A lemaradó világ urbanizációja

Kopátsy Sándor                EH                   2018 04 16

A lemaradó világ urbanizációja

Harari könyvhöz

A jelenkor válsága nemcsak a túlnépesedésből, de ezen belül is különösen a példátlanul gyors urbanizációból fakad. Az is elviselhetetlen, hogy az emberiség évente 70 millióval gyarapodik, de ezen belül a lemaradó népek gyarapodása meghaladja a 100 milliót. A puritán népek 3 milliárdos létszáma a néhány millió bevándorló ellenére is csökken. Ez a helyzet is csak annak köszönhető, hogy Kínában erőszakkal korlátozzák a második gyermek születését, és a gyermekvállalás erőszakos korlátozása nélkül 1990 óra mintegy 30 millióval kevesebb születtek Kínában. Erről azonban említést sem tesznek.

Azt még senki sem számolta ki, hogy milyen költségigényt jelent évente a 70 millióval több lakost felnevelni. Ennél is nagyobb felhalmozási igényt jelente az elmaradó világ évente 100 millióval növekvő urbanizáció befogadásának biztosítása. Amennyit foglalkozunk azzal, hogy milyen gyorsan nő fajunk létszáma, annyira említés sincs arról, hova vezet az olyan urbanizáció, aminek a vagyoni igényét nem képesek kielégíteni.

Amennyire már jó száz éve a társadalomtudósok megállapították, hogy nem elég a lakosság növekedésével járó fogyasztási igényeket kielégíteni, hanem az annál nagyobb vagyont is meg kell teremteni. Ezelőtt jó száz éve felismerték, hogy a nagyobb lakosság számára is az ott jellemző vagyonigényt, lakást, infrastruktúrát és a foglalkoztatást biztosító vagyont is létre kell hozni. Ezt a felismerést az 50-es évek elején, két közgazdász, Bródy András és Rácz Jenő könyvben publikálták. Bebizonyították, hogy az egy lakosra jutó vagyonigény elsősorban a lakosok kultúrájától függ, de az egy lakosra jutó jövedelemtől független arányú marad. Mára szinte köztudottá vált, hogy a távol-keleti népek és a Nyugat kultúrájába beépült zsidóság esetében a legmagasabb a vagyonigény, az egy lakosra jutó jövedelemnek mintegy négyszerese. A Nyugat puritán etnikumai esetében az arány háromszoros. A Nyugat katolikusainál két és fél szeres. A Nyugat latin népeinél pedig kétszeres. A magyarországi cigány etnikum esetében a szorzó egyszeres, akárcsak az Egyesült Államok afrikai fekete lakosságánál.

Azt is megmutatták, hogy ez a szorzó a hideg klímájú országokban magasabb, hiszen drágábbak a hideg ellen is védelmet jelentő lakások, a téli hónapokban szükséges táplálék és élelemtartalék is vagyon.

Az akkor még fel sem tűnt, hogy a tudományos és technikai forradalom sokszorosára növelte a lakosság szellemi vagyonnak, tudásának és minőségének az értékét. Ezért az ENSZ jó ötven év óta a tagállamok társadalmi fejlettségét három mutatóval, az egy lakosra jutó jövedelemmel, a várható életkorral és az iskolázottsággal méri. Annak ellenére, hogy az a mutató sem kielégítő, de a többinél sokkal jobb. Hiányolom, hogy éppen az egy lakosra jutó vagyont nem veszi figyelembe, a várható életkor nagysága pedig az olyan mutató, ami csak addig megfelelő, ameddig az a nyugdíjas korhatár alatt van. Tekintettel arra, hogy a korhatár után az érintettek többsége már nem értéktermelő, azaz csupán fogyasztó.

Ezt a mutatót 65 éve gondosan figyelemmel kísérem, és mivel csak rosszabbak vannak, használom is.

Azt csak lassan ismertem fel, hogy a vagyonigény függ a föld- és a bányajáradék nagyságától is. Számos elmarad ország 1990-2010 között példátlanul nagy bányajáradékot élvezhetett. Ez ugyan csökkent, de mégis nagyon jelentős maradt. Elég az olajban nagyon gazdag arab országokra, Oroszországra és Ausztráliára gondolni. Várhatóan a belátható jövőben éppen a túlnépesedés okán a földjáradékok növekedésére kell számítani. Ez az Egyesült Államok, Argentína, Brazília számára lesz kedvező.

E probléma szakemberei figyelmen kívül hagyták, hogy a vagyonigény ágazatoktól, a települések méretétől is függ.

Azt már a földreform során felismertem, hogy a farmergazdaság nagyon vagyonigényes ágazat. Nemcsak egyre nagyobbak és érékesebbek lesznek az egy család által megművelt földek, és a gépesítésük vagyonigénye.

A nagy meglepés azonban a közelmúltban ért, amikor rádöbbentem, hogy az urbanizáció mekkora vagyonigénnyel jár. Minél nagyobbak a városok, annál nagyobb lesz az egy lakosra jutó vagyonigény. Azt már hatvan éve tudom, hogy a lakosság 1-2 ezreléknél gyorsabb növekedése elviselhetetlen vagyonnövelési igénnyel jár. Arra azonban csak most figyelek, hogy ennél is nagyobb az urbanizáció igénye, hogy minél nagyobbak a városok, azokban annál nagyobb az egy lakosra jutó vagyonigény. Márpedig a jelenkorban nagyon felgyorsult a nagyvárosok növekedése. Száz éve szinte minden értelmiségi ismerte a világ egymillió lakosnál nagyobb városait, ma még a szakmabeliek sem képesek követni az 5 milliónál nagyobbra nőtt városokat. Arról pedig még a szaklapok sem számolnak be, hogyan nőnek az elmaradt világban a sokmillió lakosnál is nagyobb városok. Arról pedig kevesen tudnak, hogy a nagyon szegény Nigéria fővárosa Lagos, már 20 milliónál több lakosa van, de azt, hogy mennyien laknak a városban, a polgármesteri hivatalban sem tudják. De arról sincs fogalmuk, hogy mennyi beruházásra volna szükség arra, hogy legyen elegendő lakás, legyenek közművek, a lakosság városon belüli mozgásához szükséges buszok, villamosok, metróvonalak.

Ismereteim szerint, Kína az egyetlen még viszonylag szegény állam, ahol az urbanizációval járó igényeket viszonylag kielégítették. Ehhez azonban olyan magas felhalmozási rátát kell tartani, ami példátlan a világtörténelemben. Ez is csak azért valósulhatott meg, mert a városi családok egyetlen gyermeket vállalhatnak 27 éve, és nagyon kemény egy párti diktatúra van.

Elég volna megnézni, hogy az évente 8 százalékkal növekvő gazdaságú Indiában, hogyan romlanak a nagyvárosokban a lakosság életviszonyai. Romlik a városok levegője, az iskolarendszere. Ha valami, India a legjobb példája annak, hogy az évente közel tíz százalékkal növekvő nemzeti jövedelem mellett sem lehet fenntartani az egy lakosra jutó vagyont szintjének tarását.

A tények arról győznek meg, hogy a lakosságnövekedéssel járó vagyonigény csak akkor nő lineárisan, ha nem nő az urbanizáció.