valaki vizsgálta volna, hogyan alakult volna a világtörténelem utóbbi száz éve, ha nincs megoldva a fogamzásmentes szexuális élet. Pedig alapvetően másként. Ha nem lett volna szinte általános a fejlett, gazdag, iskolázott társadalmakban a korábbinál is gyorsabban nőtt volna a gyermekvállalás és a várható életkor. Ahol nincs megoldva a fogamzásmentes szexuális élet, a népszaporult spontán még a korábbinál is gyorsabb lesz. Vagyis ugyanaz történik, mint az elmaradt dél-ázsiai, közel-keleti és dél-afrikai társadalmakban, 3-4 százalékos lett volna a népszaporulat. Márpedig ilyen népszaporulat mellett lehetetlen az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon növekedése.

Elég arra gondolni, hogy Nigériában az elmúlt száz évben negyvenszeresre nőtt a lakosság száma. Ez a Trianon utáni Magyarországon azt jelentené, hogy jelenleg 35 millió lenne a lakosság száma. Ekkora népességnövekedés esetén még az egy laksora jutó jövedelem és vagyon szinten tartása is lehetetlen. A gyermekvállalást erőszakkal Kínában is csak annak köszönhetően lehet, hogy az állam biztosítja a fogamzásgátlókkal való ellátást, kikényszeríti a terhesség megszakítását. Tehát a gyermekvállalás korlátozása is csak ott valósítható meg, ahol az állam biztosítja a fogamzásgátlást, illetve a terhesség megszakítását. Kínában kétmilliós szervezet működik annak érdekében, hogy legyen megoldva a fogamzásgátlást biztosító szexuális élet, és a mégis terhes nők szülését orvosi beavatkozással, terhesség megszakítással akadályozzák meg.

Még nyomát sem találtam annak, hogy valaki megvizsgálta volna, mekkora lenne a születések száma, ha nem volna általános a fogamzásgátlók használata. Például, a mélyen katolikus Lengyelországban, ha nem volna általános a fogamzásgátlók alkalmazása. Becslésem szerint, 3-4 százalékos lenne a népszaporulat, ami jelenleg a nullához van közel. Nemcsak a lengyel, de a magyar politikai is a több születést tartja kívánatosnak, de addig egyik sem jutott el, hogy meggondolná, hova vezetne, ha a katolikus klérus és a politikusok kívánságának megfelelően mellőznék a fogamzásgátlók használatát.

A katolikus klérustól el sem várom, hogy számoljon utána, mi lenne annak a következménye, ha a hívők megfogadnák a vallásuk parancsát, és lemondanának a fogamzásgátlók használatáról, és ráadásul felszámolnák a terhesség megszakíthatóságát. A politikusoktól azonban elvárható volna, hogy számoljanak a következményekkel. Másutt már kifejtettem, hogy az elmúlt száz évben nem volt olyan ország, ahol a néhány ezreléknél gyorsabb népszaporulat mellett sikeres társadalomfejlesztés történhetett volna.

Piacosítani kell a szellemi vagyon képzését.

Azt ugyan senki sem tagadhatja, hogy a jelenkorban csak az a társdalom lehet hatékony, amelyikben hatékonyan működik a tudásvagyont termelő szektor, az oktatás. A szellemi vagyon ugyan még ott is gyorsan nő, ahol az oktatási rendszer hatékonysága nagyon alacsony. Az a tény, hogy jelenleg a munkaerőpiac egyre inkább a munkaerő minőségét fizeti meg, az államot, hogy az iskolarendszer kapacitását száz éve még elképzelhetetlen mértékben megnövelte. Ezt bizonyítják a tények, 1941-ben, amikor érettségiztem, a fiuk évjártának 4.2 százaléka szerzett középfokú képzettséget. Ennek 90 százaléka az úri középosztály és a zsidóság fia volt. Vagyis a társadalom hatodából került ki. A lakosság öthatodát kitevő, fizikai munkájából meglő családok fiúgyermekeinek egyetlen százaléka sem kapott középszintű képzést.

A leányok iskolázottsága még felháborítóbb volt. 6 ezrelékük szerzett középfokú képzést. Köztük 1 ezrelék sem volt, aki paraszti és munkáscsaládból származott. Az érettségizett lányok nagy többsége nem azért tanult, hogy jobb állása legyen, férjhez mentek, eltartottként akartak élni.

A jelenlegi fiatalok nem is sejtik, hogy ekkor még társadalmi rangot jelentett az érettségi. Ez számunkra köztudott volt, hogy a hadseregben megkülönböztettek, karpaszományosak lettünk, aki tartalékos tisztek lehettek.

Azt azonban én is csak jóval később tudtam meg, hogy az érettségi lényegében nemességet jelentett. Azt ugyan tudtam, hogy apán az érettségije után az apjától egy ezüstfejű sétabotot kapott. Ezt jó ötven évvel később tudtam meg, hogy az egészséges emberek bottal járása nemesi jog volt. Engedély nélkül csak az arisztokraták és a nemesek hordhattak kardot vagy sétálhattak bottal. Ez alul kivételt a hatóság adhatott a botra szorult öregeknek. A jobbágság felszámolása után a születés alapján járó nemesi megkülönbözetés ugyan megszűnt, de a két világháború között is megmaradt olyan formában, hogy az érettségihez kötődött. Vagyis a nemes fia is csak akkor járhatott bottal, ha leérettségizett, de akkor már automatikusan nemesként kezelte a hadsereg, kardot viselhetett, párbajozhatott.

Az egyetemi diplomát az érettségizett fiúk tizede szerezhetett. Ezen a képzettségi szinten már nagyon megnőtt a jogi, a műszaki és a közgazdasági diplomások között a zsidóság aránya. Ezt korlátozta aztán a Horthy rendszer első zsidótörvénye, a numerus clausus.

Ma már a fiuk és lányok közel kilenctizede középfokú képzettséget szerez. Az egyetemeken és főiskolákon a fiúk és a lányok aránya közel azonos, harmaduk szerez diplomát. Az iskolázottság növelése főleg a szülők és az érettségizettek ambíciójának köszönhető. A politikai hatalomra törő pártok érdeke az oktatás terjeszkedése.

A jelenkor egyik érdekes jelensége, hogy az oktatási kapacitás növelése az elmaradt társadalmakban is jellemző. Meglepő módon, abban az egyházak járnak az élen. terjeszkedésük érdekben buzgó iskolaépítők. Azt még nem ismerték fel, hogy a fejlett világba igyekvő sok százmillió fiatal bevándorlását kellene az iskoláknak vállalni.

Az ugyan nem vitatható, hogy a fejlett világban munkaerőhiány van. A spontán beözönlés azonban éppen a gyengén képzettek többségét jelenti. Egyetlen hatékony megoldásnak azt tartanám, ha a túlnépesedő, éppen ezért lemaradó országok iskolái lennének a bevándorlás irányítói. A fejlett befogadó országoknak az elmaradt világ iskoláin keresztül kellene a náluk végzeteket ajánlani. Az ilyen feladatot elvállaló iskolák vonzóvá válnának azzal, hogy nemcsak tanítanak, de bevándorlást szerveznek is. Az ilyen iskolákat kellene megfizetni, hogy a befogadó ország nyelvét is tanítsák.

Ezt a lehetőséget nem ismerték fel sem a bevándorlókat igénylő, sem az elmaradott országokban iskolákat fenntartó vallások klérusai sem. Pedig nem tenné semmi vonzóbbá az olyan iskolákat, amelyek eleve meghirdetik, hogy milyen befogadó országok nyelvét és keresett szakmáit oktatják. Ezeket az iskolákat nemcsak a szülők keresnék, hanem az iskolával szerződő ország is anyagilag támogatná. E támogatást piacosítani lehetne azzal, hogy előre megállapodnának, hogy milyen szakmájú bevándorlóért mennyit fizetnek. Az iskolázott és a befogadó ország nyelvét középfokon elsajátított bevándorlók százszor többet érnek, mint a jelenlegi spontán beözönlők. Ez lenne az első gyakorlati példája a képzett munkaerő importjának. Jelenleg nem képzetlen a nyelvet nem ismerő munkaerő kell, ahogyan ezt háromszáz éve az amerikai ültevényekre behordott néger rabszolgák megfeleltek, a jelenkorban.

A munkaerő áru legyen.

Az osztálytársadalmakban a munkaerő túlkínálata volt a jellemző. Minden termelésre épült társadalom lakossága gyorsabban szaporodott, mint amennyire az életterének eltartó képességét növelni tudta. Tovább éltek az emberek, ezért ösztönösen szaporábbak lettek. A gyűjtögető életük 150 éve alatt viszonylagos egyensúly volt a 25 év körüli várható életkoruknak, és a szexuális életük spontán kiélése mellett a nők termékenysége között. Az adott életterükben gyorsan alkalmazkodtak a környezetüknek megfelelő életmódhoz, elérték a térségük eltartó képességét, aminek növelésére nem voltak képesek. Ennek klasszikus példája volt a Harari által is emelgetett Ausztrália. Ezen a kontinensnyi szigeten 40 ezer éve megjelent a gyűjtögető ember. Lassan minden élettérbe elterjedt. Mivel ezen a kontinensen nem volt jelentős klímaváltozás, az eltérő élettereikben nem kényszerültek változatni az ott spontán kialakult életmódjukon, a gyűjtögetés változatlan szintjén stagnálhattak.

Mivel nem változott meg az életterükön a természeti környezet, a 40 ezer év alatt az életterükhöz igazított életmódjukon nem változtattak. Nem találtam adatot arról, hogy a kontinens felfedezése idején mekkora volt a létszámuk, csak legfeljebb néhány százezerre becsülöm. Az a tény, hogy mintegy 150 nyelv alakult ki a kontinensen, aligha lehetett az életterek között kapcsolat. Annak sem található a nyoma, hogy az életterüket felélték volna, ahogyan az a Húsvét Szigeteken történt. A gyér lakosság mindig talált a szomszédságban lakatlan terjeszkedési területet magának.

A fennmaradt sziklarajzaikon nyoma sincs az emberek egymásközti harcának, a fegyverek használatának, de még a vadászatnak sem. Harari ugyan itt is emlegeti az ember által kipusztított óriás erszényeseket, de erre bizonyítéka nincsen. Az egyetlen fegyverük a bumeráng volt, amivel nem lehetett a nagy állatokat elejteni. De mivel a nagy állatok elejtése csodálatos esemény volt, az szerepelt volna a sziklarajzokon, ahogyan az neandervölgyi és a sapiens sziklarajzain megjelennek.

Fenntartom az 1985-ben Ausztráliában kialakult felismerésemnek, hogy fajfejődés csak ott van, ahol heliocentrikus okokból jelentősen megváltozik a klíma és kipusztulnak a fajok, és azok helyére új fajok számára életterek üresednek meg. Ezt egyértelműen bizonyítja a tény, hogy ahol nem történik éghajlatváltozás, ott áll a fajfejődés. Ezt a sapiens történelme is bizonyítja. Fajunk Afrika déli felén jelent meg, és ott 150 ezer évig stagnált a fejlődése. Ahogyan megjelent a Közel-Keleten, onnan elterjed Dél- és Kelet-Ázsiában magasabb rendű, fejlődésképes fajjá emelkedett, de csak annak köszönhetően, hogy a felmelegedés következtében az életterei jele4ntősen megváltoztak.

Bármennyire egyértelmű, ha nincs jelentős klímaváltozás, fajunk még ma is gyűjtögetne.

Harari sem említi, hogyha nincsen jelentős klímaváltozás, még mindig gyűjtögetnénk. Nagyot téved azonban, amikor a földművelésre történő áttérést a fajunk becsapásnak minősíti. Fajunk csak annak következtében vált állatból isten teremtményévé, hogy a klímaváltozás termelésre kényszerítette. A zsidó professzor nem is érinti, hogy a szent könyvük, a biblia Ádámot és Évát tekinti az első nem állati teremtménynek. Szerinte az ember teremtése nem Dél-Afrikában, hanem Mezopotámiában, nem 150 ezer évvel korábban, és Dél-Afrikában, és alig 8 ezer éve történt. De ezt nemcsak a zsidók bibliája állatja, hanem minden eredeti magas-kultúra erre az időre datálja. Minden a földművelésre és a pásztorkodásra épült kultúra közös jellemzője, hogy az ember teremtése a klímaváltozással egy időben történt. Harari is ösztönösen a gyűjtögető embert csupán ritka állatnak tekinti.

Az ember csak akkor vált magasabb rendűvé az állatok közül, amikor a gyűjtögetésről a gabonatermelésre és az állatok tartására tért. Ugyanakkor a gyűjtögetésről a termelésre térést a legnagyobb becsapásnak minősíti.

A nagy csoda az, hogy az időszámításunk előtti utolsó évezred közepén Babilonban, a ragságban odahurcolt zsidó rabbik visszamennek ötezer évvel az időben, akkora datálják az ember teremtését. Máig csodának lehet csak minősíteni azt a tényt, hogy az ember teremetését 3.500 éves múltba helyezik. Ennél a tudomány mai állása szerint akkor helyesebb lett volna mintegy 4-5 ezer évvel többet mondani, mégis megdöbbentő a visszanyúlás realitása.

A vízözön legendája is a realitásérzékre mutat. A kezdete ugyanis az i. e. 7-8 ezer éve történt. Harari sem érzékeli, hogy a vízözön az emberi fej történelmében fordulópontot jelent. Ha nem emelkedik mintegy 70 méterrel a tengerszínt, nem jöhetett volna létre a kelet-ászai, a dél-ázsiai és a közel-keleti folyamok gravitációs önözésének lehetősége. A jelenkori földrajztudomány és vízügy szégyene, hogy máig nem fogalmazták meg, hogy a tengerszint emelkedése nélkül a három eredeti magas-kultúra öntözéses gabonatermelése létre sem jöhetett volna, ha a tengerszínt a jégkorszak alatti szinten marad. Az ugyan tény, hogy a tengerszint emelkedése jelentős szárazföldeket öntött el, de ez a veszteség eltörpül, amilyen elehetőséget teremtett a három nagy öntözéses gabonatermelő kultúra számára, hogy a folyamok tengerbe ömlésének emelkedése nélkül a síkságai nem lettek volna gravitációsan önözhetők. Elég a Nílus völgyére gondolni. A jégkorszak idején ez a folyam gyorsan, jelentős árterületek nélkül ömlött volna a Földközi Tengerbe. A tengerszínt emelkedése előtt ennek a folyamnak a völgye nem lett volna öntözhető. Ez azonban Afroázsia minden folyamáról elmondható.

Nem kisebb jeltőssége volt a felmelegedésnek a pásztorkodásra gyakorolt hatása. Ha nincs felmelegedés, a legelő állatok többségnek domesztikációjára sem kerülhetett volna sor. Az állattartó szakma sem tudatosítja, hogy csak azok a növényevő állatok domesztikációja történhetett meg, amelyek vadon életképtelenné váltak. A szarvasmarha, a bivaly, a kecske és a juh vadon szinte kihalt faj. Nem tudatosítjuk, hogy ezeknek a fajoknak a vad elődei nem azért pusztultak ki, mert a domesztikált utódai kiszorították, hanem azok az ember gondozása nélkül életképtelenekké váltak. Még a nyomát sem találtam annak, hogy az állattenyésztők felmérték volna, a házasult állatoknak hány százaléka él ma vadon.

A jégkorszak előtti állatállománynak vadon élő formában nagyon kis hányada marat meg.

A disznó az egyetlen háziállat, ami vadon továbbra is úgy szaporodik, hogy csak az ember vadászata tudja a túlszaporodását féken tartani.

Azt, hogy a szarvasmarha és a bivaly domesztikálódott cáfolni látszik az a tény, hogy Észak-Amerikában sokmilliós állománya fennmaradt. Ezt a fajt az ember a jelenkorban irtotta ki. De megvan a magyarázata, az észak-amerikai prérin a klímaváltozás során nem volt olyan jelentős az éghajlatváltozása, ami a vadonélését megnehezítette volna. Ezt az egyetlen példája annak, hogy ahol nem volt jelen az ember, nem történhetett domesztikáció. Az észak-amerikai síkságokon nem alakult ki öntözéses gabonatermelés. Ezért nem volt az ott élő, kevés még gyűjtögető őslakosságnak szüksége az igavonó állatra. Az ugyan nem vitatható, hogyha sok ember élt volna, és önözéses gabonatermelés alakul ki a Mississippi völgyében nem próbálkoznak a bölények domesztikálásával. De ez is csak feltételezés. Egyetlen kivételt ismerek, Indiában párhuzamosan él a vad és a domesztikált elefánt.

Harari említést sem tesz a domesztikált állatok tartásának történelmi szerepéről. Pedig a szarvasmarha és a bivaly igába állítása is a szántóföldi öntözéses gabonatermelés létfeltétele volt. Csak a hasított körmű igásállat jelenthetett megoldást mind a talajművelésre, mind a talaj termőképességét megőrző trágyázásra.

A sokkal később domesztikált igásállat, a ló csak a személyek közlekedésében is a hadviselésben lehetett haszonállat. A patkolatlan lovak patája ugyanis nem volt alkalmas a vizes, csúszós, meredek terepen sem a harcban, sem az igavonásban. Ezért a ló csak parkolva és a természetes csapadékú gabonatermelésben válhatott igavonásra alkalmas haszonállattá.

Harari is azok közé a történészek közé tartozik, akik nem tekintik az állattenyésztést a földműveléssel egyenlő fontosságúnak. Az igásállat jelentőségét jól bizonyítja felfedezése előtti Amerika történelme. A két amerikai kapáskultúra azért nem tarthatott lépést Afroázsia fejlődésével, mert nem volt igásállata, nem volt kerekes járműve és a talajerőt biztosító trágyatermelője. Ausztrália pedig ezért ragadt meg a gyűjtögetésnél, mert nem volt domesztikált állata, amit igavonásra, trágyatermelésre lehetett volna használni.

Diákkorom óta bosszantott, hogy a történészek százszor annyit foglalkoznak a politikával, a háborúzással, mint a háziállatok szerepével. Arról szinte említést sem tesznek. A magyar történészek azt ugyan tudomásul adják, hogy a honfoglalás után a magyar nomád pásztortársadalom letelepedett földművelő lett. Azt, már nem is feszegetik, hogyan történt ez. Hogyan lett a katonai uralkodó osztályú pásztortársadalom a helyét elfoglaló földesurak feudális földesurak feudális társadalma. Erről a folyamatról szinte semmit nem tudunk.

Öreg fejjel értettem meg, hogy Amerika felfedezése a burgonya és a kukorica termelésének térhódításával hatott a legjobban az európai és benne a magyar társadalmi fejlődésre. A kapás növények térhódításának köszönhetően nőtt meg az eleve túlnépesedett favakban a nagyobb lakosság eltarthatósága, a nők nagyobb gazdasági szerepe. Ezekről említést sem tesznek a történészek. Elsősorban a burgonya termelés hatására lett nagyobb az Alpoktól északra élő népek száma, gazdasági és politikai súlya.

Véletlen szerencsémnek köszönhetem, hogy kezembe került egy tanulmány, ami bebizonyította, hogy az istállós tehéntartás elterjedését a svábok betelepítésének köszönhetjük. Ez fontos szerepet játszott abban, hogy a nők a leadott tejért havonta rendszeres pénzbevételhez jutottak, és egészségesebb táplálkozást biztosíthattak. A megnövekedett tejfogyasztásnak köszönhetően szinte megszűnt az angolkór, a gyenge csontozat népbetegség lenni. Megtanulhattam, hogy az istállós tehéntartás fontosabb történelmi esemény volt, mint az 1848. március 15.-i forradalom és a Szabadságharc. De ennek kimondásai is hazaárulásnak minősül. A magyar történészek ezért is felelősek.

Az oktatás piacosítása az elmaradt társadalmakban gyorsabb.

A Nyugat gazdag és fejlett és demokratikus társadalmaiban az oktatás piacosítását elsősorban a pedagógus szakszervezetek akadályozzák. Ideje volna leleplezni, hogy a szakszervezetek a piaci szférából egyre jobban kiszorulnak, az állami funkciók ellátásában azonban egyre nagyobb szerepet játszanak. A legerősebbek a közszolgálatokban lettek.

A közoktatásban nem csökkent, hanem nőtt a szakszervezetek szerepe. Pedagógusokat igyekeztem meggyőzni arról, hogy a jelenkori oktatás egyre inkább olyan lesz, mint a kincskeresés, a pedagógusokat arra kellene ösztönözni, hogy az oktatásuk eredményében legyenek érdekeltek. A jelenkorban a nagy tehetség még a drágaköveknél is nagyobb kincs. Egy zseni felfedezése és kiképzése százszor akkora nemzeti érték, mint a matematikai érzék nélküli gyermeket matematikai tudása. Az egyik kolléga azzal intett le, hogy egy ostoba megtanítása nagy munka, egy zseni tanítása pedig igazi élvezet. Vagyis, mint felkészült marxista azt hirdeti, hogy az egyenlő munkáért egyenlő bér jár. A nagyobb munkáért többet kell fizetni.

Szerencsére, a nagyon elmaradt országokban gomba módra terjeszkednek a magániskolák, ahol azt tanítják, amire a tanulóknak szüksége van. A piacosított oktatás azt tanítja, aminek a tudására szükség van. A fejlett Nyugaton elvárják, hogy mindenkinek általános műveltsége legyen. Amikor én érettségiztem, a történelmi tételek címe legtöbbször egy király neve volt. Azt tudni kellett, hogy minden király mikor és hány évig uralkodott. Azt, hogy akkor hány évig éltek az emberek, hányan tudtak írni és olvasni, fel sem merült. Azt is tudni kellett, hogy a királynak honnan hoztak feleséget, vagy Mátyás királynak hány kézzel írt könyve volt.

Harari nagy érdeme, hogy az osztálytársadalmak oktatási rendszeréről tárgyilagosan megállapítja, hogy nem gondolkodni, hanem a fennálló rend stabilitását kellett szolgálni. Addig azonban ő sem megy el, hogy a termelésre épült társadalmakban miért volt bűn a tudásvágy, miért volt a társadalomnak olyan apparátusra szüksége, melyik gondolkodás nélkül elfogadja a fennálló rendet. Ezt csak az érti meg, aki tudomásul veszi, hogy minden fizikai munkával termelt javakra épülő társadalom túlnépesedik, ami ellen csak a halálozás fokozásával lehet védekezni. A halálozás okozása pedig olyan szükségszerűség volt, amit nem volt szabd megérteni. Ösztönösen minden osztálytársadalom szervezetten halálokozó volt. Ezt azonban egyetlen forradalmár sem érthette meg. Mindegyik úgy vélte, hogy a többség nyomorának fokozása, az embert és vagyont pusztító háborúzás és a tudásvágy elnyomása bűn, amit akár erőszakkal is, de fel kell számolni. Ennek az alapvető tévedésnek az áldozata volt Marx is, aki abban a tévhitben élt, hogy a túlnépesedésből nem születik szükségszerűen még több nyomor, háború és tudásüldözés. Sem neki, sem egyetlen tanítványának nem jutott az eszébe, hogy mivel minden felszámolandó rossz a túlnépesedésből fakadó szükségszerűség, azok csak akkor szűnhetnek meg, ha leáll a túlnépesedés.

Aki a tőkés imperializmust fel akarta számolni, annak a fogamzásmentes szexuális életet kellett volna megoldani. Az elmúlt közel száz év bebizonyította, hogy ahol leállt a túlnépesedés, ott megszűntek az osztálytársadalmak. Ahol fennmarat az elviselhetetlen népesség növekedés, ott lehetetlen volt létrehozni az osztálynélküli társadalmat.

1917-ben hiába győzött Oroszországban a marxista forradalom, hiába minden politikai és gazdasági hatalom a marxista párt klérusának a birtokába került. Annak ellenére, hogy Lenin halála után az egyszemélyes vezetés a zsarnok Sztálin kezébe került, viszonylag sikeresen működött. Az erőltetett iparosításnak köszönhetően megvalósult a teljes foglakoztatás, az iskolázottság szinte mindenki előtt nyitva állt. Ezért aztán a marxista Szovjetunió vonzó volt a fejlettebb nyugati demokráciák előtt is. A Szovjetunió ugyan nem zárkózott fel a puritán Nyugathoz, de jobban teljesített, mint a latin országok. Ezzel két kérdésre adott választ.

Egyrészt egy nagyon alacsony szintről is el lehet indulni, de nem demokratikus politikai felépítménnyel.

Másrészt a puritán demokráciákhoz való felzárkózás a nem puritán népek számára lehetetlen.

A második világháború után a Jaltai Szerződésben gazdagon megjutalmazott Szovjetunió megkapta Közép-Európa, a Balkán és a Balti Országok feletti uralmat. Ettől megjött az imperialista étvágya, és szuperhatalmi fegyverkezési versenyt vállalt az Egyesült Államokkal. Ezzel nagy szívességet tett az egyetlen katonai és gazdasági szuperhatalomnak, mert minden demokrácia az Egyesült Államok védelme alá menekült.

A számára elviselhetetlen költséggel járó szuperhatalmi verseny kimerítette a Szovjetunó erőforrásait. Becslésem szerint, a Szovjetunió a kisebb nemezi jövedelmének ötszörösét költötte a hadserege fejlesztésére, mint az Egyesült Államok. Ráadásul, mivel a hadiipara hermetikusan izolálva volt a gazdaságtól, az ott megvalósult technikai eredményeket nem hasznosíthatta a gazdaság egésze.

Máig nem akadt senki, aki kiszámolta volna, hogy hol tarthatott volna a Szovjetunió gazdasága, lakosainak jövedelme, ha a fegyverkezési kiadások 4-5 százalékos szinten maradnak. Ebből világossá vált volna, hogy 1990-ben a Szovjetunió nem esik szét, ha nem száll az Egyesült Államokkal fegyverkezési versenybe. Ha a Szovjetunió nem folytat indokolatlan fegyverkezési versenyt, senki nem támadja meg.

Már az 50-es évek elején a szovjet felső vezetésben felmerült a gazdaság fokozatos piacosítása. Erre kísérletnek Magyarországot jelölték ki, és a feladatot Nagy Imrére bízták. Ezt a feladatot még Nagy Imre sem értette meg, a lakosság óriási többsége pedig a hidegháború másik oldalára való átállás lehetőséget látta benne. Ennek azonban nem volt semmi realitása. A szovjetvezetés pedig megtanulta, hogy minden reform a létét veszélyezteti. Ezért aztán a Szovjetunó a reformok fogadásától véglegesen elállt.

Az a véletlen műve volt, hogy 1990-ben az európai marxizmusok megbuktak, és ezzel párhuzamosan Kínában a marxizmus gyökeres reformára tértek rá. Ott nemcsak a gazdaság piacosítását kellett megvalósítani, de a lakosság évente 30 milliós növekedését is meg kellett állítani. Egy időben bukott meg a kelet-európai, nem puritán népek marxizmusa, és arat példátlan történelmi sikert a puritán Kínában a marxizmus.

A 20. század elején Max Weber felismerte, hogy a jelenkor tudományos és technikai forradalma olyan alépítményt hozott létre, aminek felépítményét csak a puritán népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni.

Weber azonban azt még nem ismerte fel, hogy a Távol-Keleten kétszer annyi és a nyugat puritánoknál is puritánabb népek élnek. 1990-ban aztán kiderült, hogy az osztálytársadalmakon a nem puritán kelet-európai népek sem tudnak túllépni.

A hidegháborúban a puritán népek szinte mindegyike sikeres osztálynélküli társadalmat épített. Nemcsak Japán, de a két gyarmata, Dél-Korea és Tajvan is a társadalmi fejlődés élvonalába került. A három bolsevik állam, a hatalmas Kína, a százmilliós Vietnám és Észak-Korea megfeneklett. 1990 óta Kína azonban a világtörténelem legnagyobb csodáját mutatja. A bolsevik Észak-Korea pedig rohan az összeomlása felé.

Ezeket a betoldásokat azzal kezdtem, Kínát nem lehet megállítani. Hozzáteszem, hogy utánozni is csak Vietnám képes. Máris ezen az úton jár. Észak-Korea már annyira lemaradt Dél-Koreához képest, hogy segíteni sem lehet rajta, és népessége nem éri el azt a szintet, aminek világpolitikai súlya lehet.